LOVÁSZ ANDREA 
  
A mesélő ember 
 
 "a mítosz színes sátort s tündéreket von körénk" 
 (J. R. R. Tolkien) 
 

A mese elméleti szempontú megközelítése meghatározott irodalomtudományi definíciókat feltételez. A mese szövegvilágát és a szövegben megnyíló mesevilágot elkülönítve tételszerűen felsorolhatók a mese karakterisztikumai, illetve azok a differentiak, amelyekkel a szövegvilág, a benne megnyíló mesevilág sajátosságainak függvényében, rendelkezik. A mese-mivolt létrejöttéhez szükséges és elégséges feltételek felsorolása azonban egyrészt a mese fogalmának komplexitása miatt sem lehet teljes. Éppen a mese egyik alapmeghatározottsága az, hogy kizárólag racionális, fogalmi apparátussal nem befogható; mindig marad egy, a teoretikus megközelítés elől elzárt terület, nevezzük akár "mesei lényegnek", "titkos magnak" vagy a mese metaforikus, szimbolikus síkjának. Ezért pontos és mindenre kiterjedő mese-definíció eddig még nem született; átfogó meghatározás csak a különböző szempontú elméletek szintetizálásából jöhetne létre. Az egységesítés azonban eleve kudarcra van ítélve: a filozófiai, néprajzi, mélylélektani, kozmikus, antropológiai stb. elméletek a legtöbb esetben ellentmondanak egymásnak. A megoldást - a mesevilágra jellemzően - a harmadik kizárása logikai elvének felfüggesztése jelenthetné. Azaz, fogadjuk el igaznak és érvényesnek mindegyik megközelítést, mert a különböző elméletek által tematizált szubsztanciális és mesei attribútumokra egyaránt vonatkozó megállapítások nem egymás mellett illetve egymás ellenében léteznek, hanem ezek részben fedik egymást. Így megőrizhető az a sokszínűség, amely a mesevilág varázslatos, racionalitáson túli mivoltából ered. A "csillagvarázsló eszmefuttatás" ódiumát felvállalva állítható: talán egyetlen, egységes, axiómaértékű definíció éppen a mese "szellemének" mondana ellent. A tündérmesei jelentés értelmében a mese tündéri kettősséget: jó és gonosz egymást feltételező pluralitását, racionalitás és irracionalitás, realitás és irrealitás egységét valósítja meg. Honti Jánost idézve: "A hagyományok világa más, mint a logika világa. A logika világában az egység a másik egységet kizárja, két dolog vagy azonos egymással, vagy nem. A hagyományok világának mások a törvényszerűségei. A hagyományok világa egyetlen nagy egység, amelyben minden összetalálkozik, minden összefolyik, amiből összetevődik."1 
Tündérmese (varázsmese, fantasztikus mese) az, amelyik valamiképpen felhasználja, érinti, el sem hagyja Tündérföld világát (A továbbiakban Tolkien "Tündérföld" metaforája a meseszövegekben megnyíló mesevilág megnevezésére használatos). Feltételezve Tündérföld autonóm meglétét: ez egy olyan világ, amelyben a csoda nemcsak appendix, nemcsak kellék, hanem világkonstituáló elem, a világ alapelve. A lehetséges világok irodalomelméleti megközelítésének irányából vizsgálva a csoda megtörténésének lehetősége az a (hipotetikus) szabályszerűség, amelyikre a szövegvilág épül. A mesék csodája nem alkot precedenst, nem akar tanítani, és minden esetben a világrend áttörését jelenti. A tündérmesék csodája azt jelzi: a transzcendens valamiképpen beavatkozik a világ rendjébe. A mesevilág ezért más: a csoda benne bármikor megtörténhet; egy olyan világ, amelyik nemcsak kommunikál a transzcendenssel, de a transzcendens ennek a világnak a része. Számtalan meseelmélet alapja a mesék és mítoszok szoros rokonsága. A szellemi rokonságnak többféle oka lehetséges: az archetípus konkretizálódásának módja, a használt mitikus tér- és időkép, a sajátos metamorfózisok, a közös tartalom, a közös funkció, genezis stb. A mesevilág csodára épülő meghatározottságának értelmében a legfontosabb megállapítás a következő: a csodás, fantasztikus világ a mítosznak és a mesének egyaránt sajátja, valamilyen emberi mértéken és léptéken túli világ ez. Létezik egy olyan világ - lehet ez a mítoszok, hősi eposzok, legendák, mesék világa -, amelyik túlmutat mindennapi realitásunkon. 
A mesevilág lehetséges világként igaznak, valóságosnak tűnik. Racionális tevékenység, "fiktív költői mitológia" eredménye ugyan (ez különbözteti meg az álom és a különböző módosult tudatállapotok történeteitől), nyelvileg létrehozott, teremtett világ, mégis irracionális irányból közelíthető meg leginkább. Egyrészt a referenciális funkció számonkérése feltételezi Tündérföld ontológiai értelemben vett létezését. Másrészt a létezés kritériuma nem az igazság kérdése - hétköznapi igaz-hamis kategóriáink felfüggesztődnek. A tudományos értékű, ismeretterjesztő szövegek minden kijelentése esetében mérlegelnünk kell az adott kijelentés tényvonatkozását: van-e megfelelési viszony a valóság tényei és az állítás tartalma között. A mesevilág - mint a lehetséges világok egyike - egy olyan kontextust hoz létre, melynek kijelentései minden esetben érvényesek, igazak lesznek; az igazságérték az egyezményes hivatkozási alapnak tételezett valóságon múlik. A mese alethológiai privilégiuma éppen abban áll, hogy az igazság fogalma vitathatatlan. Így a létezés kritériuma nem az igazság, hanem a világ meglétére irányuló vágy. 
A mese, mint egyfajta sajátos világlátás epikus megformálása: irodalom. A válogató megformálás, világteremtés, a világ újraértelmezésének, újrastrukturálásának értelmében művészet is. A jelenlét művészete: a mesevilág az elmesélés/hallgatás/olvasás pillanatában teremtődik meg, és a mese befejeztével meg is szűnik. A mesehős sorsa is a mese kezdetekor vesz váratlan fordulatot. (Hogy a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" után mi lesz a meséből fel/kiszabadult hősök sorsa, hogy továbbírja-e valaki a történetet, arra csak lehetséges válaszok születtek.) A mesék hőse mindig egy típust képvisel: egyéni sorsa áll a középpontban. Küzdelme Rend és Káosz összecsapását szimbolikusan jeleníti meg  - akkor is, ha sokszor nem ő maga, hanem a tőle elszakadó csodás szereplők, segítők, tárgyak cselekednek helyette. A mese különböző elemei: a szereplők funkciói, a cselekmény fabuláris mozzanatai, a mese szüzséje különböző szinteken mind ezt az ellentétet jelenítik meg. Így a hős győzelme a Rend győzelme is egyben, útjának elmesélésével a világrend alapjait teremtjük újra és újra. A mese attól mese, hogy a végkifejlet mindig szerencsés, az eukatasztrófa mindig bekövetkezik: a jók győznek, a gonoszok elnyerik méltó büntetésüket. 
Mindezen karakterisztikumok válogatásának szempontja a bemutatandó téma függvénye: melyek azok a mesei sajátosságok, amelyekből levezet-hető, amelyekkel megmagyarázható a mesék meglétére, jelenlétére (illetve ezek hiányára) vonatkozó igényünk? A hipotézis imperatívusz formáját ölti: a mesék hallgatására, olvasására, folytonos újrateremtésének szükségességére hívja fel a figyelmet. 
A mesék meglétének antropológiai megalapozása paradox módon filozófiai probléma. Egyszerűsítve a mese fenti alap-meghatározottságait, fogadjuk el elsődlegesnek a csodák világkonstituáló meglétét. A mindennapi realitás világán túlmutató, fizikán túli világ empirikusan nem megismerhető, hipotézisekre, "filozófiai spe-kulá-ciókra" vagyunk utalva. És amennyiben empirikusan nem ellenőrizhető tételekről van szó, szükségszerűen a "spekuláció" területén mozgunk.) Ugyanakkor a csoda, a varázslat már a metafizika területe. 
A meséket az ember metafizika iránti igénye hívja életre. A metafizika (többnyire) a transzcendenciával kapcsolatos, mindaz, ami érzékszerveink segítségével fel nem fogható, az érzékeinken túli világ (túlvilág). Magába foglalja a kezdetekről, a világok keletkezéséről szóló kozmológiát és a létezést előfeltételező ontológiát egyaránt. Él bennünk egy vágy, egy kívánság, egy igény, hogy létezzen egy olyan ország, birodalom, világ, ahol felfüggesztődnek a hagyományos értelemben vett logikai, erkölcsi, egyáltalán bármiféle alapelvek - az abszolút szabadság világa ez. A transzcendencia értelmében: kell legyen egy olyan végső alapelv, egy minden létezést, minden törvényt garantáló felsőbb hatalom, aki/ami biztonságot ad. Azért, hogy ott álljon az ember mögött, hogy megakadályozza a puszta semmibe való belezuhanását. Az ember kozmoszban elfoglalt helyét kell megvizsgálnunk ahhoz, hogy magyarázatot kapjunk erre az igényre. 
A szervetlen, növényi és állati létformáktól egyaránt megkülönböztetetten áll az ember: egyedül neki van világa és öntudata. Az állat "beleél a mindenkori jelen idejének konkrét valóságába"2 az ember képes az idealizációra: a világ lényegi mineműségét és szerkezeti formáit képes egyetlen példányon megragadni, ez az esszencia és egzisztencia elválasztásának képessége. A túlvilágot feltételezi (vö. van valahol, volt valahol, "Hol volt, hol nem volt..."): a lényegrégiók világa egy olyan világ, ahol a lényeg a létezőtől független, ennek a világnak csak halvány másolata az érzékszerveinkkel megtapasztalható világ, melyben kifejezi magát a lényeg. A világ ilyenszerű dedublációját leginkább a mesékre (is) jellemző jelképek ontologizáló megléte közvetíti. Ezt a szimbólumokban megnyíló világot Platón az Ideák világának nevezi. Itt minden a legteljesebb módon van: a jó a legjobb, a rossz a legrosszabb, az erdő a "legerdőbb"; a megbontatlan harmónia, az "anyagba való lesüllyedés" előtti tiszta állapot, ahol a világegyetemben uralkodó pozitív morál teljes mivoltában érvényesül. Mesevilág, a fikció világa, a fantázia birodalma. A földrajzi koordinátákkal megrajzolható való világ bejárható tere mellett/benne egy olyan szemantikai tér (is), melyet fák, folyók, sárkányok, hősök (beszélő) nevei hoznak létre. Egy olyan transzcendens szféráról van szó, amely képekben megjeleníthető ugyan, de adekvát megközelítési eszközök, módszerek hiányában leírása csak metafizikai vagy teológiai törvények segítségével lehetséges. A fikció világa azért lehetséges válasz a "Mi az a lényegi világ, amely a létezők világa mellett/előtt egzisztál?" kérdésre, mert észrevétlenül töri át valóság és vágy, valóság és fantázia határait. Az ember mítoszteremtő lény. A végtelenre irányulva, az egészhez viszonyulva alkotja meg saját költészetét (költészet a szó költés, kitalálás, heideggeri létköltés értelmében). 
Az ember örök vágya és lehetősége, hogy áttörje a "most-itt-épp-így-lét" határait, ezért kettőzi meg saját világát. Megsemmisíti az empirikus világot, hogy azt egy másodlagos, nem a saját alapján létező, "hanem csupán levezetett, keletkezett világként reprodukálja"3, vagy saját világát helyezi szubkreációjának világa fölé. A természetből kilépő embernek a világhoz képest excentrikussá válik a léte, önmaga centrumát valahová túlra, kívülire helyezte (ez a reflexió toposza) - a Semmibe való belezuhanás helyett teremt világot. Az eredendően fantáziafölösleggel bíró ember menekül, a (meg)menekülés vágya népesíti be a fizikai valóságon túli létszférát. A kozmológiai motiváció és a költői fantázia antropológiailag azonos. Legyen szó bár mítoszról, meséről vagy a legszigorúbb tudományos tézisről, a Másik Világ minden esetben az ember teremtménye. Az archaikus teremtésmítoszok és a modern tudomány kozmológiai elméletei bizonyíthatóan párhuzamosak egymással. 
A fikció világa a szó teológiai értelmében teremtett világ - a Teremtés, mint a Semmiből való előhívás, az előzmények nélküli, teljes, abszolút értelemben vett létrehozás. Az összes élőlény közül kizárólag az embernek adatott meg a teremtés képessége, hogy Istenhez hasonlatosan világot hozzon létre. Az abszolútum megragadása csak úgy lehetséges, ha az ember maga is teremtővé válik/válhatna, ha megismeri/megismerhetné a teremtés titkát (vö. Ádám a tudás fájának gyümölcsétől ezt a tudást reméli megszerezni - a teremtés titkának birtokában Istennel egyenrangúvá válhatna). A mesevilág-teremtés, az egyéni teremtőerő, az isteni teremtő rendbe illeszkedik. A Másik Világot lakhatják istenek, angyalok, legkisebb királyfiak; nevezhetjük Olümposznak, Mennyországnak, Paradicsomnak, Elíziumi Mezőknek, a Boldogok Szigetének, Shambalának - vagy Fantáziának, a Halhatatlanság országának, Óperenciás tengeren túli birodalomnak, Selyemrétnek... Az ahistorikus, történelmen túli ember lakhelye ez, egy gazdagabb, teljesebb s (talán) boldogabb életet jelent. Ennek a világnak a keresése központi mítosza minden irodalmi alkotásnak, a mesék esetében a hős útja példázza. 
A felsorolt antropológiai, pszichológiai meghatározottságok - az eredendő fantáziafölösleg, az "épp-így-lét" meghaladásának képessége, az idealizáció, a reflexió, a teremtés képessége - mind csak eszközök a metafizika iránti igény kielégítésére. Többszörösen is motivált igényről van szó: nemcsak kozmológiai értelemben van szükségünk egy túlvilág tételezésére, hanem ontológiai és erkölcsi értelemben is. Ennek megfelelően metafizika iránti igényünket az emberben születő vágyak széles skálája determinálja: a biztonságérzet, a tárgytalan szorongás legyőzésének, a menekülésnek, a vigasznak, a rendnek, a világ áttekinthetőségének és ellenőrizhetőségének vágya. 
"A világot egy teknősbéka hordozza a hátán." "A világot négy elefánt tartja." "A Földet Atlasz cipeli." - olyan világképek, kozmológiai tételek ezek, melyeknek mindegyike nagyobb biztonságot nyújt, mint a végtelen Világegyetemben egy picike csillag körül keringő és önmaga tengelye körül is forgó Földgolyó képzete. Bruno Bettelheim szerint elsősorban a gyereknek van szüksége az ilyen jellegű biztonságra. Egy stabil, bejárható, nemcsak értelmileg, hanem földrajzilag is befogható, megismerhető világ igénye biztonságérzetünk hiányából ered. És a mítosz, a mese biztonságérzetet ad. Nemcsak kozmológiai értelemben, mert a horror vacui a természeti világra vonatkozó fizikai törvény mellett metafizikai elv is. Hogy a mesevilág csupán tudati konstrukció, és ily módon érvénytelen a meglétének tudásából fakadó biztonságérzet, mégsem teljesen igaz megállapítás. Mert  ha létezik bármiféle történelmi, tudati fejlődés vagy kollektív tudattalannak elnevezett szellemi rokonság, akkor az saját kultúránkból sem mellőzhető. A pszichikus fejlődés jellegzetessége, hogy nem lecseréli, hanem egymásra építi a különböző struktúrákat. És ha a mese, a mítosz valamiképpen mégis az ősivel, az archaikussal, a tudattalannal kommunikál, illetve annak megjelenése a tudatos szférában, akkor nem tartható a tudatosság mindent kizáró érvényessége. Azaz, a mesék ugyan tudati konstrukció eredményeként jöttek létre, de a bennük megnyíló mesevilág valami józan racionalitáson és tudati ellenőrizhetőségen túli terület. 
Békés Pál Félőlény elnevezése telitalálat olyan értelemben, hogy az alapvetően szorongó ember (lásd Heideggernél) mesebeli viszonyulásait mutatja. A világba-vetett ember alap-meghatározottsága a (tárgytalan) szorongás: ennek feloldására nyújt lehetőséget a fantázia. A félelemmé transzformált szorongás kezelhető, mert tárgya van - a sárkányok legyőzésével a félelem tárgyát veszti, megszűnik. Ez ugyan projekció, de hatásos védekező mechanizmus. Ugyanakkor működik az a bizonyos "kettős lebegés", az álélés/megélés kettőssége: a mese befogadója érzelmileg ugyan teljesen azonosul a hőssel, de tudatában van annak, hogy az ebből eredő cselekedetek következményeit nem kell viselnie. Egyfajta lelki, szellemi tréning minden mese megélése - az ember saját létében nem veszélyeztetett, ezért kockázat nélkül gyakorolhatja a gonosz hatalmak fölötti fortélyok hatékonyságát, saját pszichikus erőivel száll szembe a mesebeli gonosszal, mintegy előjátszva a realitás világában reá váró konfrontációkat. Tágabb kontextusba helyezve a problémát: a mese átélése iránti igény virtusból, erőpróbából, bizonyítási vágyból ered (ilyen értelemben a mesevilág transzformációinak tekinthetőek a jelenkori vizuális konkrétságukban is adott egyéb virtuális valóságok). A mesehős útjának, kalandjainak átélése, a mesevilág konfliktushelyzeteibe való beleélés nemcsak pótcselekvés, de akár terápiás jellegű is lehet. 
Az ember a világnak kiszolgáltatott: saját tehetetlenségének, semmisségének tudata határozza meg a mesék sajátosságait. Honti János értelmezésében ezért alapvetően befelé forduló szellemiségűek a mesék. "A mesét is  mélységes alázat hatja át a világgal szemben"4. A kiszolgáltatottság tudatából ered a mesék fatalizmusa: ember, hős sorsát el nem kerülheti. A fantázia vitális energiái mozgósíttatnak: az ember segítségükkel harcba száll az őt fenyegető erőkkel. Szabadjára engedjük a fantáziát. "Fájjon, aminek szabad fájnia. A mesélés nem fáj. Hanem az emberi mélabú keserű mézét a nyelvünkön érezzük a szavak virágzása közben is."5 A fikció mélyén nemcsak vacogtató félelem és magány van, de szomorúság is - "vackorba oltott álom" minden mese. Vigaszként szolgál: "az ember [...] történetmesélő állat. Bárhova megy is, nem zűrzavaros nyomdokvizet akar maga mögött hagyni, sem üres teret, hanem a történetek vigasztaló bólyáit és turistajelzéseit. Folyvást történeteket kell mondania. Folyvást ki kell találnia őket. Amíg van történet, minden rendben."6  A történet, a mese túlél - talán valamit megőriz belőlünk is. 
A fikció, a mese metafizikailag kényelmes konstrukció: biztosan tudjuk, hogy van benne üzenet, egy titok. "A titkosírások és rejtjelek megfejtőinek van egy aranyszabályuk - hogy tudniillik minden titkos üzenet megfejthető, feltéve ha tudjuk, hogy az üzenet. A való világgal az a gond, hogy az emberek az idő kezdete óta azon töprengenek, van-e üzenet, s ha van, értelme van-e."7 
A fenyegető Semmi elleni védekezésül építettünk civilizációkat, kultúrákat. A menekülésformák végtelen változatossággal bírnak: örök tevékenykedés, tudomány, művészetek, filozófia - mind-mind álca. Megakadályoznak abban, hogy saját létünk értelmére, a lét mibenlétére kérdezzünk, elfeledteti (a heideggeri létfeledés értelmében) tökéletlenségünket, magunkrahagyatottságunkat. A mese egy a lehetséges menekülésformák közül. Olyan beteljesülésekre ad lehetőséget, melyek a valóságban korlátokba ütköznek. (Menekülés a nyomor, a betegség, a fájdalom elől). De olyan ősi vágyak is teljesülhetnek a mesében, mint a repülés, a vizek világának megismerése, a más élőlényekkel való verbális kommunikáció - a vágy, hogy az ember helyreállítsa megszakadt kapcsolatát a természettel. Az ember az őt körülvevő valóságot és önnön saját valóságát is transzcendálja - így lesz ez menekülés, a szó pozitív értelmében. Ha a menekülés fogalmát megvetéssel vagy éppen sajnálkozással használjuk, akkor a mesevilágot máris érvénytelenítjük, értéktelenítjük: gyermeteg fecsegéssé degradálódik, hazugság és kitaláció lesz belőle. A menekülés felvállalásával a valóság tényei nem lesznek kevésbé valóságosak, a tények tények maradnak - csak nem vesszük őket figyelembe. Így a mese is menekülés-irodalom része8: a valóság mellé teremti a mese fantasztikus világát. És a mese a létszférák áthágásával, egymásba való átjátszásával a Nagy Menekülésre9, a haláltól való (meg)menekülésre is alkalmat ad. Tartalmi vonatkozásokat megelőzően: pszichológiai vonatkozása a kérdésnek, hogy a fikciók - akár a halálról szóló fikciók - teszik elviselhetővé az emberi létezés pillanatait a kezdet és a vég között. A hőssel együtt a mesét befogadó, hiszen ő maga a hős, legyőzi saját halálát. A legkarakterisztikusabb e tekintetben A halhatatlanságra vágyó királyfi  (AaTh 470B) meséje10, mely a román népmesekincsben Öregség nélküli fiatalság és halál nélküli élet címmel szerepel. Ebben a változatban elmarad a kötelezőnek tartott boldog befejezés (a szülei látására visszautazó hős már útközben megöregszik, teljesen legyöngülve, aggastyánként ér a hajdani palotába, ahol a halál csak megérinti, és a hős porrá omlik). Constantin Noica értelmezése szerint a mese annak példázata, hogy a lét örök, csak annak létesülései, megtestesülései változnak. A világot, saját létszféráját elhagyni kívánó ember megátkozott, bármikor visszazuhanhat abba a rendbe, ahonnan kiszakította magát. A halál egyéni, nem általános, minden ember sajátja. "A fák nem nőnek az égig és az emberek élete belsőleg lehatárolt, akkor is meghatározott, amikor behatol vagy ottmarad az öröklét megha-tározatlanságába. Létezik örökkéválás nélküli beteljesülés. A lét arche-típusa változatlan, de megtestesülései cserélődnek. Hazug, aki nem hiszi."11 Itt a mese, mint a filozófiai érvelés alapja szerepel, melyben a platóni mitikus világmagyarázat köszön vissza. Fabula docet: az emberi dimenzió nem meghaladható. 
Összegezve: a halál legyőzhető ugyan - a mesében -, de nem tételeződik célként. A végtelenül hosszú élet ugyanis teher, olyasvalami, ami természetellenes, ami felborítja a természet rendjét, s mint olyan csakis átok, gonosz szellem, ártó hatalom műve lehet. "Kevés tanulság van, mely tisztábban fogalmazódik meg bennünk, mint az ilyesfajta halhatatlanság terhe."12 
A mesében mégis megadatik a saját létszféránkból való kilépés: a mesebeli hős többször meghalhat útja során, fejét veszik, feldarabolják, de ez a halál sosem visszafordíthatatlan: összerakják, felélesztik, az élet vizével meglocsolják, s még hétszerte szebb és erősebb lesz. Ezért jó meséket hallgatni/olvasni, mert magunk mögött tudhatjuk a létezéshez való kötöttséget. 
A mesehős számtalanszor átlép halál és halhatatlanság küszöbén. Csak ő és a beavatottak tudják, hogy merre járt - ahogyan a világfán, táltosfán az égi szférákba emelkedő sámánok útja is mindvégig titkos marad. Lehet a túlvilágnak kapuja a már említett életfa, "az égigérő paszuly"; lehet a mélybe, az alvilágba mutató bejárat: két világ közti folyóvíz, elhagyott kutak, gödrök, földbevájt lejáratok; a túl-világra vezethet akár Hora mester nagy ezüstkapuja is.13 A túl-világon találtakról is vannak értesüléseink, s bár "egy kutató sem állíthatná, hogy ismeri a holtak összes paradicsomát, poklát, alvilágát és másvilágát [...], de abban biztos lehet, hogy ott talál majd folyót és hidat; tengert és csónakot; fát, barlangot vagy szakadékot; kutyát és démoni vagy angyali őröket és kapusokat".14 
A mesék nemcsak a halál utáni életről szóló ismereteket tartalmaznak. 
Meséink jelentős hányada népmese. Egy olyan elfeledett tudás meglétének lehetőségére világít rá, amely nem fogalmi eszközökkel megragadható tudás (jobb híján nevezzük prelogikusnak, primitívnek), olyan mágikus világlátás, mely a rendkívülit még nem ismerte, ebben a világban a mesebeli csodák mitikus-mágikus előzményei "igazak" voltak. Népmeséink olyan mentális tapasztalatokról szóló ismeretek forrásai, amelyek "a jelenkori emberi meghatározottság számára nemcsak lehetetlenek, de hinni is lehetetlen bennük."15 Ebből a szempontból a meséket élő kövületeknek tekinthetjük: ahogyan a barlangokban is találunk archaikus létezési formákat , úgy "a nép emlékezete olyan primitív mentális formákat őrzött meg, amelyeket nem őrzött meg a történelem."16 A népi hitvilág meghaladott mentális szakaszok hatalmas dokumentum-raktára. A régen elfelejtett tapasztalatok jelenlegi gondolkodásmódunk számára új megismerési formákat jelentenek. Ide tartoznak a filozófia alapvető problémái: a megismerés szerkezete és határai; élet és halál kérdései. A néprajzi alkotások, a népmesék segítségével ezek a kérdések szinte a végleges feloldásukig megválaszolhatók. Eliade egy sor olyan példát is bemutat, melyek következtetése az, hogy a "primitív" hit alapját konkrét tapasztalatok képezik. Az átviteli mágia, amely minden kultúrkörben ismert, azt jelenti, hogy "szimpatikus" kapcsolat létezik ember és hozzátartozó "dolog" között (fog, méhlepény, köldökzsinór, ruhák, a sebből kifolyt vér, a megsebesítő fegyver, a földön hagyott lábnyom stb). A tudomány bebizonyította, ellenőrizte a jelenséget: egyes emberek laboratóriumi körülmények között is "látják" a személyeket vagy akár egész eseményeket, ha megérintenek egy, a személlyel kontaktusban volt tárgyat. A következtetés így szól: az átviteli mágiában való hitnek tapasztalati alapja van, ez a hit konkrét tapasztalatok eredményeként jelent meg. Hasonlóképpen a levitáció és az emberi test éghetetlensége nem egy hibás logika eredményei, nem babonák, a bennük való hit nem a valóság törvényeinek tökéletlen ismeretéből eredeztethető. A "primitív" népek hitének és a "civilizált" népek folklórjának alapjait konkrét események, nem pedig fantasztikus képzelgések alkotják. "Kísérletileg ellenőrizvén néhányat ezekből a hiedelmekből és babonákból, jogunk lehet azt sejteni, hogy a többi népi hiedelem alapját is konkrét események képezik."17  Közvetlen következménye a problémának, hogy a néprajzi dokumentumok segítségével lehetőségünk nyílik behatolni a megismerés teljesen új területeire. (Motivikus kapcsolatként megemlíthető a mesékben megjelenő halál/meghalás, mint a beavatás eszköze: a túlvilágra került fiú úgy lesz maga is csodálatos képességek birtokosává, hogy feldarabolják, húsát besózzák, megfőzik stb. majd újjáéledve egyre többet és többet tud.) Annak ellenére, hogy a jelenkori emberi viszonyok alapján semmit nem tudhatunk a halálról, a tudat továbbélésének feltételeiről, a halál-utáni körülményekről, a halál kérdése talán megválaszolható és megtámadható lenne a népi hitvilágból kiindulva - ezekről joggal hihetjük, hogy tapasztalati alapjuk van. 
Ismeretforrás a mese abban az értelemben is hogy a mesevilág a valóság tényeinek, rejtett strukturális összefüggéseinek egyfajta leképezése, modellként funkcionál saját, valós világunk értelmezésére - legalábbis így szól a "kanonizált" álláspont. Másrészt a mese ismeretelméleti modellként szolgálhat belső pszichikus (lelki?) folyamataink megértéséhez, szimbolikus formában egy belső utat mutat. Kérdésünk, vajon a meséket a való világ segítségével értjük meg, vagy a mesevilág ad magyarázatot mindennapi létünk problémáira, megválaszolhatatlan. Ha a tündér(i)séget folytonos alakváltozásként értelmezzük, a feltett kérdés érvényét veszti, mert a választó mondat kapcsolatossá válik: a két világ - Tündérföld és való világunk - kölcsönösen egymásból érthetők meg. Másik megközelítésben: szent és profán világok viszonyában a szentből magyarázva értelmezhető a profán világ (a profán mint deszakralizált világ) - ha elfogadjuk azt az elméleti elhatárolást, miszerint való világunk a mesevilág varázsa-vesztett, deszakralizált másolata. Amit ténylegesen állíthatunk: a mesei cselekmények, viszonyok, érzelmi történések megoldást ad(hat)nak mindennapi életünk kérdéseire. Robert Darnton szerint a mesék akár a történészek számára is közölhetnek információkat, ugyanis a 17-18. században keletkezett francia mesék (a ma általunk klasszikusként ismert mesék, mint a Jancsi és Juliska, A csizmás kandúr stb.) a korabeli életkörülmények tükröződései csupán. Éhínség, szegénység, kegyetlenség - igen széles a paletta. Az emberek a mesékből tanulhatták meg, milyen kíméletlen a világ, s hogyan kell vele elbánni. "A társadalom alsóbb régióiban az utca embere hamar elsajátítja a köznapi bölcsességet, így a maga módján éppoly intelligens, akár a filozófusok. De logikai kategóriák helyett a konkrét dolgokban gondolkodik, vagy bármiben, amit kultúrája kézhez ad neki: mesékben, szertartásokban"18. De kérdés marad azon kívül, hogy a korabeli társadalmi, szociális viszonyokat tükrözi vagy néprajzilag érdekes adalékokat szolgáltat, mennyiben alkalmazható a "Mese mint ismeretek forrása" tétel a jelenkor emberére? Hogy a gyerekek számára információs tartalma van a meséknek, az kétségtelen. De vajon a felnőtt mesebefogadók számára a mese modell-mivoltáról írottak közül teljesen ignorálható a külvilágról alkotott modell jelentősége? Aligha, hiszen egyrészt a mese történései olyan archetípikus viselkedési minták konkretizálódásai (is), amelyek függetlenek a történelmi kortól - azért archetipikusak e motívumok, mert egyetemes érvényűek. Másrészt, fenomenológiai nézőpontból: a mesék, mítoszok szerkezete egyfajta leképzésnek az eredménye, abból a közös életvilágból (Lebenswelt) eredeztethető, amely az ember mindennapi világát jelenti. A mesék, mítoszok e szerkezeti berendezkedést viszik tovább. De a mese nem az életvilág egyszerű utánzása vagy szimbolizációja. Olyan excedens, amely éppen a világ dedublációjából ered és így többszörös létezést tesz lehetővé: a mese-világ részévé is válva az ember léttöbbletre tesz szert. Harmadrészt, irodalomelméleti értelmezésben: a mese mint nyelvhez kötött lehetséges világ a "referenciák lehetséges terü-leteinek megsokszorozódását" jelenti, ez az általunk teremtett világ "sajátos tulajdonságaival, viszonyaival, szféráival, törvényszerűségeivel tovább tágíthatja meglévő valóságképünket."19 

A mesemondásnak mágikus, rituális szerepe van. A szónak mágikus ereje van: a név maga a dolog. A nevet kimondva, hatalmat gyakorolhatok bármely halandó vagy halhatatlan élőlény fölött. Nyelvileg teremtett világunk élőlényei ilyen értelemben hatalmunk alatt állnak, mi irányítjuk az életüket. A nyelv segítségével a mesebeli gonoszt kettős értelemben is uraljuk: megnevezzük, s ezáltal már meg is semmisítettük, hiszen titkos nevét kimondva, erejét veszti; avagy ő is az általunk mesélt történet szereplője lesz csupán, így a mi világunk foglya marad. A mese nem a valóságról szól, hanem a valóságot kívánja alakítani, befolyásolni: a belátható világbirodalom területének megnövelése a tételezett, ki nem mondott cél. Mindenre, az egészre kell kiterjeszteni az ellenőrizhetőség kritériumát - az emberek "képtelenek a valóság bármely elemét elmondatlanul hagyni"20
A kultúrában  mélyen gyökerezik az a hit, miszerint a mesének védő, óvó szerepe van: mágikus körként szakrális területet jelöl ki, hova a gonosznak, ártó szellemnek nem lehet bejárása. "És ahol mondod, hogy láttál három lobogó lángot, ott, abban a házban három ember aludt, és mindegyik mondott egy mesét, azok a mesék alkották a három lobogó lángot, és védik a házat, hogy senki sem közelíthessen hozzá. Ezért, kedvesem, jegyezd meg, ha éjszaka egy emberhez viszlek, ott mesét kell mondanod."21 
"Egy más értelemben ugyancsak a halál legyőzésének e stratégiája volt az arab elbeszéléseknek, különösképpen az Ezeregyéjszakának a motivációja, témája és ürügye. A késő éjszakába nyúló történetek arra szolgáltak, hogy gátat vessenek a halálnak, hogy késleltessék azt a fenyegető pillanatot, amikor a mesemondónak végleg el kell hallgatnia. Seherezádé elbeszélése a gyilkosság kétségbeesett megfordítása; valamennyi éjszakán végighúzódik az erőfeszítés: távol kell tartani a halált a létezés körétől."22 Lehetne példákat sorolni arra, hogyan szelídíthető meg mesemondással a gonosz szellem, hogyan lehet megváltoztatni szigorú halálos ítéletét, milyen az, amikor az elmondott mesék eredményeképpen táltos bárány születik; amikor valakinek "szép és halálos" mesét suttognak a fülébe, s így leli halálát. 
Egzisztenciálisan meghatározott emberi igényeken túl a szavak mágikus erővel bírnak olyan értelemben, hogy a teremtés aktusa mindig verbális - nem az ige elhangzásának eredményeképpen, hanem magában az igében teremtődik meg a világ (a hermeneutikai elméletek pontosan leírják a kimondás/elmondás aktusában megvalósuló jelentésképződés folyamatát). A kimondásnak, az elmondásnak akár a kizárólagosságig fokozódó teremtő ereje van: a világ csak a történetekben vagy történetek által létezik. Valakik mindig mesélik ezt a világot, ahogy  a miénket is. Ezért maradhat fenn a világ. Erről szól az első elmesélhető történet: "beszélni kell a világról, különben elpusztul az. Dicsérni kell, hogy van, és meg kell feddni, hogy ilyen. [...] az elkezdésre és a befejezésre is szükség van. Kell a kezdet és kell a vég, s e kettő közt, mint néma növények közt a zümmögő bogár, kell a szó. Ez mind kell."23 Egy más világ teremtődik a mesélés folyamatában: vágyaink világa. 
A mese nemcsak abban az értelemben vágyteljesítő, hogy való világunknak "ellenképe": a válogató megformálás eredményeképpen létrejött mesevilág a bennünk élő vágyaknak ad megfelelő (világ)értelmezést. Mint minden művészet, a mese is hiány: hiánya annak, ami faktikusan nem létezik, mindaz, ami hiányzik a világból, a még meg nem valósult lehetőség.  Mint "tündérálom" a "beteljesült vágyak ártatlan világát"24 tárja föl. (Nem véletlen, hogy a freudi álomelméletet alapul véve olyan meseértelmezések is születtek, amelyek a mese eredetét, éppen a vágyteljesítő funkciója miatt, az álmokban vélték megtalálni) A mesevégi kötelező happy end a tragédiák kiváltotta katarzishoz hasonló, mindent elsöprő erejű örömérzetet okoz. Ez maga a váratlan, örömteli fordulat. (A tündérmeséknek ugyanis nincsen végük, az "Itt a vége, fuss el véle!" záróformulák csak keretet adnak.) "A tündérmesei vagy másik világhoz tartozó környezetben váratlanul és csodás módon valósul meg a kegyelem, az isteni gondviselés: olyasmi, amire nem számíthatunk előre, és nem lehetünk biztosak abban, hogy valaha is megismétlődik. Nem tagadja meg a diszkatasztrófa - azaz a bánat és a kudarc - létezését, mert ezek létezésének lehetősége szükséges a megmenekülés öröméhez. Ám - sok bizonyíték megléte ellenére is - tagadja a végső, univerzális vereséget."25 Az eukatasztrófa megvalósulási lehetőségének értelmében a mese motivációs erővel bír: "a Legyen, az Eszmény, az Abszulútum felé ösztönző vákuum."26 Minden mesének ugyanaz az ősmintája: a Rendnek a Káosz felett aratott győzelme. A mese célja - ha egyáltalán feltételezhetünk valamilyen célt az önmagáért-való-léten túl - az, hogy reményt adjon: a kaotikum világában a hős által mégis helyreállítható a megzavart, örök rend. A rend iránti igény minden ember vele született vágya, és a mesevilág minden ember számára hozzáférhető módon testesíti meg. Teleologikus világ a mesevilág: benne mindennek jól meghatározott oka, célja van. Bárhogyan is alakuljon a cselekmény, iránya szerint mindig lesznek hőst segítő és akadályozó erők, minden cselekmény a szerencsés végkifejletet sietteti illetve késlelteti. A hagyomány elsősorban formát adó elem: egyrészt adottak a mesei sztereotípiák, ismétlések, formák, másrészt a mesei szerkezet és rendszer végtelen példányban sokszorozódik. A világ egyensúlya nemcsak a mese történéseiben áll helyre (lásd: visszakerül a Nap és Hold az égre, a királylányok kiszabadulnak, a pusztító erők legyőzetnek), de a mese meglétével létezésünk és a kiszámíthatóság határai is kijelölődnek: a világ egyensúlya valóság és fikció egymást feltételező dualitásán alapszik. Magának a mesének a történése is "csak" ezt a kettősséget jeleníti meg: ott van benne a világ minden valósága, teljes szabadságában, korlátozatlanul, törvényektől és szabályoktól függetlenül. Mégsem jelent ez zavart vagy káoszt: erkölcsi szabályok, jogok és kötelességek alkotják Tündérföld lényegét. 

Azért hallgatunk/olvasunk meséket, mert a mesékben mindig győz a jó, az igazság - ez a leggyakoribb válasz. A mesehős (becsületességéért, jószívűségéért, bátorságáért vagy egyszerűen csak kiválasztottságánál fogva) mindig győzedelmeskedik. Olyan erkölcsi rend valósul meg a mesében, amilyen  csak ott vagy elméleti szinten lehetséges. A világ működésének ideális állapota ez: a jó - szép és gonosz - rút kapcsolatok számunkra másképpen elképzelhetetlenek, kötelező érvényűek minden mesében (a tündérek jók és szelídek, a boszorkányok visszataszítók, a gonosz óriások förtelmes helyeken élnek - vagy ha mégsem, akkor is a mese végére mindegyik szereplő elnyeri "méltó" alakját): a kiosztott szerepek stabilak; egyáltalán: vannak kiosztott szerepek, amikhez alkalmazkodni lehet. Mert "fikciót olvasni annyit tesz, hogy játszunk egy játékot, s ezáltal értelmet adunk annak a rengeteg dolognak, ami a létező világban történt, történik vagy történni fog [...] ez az, amiért az emberek történeteket mesélnek [...] ez volt mindig a mítosz legfőbb funkciója: alakot, formát találni az emberi létezés zűrzavarában."27 

Ám abban a pillanatban, hogy bármiféle erkölcsi tanítási szándék nyilvánvalóvá válik, vagy expliciten megfogalmazódik - magának a mesének a lényege tűnik el. Így a teoretikus, analitikus, rendbe sorolt sok-sok érv a mesék hallgatása/olvasása (rehabilitálása) mellett a gyakorlatban nem működik - nem szabad működnie. Nem a menekülés, a vigasz, az ismeretszerzésben játszott szerep, a metafizika iránti igényünk, az erkölcsi elégtétel, a mesék nyújtotta biztonságérzet, a katarzis, a szó mágikus hatalma miatt hallgatunk/olvasunk meséket. Hogy mégis miért, arra a kaland adja meg a választ. 
A mesélés a játékjellegre alapozódik, mert célja önmagában van, illokúciós aktus: tartalma a kinyilvánítás aktusa maga. Mint minden mű, a mese is nyitott: az olvasó írja tovább a történetet, és ehhez magával hozza konkrét létszituációját, ízlését, hajlamait. Létrejön egy sokszínű írás, egy sokdimenziós tér, amiben nem kell (és nem is lehet) mindent megfejteni. A mese történése a kaland - a szerző és az olvasó számára egyaránt. Önmaga valósítja meg a fantasztikum, az irracionalitás jelenlétét: egy sajátos univerzumba kalauzol, és ehhez nincsen szükség semmilyen egyéni erőfeszítés által kimódolt értelmezésre. "Olyan, mint egy játék, amelyiket ismersz, és amelyik mégis újnak tűnik, akárhányszor játszod; mert a játék »fantasztikumát« nem a formális megismerés, hanem a tapasztalat adja."28 A mese mindig az egyéné, mert a kaland nemcsak eszköz a mesében a boldog és nyugodt élethez, hanem a kalandot, a mesei történést és a szövegben való kalandozást egyaránt, a mese hősén és a szerzőn kívül az olvasó is magáénak érzi, örömét leli abban. 
Ez az elvarázsolódás a mesékre nemcsak mint bármilyen irodalmilag tételezett lehetséges világra érvényes, hanem tényleg elvarázsolódásról van szó: a mese, a csodák megtörténésének lehetőségével, az emberi létszférák meghaladására is lehetőséget ad. A mese befogadásának élvezetét az határozza meg, hogy elhiszem-e, hogy megtörténtek valaha az elmesélt csodálatos dolgok. A hitetlenség felfüggesztése itt nem elég. Mert nemcsak az irodalmi mű világának autonómiájáról van szó (a lehetséges világok teoretikus megalapozásának értelmében), hanem arról, hogy a meséket gyermeki, naiv hittel szabad csak megközelíteni: a csodában kell hinni. Abban a pillanatban, amikor már nem hiszünk benne, a mesevilág eltűnik. 

A rácsodálkozás képessége a meseolvasás előzetes feltételeként és annak eredményeképpen valósul meg. Ha Tündérföld lényege a dolgok "titkos lelkében" rejlő csoda, akkor a mesevilágba való belépéshez csak "tiszta tudatra" van szükség, hogy visszanyerjük tiszta látásmódunkat. Az unalom és a megszokottság átadja helyét a világ újrafelfedezésének. A mesei világlátás azt a tudást is magába foglalja, hogy létezik egy mesevilág, amelynek részesei lehetünk. Lehet, hogy csak egyfajta alázatra van szükségünk ahhoz, hogy ehhez a világhoz közelebb jussunk. De nevezhetjük ezt a tiszta látásmódot balgaságnak vagy együgyűségnek, és ha a szeretet feltétel nélküli elfogadást jelent, akkor szeretetnek is. Azt jelenti: ha engedjük, hogy a dolgok megtörténjenek, egy új világ nyílik meg számunkra. A mese-titok nem lesz közelebbi azzal, ha minden áron a megfejtésére törekszünk - az erőszak görcsössé tesz. Tündérföld határai rugalmasak - az erőszakosan áttörni akaró ellen fordítja annak saját erőit. Feltétel nélküli elfogadás, elő-feltevésmentes megismerni tudás kell ahhoz, hogy a meseteremtő, mesebefogadó lelki folyamatok folyamatosan működjenek. És minél több lesz a mese, minél színesebb az a mítoszok vonta sátor, annál élőbb, csodásabb lesz a való világ is: 
"Ismét alaposan meg kell nézzük a zöldet, hogy újra a meglepetés erejével hasson, ám ugyanakkor azt sem szabad hagynunk, hogy elvakítson a kék, a sárga vagy a vörös. Megint találkoznunk kell a kentaurral és a sárkánnyal, hogy hirtelen újból észrevegyük őket, mint a hajdani pásztorok, birkák, terelőkutyák, lovak - és farkasok. A tündérmesék segítenek minket abban, hogy végbemehessen ez az újjászületés. Ebben az értelemben csak az irántuk érzett vágy révén sikerülhet, hogy gyermekek lehessünk vagy hogy azok maradhassunk."29 
 

Jegyzetek  

1 Honti János: A mese világa, Magvető, Budapest, 1975. 214.  
2 Max Scheler: Az ember helye a kozmoszban, Osiris-Gond, Budapest, 1995. 55.  
3 Székely László: A világ keletkezésének eszméje az arcaikus kultúrákban s a modern tudományban, in: A teremtés - Filozófiatörténeti tanulmányok, Szerk. Fehér Márta, Áron Kiadó, Budapest, 1996. 90.  
4 Honti János, i.m. 151.  
5 Darvasi László: A könnymutatványosok legendája, Jelenkor, Pécs, 1999. 5.  
6 Graham Swift. Idézi: Bényei Tamás: Apokrif iratok - Mágikus realista regényekről, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997. 100.  
7 Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében, Európa, Budapest, 1995. 163.  
Részletesen lásd: J. R. R. Tolkien: A gyűrű nyomán - Fa és levél, Merényi, Budapest, é.n.  
9 J. R. R. Tolkien, i.m. 144.  
10 A jelölés az Aarne-Thompson nemzetközi mesekatalógus alapján.  
11 Constantin Noica: Basmul fiinţei şi "tinereţe fără bătrăneţe"  (A lét meséje és "az öregség nélküli fiatalság") in: Constantin Noica: Sentimentul românesc al fiinţei (A román létérzés), Humanitas, 1996. 133.  
12 J. R. R. Tolkien, i.m. 145.  
13 Michael Ende: Momo, Thienemann, Basel, 1973.  
14 Mircea Eliade: Bevezetés a halál mitológiájába, in: Mauzóleum, 186.  
15 Mircea Eliade: Speologie, istorie, folclor... (Barlangkutatás, történelem, folklór...), in: Mircea Eliade: Fragmentarium, Humanitas, Bucureşti, 1994. 71.  
16 Uo.  
17 Mircea Eliade: Folclorul, ca instrument de cunoaştere, 39.  
18 Robert Darnton: Lúdanyó meséi. A nagy macskamészárlás - Két epizód a francia kultúrhistória köréből, Akadémiai Kiadó és Nyomda, Budapest, 1987. 8.  
19 Csúri Károly: Lehetséges világok - Tanulmányok az irodalmi műértelmezés témaköréből, Tankönyvkiadó, Budapest, 1987. 157.  
20 Bényei Tamás, i.m. 140.  
21 Román népmeséből idézi Barbu Theodorescu, Octavian Păun: Folclor literar românesc (Román irodalmi folklór), Editura Didactică şi Pedagogică, Bucureşti, 1964. 8.  
22 Michel Foucault: Mi a szerző?, in: Világosság, 1981./7. 27.  
23 Darvasi László: Az első történet, in: DarvasiLászló: A portugálok, József Attila Kör - Pesti Szalon Könyvkiadó, 1992. 47.  
24 Northrop Frye: Az irodalom archetípusai, in: Kronológia és műértelmezés  
25 J. R. R. Tolkien, i. m. 146.  
26 Cs. Gyímesi Éva: Teremtett világ - Rendhagyó bevezetés az irodalomba, Pátria Könyvek, 1992. 96.  
27 Umberto Eco: i.m. 122.  
28 Mircea Eliade: Teme folclorice şi creaţie artistică  (Folklór-témák és művészi alkotás), in. Mircea Eliade: Fragmentarium, Humanitas, Bucureşti, 1994. 309.  
29 J. R. R. Tolkien, i.m. 126.