|
VÖRÖS
ISTVÁN
A gyengébb lét közelében
Krúdy Gyula: Palotai
álmok és más elbeszélések*
"Istenem, vajon mit fogok álmodni!"
- így sóhajt Szekszti kisasszony a palotai álmok megálmodója a regényben.
Krúdy Gyula műveiben gyakran a valóság olyan aspektusainak vizsgálatára
vállalkozik, melyek az anyagelvű világ felségterületén kívül esnek. Ahogy
ő látta a világot, abban az anyagelven kívül szerepet játszott még egy-két
elv. Ilyennek mondható ebben a könyvben az álom-elv. Egy igazi író, márpedig
Krúdy olyan igazi író, akire bátran használhatjuk akár a költő nevet is,
mondatai kiemelhetők és önállóan versbe tördelhetők lennének, egy igazi
író előbb-utóbb szembesül azzal a felismeréssel, hogy a világot nemcsak
a fizikai törvények mozgatják. Pontosabban: meglehet, hogy mozgatni csak
a fizikai erők mozgatják, de a mozgásnál bonyolultabb jelenségeket már
más is szabá-lyozza.
Krúdy korában a költő kifejezésen általában
nem azt értették, hogy az illető verseket ír, hanem olyan művészt, aki
nem ábrázolja, leképezi, tükrözi a valóságot, hanem épp költi, megformálja,
kitalálja. "Költő hazudj, csak rajt ne fogjanak", mondta Arany János, ami
azt jelentette, hogy a költőnek fontos feladata nem létező dolgokat mondani,
mert azzal költ, valóságot formál, és ha hazugsága ilyen módon ennek a
feladatnak eleget tett, a valóság hozzáformálódott a költői műhöz, akkor
csakugyan nem foghatták hazugságon a szerzőt, hiszen művének volt ereje
a hazugságból az igazságba, a nem létezőből a létezőbe fordulni.
Minden kor igyekszik megteremteni a
maga valósággá forduló hazugságait. A középkor a belakható mennyet és poklot
Dante révén, I. Erzsébet kora a sorsüldözött és sorsüldöző királyok figuráját
(és még annyi mást) Shakespeare és Marlowe révén, a tizenkilencedik század
egy átlátható, logikus világ (kompozíció) gondolatát, Balzac és Tolsztoj
révén. Persze ne legyünk irodalom-soviniszták. Ugyanazon a művön munkálkodott
pl. Szent Tamás is, amin Dante; Courbet is, mint Balzac. És ugyanazon a
művön munkálkodott Manet, amin Baudelaire. A kultúra egésze a világ megértésén
és formálásán dolgozik. A kultúrát már elmúlt, görcsösen anyagelvű világunk
tévesen nevezte felépítménynek, sokkal inkább beépítmény, olyan mint a
vérkeringés a testben: táplál, tisztít, gyógyít, a test létéről és egészségéről
is gondoskodik. Nyugtáznunk kell viszont azt is, hogy a kultúra meg is
eheti saját magát (vérrák). Ha kitessékeljük a világformáló erők közül,
akkor légüres tér keletkezik, és a kultúra helyére kultúrapótló elemek
nyomulnak be. Az emberek tévésorozatok, televíziós játékok és reklámok
váratlan nyerési lehetőségei segítségével fogják látni önmagukat, ez alapján
mondják meg, hogy mi valóságos, és mi csodálatos.
És itt jön Krúdy szerepe. Ő ezt az
értékvesztést énekli. Ő a múltba tekint, és annak a múltjába, elbeszéléseiben
az ötvenes, hatvanas, hetvenes évekbe tér vissza (a ‘910-esekből), nemcsak
mi láthatunk nosztalgiával szemlélhető világot műveinek olvastán, de a
szereplők is ugyanarra pillantanak. Nem valami régi aranykor megírója Krúdy,
hanem a már mozgásban lévő időé. Látja a dolgok mind rosszabbra fordulását,
látja a veszteségeket. Jóformán ahová néz, veszteségeket regisztrál. Nem
szép napokról van szó, hanem az utánuk való vágyakozásról. A Palotai
álmok az álmodás válfajait veszi sorra, ez a kisregény az álmok enciklopédiája,
nagyon is sokfélének mutatja be őket. Az álmok egyszerre a múlt pótlékai,
a jelen (pót)cselekvései, a jövő kémlelői, félreértői és túl korán elhozói.
Az álmok köré valódi misztika és tenyeres-talpas falusi ravaszkodás egyként
csapódik. "Régente, [...] mikor Kisfaludy meg Csokonai kóboroltak a Dunántúlon,
bizonyára nem álmodoztak ennyit a falusi emberek, hanem többet cselekedtek.
[...] Az akkori világ tele volt romantikus cselekedetekkel. Az emberek a
valóságban is regényesen éltek. [...] A regényesség a valóságból visszahúzódott
az érintetlen titkos éjszakai álmokba, amint egykor az antik világ istenei
elbujdostak a járatlan erdőségekbe. Manapság mindenki józan, megfontolt.
Szamárságot nem szokás cselekedni." - mondja az elbeszélő a regény előhangjában.
A regényesség tehát visszahúzódik az álmok még érintetlen világába. Csakhogy
miről szól éppen ez a regényünk? Arról, hogyan vesztik el az álmok az ártatlanságukat,
na nem szerelmi értelemben, hiszen a szerelem mindig fontos témája és ihletője
az álomnak, abban az értelemben vesztik el itt az álmok az ártatlanságukat,
hogy nem lehetnek naivak, spontánok. Bekapcsolódnak a mindennapi életbe,
lottószámot lehet megjósolni velük, hozományt lehet hazudni velük. És ennek
a hazudott hozománynak a kapcsán házasságszerzőként is fölléphetnek. Az
álmok itt egy falusi öregasszony szerepét veszik át, aki a maga módján
irányítani próbálja a sorsot.
Ha valóság és mű, élet és regénycselekmény
viszonyát vizsgáljuk, általában elfeledkezünk az álmokról. Az álmok sajátos
viszonyban vannak a szépirodalommal, a szépművészetekkel. Artisztikus jellegük
nyilvánvaló. Formálhatók is. "Én mindig azt álmodom, amit akarok." - mondja
Szekszti Judit a regény egy másik helyén. Foglalkozásszerűen álmodik, ahogy
megálmodott és valóra váló szerelme Péter Pál is a maga semmittevő módján,
a maga kevésbé tökéletességre törő módján visszaalszik olcsó szállodájában,
az Arany Golyóban, ha álma annyira érdekes, hogy folytatni akarja.
Hogy is fest tehát a mű-valóság-álom
háromszöge? Először van a mű, amely a világ és az élet rendezetlen és egymással
nem összefüggő, csak véletlenszerűen egymás mellé kerülő darabjait rendszerbe
foglalja, az emberek kusza és kibogozhatatlan érzelmeit világosan megnevezi,
és a dolgokból, tényekből valamiféle egységes valóság szerveződik. A valóság
(ezt jól tanuljuk meg Krúdytól!) sosem a valóságban van, hanem bennünk.
Sosem ott, ahol látjuk, hanem magában a látásban. A látás, az érzékelés,
mind fikció. A pszichológia pontosan tudja, hogy nem azt látjuk, amit érzékelünk,
hanem azt, amit az érzékelt jelek alapján érzékelni tudunk. Mért nem ízlik
egy gyereknek az ismeretlen íz? Mert nem tudja, mi az. A mű (ezen tágan
értve a kultúra egészét) hozza létre a valóságot abban a formában, ahogy
látjuk. Persze a valóság, ha már egyszer létrejött, vehemens kölcsönhatásba
kezd a művel, visszahat rá, fölébe kerekedik. Új művek, új valóságok létrejöttére
lesz szükség. Az emberiség emberöltőnként elhasznál (legalább) egy valóságot.
Ezeket a levedlett valóságokat aztán
összeszedheti az irodalom, és kipróbálhatja, hogy mit tud velük kezdeni.
A szálaik még elérnek a működő valósághoz, ha megrángatjuk őket, a valóság
is mozogni kezd, táncol, mint egy bábu. Krúdy Gyula a magyar irodalomnak
talán legremekebb bábosa, a múlt kesztyűjébe nyúl, és a jelent mozgatja,
a csaknem létező valóságot is a kezére erőlteti, és a művet, a regényt
táncoltatja (gondoljunk valódi szereplőire pl. Petőfi Zoltánra, Ferenc
Józsefre és a feleségére, Erzsébet királynéra, Kossuth fiára, Ady Endre
éjszakáira). De az élet is eljátssza ugyanezt, és ami kivész belőle, azt
az álmokba teszi át. A múlt, ami épp úgy nem létezik, mint egy irodalmi
mű szereplői, álom lesz. Az irodalom, ami épp úgy létezik, ahogy a halottak
is itt vannak, álom lesz. Egy jó író, amilyen Csokonai vagy Krúdy volt,
biztos lehet benne, hogy két-három nemzedékkel utána jövő emberek álmait
írja.
Krúdy, ahogy oly sok művében, nem az
erős lét, a rilkei keménység, hanem a gyenge lét világát írja. Az álmodókét.
De nem azért gyenge ez a lét, mert akik beléje vettettek gyengék lennének,
hanem azért, mert az idő erős áramlásával szemben valami gyengébb ellenáramlással
a forrás, a már elmúltak felé tartanak. Ha az időt, ahogy azt Ovidiustól
kezdve annyian tették, folyóhoz hasonlítjuk, akkor ennek az említett gyenge
áramlásnak a mibenlétét nehéz elképzelni, de ha egy másik nagy áramlásformához,
a tengeráramlatokhoz, akkor már könnyebb. A tengeráramok ugyanis elérve
egy pontot, a mélybe fordulnak és ott visszafelé viszik időközben kihűlt
vagy épp fölmelegedett vizeiket. Ilyen áramon járnak Krúdy palotai álmodói
is. Ne felejtsük, hogy ez a cselekmény nemcsak az álmok enciklopédiája,
hanem annak cáfolata is, amit az Előhangban a mélabús őszi elbeszélő mond.
Ugyanis alighogy befejezi a regényesség álmokba való száműzetésének gondolatát,
szökevény szerelmeseket pillantanak meg az állomásfőnökkel. Szerelmeseket,
akik regényes álmaikat regényes valósággá változtatták és cselekedni kezdtek,
ezzel kényszerítve a szerzőt, hogy ő is regénybe fogjon. Kitalálja ezeknek
a szökevényeknek a regényét, ami épp az álmok körül forog.
Krúdy regénye azért nagyszerű, mert
saját tézisének korántsem illusztrációja, hanem sokkal inkább cáfolata.
Krúdy a gyengébb lét erejéről beszél, együttérzése bármelyikünké, amelyikünkről
ír. És írhat is bármelyikünkről, hiszen ő gondoskodik talán már a holnapi
álmunk anyagáról. Nem véletlen, hogy Álmoskönyvet is szerzett. Tudta,
hogy az álommal többet is lehet kezdeni, mint amit zseniális kortársa Freud
tett, hogy levezette belőle, mi mindent gondolunk, amit nem is gondolunk.
Vagyis hát nyilván valami ilyesmit tett Krúdy is, csak egész másképp. A
gyengékre gondolt, akikről írt. Mindig az egy emberre, aki a többiekkel,
a nem-énekkel szemben csakis gyengébb lehet, megmutatta, hogy az én, ez
a folyton alvó és fölébredő valaki minden szétesettsége ellenére is sokkal
koherensebb, mint a masszaszerűen embertelen nem-én. Megmutatta, hogy nem-én
nincs is. Hogy te én vagyok. Szereplőit gyakran a valóságból emelte műveibe,
de még ennél is gyakrabban hagyta, hogy kiszökjenek a műveiből a valóságba.
Tudta, hogy amúgy sincs éles határ.
De azt is megtette, hogy más művekből
keresett magának szereplőt. Leggyakrabban saját műveiből, de a könyvünk
egyik főszereplője, a semmittevő Péter Pál bizony a szintén alliteráló
nevű Pató Pál újrateremtése. De Krúdy szembe megy az idővel, figurája,
mint a jég a napon, vagy mint semmittevő a holdfényben, lassan változni
kezd, megolvad, kipereg belőle a semmi: szerelmes lesz. "A szerelem, amely
egykor nagyon fontos dolog volt az emberi életben, alig észrevehetően lappang
a falusi kertek alatt. Bolondul szerelmes emberekről alig hallani." - mondja
az elbeszélő a már emlegetett előhangbeli párbeszéd során régi barátjának,
az állomásfőnöknek.
A semmittevőből előbb, inkább csak
azért mert "hivatalba nem kell mennie, mindig rendelkezésünkre áll", regényhős
lesz, aztán mint regényhős, álmok tárgya, ami már kétszeresen regényes
és kétszeresen fikción túli dolog, majd ezeket az édeneket bejárva, szerelmessé
lép elő, aki bolond cselekedetre szánja magát, megszökteti a szerelmét.
Az ötletet ugyan egy másik nőtől kapja, aki maga ajánlkozik egy pár napos
szöktetésre. De Szekszti Judit az ő megjelenését is megálmodta, méghozzá
azzal a figyelmeztetéssel egyetemben, hogy ennek a nőnek a szépsége ördöglábban
végződik. Az álmok előre lejátsszák a cselekmény fordulatait, és bele is
avatkoznak a kellő pillanatban a cselekménybe. Meg még megbeszéli a Fátyol
nevű nővel a módot és az időt a szökésre, de a korábbi semmittevőnek annyi
ereje már van, hogy ellent tudjon mondani a rossznak, a semmi utolsó visszahúzó
próbálkozásának, és azt szökteti meg, akire valóban szüksége van. A gyenge
lét erős és az erős bizonyul gyengének. Nemcsak saját magukat mentik meg
a szerelmesek ezzel a szökéssel, hanem a regény íróját is, hiszen a regényes
a révükön az álmokból visszaszökik a valóságba, vagyis a regénybe, de ők
a regényből is kiszöknek, alighogy boldog lázálmuk hétköznapi véget ér,
a cselekmény befejeződik. A könyv ugyan nem csukódik be, de a regény helyét
elbeszélések veszik át, más szereplőkkel, de ne legyen kétségünk, a hozzá
fűzött novellák nem csak a könyvnyi terjedelem elérését szolgálják, hanem
teret adnak a hősöknek, hogy búvópatak módjára éljék a hátralevő lapokon
immár teljesen privát, de örökre regényes életüket. Az író magát elbeszélőként
a szövegbe zárja, de szereplői kiszöknek belőle és élvezik a Krúdy Gyula
által teremtett tágas teret, a szabad mozgást lefelé az idő sodrán és fölfelé
az idő sodra ellenében. Ma is élnek, ha el nem aludtak. |
|