N. PÁL JÓZSEF
 
 
Példa - szabadságra és reményre
 
A hetvenöt esztendős Vekerdi Lászlónak, szeretettel
 
 
 
Napok óta Monostori Imre vaskos borítékban érkezett ajándékát lapozgatom, s nem tudom eldönteni, hogy a csodálkozás, vagy a riadalom nagyobb-e bennem. Igen-igen megtisztelve éreztem magam - örültem, büszke voltam, meghatódtam stb. -, amikor a főszerkesztő úr arra kért engem még az esztendő legelején, írnék már egy dolgozatot a hetvenöt esztendős Vekerdi Lászlót köszöntő számba - az ünnepelt személyi bibliográfiája alapján. Hogyne, mondtam akkor jó nagy önbizalommal, ennél mi sem természetesebb, rajongója vagyok én Vekerdinek már régóta, emberként, tudósként nála kiválóbbat nemigen ismerek, egyszer még azt is teljes nyugalommal írtam le róla, hogy valószínűleg ő ennek az országnak ma a legműveltebb embere, nagyon boldog vagyok hát, hogy én is beállhatok az ünneplők sorába. Most meg itt állok (inkább ülök) megfürödve, meglehet, még azt sem bánnám, ha valaki hirtelen levenné a vállamról ezt a nagy-nagy dicsőséget. Be kell látnom: fogalmam sem volt, hogy mire vállalkoztam. 

Szóval forgatom, lapozgatom ezt az ötven valahány sűrűn szedett oldalt  - Gyuris György összegyűjtött anyagát -, egy-két elírást, hiányt is fölfedezek (amikorra könyv lesz belőle ezek tán eltűnnek), de az ámulaton kívül egyelőre ez tűnik a legtöbbnek, amit el tudok mondani. Tudtam én persze, hogy Vekerdi László példátlanul "sokoldalú" ember, de arra azért, amit e bibliográfiát szemlélve tapasztalnom kellett, nemigen számítottam. Próbálom rendbe szedni a több mint hatszáz tételt, papírt kerítek, címszavakat írok föl, aztán húzogatom a vonásokat: melyik témakörben menynyit is írt Vekerdi László? Mit mondjak, hamarosan csődbe jutok, s úgy harmincöt-negyven címszó után abbahagyom a számlálgatást. Addig a következőket írtam föl: orvostörténet, tudománytörténet, matematikatörténet, fizika (és története), irodalomtörténet, természettudomány, biológia, általános nyelvészet, történettudomány, művelődéstörténet, társadalomtudomány, informatika, fotótörténet, genetika, lexikonok története, mechanika, kémia, könyvkiadás, néprajz, régészet, helytörténet, földrajz, ökológia, szobrászat, könyvtártörténet, oktatástörténet, statisztika, filozófia; a többit nem írom le, mert belefáradtam a lajstromozásba. Számba venni mindazt, hogy Vekerdi László mi mindent írt ezen túl (ezen közben) a Bolyai-családról, Illyés Gyuláról, Fülep Lajosról, Kodály Zoltánról és másokról, csakúgy reménytelen vállalkozás, miként azt is, hogy Tüskés Tibor és Fodor András szinte valamennyi könyvét szemlézte, aztán meg illendő lenne fölemlegetni még arról a két emberről valló dolgait is, akik talán a leginkább meghatározóak voltak az ő pályáján: Galileo Galileit és Németh Lászlót. Szóval, róluk is beszél ez a szemet és az agyat egyként elkápráztató gyűjtemény, az emberről és a világról való tudás fölkent és állandóan fojtogatott személyiségeiről, róluk, akik csak azért éltek, hogy nekünk egykor majd könnyebb legyen a létezés. Vekerdit én hajlamos vagyok az ő folytatójuknak látni, az emberszabású és az emberért való tudás letéteményesének, s nemigen szeretem, ha reá húzzák a polihisztorság skatulyáját. Agyának párját ritkító befogadóképessége csupán egy szerencsés adottság a szememben, de nem nagyon vagyok hajlandó elhinni, hogy őt a "mindentudás igézete" kerítette egykor a hatalmába. Életérdekű gondolkodó ő, aki nem azért olvas nagyon is tervszerű összevisszasággal mindenfélét mindenféle nyelven, hogy önmagának és másoknak tetszelegjen, hanem azért, mert tudni szeretné, hogy "a világ logikus, harmonikus, rendezett" csoda-e még, avagy mit kéne tennünk azért, hogy (ismét) azzá legyen. Vekerdi egy rég elkezdett "mondat" folytatója, az önmagunkról való tudás emberléptékű követője, akiben az ismeret és a személyes magatartás oly ámulatra méltó módon fedi egymást, hogy az már-már meghökkentő. Titka nincsen, hacsak az nem, hogy nem hajlandó tudomásul venni e megkergült világ sikerhajhászásra szólító parancsait. Polihisztort látni benne csak az fog, aki képtelen már egynek látni azt a föltrancsírozott világot, amely a maga érdekek vezérelte hazugságaival - sajnos - bizton számíthat a többszázados szívós munkával előhívott együgyűségünkre. Vekerdi azon ritka (mára kihalt?) személyiségek közül való, akik máig nem hagyták magukat átverni: benne a szabad és a harmonikus létezés eszménye maradt fönn szinte valószerűtlen tökéletességgel, követni ebben kéne őt (s ebben bárki - kisebb agyi kapacitással is! - követheti), s nem ájuldozva csodálkozni a műveltségén. Mérhetetlennek tűnő tudásának ugyanis nincs oly eleme, ami ne az arányosan elrendezett életért volna. Félretolom hát az előttem lévő paksamétát, mert muszáj belátnom, hogy a "Vekerdi-titok" nem a bibliográfiai adatok százaiban búvik meg. 

Vekerdi László életéről - életrajzáról - szinte semmit sem tudok, mégis úgy tekintek reá, mint a történelem tanújára, aki megőrzött még valamenynyit az emberarcú létezés ama formájából, amit mi már mindhiába keresünk. Tudom, hogy orvosegyetemet végzett - nagy tehetségű belgyógyászként emlegették akkoriban -, de neve előtt az erről tanúskodó kétbetűs rövidítést még soha sem láttam, tudom, hogy járt az erdészeti egyetemre is, de fogalmam sincs, hogy rendelkezik-e erről való bizonylattal. Róla Németh László is mint a legnagyobb tehetségű tudománytörténészről beszélt egykor - ajánlólevélnek ez elég lehet! -,  vele való levelezése (közölte az Új Forrás) beszédes emberi és tudósi dokumentum, írt már vagy egy tucat könyvet, de ha a foglalkozásáról kérdezik, mégis könyvtárosnak vallja magát. "Ilyen gazdagok vagyunk?" - mondhatnám Mezei András könyvének címére utalva, de nem szívesen teszem, mert - tűnjék bármily furcsának - szerintem a mai Magyarországon Vekerdi László tökéletesen a "helyén" van. Nem "munkaügyi" értelemben persze - egy normális országban ő vagy művelődési miniszter, vagy az Akadémia elnöke lenne -, hanem a szónak abban az értelmében, ahogy például a lesajnált és kisemmizett Németh László is a "helyén" volt, meg Fülep Lajos is,  amikor Zengővárkonyban szolgálta az Urat és a tudományt. Aki találkozhatott Vekerdi Lászlóval a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában, aligha feledheti a kedvességét. Szavaiban is szikár, állandóan siető, látszólag zsörtölődős ember, kérdezzenek tőle bármit, állítja, hogy nem ért ő ahhoz, de még soha nem fordult elő, hogy ne diktálta volna fejből a keresett könyv (tanulmány) adatait. Humorérzéke és öniróniája is páratlan, itt-ott szívesen szól bűbájosan vaskos fordulatokkal (ez nem káromkodás!), állandóan olvas, gyártja a cédulák tömegét, s hűségesen küldi dolgozatait azoknak a (többnyire) vidéki folyóiratoknak, amelyekhez egykoron elszegődött (Forrás, Tiszatáj, Új Forrás). Volt idő, hogy a föntebb ülő nagyokosok úgy gondolták, Vekerdi könyvtárosnak sem elég jó, mert megengedhetetlen mértékben tiszteli Németh Lászlót, ha valakiét, hát akkor az ő életét valóban kizsigerelte az 1945 utáni hatalom, mégis van, létezik, szikár eltökéltséggel, cseppnyi panasz nélkül, mondhatnám: úgy él, ahogy a normális emberek mindig is élni szoktak. Nem arról van szó, hogy ne fogna rajta az idő - "fog" az mindannyiunkon -, hanem arról, hogy az életet ő megmásíthatatlanul annak fogja föl aminek lennie kellene: lélegző és értünk való elevenségnek. Vekerdi maga a szabadon teremtő munkálkodásra ítélt élet - megalkuvások nélkül. 

Mi tagadás, írásainak a jó részéhez nem tudok hozzászólni. Nem értek a fizikához, az orvoslás történetéhez, a matematikában pedig rettenetesen járatlan vagyok. Tanulmányainak (már amennyit ismerhetek) a logikáját általában mégis képes vagyok fölfogni, a Newtonról szóló kis könyvével (megjelentette a Móra Könyvkiadó) például nem tudok betelni. Sokáig nem értettem, mi lehet a titka ennek, egészen addig, amíg el nem olvashattam A tudományos világkép "bizalmi válsága" című dolgozatát. Előadás volt ez a néhai Fidesz Akadémián, valamikor 1989-ben, még a szerkesztett szöveg is hűségesen őrzi Vekerdi egyedien derűs fordulatait. Én már rojtosra olvastam, ha valaki e páratlan életmű felől érdeklődne, biztos, hogy ezt a munkát ajánlanám elsőül. Benne egyesül a fantasztikus ismeretanyag a kristálytiszta vonalvezetéssel, a tudományos alaposság az emberszabású - a jelen létérdekű gondjaira is figyelő - látásmóddal. Az emberiség által felhalmozott tudást maximálisan tisztelő, mégis lélegzően eleven az egész, ironikus kiszólásaival sem sért senkit (kivéve a butaságot), s a pofon egyszerűségével világít át egy számunkra kibogozhatatlanul bonyolultnak tetsző kérdésgubancot. Vessen meg érte, aki akar, de én egy kissé emberi és tudósi ars poeticaként is olvasom, személyes vallomásként, egy életút tapasztalatának sűrítményeként. 

Arról beszél ez a dolgozat, hogy mi valamikor a múltban - hogy pontosan mikor, az nem is igazán érhető tetten - elveszítettük a világ megszólításának a képességét, a dolgokat képtelenek vagyunk már a saját okaikra visszavezetni, s azóta egyre nagyobb önbizalommal tekintünk magunkra és a világra, "jó lelkiismerettel, emberi méltóságunkra büszkén" hiszünk a hülyeségekben, úgy teszünk, mintha mindent nagyon értenénk, nehogy elmaradottnak nézzenek bennünket. A tudományos világkép áltudományossá válásának a folyamatáról szólva Vekerdi a manipulálhatóság öntelt együgyűségének a romboló valóságáról beszél, emberi létezésünk ama paradoxonáról, amelyben (esetleg sikeresen!) vegetálva magunk emeljük piedesztálra az értelmesnek látszó szélhámosságokat az életben és a tudományosságban egyaránt. Ezért fellebbez ő folyvást az egészet megszólítani képes szellemekhez, azokhoz, aki nem a maguk megszerzett tudását kuporgatták "szakemberi" rátartisággal, hanem - engedelmeskedve szinte egy magasabb morális parancsnak - igyekeztek mindenkivel megosztani azt. Galilei, Einstein, a Bolyaiak és Németh László bizony soha nem akart a "mindentudás" látszatában tetszelegni, éppen hogy a művelődés arányosan szép lehetőségéért munkálkodtak egy életen át, sikerült is elérniük (a magyaroknak mindenképpen), hogy koruk hatalomféltő "szakemberei" olyan bolondos csodabogaraknak tekintsék őket, akiket - agyuk befogadóképességét - lehet ugyan csodálni, de követni nem érdemes (vö. ama Németh Lászlóról való közkeletű vélekedéssel, ami szerint nem volt ő "rendszeralkotó" elme), hiszen az fölöttébb megzavarná az önnön fontosságukba bódult - újabban posztmodern - elitek jól jövedelmezően intelligens, szemfényvesztő játékait. Vekerdi elmondja: Einstein vagy Richard Feynman még mindent elkövetett, hogy az értelmes emberekkel megértesse az ő gondolatainak a lényegét, ma bármely közepes orvos, jogász vagy közgazdász olyan féltős pökhendiséggel ül a maga tudományának a tetején, mintha ő valamely fölsőbb kasztba tartozna, s még azt is elvárja, hogy csodálják őt, akár törzsi népek a varázslójukat. Németh László ennek éppen az ellenkezőjét akarta elérni, amikor a maga pedagógiai tervezeteit készítette, s én azt hiszem, hogy a Vekerdi László féle élet (és életmű) végső morális alapozottságának a titka is valahol errefele keresendő. 

Gondolatainak feszessége, stílusának derűje éppoly megejtő, mint lényeglátása és szókimondó bátorsága. Soha nem veszik el a részletekben, látszólag partikuláris témáról szólván is mindig életérdekű problémákon meditál, írásainak summázata gyakran evidencia-értékű. Emberi és tudósi magatartásában, axiómaszerű mondataiban van valami a nagy dán mesemondó ismert történetének nyílt szemű (és ívű) őszinteségéből: ő akkor is megmondja, hogy a császár meztelen, ha mindenki az ellenkezőjét állítja. Soha nincs tekintettel az érdekekre, még a saját magáéra sem. Elszántan irtja a butaságot, nem esik hasra semmiféle tekintély előtt, de a vizsgált szövegeket s a mások értékes gondolatait nagyon is tiszteli. Ha valaki - akár világszínvonalú tudós, akár közepes író az illető - valamit jól elmondott, azt mindig helybenhagyja, gyűlöli - ahogy Domokos Mátyás mondaná - a citatológia protokolláris illemkódexeit, dolgozataiban mégis sokat, pontosan és kedvvel idéz, ő talán magyar nyelvterületen a legfegyelmezettebb recenzens. Hadd idézzek én is hát egy hosszabb passzust tőle, bizonyságul a józanságára, a bátorságára és a lényeglátására, no meg arra, hova képes eljutni ez a mindig jelenérdekűen gondolkodó elme például Galilei életének egy mozzanatáról beszélvén: "Ortega korával ellentétben ma nem annyira vagy nem csak a tömegek lázadása fenyegeti a világot, hanem inkább az eliteké, akik világszerte közelebb állnak egymáshoz, mint saját társadalmuk alacsonyabb rétegeihez, még úgy is és akkor is, ha egyébként általában versengenek, civakodnak, harcolnak is egymással, életre-halálra akár. A Civakodó Elitek valami új nagy globális szervezetet alkotnak, új globális társadalmat a helyi társadalmak felett, új és minden eddiginél hatékonyabb arisztokráciát, az ennek megfelelő politikai, gazdasági, monetáris katonai következményekkel és követelményekkel, az egész földgolyót egyre alaposabban és tökéletesebben behálózó kommunikációs- és információs sztrádákkal, amelyek az eliten kívülieknek szinte emblémákká váltani szűkítik be a jelentéshez jutás esélyeit, a jelentőséghez jutásról nem is beszélve. Épp ezeknek a minden eddiginél hasonlíthatatlanul hatékonyabb eszközöknek a birtokában bújhatnak ki az elitek minden alól, ami fizikai, gazdasági, ideológiai, szellemi igényeiket és expanzióikat korlátozná - ebben áll lázadásuk. A mai posztmodern eliteket - ez a helyzetben az elmúlt egy-másfél évszázad parlamentáris demokráciáihoz képest az abszolút nóvum - semmiféle társadalmi szerződés nem korlátozza, nem köti őket össze semmi, még egymáshoz sem, még saját csoportukon és pártjukon belül se mindig: ők szabad, vállalkozó, kreatív, indifferens, játékos, rátarti, originális, önformáló, önmagukat kiteljesítő, aktív, kompetitív, ellentmondásos, rámenős individuumokként azonosítják és differenciálják önmagukat, hivatkozzanak amúgy mégoly gyakran nemzetre, népre, közösségre, Istenre, demokráciára, bármire. A színjátszás, a tettetés, az átejtés mindig is az udvari ember kedvenc szórakozásaihoz tartozott. Igazság? Ugyan." (Galilei - eretnek vagy udvaronc?) Nincs ebben a szövegben semmi tudálékos hókuszpókusz, nem hord össze hetet-havat valamiféle világméretű összeesküvésről, szinte lakonikusan rezignált az egész, de aligha van még példa, hogy valaki ily élességgel világítaná át mindazt, amitől ez a karrier-mámorba zuhant globalizációs világunk szenved. Etikus beszéd ez, mérhetetlen tapasztalattól és felelősségtudattól átitatott elemzés, aligha véletlen, hogy nem őt kérdezgetik az ezredvégi beszélgetéseket kiagyaló posztmodernkedő médiatechnikusok. 

Vekerdi László mindezt persze aligha bánja, díjak, mellre tűzhető kitüntetések, a lexikoncikket jól megnyújtó címek és rangok őt egyáltalában nem érdeklik. Teszi a dolgát lankadatlanul, mondja elszántan a magáét, rend van a fejében, a világot visszavonhatatlanul egésznek látja és láttatja ma is. Vonzódásait soha meg nem tagadja, ragaszkodik a kultúra nemzeti látószögének létjogához, de bámulatos emberi nyíltsággal és szakmai kitekintéssel teszi mindezt - Németh László példájához ennyiben is hűséges. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi esztendőkben megszaporodtak a különböző témák ürügyén született nagyobb terjedelmű esszéi, amelyek így vagy úgy a történelem törvényszerűségeit, az egyre szűkülő szabadság esélyeit, s mindebben a magyarság lehetőségeit firtatják. Négyet olvashattunk ezekből a kegyetlenül illúziómentes, mégis vigasztalóan tisztességes tanulmányokból Vekerdi újabb Németh László-könyvének (A Sorskérdések árnyékában) az utolsó fejezetében, legutóbb pedig a harmincadik születésnapját ünneplő Forrás márciusi számában csodálkozhattunk rá ama páratlan szintetizáló képességére, amellyel Braudel, Szűcs Jenő és mások munkái fölé hajolva a kétségbeesés legkisebb jele nélkül mondja el, hogy mi várhat reánk, ha továbbra sem térünk észhez: "mivel napjainkra gazdaság tekintetében többé-kevésbé az egész világ európai lett, cipeli tovább a centrum-periféria fátumát, immár globálisan. Azaz ugyanúgy, ahogy az egyes államokon belül, az államok halmazában is kiválogatódnak mindenkibbek, hogy aztán jóváhagyassák a többiekkel, a mindenkit érintő dolgokat?" (Következik valami a történelemből?) Tudvalévő, hogy Vekerdi kérdőjelei inkább közös gondolkodásra hívó állítások, s bizony e dolgozatban sem más foglalkoztatja, mint a már szóba hozott, a bizalmi válság mibenlétét feszegető előadásában: az emberi butaság - végső soron a tudati manipulálhatóság - fájdalmasan gyors terjedésének a veszélyei. Nagyon nem szereti ő - több írásában is elmondta - például a manapság fölöttébb divatos "fölzárkózási" mizériát, hiszen a róla való szüntelen szónokolással nemcsak önmagunkat alázzuk meg, hanem elültetve agyunkba egy - globalizációsan szemlélve - nélkülözhetetlennek látszó, torzult tudati viszonyrendszert, éppen mi emelünk a polcra olyan "törvényszerűségeket", amelyek aztán igen-igen sokat hoznak a konyhára azoknak, akik már nagyon is "fölzárkóztak", s nap mint nap elhitetik velünk, hogy mi is követhetjük őket - föltéve, hogy hiszünk nekik, csodáljuk őket és nyugton ülünk a fenekünkön. Vagyis higgyük el már végre, hogy a világ visszavonhatatlanul ilyen, s ne feszegessük mindazt, amit oly sikeres egyértelműséggel vertek a fejünkbe itthoni és külhoni uraink. 

Vekerdi László, ez az emberi szelídséget és a morális szigort magában oly megejtően ötvöző  könyvtáros és tudománytörténész mindig a kényesen takargatott dolgokra kérdez. Oly világosan fejti föl a sokszor szándékosan összegubancolt szálakat, hogy az emberre gyakran rátör a szégyenkezhetnék, lett légyen szó fizikáról, történelemről, Csurka István "önépítős" könyvéről vagy bármiről. Figyelve a bennem rekedt közhelyekre, szívesen nevezném őt reneszánsz egyéniségnek is, ha nem tudnám, hogy személyiségétől mennyire távol áll bármifajta individualitás, vagy "önmegvalósító" szándék. Jól tudom, hogy puffanó a szó, meg hitelét is veszítette mára, de úgy lehet, Vekerdi valóban "másokért él", morális életvezetési stratégiájában a Németh László-i igény és harmóniavágy eszméje villan. Benne a felvilágosult kritikai racionalizmus és a termékeny intuícióra való hajlam együtt lélegzik, tudásának minden részelemét egy nemzetnyi közösség érdekében mozgósítja, tudván azt is, hogy bizony nem mi vagyunk a világ közepe. Lehet, hogy egy valószerűtlen épségben átmentett, s köztünk élő csoda ő abból az időből, amikor az ember még tudta, hogy az értékteremtő élet és a szabadság egymást föltételezik? Ezt nem tudhatom, no meg lélekvándorlással sem foglalkozom, nem is hiszek benne. Vekerdi szerintem csak egy páratlan tudású ember, aki nem veszítette el az ép erkölcsi érzékét és a józan eszét. Létezésével is reményt sugall, a világ és a mi bajunk, hogy igen kevés van belőle. 

Isten tartsa meg még nagyon sokáig!