Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1999. 5.sz.
 
MOHAI V. LAJOS
 
Mándy - továbbra is
 
1.

Az irodalomban - kiváltképp az önkényuralmi korszakok idején - legérdektelenebb rész az ideológiai tartalom. Aláhúzva többször, s elkülönítve attól, amivel végképp nem összetéveszthető, összetévesztendő, tehát a költőileg formált világképpel, az esztétikummal, kicsit szájbarágósan, és egy - e kisesszé hősétől kiváltképp nem távoli sportmetafórával (hatvanas évek) - a művészi kivitelezéssel. Szóval, az igazi író, akinek könyve alatt tényleg beszakad az asztal, a műalkotás világában honos. Ott van a hazája. Eltéveszthetetlenül az irodalom volt Mándy Iván hazája (is).
 

2.

Az a haza, amely úgy volt a magasban, hogy kívül a grundon volt; a külvárosban. Az Árusok terén. A Józsefváros omló falú, foszlott kapualjainak - csak vele észrevett - költészetében. Mely nem holmi (általa is ellenszenvvel viselt) "gennyes költői" próza. A periféria költészete ez, ahogy hétszáz kilométerrel odébb egy világnagyságé, Bohumil Hrabalé volt és maradt. (Mándy igen nagy író, az hogy európai felfedezése egyre késik, kulturdiplomáciánk kézzelfogható csődjét mutatja.)
 

3.

Hrabal - a maga tündökletes szürrealizmusával - "bemaszatolta magát az élettel", hogy íróvá válhasson. Mándy kérdése ellenben az, hogy: "Honnan jött ez az ember? Miféle tájakról? Miféle szobákból? Mit hurcol magával? Az biztos, hogy semmitől se akar megszabadulni. Nagyon is vigyáz a poggyászára. Mindarra, amit évek során összegyűtött." Mándy írói létének, létezésmódjának megalapozója emberi alkata, egyénisége, korai környezete, sajátos "tájélménye", a nagyvárosi folklórból születő múlt, a szállodákban, tereken, kapualjakban, mozielőcsarnokokban, gangokon eltöltött gyermekkor messzehatoló élménye. Nem is önmagában a gyermekkor életkori periódusa, hanem az ebből kinövő élménytöbblet, mely az írói élmény későbbi centrumát képezi. Ide gyűlt össze a lepasszoltak, a megalázottak minden rangú és rendű galériája, külvárosi galerija, s főleg a periférikusság szociológiája, de méginkább pszichológiája: az olcsó, penyhedt szagú szállodák enteriőrje. (A legkorábbi ábrázolás még 1948-ból való, a Francia kulcs. Tényszerűen: az apa tönkremenetele után kezdetét vette a szálloda-korszak, amelynek hőskora a Hotel Adriában volt.) Mándy életének legalább olyan fordulópontját szolgáltatta, mint a Bodográf mozi. (Kimaradt ötéves gimnazista korából a gimnzáiumból, de apja egyéniségének döntő hatását ekkor érzi meg először. A mozi mítosza összehozta őket, ez vált közöttük a közös nevezővé.) Mándy sejthette, hogy apja szétforgácsolt személyisége inkább a tegnapé, mint a máé. De a moziba ő vitte el, s a filmvászon elindította a képzeletét, mely maga volt és lett a gyermekkor. Ahol az ábrándok megelevenedtek, önálló jelentésre tettek szert, szinte életre keltek. A bennfentesség összetartó, egybeforrasztó élményében az otthont találta meg, s ezzel a moziélménnyel egyenrangúan jelent meg az irodalom is. Amit Mándy nagy legendaként csodált a Bodográf moziban, megcsodálhatott az irodalomban is: "Majd egyszer... Igen, majd ha itt ül az étterem teraszán. Együtt a többiekkel. Ambrus Zoltán, Krúdy, Lovik, a Cholnokyak, Molnár Ferenc... A novellisták." - olvasható az Egy képaláírásban, 1976-ból. S tovább, abban a híres interjúban, az Egy képaláírás önéletrajziságának tőszomszédságában, Alexa Károlynak, mintegy a számbajöhető elődök fölsorakoztatásaként: Krúdy "nekem ő a legtöbb", Molnár Ferenc "ő nyitotta rá a szememet a grundra, pedig eleget ténferegtem ilyen helyeken. A grund is haza, meg lehet halni érte." (Bp. VIII. kerület. Utcák, terek, kapualjak. Beszélgetés Mándy Ivánnal a szülőföldről. Kortárs. 1975. 887.) Ámulat és óhajtás, belső, egyelőre még csak hasonulásra való késztetés, a lebegő álom elérése. A novellistákkal, akik "világirodalmi tájakról" is jöttek ("messziről fölemelkedik két árny. Csehov és Maupassant") az írónál egy szimbolikus és nem stilizált önmeghatározás is történt. Mándy Iván régivágású író, s ezt itt igen megemelten mondom: azon kevesekhez fogható, akinek az irodalomhoz való odatartozása egyet jelentett az élettel. Ahogy a filmhez és a mozi mítoszához való odatartozása. Van egy novellája a filmkönyvek időszakából, Előcsarnok a címe. Azt mondja, amit Mándy gyerekképzeletébe a film vitt, a filmélmény szabadított föl; hogy ez a világ részévé lett egy gyerek saját életérzésének. Az elbeszélés "plakáttörténésébe" bekapcsolódik a fiú - a nagyvárosi mozifolklórba Mándy Iván.
 

4.

Merrefelé tágítható az az életrajzi keret, amelyben a kapcsolódás létrejöhetett? A húszas, de méginkább a harmincas évek felé, ahol a történelem széteső dimenziói találhatóak, és a széteső család. (Az utóbbi requiemje - jóval később - A pálya szélén és a Mi van Verával? nagy periódusát lezáró Mi az öreg? című elbeszélésgyűjtemény.) Amiről beszélni kell: a két háború közötti Budapest periférikus tájai, melynek gyűrődései a fölbomlott monarchia utóéletének végső rengései, hullámai adtak. Egy radikális nemzeti átrendeződés megléte, egy hasonló társadalmi átalakulásnak (befoltozhatatlan, pótolhatatlan) hiánya. A világgazdasági válság, a nincstelenség, a kiúttalanság hálójában is valami bizonyosság, valami kapaszkodó, elégikus távlat, elvágyódás. Ennek illusztrációja gyanánt szolgál Cecil Bé történetének meséje a Fővárosi Mozi gépészétől az igaziakról, akik "... fenntmaradtak a hegyekben, Cecil Bé és az emberei, és mostmár ott csinálják a filmeket. Lehet, hogy bibliai tárgyút, lehet, hogy mást, de az biztos, hogy ők az igazi filmesek. Ott van az igazi Cecil Bé, az igazi Myrna Bara, az igazi Doug. Akinek most futnak a filmjei, az nem az igazi Cecil Bé, hiába van ott a neve meg a védjegye." A némafilm mítoszába takarózók nem engedik meg, hogy egy mozifilmnek tragikus végkifejlete legyen - ezt példázza a Diákszerelem című elbeszélésben a jegyszedőnő este. Mándy hihetetlenül kifinomult érzékkel leli meg (ha tetszik: egyetemes) mondanivalóját, s itt most nem elsősorban a gyermekkor egyik tartalmi mítoszát megkonstruáló tényre, az egyes szám első személyre gondolok, a személyes sűrűsödési pontra (mely magától értetődően mutatta meg önmagát), hanem arra, hogy a némafilm közönsége hogyan találta meg létének megörökítését a mítosz képződésében. Ez Mándy telitalálata: ahogy egy növekedésében hirtelen meglóduló nagyváros bizonyos szociológiai státuszú része, populációja rábukkan saját teremtőképességének tárgyára, esetünkben a mozira. Ahogy álmodozásukban (mely pótlék, természetesen az) ahogy megérintődnek a kortól, és kiteljesítő vonásaikra a tragikum és a groteszk köztes szférájában bukkannak rá. Ők a "sajtszagú kis bódék" közönsége, hozzájuk érkezhet meg Mándy novellájában - azonmód leírhatatlan természetességgel, feltűnés nélkül - Renáta Polster, a díva, a délelőtti bálba. (Mozi reggel)
 

5.

A jó és a rossz kéttagú szembenállásában az idő, a történelmi tét lenyomata húzódik meg (Mándy később is ehhez a fogáshoz többször visszatérve ábrázol, jelenít meg. Például az Álom a színházról trafikjában a vevők borotválkozás közben Hindenburg-vitát provokálnak.) Kicsit irodalomtörténetesítve: a film és a hozzá kapcsolódó képzetkör időmegszorítást is jelentett Mándynak, s ráadásul a két könyv kiadta magából azt, ami tematikájában volt. A Bonaja Károly személyében a gyermekkori legendát megtestesítő Régi idők moziját, és a mítosz későbbi megélését, ahol már a kudarc fényével vonult el az egykori hőskor az írói alteregó előtt. Ez volt a Zsámboki mozija. Az emlékidézés valódi békjóját a Mi az öreg? képezi: ez a legbensőbb élménykör a maga fölszabadító és romboló hatásában az életműben. Az emlékezéstechnika itt is a múlt és a jelen között dolgozik. A múlt a jelen részévé válik, a jelen visszacsúszik a múltba. Az író sorsának, fölfogásának valamennyi viszonyrendszere a szülők jelentette milliőben gyökrezik, az apa, az anya által "előállított" közegben, morzsalék-létben, ahol a szánalom és szeretet elemi erejű kettőssége működik. (Más oldalról avatja igencsak jelentékeny művé az Egy ember álma című kisregényt ez az önéletrajzi téma, mégpedig azért, mert az álom- és emlékképek már-már a végső köröket ostromolják, a létélményt látomássá, történelmi látvánnyá alakítják, a privát történelmet a nagytörténelmi horizontra tolják. Így lesz ez a könyv - melyet annak idején, 1971-ben méltatlankodás fogadott és Franz Kafka-rezonanciák iránti értetlenség - fejezetzáró a Mándy oeuvre-ben.)
 

6.

A szánalom és a szeretet az írói részvétre, mint alapmagatartásra, sőt kulcsfogalomra épül. Közhely ez a Mándy értelmezésben, de elégszer nem hangsúlyozható közhely, mert nélküle negligálásával, vagy a figyelemből való kizárásával széttöredezik a kép, deformálódik az életmű jelentése.
     A szívszorítóan "ázott alakok" iránti részvét.
     Amely (egy ars poetica-szerű írói jegyzet szerint) indukálója volt a tehetség önfelismerő hajlamának: "Aztán egyszer láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa. Ez többet ért minden megfigyelésnél. Megsejtettem valamit abból, amit belső realitásnak neveznek."
     A lepasszoltak, az esendők, az elesettek, a futballpályák környékén ődöngők galériája: tárgyak és források, hommage-ok a Mándy-részvétvilágban. Ennek az embertannak ő a legelszántabb írója. Csempe-Pempe ábrázolásának megértéséhez az életrajzi motivációra támaszkodó írói karakter fölismerése elengedhetetlen. A figura eszméje, a varázs abban foglalható össze, hogy Csempe-Pempe egész életét egy Titánia nevű futballcsapatra tett föl, eggyé vált vele; az olvasó a kudarcban, a bukásban is megképződő azonosulása, a lesüllyedt környezetben is heroikussá válik. A magyar irodalom gyakorta él esztétikán túli, többnyire szociális pátosszal, főleg a népnemzeti irányzatok fordulnak ehhez a tradícióhoz, sokszor indokolatlanul, fölöslegesen domborítva ki a nemzeti jelleget ott, ahol erre semmi szükség. Mándy érzékenysége sosem csap át üres szentimentalizmusba, érzelmi sematizmusba. A pálya szélén pátosza őszinte, nem szertartásos. (E tekintetben esett a szememben a Fabulya feleségei. Korábban, ha nem is olyan hatásfokkal, mint az egyazon évben megjelent Ottlik regénynek, az Iskolának, ennek a Mándy műnek is sokan kitörési pontot tulajdonítottak a magyar prózairodalomban. Ez mára kevéssé érződik, noha "történeti helye" 1959, továbbra is szilárd: a regény az ötvenes évek ellenanyagát nyújtja.)
     A részvétet persze - és ebben sem meglepő nincs, sem kivetnivaló - Mándy szemléletében "ironikus meghatottság" oldja, ahogyan ezt Albert Pál, az Irodalmi Újság 1964-es évfolyamában már észrevette. Ezt az ironikusságot azonban felülemelkedettség generálja, a meghatottság pedig az atmoszférateremtésben kap erőre. Itt érik be a hányatott életrajzban fölhalmozódott sokféle hangulat és érzelem, sőt idővel - épp a hatvanas évtized nagy Mándy-alkotásaiban - az egyéniségen, a személyiségen átszűrt tapasztalat, a világ érzékelésének és magas irodalmi nívón való kifejezésének eredménye. Az eredeti szemlélet, eredeti nyelvi kifejtéssel szövődött páratlan (ez a szó itt most tényleg helyénvaló) művészetté: a huszadik századi magyar próza kevés (és használható) életműveinek egyikévé.
 

7.

Az irodalomban honos Mándy megjelenítésével kezdtem, ezzel is rekesztem be dolgozatomat. De - talán a föntebbi okfejtésből is következően - az irodalmi író portréját igaztalannak érzem Mándyról; kísérletezett vele már az önkényuralom "irodalompolitikai" nyelve: órmótlanul, barbárul, kétszínűen. Vajon bárki bocsánatot kért-e ezért tőle? A rendszerváltozást öt évvel élte túl; lett volna idő rá. Nem a bírálatért, hanem az őt méricskélő funkcionárius szemlélet miatt, mely nyilvánvalóan vaskalap volt, helyezkedés, marxista sablonoknak való behódolás, a Király István-féléknek való kalaplengetés. A kérdést költőinek szántam. Lehet, hogy megújítja a félrevezető imázst a mai irodalomkritikai iskolák valamely újsütetű divatja. Kár fáradnia, csak hogy tegye, ne tegye. Bár talán ezekkel a divatokkal szemben is megállná a helyét Mándy tartós műve: az az univerzum, amely flórájával és faunájával keze alatt jött létre, képesítené erre. Írói, irodalmi beállítottsága mindenesetre több mint érdekes, sőt több mint érdekfeszítő, a mű egyedisége - bizonyos vonatkozásban magányossága - lebilincselő, s mint minden építkező, rejti a racionalitás magvát. Maradjanak Mándy Ivánnak továbbra is olvasói, kik elhatolnak odáig.