MOHAI
V. LAJOS
Mándy - továbbra
is
Az irodalomban - kiváltképp az önkényuralmi
korszakok idején - legérdektelenebb rész az ideológiai tartalom. Aláhúzva
többször, s elkülönítve attól, amivel végképp nem összetéveszthető, összetévesztendő,
tehát a költőileg formált világképpel, az esztétikummal, kicsit szájbarágósan,
és egy - e kisesszé hősétől kiváltképp nem távoli sportmetafórával (hatvanas
évek) - a művészi kivitelezéssel. Szóval, az igazi író, akinek könyve alatt
tényleg beszakad az asztal, a műalkotás világában honos. Ott van a hazája.
Eltéveszthetetlenül az irodalom volt Mándy Iván hazája (is).
Az a haza, amely úgy volt a magasban,
hogy kívül a grundon volt; a külvárosban. Az Árusok terén. A Józsefváros
omló falú, foszlott kapualjainak - csak vele észrevett - költészetében.
Mely nem holmi (általa is ellenszenvvel viselt) "gennyes költői" próza.
A periféria költészete ez, ahogy hétszáz kilométerrel odébb egy világnagyságé,
Bohumil Hrabalé volt és maradt. (Mándy igen nagy író, az hogy európai felfedezése
egyre késik, kulturdiplomáciánk kézzelfogható csődjét mutatja.)
Hrabal - a maga tündökletes szürrealizmusával
- "bemaszatolta magát az élettel", hogy íróvá válhasson. Mándy kérdése
ellenben az, hogy: "Honnan jött ez az ember? Miféle tájakról? Miféle szobákból?
Mit hurcol magával? Az biztos, hogy semmitől se akar megszabadulni. Nagyon
is vigyáz a poggyászára. Mindarra, amit évek során összegyűtött." Mándy
írói létének, létezésmódjának megalapozója emberi alkata, egyénisége, korai
környezete, sajátos "tájélménye", a nagyvárosi folklórból születő múlt,
a szállodákban, tereken, kapualjakban, mozielőcsarnokokban, gangokon eltöltött
gyermekkor messzehatoló élménye. Nem is önmagában a gyermekkor életkori
periódusa, hanem az ebből kinövő élménytöbblet, mely az írói élmény későbbi
centrumát képezi. Ide gyűlt össze a lepasszoltak, a megalázottak minden
rangú és rendű galériája, külvárosi galerija, s főleg a periférikusság
szociológiája, de méginkább pszichológiája: az olcsó, penyhedt szagú szállodák
enteriőrje. (A legkorábbi ábrázolás még 1948-ból való, a Francia kulcs.
Tényszerűen: az apa tönkremenetele után kezdetét vette a szálloda-korszak,
amelynek hőskora a Hotel Adriában volt.) Mándy életének legalább olyan
fordulópontját szolgáltatta, mint a Bodográf mozi. (Kimaradt ötéves gimnazista
korából a gimnzáiumból, de apja egyéniségének döntő hatását ekkor érzi
meg először. A mozi mítosza összehozta őket, ez vált közöttük a közös nevezővé.)
Mándy sejthette, hogy apja szétforgácsolt személyisége inkább a tegnapé,
mint a máé. De a moziba ő vitte el, s a filmvászon elindította a képzeletét,
mely maga volt és lett a gyermekkor. Ahol az ábrándok megelevenedtek, önálló
jelentésre tettek szert, szinte életre keltek. A bennfentesség összetartó,
egybeforrasztó élményében az otthont találta meg, s ezzel a moziélménnyel
egyenrangúan jelent meg az irodalom is. Amit Mándy nagy legendaként csodált
a Bodográf moziban, megcsodálhatott az irodalomban is: "Majd egyszer... Igen,
majd ha itt ül az étterem teraszán. Együtt a többiekkel. Ambrus Zoltán,
Krúdy, Lovik, a Cholnokyak, Molnár Ferenc... A novellisták." - olvasható
az Egy képaláírásban, 1976-ból. S tovább, abban a híres interjúban,
az Egy képaláírás önéletrajziságának tőszomszédságában, Alexa Károlynak,
mintegy a számbajöhető elődök fölsorakoztatásaként: Krúdy "nekem ő a legtöbb",
Molnár Ferenc "ő nyitotta rá a szememet a grundra, pedig eleget ténferegtem
ilyen helyeken. A grund is haza, meg lehet halni érte." (Bp. VIII. kerület.
Utcák, terek, kapualjak. Beszélgetés Mándy Ivánnal a szülőföldről. Kortárs.
1975. 887.) Ámulat és óhajtás, belső, egyelőre még csak hasonulásra való
késztetés, a lebegő álom elérése. A novellistákkal, akik "világirodalmi
tájakról" is jöttek ("messziről fölemelkedik két árny. Csehov és Maupassant")
az írónál egy szimbolikus és nem stilizált önmeghatározás is történt. Mándy
Iván régivágású író, s ezt itt igen megemelten mondom: azon kevesekhez
fogható, akinek az irodalomhoz való odatartozása egyet jelentett az élettel.
Ahogy a filmhez és a mozi mítoszához való odatartozása. Van egy novellája
a filmkönyvek időszakából, Előcsarnok a címe. Azt mondja, amit Mándy
gyerekképzeletébe a film vitt, a filmélmény szabadított föl; hogy ez a
világ részévé lett egy gyerek saját életérzésének. Az elbeszélés "plakáttörténésébe"
bekapcsolódik a fiú - a nagyvárosi mozifolklórba Mándy Iván.
Merrefelé tágítható az az életrajzi
keret, amelyben a kapcsolódás létrejöhetett? A húszas, de méginkább a harmincas
évek felé, ahol a történelem széteső dimenziói találhatóak, és a széteső
család. (Az utóbbi requiemje - jóval később - A pálya szélén és
a Mi van Verával? nagy periódusát lezáró Mi az öreg? című
elbeszélésgyűjtemény.) Amiről beszélni kell: a két háború közötti Budapest
periférikus tájai, melynek gyűrődései a fölbomlott monarchia utóéletének
végső rengései, hullámai adtak. Egy radikális nemzeti átrendeződés megléte,
egy hasonló társadalmi átalakulásnak (befoltozhatatlan, pótolhatatlan)
hiánya. A világgazdasági válság, a nincstelenség, a kiúttalanság hálójában
is valami bizonyosság, valami kapaszkodó, elégikus távlat, elvágyódás.
Ennek illusztrációja gyanánt szolgál Cecil Bé történetének meséje a Fővárosi
Mozi gépészétől az igaziakról, akik "... fenntmaradtak a hegyekben, Cecil
Bé és az emberei, és mostmár ott csinálják a filmeket. Lehet, hogy bibliai
tárgyút, lehet, hogy mást, de az biztos, hogy ők az igazi filmesek. Ott
van az igazi Cecil Bé, az igazi Myrna Bara, az igazi Doug. Akinek most
futnak a filmjei, az nem az igazi Cecil Bé, hiába van ott a neve meg a
védjegye." A némafilm mítoszába takarózók nem engedik meg, hogy egy mozifilmnek
tragikus végkifejlete legyen - ezt példázza a Diákszerelem című
elbeszélésben a jegyszedőnő este. Mándy hihetetlenül kifinomult érzékkel
leli meg (ha tetszik: egyetemes) mondanivalóját, s itt most nem elsősorban
a gyermekkor egyik tartalmi mítoszát megkonstruáló tényre, az egyes szám
első személyre gondolok, a személyes sűrűsödési pontra (mely magától értetődően
mutatta meg önmagát), hanem arra, hogy a némafilm közönsége hogyan találta
meg létének megörökítését a mítosz képződésében. Ez Mándy telitalálata:
ahogy egy növekedésében hirtelen meglóduló nagyváros bizonyos szociológiai
státuszú része, populációja rábukkan saját teremtőképességének tárgyára,
esetünkben a mozira. Ahogy álmodozásukban (mely pótlék, természetesen az)
ahogy megérintődnek a kortól, és kiteljesítő vonásaikra a tragikum és a
groteszk köztes szférájában bukkannak rá. Ők a "sajtszagú kis bódék" közönsége,
hozzájuk érkezhet meg Mándy novellájában - azonmód leírhatatlan természetességgel,
feltűnés nélkül - Renáta Polster, a díva, a délelőtti bálba. (Mozi reggel)
5. A jó és a rossz kéttagú szembenállásában
az idő, a történelmi tét lenyomata húzódik meg (Mándy később is ehhez a
fogáshoz többször visszatérve ábrázol, jelenít meg. Például az Álom
a színházról trafikjában a vevők borotválkozás közben Hindenburg-vitát
provokálnak.) Kicsit irodalomtörténetesítve: a film és a hozzá kapcsolódó
képzetkör időmegszorítást is jelentett Mándynak, s ráadásul a két könyv
kiadta magából azt, ami tematikájában volt. A Bonaja Károly személyében
a gyermekkori legendát megtestesítő Régi idők moziját, és a mítosz
későbbi megélését, ahol már a kudarc fényével vonult el az egykori hőskor
az írói alteregó előtt. Ez volt a Zsámboki mozija. Az emlékidézés
valódi békjóját a Mi az öreg? képezi: ez a legbensőbb élménykör
a maga fölszabadító és romboló hatásában az életműben. Az emlékezéstechnika
itt is a múlt és a jelen között dolgozik. A múlt a jelen részévé válik,
a jelen visszacsúszik a múltba. Az író sorsának, fölfogásának valamennyi
viszonyrendszere a szülők jelentette milliőben gyökrezik, az apa, az anya
által "előállított" közegben, morzsalék-létben, ahol a szánalom és szeretet
elemi erejű kettőssége működik. (Más oldalról avatja igencsak jelentékeny
művé az Egy ember álma című kisregényt ez az önéletrajzi téma, mégpedig
azért, mert az álom- és emlékképek már-már a végső köröket ostromolják,
a létélményt látomássá, történelmi látvánnyá alakítják, a privát történelmet
a nagytörténelmi horizontra tolják. Így lesz ez a könyv - melyet annak
idején, 1971-ben méltatlankodás fogadott és Franz Kafka-rezonanciák iránti
értetlenség - fejezetzáró a Mándy oeuvre-ben.)
A szánalom és a szeretet az írói részvétre,
mint alapmagatartásra, sőt kulcsfogalomra épül. Közhely ez a Mándy értelmezésben,
de elégszer nem hangsúlyozható közhely, mert nélküle negligálásával, vagy
a figyelemből való kizárásával széttöredezik a kép, deformálódik az életmű
jelentése.
Az irodalomban honos Mándy megjelenítésével kezdtem, ezzel is rekesztem be dolgozatomat. De - talán a föntebbi okfejtésből is következően - az irodalmi író portréját igaztalannak érzem Mándyról; kísérletezett vele már az önkényuralom "irodalompolitikai" nyelve: órmótlanul, barbárul, kétszínűen. Vajon bárki bocsánatot kért-e ezért tőle? A rendszerváltozást öt évvel élte túl; lett volna idő rá. Nem a bírálatért, hanem az őt méricskélő funkcionárius szemlélet miatt, mely nyilvánvalóan vaskalap volt, helyezkedés, marxista sablonoknak való behódolás, a Király István-féléknek való kalaplengetés. A kérdést költőinek szántam. Lehet, hogy megújítja a félrevezető imázst a mai irodalomkritikai iskolák valamely újsütetű divatja. Kár fáradnia, csak hogy tegye, ne tegye. Bár talán ezekkel a divatokkal szemben is megállná a helyét Mándy tartós műve: az az univerzum, amely flórájával és faunájával keze alatt jött létre, képesítené erre. Írói, irodalmi beállítottsága mindenesetre több mint érdekes, sőt több mint érdekfeszítő, a mű egyedisége - bizonyos vonatkozásban magányossága - lebilincselő, s mint minden építkező, rejti a racionalitás magvát. Maradjanak Mándy Ivánnak továbbra is olvasói, kik elhatolnak odáig. |