|
GRENDEL
LAJOS
Multikulturalizmus
vagy szegregáció*
A városkába, ahol születtem, 1919. januárjában
cseh katonák érkeztek, de még meg sem melegedhettek igazán, amikor ugyanezen
év júniusában elkergették őket Stromfeld magyar vöröskatonái, s a városházára
kitűzték a vörös zászlót. Másfél hónappal később visszatértek a csehek,
s a város ettől kezdve csaknem két évtizedig a Csehszlovák Köztársasághoz
tartozott. 1938. novemberében, az első bécsi döntés eredményeképpen újra
a Magyar Királysághoz tartozott, megyeszékhely lett és határváros. A szovjet
csapatok 1944 szentestéjén foglalták el. Ezután magyar lakóinak egy tekintélyes
hányadát a Csehszlovákia és Magyarország között megkötött lakosságcsere-egyezmény
értelmében Magyarországra telepítették. Helyükbe Békés megyei és nyíregyházi
szlovákok jöttek. 1968 augusztusában Lévára nem a szovjet, hanem a magyar
hadsereg kötelékei vonultak be, és a városházára kitűzték a magyar lobogót.
Hamarosan kezdetét vette a város iparosítása, Léva lakossága tíz-tizenöt
év alatt megduplázódott, s a város csöppnyi központját ma minden irányból
lakótelepek veszik körül. A város nyelvi-nemzetiségi térképe gyökeresen,
s a magyarok rovására megváltozott. A gyakori impérium- és rendszerváltozások
frusztrálták a polgárokat, akik belefáradtak és belecsömörlöttek a ciklikusan
ismétlődő felszabadításokba, amelyeknek a végén mindig ők húzták a rövidebbet.
Ráadásul a határ- és rezsimváltozásokat nyelvi-, kulturális és ideológiai
expanzionizmus kísérte, amely felőrölte az ott élők etnikai és szociális
identitástudatát, s a képmutatást, a hazudozást, a köpönyegforgatást olyan
erényként szentesítette, amely nélkül nincs remény a túlélésre, de az elviselhető
életre sem.
A Pozsonytól
Nagykaposig húzódó mintegy 600 kilométer hosszú területsávon ma a kétnyelvűség
természetes állapot. Mi az oka hát, hogy ennek ellenére konfliktusok forrása?
Mert a helyzet, lássuk be, paradox. Föltételezhető, és a józan ész ezt
föltételezné, hogy ha valakinek kisgyermek kora óta módjában áll az anyanyelve
mellett megismerkedni, elsajátítani, majd később birtokába venni egy másik
nyelvet is, annak a szellemi-intellektuális, de az érzelmi horizontja is
tágabb lesz, mint az egynyelvű, az egy - bármilyen tágas és nyitott - kultúra
határai közé zárt embertársaié. A 21. század küszöbén talán az sem szorul
bizonyításra, hogy van néhány nyelv, amelynek az elsajátítása nélkül az
országhatárokat mindinkább csupán szimbolikus jelentőségű választóvonalakká
lefokozó, globalizálódó világunkban lehetetlen a kommunikáció. A magyar
nyelv nem tartozik ezek közé. A szlovák sem. Közbevetőleg itt jegyzem meg,
hogy az angol nyelv világméretű térhódításának immár sokadik évtizedében,
indokolatlannak és idejétmúltnak tartom vissza-visszatérő siránkozásunkat
a magyar nyelv elszigeteltsége és társtalansága fölött. Mert ugyanígy társtalannak
lehet nevezni a szlovák vagy a román nyelvet is. New Yorkból, Tokióból
vagy Hongkongból nézve egyformán kis nyelv valamennyi. Azt, hogy valamely
nemzet miképpen boldogul a nemzetek versenyében, nem a nyelvrokonságának
a kiterjedtségén múlik, hanem a geostratégiai helyzetén, gazdasága modernizációs
szintjén, s nem utolsósorban kulturális horizontjának tágasságán. A nyelvi
elszigeteltség leküzdhető akadály.
A multikulturalizmus
tehát olyan világjelenség, amely éppen bennünket, közép-európaiakat nem
kellene, hogy felkészületlenül érjen. A valóságos helyzet azonban más.
A magyar kultúrából zökkenőmentesebb az átjárás a német, a francia vagy
az angol nyelvű kultúrákba, mint a szlovákba, a szerbbe vagy a románba,
és fordítva, holott ezekkel a nemzetekkel évezredes szomszédság, sőt a
közös államiság kötelékei fűztek egybe. Paradox módon azonban éppen ez
a hosszú szomszédság és a közös történelmi múlt eltérő értelmezése és értékelése
állít föl masszív akadályokat kulturális közeledésünk útjába. Közép-Európa
kontinensünknek az a régiója, ahol a 90-es években, száz éven belül immár
másodszor, a térség dezintegrációjának lehetünk szemtanúi, részesei, de
leginkább a szenvedő alanyai. A dezintegráció pedig olyan történelmi folyamat,
amely egészen más érzelmi és intellektuális attitűdöt evokál, mint az egységesülés.
Távolodni a partnereimtől úgy, hogy egyidejűleg közeledem is hozzájuk,
fizikai képtelenség. Olyasmi, mintha egy válóper gusztustalan hercehurcái
közepette lobbannék szerelemre egykor volt társam iránt, akitől alig várom,
hogy végre megszabaduljak. Ha nem akarjuk magunkat becsapni, és nem akarjuk
mindenáron rózsaszín szemüvegen át nézni magunkat, tudomásul kell vennünk,
hogy az 1989-es fordulatot követően Közép-Európában a szegregáció folyamata
erősödött fel, amelyet talán csak az EU-s csatlakozás perspektívája fékezhet
le.
A multikulturalizmus
szónak azonban egyéb okoknál fogva sincs mindig jó csengése a közép-európai
fülnek, s nem csupán azoknak, akik egyébként is mindig szamárfület viseltek.
Nem kevesen vannak azok, akik a multikulturalizmus csábosan hangzó fogalmát
a nivellálódással, a kulturális homogenizációval és az amerikanizálódással
társítják, s ezért bizalmatlanul, ha ugyan nem gyanakvással fogadják. S
azt kérdezik: mit kell feláldozni cserébe? Holott, értelmezésem szerint,
ennek éppen az ellenkezőjéről lenne itt szó. Ám az efféle gyanakvás és
fanyalgás végső soron érthető. Negyven éven át tartó agymosás, kulturális
homogenizálás és nivellálás után, amelyet a proletár internacionalizmus
égisze alatt erőltette rá nem is egy nemzedékre, újra forgalomba kerül
egy olyan idegen szó, amely a kultúra internacionalizálódását fejezi ki,
s ennélfogva kellemetlen képzettársításokat indít el. Nyugatról nézve mindez,
lehet, hogy kicsinyesnek és provincionálisnak tűnik. Talán akkor válik
a dolog érthetőbbé, ha tudomásul veszzük, hogy a kommunizmus bukásával
Európa kettéosztottsága nem szűnt meg egy csapásra, csak formát, alakot
és stílust váltott, s ennek folyamán, a három történelmi királyság kivételével,
mindenütt fölértékelődött a nemzeti-etnikai tudat és hovatartozás jelentősége.
S ha nem csupán Európa történelmi átalakulásának marginális eseményeként
veszünk tudomást a hajdani szovjet blokk és a Balkán mély belső vajúdásáról,
hanem a 90-es évek európai történelmét megpróbáljuk úgy látni, hogy arra
egyidejűleg jellemző két ellentétes irányú folyamat: az egységesülésé és
a szegregációé. Ott, ahol a bomlás folyamatát heveny nacionalizmus kíséri,
a multikulturalizmus nemes gondolatának egyelőre nincs jövője.
Paradoxonnak
tűnhet az is, hogy a multikulturalizmus gondolatának tömegesebb elfogadását
térségünkben éppen e térség páratlan etnikai tarkasága gátolhatja meg.
Pontosabban szólva: a nem egymás mellett létező, hanem az egymás ellen
feszülő nemzeti ideológiák, eredetmítoszok, a mindenkori aktuálpolitika
hálójában vergődő hagyomány- és történelemértelmezése, a nemzeti karaktert
deformáló, történelmi eredetű pszichés traumák, a történelmi fejlődés ciklikus
megszakítottsága, s a mindezekkel együttjáró magánéleti drámák. Holocaust,
gulagok, deportálások, lakosságcserék, erőszakos kitelepítések, diktatúrák,
koncepciós perek, lepusztult gazdaság, süllyedő életszínvonal, a kreatív
gondolkodás üldözése, őrült utópiák, vezérkultusz, államilag támogatott
hazudozás, abszolút relativizmus és értékvesztettség. Közép- és Kelet-Európában
az etnikai és kulturális tarkaság nem a békés és mindenki számára hasznos
szimbiózisnak, hanem újabb konfliktusoknak a forrása. Legalábbis ez a veszély
nem zárható ki. A lenini-sztálini típusú szocializmus mint politikai és
gazdasági szisztéma megbukott, de a társadalmi érintkezés formáiban csakúgy,
mint a magánéletben, a viselkedéskultúrában, a gondolkodásmódban meglelhetők
a nyomai ma is. A kommunista diktatúra az orosz imperializmus diktatúrája
is volt, s ezt az aspektusát Nyugaton mintha kevésbé tekintenék súlyának
megfelelően azok a máskülönben kiváló társadalomtudósok és publicisták,
akik egy kicsit értetlenkedve szemlélik a nacionalizmus térhódítását a
néhai szovjet blokk peremvidékein. Közép és Kelet-Európa nem orosz népeit
nemzeti mivoltukban is megalázták. Ami nálunk ma, s nem annyira a fejekben,
mint inkább a lelkekben történik, az nem kis mértékben visszahatás erre
az elnyomásra. Nemcsak egyének sérültek meg pszichésen csaknem végzetesen,
hanem nemzetek, etnikai és vallási csoportok is (lásd: görög-katolikusok,
de nem csak ők). A nemzeti múlt, a nemzeti jelleg túlhajtott keresése,
már-már eszményítése napjainkban nálunk nem annyira tekinthető valamiféle
elvakult, expanzív nacionalizmus régen idejétmúlt kísértetjárásának, mint
inkább az elrabolt kollektív identitás visszaperlésének. Térségünk a VSZ
és a KGST széteresztését követően Kelet és Nyugat között találta magát,
olyan légüres térben, amely hosszútávon a bezárkózásnak és az izolacionizmusnak
kedvez. Szlovákia manapság ennek a fura állapotnak az egyik legkristálytisztább
kóresete. A térség páratlanul gazdag etnikai és felekezeti rétegzettsége,
megfelelő és kedvező belső és külső feltételek híján, ezért nem
a multikulturalizmus konfliktusokat és évszázados szembenállásokat kultúráló
talaja, hanem parlagon hagyott, elvadult föld, ahol a jelen pillanatban
mindenféle gyom szabadon nőhet. Sőt, arra is van már példa, hogy a multikulturalizmus
eszméjével visszaélni és manipulálni is könnyen lehet. Az erdélyi magyar
egyetem létesítése körül újra meg újra fellángoló vitára gondolok, amikor
is a román fél (s nem csupán a nacionalista blokk) a multikulturalizmusra
hivatkozva utasítja el az önálló magyar egyetem létesítésének még a gondolatát
is.
Ugyanez mondható
el a többnyelvűségről is. Az, hogy a többnyelvűség, a több kultúrában való
jártasság önmagában még nem szavatolja a nemzetek vagy a kultúrájuk közötti
közeledést, ámbár ennek egyik legfontosabb előfeltétele. Hiába beszélek
több nyelven, anyanyelvem csak egy van. Közép- és Kelet-Európa bennszülöttei
többségének viszonya az anyanyelvéhez ma is éppoly szakrális, mint a század
elején volt. Hogy miért, azt minden tudományos okfejtésnél, ideológiai
csűrés-csavarásnál pontosabban állapította meg (diagnosztizálta) Füst Milán
A magyarokhoz című költeményében: "Szent e nyelv! S több kincsed
nincs neked!" De ugyanezt bízvást mondhatja a szlovák, a cseh, a román,
a lengyel is. Az államiságától több mint száz évig megfosztott lengyel
nemzetet a nyelve és a kultúrája tartotta fenn, ahogyan rövidebb ideig,
a világosi fegyverletételt követően, a magyart is. Európában nyelv nélkül
nincs nemzet, nemzet nélkül nincs állam - legalábbis az elmúlt néhány száz
évben. De mekkora különbség ez Európa nyugati és keleti fele között! Nyugat-Európában
egy kis nemzet nyelve is lehetett expanzív (holland, portugál), a gyarmatosítás
gazdagságot és a kultúra virágzását hozta magával, behozhatatlannak látszó
előnyt a nagy tengerektől elvágott, hol a török, hol a német, hol az orosz
expanziótól fenyegetett balti, közép-európai és balkáni nemzetekkel szemben,
akiknek végső soron a nyelv maradt egyetlen kincsük. Nyilvánvaló, hogy
a fenyegetettség érzése más közérzetet evokál, mint a terjeszkedésé és
hódításé. Ezért lesz a nyelv a mi tájainkon szakralitás, az irodalom és
a kultúra pedig fegyver a nemzet fennmaradásáért folytatott végenincs küzdelemben.
Tudom, nem mondok semmi újat. A fenyegetettségérzés, a védekezés reflexeinket
végtelenül kifinomította, nemzeti tudatunkat és alkatunkat bizonyos fokig
deformálta, hisztérikussá vagy paranoiássá tett bennünket, ami nagy horderejű
társadalmi változások idején hátrány lehet. Szűkebbre fogva a vizsgálódások
körét: Trianon nemcsak a magyarságot traumatizálta, hanem valamennyi, e
békeszerződésben kedvezően érintett nemzetet is.
Márpedig a
közép-európai térségben valóban nagy horderejű társadalmi, gazdasági, politikai
változások kezdődtek; olyan folyamatok, amelyek pozitív perspektíva hiányában
lefékeződhetnek vagy kifulladhatnak. A fasizmus nem lehetett ilyen perspektíva,
hiszen a közép-európai kis nemzetek és etnikumok megsemmisítésével fenyegetett.
A bolsevizmus internacionalizmusáról hamar kiderült, hogy humbug, a szép
szavak és jelszavak mögött a csöppet sem barátságos orosz medve brummog.
A nagy 20. századi utópiák semmit sem oldottak meg, ellenkezőleg, inkább
csak összezagyválták az értékeket, lerombolták a polgári erényeket, megbénították
a gazdaságot és olyan totális zsarnokságokat alapoztak meg, amilyeneket
a történelem korábban nem ismert. Ilyen tapasztalatok után a közép-európai
ember torkig van az utópiákkal, nem hisz az ígéreteknek, nem hisz a szavaknak,
szkeptikus, kiábrándult, békességre vágyik, arra, hogy hagyják végre élni,
és hogy kicsit jobban élhessen. Ebben a tekintetben a magyar, a szlovák,
a román állampolgár édestestvérek.
Szerencsére
a kommunizmus csődje óta utópiákkal senki sem ijesztget bennünket - legalábbis
Európában nem. Az iszlám fundamentalizmus ellen úgy-ahogy be vagyunk oltva,
a különféle szélsőjobboldali csoportocskák elterjedése és hatása egyelőre
nem nagyobb, mint a kisebb vallási szektáké, a volt bolsevikok zöme pedig
begombolta legfelső inggombját, nyakkendőt kötött, s rájött, hogy a kommunizmushoz
vezető legrövidebb út a kapitalizmus. Ezért szívesebben privatizál, mint
bebörtönöz. Közép-Európa modernizációja egyik fontos állomásához érkezett,
ahol is a pozitív perspektívát az európai integráció jelentheti, amelyből
- s ez alapvető, nemzeti érdek mindenütt - nem akar kimaradni. Ez a perspektíva
nem ígér földi paradicsomot, sem osztálynélküli társadalmat, viszont konkrétabb,
megfoghatóbb, elérhetőbb, mint a társadalmakat fenekestül felforgató, a
fanatizmus levében fürdő utópiák, ráadásul fellendülést és a jogállamiságon
nyugvó társadalmi stabilitást ígér. Az EU-s csatlakozás perspektívája elindítója
és katalizátora lehet azoknak az intellektuális folyamatoknak is, amelyek
révén a közép-európai kis nemzetek fokozatosan megszabadulhatnak történelmi
traumáik emlékétől, ideológiai atavizmusaiktól, klausztrofóbiájuktól, attól
a hisztériától és paranoiától, amely a legfőbb akadálya a jószomszédi kapcsolatok
kiépítésének. A hangsúlyt persze a lehet szóra teszem. Hiszen lehet mindez
másképpen is, a történelem kiszámíthatatlan, mint a földrengések vagy szökőárak,
az emberről pedig köztudott, hogy bármelyik pillanatban képes dühöngő,
önpusztító, hülye állattá változni, s erre nem is kell őt nagyon motiválni.
Az integrációt,
persze, akarni is kell. És el kell fogadni a játékszabályokat, amelyekről
botorság azt képzelni, hogy azokat mi, az éppen előszobázók vagy az egyelőre
kint rekedtek fogjuk diktálni. Ha Nyugaton azt mondják, hogy Európában
az államhatárok szentek és sérthetetlenek, azt kell mondanunk: igen ez
az egyik alapvető feltétele a kontinens stabilitásának, de nem elégséges
feltétele. Közép-Európa, éppen etnikai tarkaságánál, multikulturális adottságainál,
történelmi múltjának kuszaságánál fogva, egy kicsit más, mint a kontinens
nyugati fele, a Balkán pedig ingovány. Több jel is mutat arra, hogy amióta
a vasfüggönyt lebontották és a kelet-nyugati kapcsolatok minden vonatkozásban
megélénkültek és közvetlenebbé váltak, a nyugati politikusok is jobban
kiismerik magukat a közép- és kelet-európai csapdákban. Azt is tudják,
hogy az államhatárok akkor maradhatnak sérthetetlenek, ha e határokon belül
az etnikai és más kisebbségek jogait olyan törvények szabályozzák, amelyek
maximálisan kielégítik gazdasági, kulturális, művelődési és egyéb igényeiket
- legalábbis addig a határig, amíg ezek nem veszélyeztetik az adott állam
szuverenitását.
Úgy tetszik,
a trianoni traumán az érintett országok közül mára leginkább Magyarország
tette túl magát, míg a többi többé-kevésbé a foglya maradt. Legalábbis
pszichésen és tömeges méretekben. Ez az állapot pedig a populista politikusoknak
kedvez. Az európai integráció folyamata sem oldja meg automatikusan a térség
etnikai problémáit. Az integráció nem csodaszer, inkább csak kedvező alkalom
egy gyökeres szemléletváltásra, amely nélkül térségünkben megvalósíthatatlan
a modernizáció.
Úgy tetszik,
mintha messzire kanyarodtam volna a témától. Pedig csupán arra keresem
a választ, milyen feltételek megteremtése esetén gyümölcsöztethető a többnyelvűség
az egyén, de akár egy etnikai csoport számára is, olyan földrajzi régiókban,
ahol több etnikum keveredik. Pozsony a két világháború között háromnyelvű
város volt. A második világháború végét követő nyelvi homogenizáció során
ez az állapota megszűnt. De miféle előnye származik egy lévai, érsekújvári,
losonci lakosnak abból, hogy már kisgyerek korában elsajátíthat az anyanyelvén
kívül egy másik nyelvet is, hogy két nyelven kommunikálhat, hogy két kultúrában
lehet otthon anélkül, hogy származását meg kellene tagadnia - hiszen erre
senki nem kényszeríti? Miféle többletet jelent a számára ez az életkörülményeiből
eredő szerencsés adottság? Az érsekújvári, lévai, losonci magyar kénytelen
megtanulni szlovákul - de nem azért, mert erre holmi paragrafusok kényszkényszerítik,
hanem elemi egzisztenciális érdekből. A lévai, losonci, érsekújvári szlovákot
egzisztenciális érdek nem hajtja, hogy megtanuljon magyarul. Sőt, történelmi
okokból még fél is a magyar nyelvi és kulturális expanziótól. A kivételek
elenyésző számúak. Ami közelebb hozhatná a két nemzet fiait, az a közös
érdekeken alapuló szoros kooperáció lehetne a határ menti régiók között.
Közös magyar és szlovák érdekeket bőven lehetne találni, én csak egyetlenegyet
említenék meg itt, ez pedig az euroatlanti integráció. Csakhogy a mai Szlovákia
számára ez a perspektíva, sajnos, egyre távolabbi időpontokra tolódik ki.
Lemaradása azzal a veszélylyel is járhat, hogy a szlovák politikai elit
hosszabb időre az izolacionizmus és a nemzetállami kizárólagosság lejtőjére
kerülhet. A nemzetállami ideológia jegyében berendezkedő autoritatív államalakulat
nemhogy nem kedvez a multikulturalizmus eszméjének, hanem létében fenyeget
minden nyelvi és etnikai kisebbséget. Márpedig ezzel a "perspektívával"
is számot kell vetnünk.
A mai szlovák
társadalom végletesen megosztott a nyugati orientáció és a bezárkózás hívei
között, s mind a két kurzus képes akár nagy tömegeket is megmozgatni. Ezért
bárhogyan végződjenek is a parlamenti választások Szlovákiában, a két tábor
közötti iszapbirkózás folytatódni fog. Ha ebben a bezárkózás hívei kerekednek
fölül, a többnyelvűség adta lehetőségek az egyén számára a hétköznapi élet
gyakorlatában továbbra is a nullával lesznek egyenlőek.
* Elhangzott a hollandiai
Mikes Kelemen Kör Tanulmányi Napjai keretében, 1998. szeptember 5-én, a
Drakenburgh Konferenciaközpontban. |
|