Pejszínű álomból
Pejszínű álomból gyúrok lovakat.
Futtatom álomszép ménesemet legelők
síkján, úttalan úton, felhőknek tetején;
ég magasából elvágyó csillagokon.
Büszke lovak, fénylők és vadak -, és szabadok,
mint a szilaj szeleken vágtázó kacagás.
Csakhát itt maradok, föld hátán egyedül,
s elfutnak lovaim messzire. Túl az időn
tükrök tükrözik őket, lábuktól a Manézs
megremeg. Ott áll - ostorral - a Lóidomár,
merthogy mindig akadt Lóidomár, furamód,
máskor is, és mindig megzabolázta a csend
táltosait. Most, látszólag, semmi bajom.
Pejszínű álomból gyúrok lovakat -
Háttal a világnak
A sok-sok báva arc mögött
tetovált képem elveszett.
Már az se baj, ha nincsenek
jelen
régebbi tükreim.