Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1999. 1.sz.
 
PAYER IMRE
 
Feminin eklektika
Tóth Krisztina: Az árnyékember
 

Tóth Krisztina legújabb kötetében két olyan költemény van, nevezetesen a Szilveszter és a Budapesti árnyékok (álom, fotó, moraj) amelyeket én - mind a poétikai alakítottságot, mind a művekben konstituálódó szubjektumot és világképet tekintve - "kulcs", "fontos" költeményeknek tartok a könyvben. Olvasatomban a többi harminchat vers mintegy kommentárja ezeknek a szövegeknek. Mindezek alapján gondolom azt, hogy Tóth Krisztina vagy eredetileg is kötetben gondolkozhatott, vagy - ha tudatosan nem is így történt - maga a kötetben szereplő anyag "gondoltatta" magát dominánsan ilyen formán a lehetséges olvasási stratégiákban. Erre engednek következtetni a visszatérő, a különféle költeményeket át- meg átjáró motívumok - telefon-álom-tenger -, sőt maga a kötetben megjelenülő, igen élesen hangsúlyozott, álom vagyis tudatalatti, amely határozottan implikálja annak (bináris oppozíciós) ellentettjét, az úgynevezett valóságot. Mindez a klasszikus modernség (második hullámába) horizontjába "sodorja" a jelentéstulajdonítás műveletét.
     Bizonyos csomópontok is megfigyelhetők a kötet világában. Az órák, A víz háza és az Árapály még a szóképek szintjén is összetartoznak. Nem értem, miért csak az utolsó kettő szerepel egymás mellett. Én a Szilvesztert is hangsúlyosabb helyre tettem volna, a záróvers, a Budapesti árnyékok elé vagy a nyitóvers, a Beryx decadactilus mögé. Ha a szerző eddig megjelent köteteit veszem górcső alá, másképp fogalmazva, ha intratextuálisan értelmezem a mostani kötetet, akkor úgy vélem, Tóth Krisztinának most is az a verstípus a legerősebb oldala, amelyet már első könyvéből, Az őszi kabátlobogásból is jól ismerhetünk. Ez a bizonyos verstípus kötött formájú, olyan dal - sanzonszerű modalitással -, amelybe szürrealisztikus szóképek, szójátékok vegyülnek. A költő(nő) tehát ezen intratextuális architextualitásának köszönheti legerősebb hatását. Különösen jók azok a hét-nyolc, vagy négy-öt szótagos jambikus lüktetésű sorok, amelyek rövidségük folytán ellentétes hatást visznek ebbe az alapvetően melankolikus hangnembe. A jelentéstani mező alapján komor, súlyos, nehézkes hangzást várnék. Ily módon viszont éppen könnyedséget, valamilyen szangvinikus hatást is kevernek ebbe az alapvetően melankolikus hangnembe. Ez jó.
     A szabadversek viszont kevésbé jók. A szóösszetételek, különös szószerkezetek itt túlfeszítettek, zavarosak. Mintha a túlzott formai szabadság nem autonómiát, hanem bizonytalanságot, szorongást indukálna a költőnőben, és ezt akarná kompenzálni ezekkel a nyelvi megoldásokkal.

Apály-dagály éveket ringató lassúsága
visz majd vissza a legmélyebb vízről a partra, hol akkor
kicseréltük tükreinket, mint óceánok
álma, ha suttogva körbeéri a Földet -

                                                         (Tükrök)

     Nekem ez túl sok. Szürrealisztikusnak túl szabályos, van benne valami kis giccsesség is, sőt a háttérben némi banalitás.
     Az objektív líra szinte összes változata jelen van ebben a "karcsú" kötetben. A metafizikai, a mítoszos, a misztikus és az ornamentális változata is, de nem mindig sikerül végig kitartani a hangot, nem mindig áll össze a vers. Néha az embernek az az érzése, hogy idejekorán abbamaradtak, nem érlelődtek ki. Ha viszont igen, akkor valóban csodálatosak, sőt, valami páratlan feminin hangzás is felhallatszik a sorokból, ami ugyanakkor sóváran és kétségbeesetten erőteljes, vonzza magához az olvasói figyelmet. A kötet többféle költői-poétikai paradigmát is integrál magába, és ugyanez adja a kötet erejét és gyengeségét egyszerre. Erősen kérdéses ugyanis, össze lehet-e békíteni egyetlen versbeszéden belül egy posztnyugatos, rejtetten, de mégiscsak alanyi, egy objektív lírára jellemző későmodern és egy már - formailag - az újszenzibilitásra utaló beszédmódot. Kérdés, nem "tökös-mákos rétes" születik-e ebből, nem csapják-e agyon egymást a különböző hatások. Tóth Krisztina költészete tehát úgy gondolom, a gyűjtés, az integrálás, egyfajta rendszerezés, alapvetően konzervatív jellegű jegyében áll. Nem annyira a feltalálás, az invenció, de nem is a posztmodern kombinációk jellemzőek rá. Tóth Krisztina határozott tehetségének egyik titka az a rendkívüli kifinomultság, az a szuperszenzitivitás, amellyel valamiképpen, ha minden összejön, mégis megvalósítja a lehetetlent, mégis fantasztikusan össze tudja hozni ezeket az egymást kizáró esztétikai minőségeket. Ehhez valószínűleg kell az a nagyfokú feminitás is, amely más fénytörésbe hozza a fenti megállapításokat. Amiért - erősen és karakteresen női princípiuma okán - mégis meg tudja csinálni... Mert képzeljük, mi lenne hogyha egy férfi írta volna az alábbi szöveget, mintha férfi szerelmesbeszéd lenne.
 

És amíg nyugodtan alszik, balkezét
combomra téve messziről
lélegzést hallok, felriaszt az álmod.
                                                              (Vívók)

     Érdekes, hogy ennek a feminin beszédnek intertextuális áthallásai, költőideáljai viszont csupa férfiszerzőhöz köthetők.
 

Úgy is csak az van, ami nem lett,

olvassuk A felejtés szertartásai című költeményben, ahol nem is ez az egyetlen hely, ahol kifejezett utalás történik József Attilára (semmi sodra stb.). Az elveszített transzcendenciát idéző feszes dialógushelyzet Pilinszkyt idézi. A szabadversek Mándy prózáját. (A fülszöveg paratextusa mint vezér-értelmező-útmutatás Mándy-idézet. A könyvben szereplő Séta című opusz egyenesen Mándy előtti tisztelgés, hommage-költemény, a zseniális prózaíró halála alkalmából. Értem én, hogy van valamilyen szemléletbeli rokonság a két szerző között. De szerintem ez annyira közvetett és részleges, hogy kár volt ennyire hangsúlyos helyen jelezni azt. Ha rosszhiszemű vagyok, óhatatlanul valamilyen stréberség vagy "kékharisnya-íz" lopa-kodik-tolakodik a kötet hatásába.) A szürrealisztikus képek Apollinaire, az elegáns szójátékok Várady Szabolcs hatását mutatják. Nemzedéktársai közül Simon Balázs és Vörös István, kissé távolabbról Schein Gábor költői világa áll a legközelebb az övéhez. Tóth Krisztina sokféle poétikai alakítást integrál saját versvilágába, s ez a komplex hatás olykor-olykor görcsössé válik. Hiszen a szójátékokra épülő nyelvi magatartás, a nyelvkritikai költészet elvileg kizárja a metaforikus, szürrealisztikus jelhasználatot, vagy ha nem is zárja ki egészen, hála a ritmikai dimenzió ringató feloldásának - azért mégiscsak zavaróan hatnak együtt, egyetlen versen belül. Méghozzá azért, mert a szó - vagy nyelvjátékra épülő nyelvi magatartás (Kosztolányi mellett Gadamer szerint is csak az utóbbinak lehet művészi érvénye) olyan, a nyelvi szisztéma alapvető feltörésével jár, amely kizárja a metaforikus nyelvhasználatot. Viszont Tóth Krisztina költészetében a nyelvjátékok, szójátékok nem a dekonstrukció logikája alapján működnek, hanem valamiféle bájos- bájoló funkciójuk van.
 

lélekhajlék
halvajárok
lélekágyon
árnyékárok
                                (Három lámpadal I.)
 
Ha volna köztünk egy nyelven túli szűzföld
(...)
testetlen név, lebegnél simogatva
- persze nem általam, csak általában.

                               (Beryx decadactilus)
 
a túlnan rajta át az ittbe
szivárog - lent a név behintve

a név helyén az ablak és a lomb
(...)
az éber lomb talán a név maga
                                                  (Éber lomb)

     Nagyon jól sikerült, ahogy a Szemhunyás című versben a klasszikus anakreoni soroknak egy kicsit "újholdizáló", egy kicsit sanzonos hangulatot ad. De azért ebben a költeményben is megmutatkozik az uralkodó szellemi horizont, a későmodernség fájdalommal teli "hiánylírája". A kérdés, amelyre ez a költészet esztétikai válasz, teljes mértékben ebben a későmodern tradícióban áll. Erre utal a Név, mint önmagával azonos transzcendencia sikertelen, de állandó megnevezésének kísérlete. Így fogalmilag beleírva is számtalanszor szerepel ez a problematika - amely olykor szárazon didaktikusan, olykor mesterien eltalálva, elegánsan hat. (Épp itt érvényesül a leginspirálóbban a Várady-Szabolcs-hatás.) Mindazonáltal Tóth Krisztinának mégsem áll jól ez a fajta filozofikus attitűd, szerintem túl naiv hozzá. Az alábbi strófákat mégis telitalálatoknak érzem.
 

IX.

És egyenesen oda fut ki,
névtelen utcán visz az álmod.
Fehérből feketébe lépked.
Sietek, mert én vagyok a lakásod.


X.

Néz lefelé a lassú vízbe:
milyen mélységes mély a nemrég.
Holdlátta csend, semmit se tükröz.
Mióta folyik ez a képtelenség.
                         (Budapesti árnyékok [álom, fotó, moraj])

Vagy egy másik nagyon jellemző idézet:
 

Mintha tükörből nézném a szobát:
milyen tágas és ismerős idegenség,
nem lévő másik létem - át
kéne aludni ezt az estét,

aludnom kéne súlyos évekig.
Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.

                                  (Szilveszter)
 

     Metafizikai értelemben - s Tóth Krisztina költészete mindenféle szójáték, mondatmanír ellenére "vastagon" benne áll a metafizikában, vagy ha úgy tetszik a logocentrizmusban - Név csak az lehet, aminek csak egy jelentése van. Ami egyértelmű. Ez pedig némi plaszticitást ad ennek a fogalomnak. A jelzős szerkezet, testetlen név, tulajdonképpen oximoron - egy olyan elvont és szószerinti képtelenség, amely egyszerre a létezés lényegszerű szívéig tárja fel azt a titkot, amelyről ugyanakkor, és abban a pillanatban jelenti ki, hogy nem érvényes (nem ér a nevem!). S e gyerekkori játékdiskurzus-mondat kap itt mélyebb, olyan szakrális értelmet, hogy ez az értelem szinte azonnal vissza is vonódik. Ez az érdekes, ez a bizonyos kettős mozgás Tóth Krisztina költészetében. De mi ez? Kétértelmű szuperszenzitív hermetizmus, egyszerű gyávasága egy alanyi lírának, vagy a szó mindkét értelmében zavarba jött későmodernség?! Egy vitathatatlanul értékes, szuperérzékeny költő(nő) könyvében. (József Attila Kör - Kijárat Kiadó, Bp. 1997)