PAYER
IMRE
Feminin eklektika
Tóth Krisztina: Az
árnyékember
Tóth Krisztina legújabb kötetében két
olyan költemény van, nevezetesen a Szilveszter és a Budapesti árnyékok
(álom, fotó, moraj) amelyeket én - mind a poétikai alakítottságot, mind
a művekben konstituálódó szubjektumot és világképet tekintve - "kulcs",
"fontos" költeményeknek tartok a könyvben. Olvasatomban a többi harminchat
vers mintegy kommentárja ezeknek a szövegeknek. Mindezek alapján gondolom
azt, hogy Tóth Krisztina vagy eredetileg is kötetben gondolkozhatott, vagy
- ha tudatosan nem is így történt - maga a kötetben szereplő anyag "gondoltatta"
magát dominánsan ilyen formán a lehetséges olvasási stratégiákban. Erre
engednek következtetni a visszatérő, a különféle költeményeket át- meg
átjáró motívumok - telefon-álom-tenger -, sőt maga a kötetben megjelenülő,
igen élesen hangsúlyozott, álom vagyis tudatalatti, amely határozottan
implikálja annak (bináris oppozíciós) ellentettjét, az úgynevezett valóságot.
Mindez a klasszikus modernség (második hullámába) horizontjába "sodorja"
a jelentéstulajdonítás műveletét.
Apály-dagály éveket ringató lassúsága (Tükrök) Nekem ez túl
sok. Szürrealisztikusnak túl szabályos, van benne valami kis giccsesség
is, sőt a háttérben némi banalitás.
(Vívók)És amíg nyugodtan alszik, balkezét Érdekes, hogy
ennek a feminin beszédnek intertextuális áthallásai, költőideáljai viszont
csupa férfiszerzőhöz köthetők.
Úgy is csak az van, ami nem lett, olvassuk A felejtés szertartásai
című költeményben, ahol nem is ez az egyetlen hely, ahol kifejezett
utalás történik József Attilára (semmi sodra stb.). Az elveszített transzcendenciát
idéző feszes dialógushelyzet Pilinszkyt idézi. A szabadversek Mándy prózáját.
(A fülszöveg paratextusa mint vezér-értelmező-útmutatás Mándy-idézet. A
könyvben szereplő Séta című opusz egyenesen Mándy előtti tisztelgés,
hommage-költemény, a zseniális prózaíró halála alkalmából. Értem én, hogy
van valamilyen szemléletbeli rokonság a két szerző között. De szerintem
ez annyira közvetett és részleges, hogy kár volt ennyire hangsúlyos helyen
jelezni azt. Ha rosszhiszemű vagyok, óhatatlanul valamilyen stréberség
vagy "kékharisnya-íz" lopa-kodik-tolakodik a kötet hatásába.) A szürrealisztikus
képek Apollinaire, az elegáns szójátékok Várady Szabolcs hatását mutatják.
Nemzedéktársai közül Simon Balázs és Vörös István, kissé távolabbról Schein
Gábor költői világa áll a legközelebb az övéhez. Tóth Krisztina sokféle
poétikai alakítást integrál saját versvilágába, s ez a komplex hatás olykor-olykor
görcsössé válik. Hiszen a szójátékokra épülő nyelvi magatartás, a nyelvkritikai
költészet elvileg kizárja a metaforikus, szürrealisztikus jelhasználatot,
vagy ha nem is zárja ki egészen, hála a ritmikai dimenzió ringató feloldásának
- azért mégiscsak zavaróan hatnak együtt, egyetlen versen belül. Méghozzá
azért, mert a szó - vagy nyelvjátékra épülő nyelvi magatartás (Kosztolányi
mellett Gadamer szerint is csak az utóbbinak lehet művészi érvénye) olyan,
a nyelvi szisztéma alapvető feltörésével jár, amely kizárja a metaforikus
nyelvhasználatot. Viszont Tóth Krisztina költészetében a nyelvjátékok,
szójátékok nem a dekonstrukció logikája alapján működnek, hanem valamiféle
bájos- bájoló funkciójuk van.
(Három lámpadal I.)lélekhajlék Ha volna köztünk egy nyelven túli szűzföld (Éber lomb)a túlnan rajta át az ittbe Nagyon jól
sikerült, ahogy a Szemhunyás című versben a klasszikus anakreoni
soroknak egy kicsit "újholdizáló", egy kicsit sanzonos hangulatot ad. De
azért ebben a költeményben is megmutatkozik az uralkodó szellemi horizont,
a későmodernség fájdalommal teli "hiánylírája". A kérdés, amelyre ez a
költészet esztétikai válasz, teljes mértékben ebben a későmodern tradícióban
áll. Erre utal a Név, mint önmagával azonos transzcendencia sikertelen,
de állandó megnevezésének kísérlete. Így fogalmilag beleírva is számtalanszor
szerepel ez a problematika - amely olykor szárazon didaktikusan, olykor
mesterien eltalálva, elegánsan hat. (Épp itt érvényesül a leginspirálóbban
a Várady-Szabolcs-hatás.) Mindazonáltal Tóth Krisztinának mégsem áll jól
ez a fajta filozofikus attitűd, szerintem túl naiv hozzá. Az alábbi strófákat
mégis telitalálatoknak érzem.
(Budapesti árnyékok [álom, fotó, moraj])IX. Vagy egy másik nagyon jellemző idézet:
Metafizikai értelemben - s Tóth Krisztina költészete mindenféle szójáték, mondatmanír ellenére "vastagon" benne áll a metafizikában, vagy ha úgy tetszik a logocentrizmusban - Név csak az lehet, aminek csak egy jelentése van. Ami egyértelmű. Ez pedig némi plaszticitást ad ennek a fogalomnak. A jelzős szerkezet, testetlen név, tulajdonképpen oximoron - egy olyan elvont és szószerinti képtelenség, amely egyszerre a létezés lényegszerű szívéig tárja fel azt a titkot, amelyről ugyanakkor, és abban a pillanatban jelenti ki, hogy nem érvényes (nem ér a nevem!). S e gyerekkori játékdiskurzus-mondat kap itt mélyebb, olyan szakrális értelmet, hogy ez az értelem szinte azonnal vissza is vonódik. Ez az érdekes, ez a bizonyos kettős mozgás Tóth Krisztina költészetében. De mi ez? Kétértelmű szuperszenzitív hermetizmus, egyszerű gyávasága egy alanyi lírának, vagy a szó mindkét értelmében zavarba jött későmodernség?! Egy vitathatatlanul értékes, szuperérzékeny költő(nő) könyvében. (József Attila Kör - Kijárat Kiadó, Bp. 1997)Mintha tükörből nézném a szobát: |