Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 6.sz.
 
LUKÁCSY SÁNDOR
 
Szinnyei József Komároma
 

"A Szinnyei" - így emlegetjük a legtöbbet olvasott (legtöbbet használt) magyar könyvet, Szinnyei József lexikonát, a Magyar írók élete és munkái tizennégy kötetét, melyben Aachs Mihálytól Zsutai Jánosig minden benne van, a legapróbb biográfiai és könyvészeti adatok is mindazokról, akik valaha Magyarországon írtak és publikáltak, bármit, regényt, köszöntő verset, honfogla- lási eposzt, imakönyvet vagy csak egy gyorsírászati tanfüzetet (a lexikon nem válogatós műfaj): 651 íven 29553 betűvető adatai - ilyen sokan vagyunk.
     Nélkülözhetetlen és elavulhatatlan mű. Efféle mamut-lexi- konokat szakemberek csapatai, akadémiák hoznak tető alá; Szinnyeié egyszemélyes alkotás; Akadémiánk szerepe csak annyi volt, hogy "megbízta" a szerzőt, a kiadást átengedte Hornyánszky Viktor könyvkereskedőnek. Szinnyei később, negyvenkét éves korában lépett tudományos pályára; a szabadságharc alatt honvéd, aztán ügyvédsegéd és banktisztviselő volt, és csak amikor kenyéradó bankja - az irodalom nagy szerencséjére - megbukott, 1872-ben lett az Egyetemi Könyvtár másod-könyvtártisztje, majd a Nemzeti Múzeumba került, s itt megszervezte a hírlaptárat. 1877-ben tette közzé lexikona tervezetét, 1891-ben jelent meg első kötete, 1914-ben az utolsó; ezt már nem vehette kézbe, 1913. augusztus 9-én meghalt.
     Műve méretei miatt azt lehetne hinni, hogy egykönyvű író, de nem. Saját szócikkében mintegy harminc könyvét, tanulmányát sorolja fel, kisebb publikációinak száma légió. Hatalmas tudományos munkássága mellett arra is tudott időt szakítani, hogy naplót írjon. 1848. október 15-én kezdte, halála előtt néhány nappal hagyta abba. Több mint hatvan kéziratos kötet, javarészt kiadatlan; kár, mert Szinnyei nemcsak nagy tudós, hanem - különösen a napló memoárszerűen kidolgozott részeiben - elsőrendű író. Kitűnő tollal idézi fel gyermek- és ifjúkorának, iskolai, honvédségi, könyvtárosi éveinek élményeit; mint valami regényben, alakokat mozgat, jellemez, hangulatot teremt, humort csillogtat, néha bosszús, néha elérzékenyül egy kicsit. A régi Komáromnak két írója van: Jókai és Szinnyei József.
     1830-ban született a Duna-parti városban. Apja Ferber Lajos szitásmester, kocsmáros és hídvámbérlő; korai halála miatt a fiú a nagybátyjánál, a "tímárház"-ban nevelkedett.
     Komáromnak a múl század harmincas-negyvenes éveiben volt a fénykora. Virágzott a kézműves ipar és a kereskedés; nagy tölgyfa hajók úsztak le a Dunán Zimonyig, szállították a gabonát és a híres komáromi tulipános ládákat; a halászok óriási vizákat fogtak, s Pozsonyban, Bécsben adták el őket; erősen dolgoztak a superok, vagyis hajóácsok; a Dunát malmok szegélyezték; a piacon a sütő-asszonyok a legfinomabb lisztből készült fehér cipót árulták; gombkötő mester nyolc megélt a városban. Csaknem minden családnak volt kertje, gyümölcsöse; a szomszédos almási és neszmélyi szőlőkben jó minőségű borokat termeltek, meg is itták maguk vagy a várbeli katonák. Sokan tartottak tehenet, lovat, kocsit, szánkót.
     A gyermek Szinnyei József is kellemes jómódban élt rokonainál. Nagynénje, ha sár volt, befogatott, és kocsin vitette magát a piacra. "Nagybátyám rendesen lejárt Pestre az augusztusi vásárra, hogy ott az általa nem készített finomabb szattyán, kordován és mindenféle piros, kék, sárga, zöld bőrkészletét bevásárolja, ugyanekkor szerezte be a ház téli szükségletét, szegedi szappant, ládákba rakott finomabb faggyúgyertyát, néhány száz görögdinnyét stb. Különösen mi fiúk epedve vártuk a vásárfiát, hintalovat és egyebet, mely hetekig késett, mert az összes bevásárolt tárgyakat egy nagy tölgyfa hajóba rakatta s úgy szállíttatta föl a Dunán. Ezt megelőzőleg, minthogy a bevásárláshoz nem vihette magával a néhány ezer forintot húszasokban, ezeket hetekig számlálgatta, rakosgatva hármasával sorba, mint a katonákat, a nagy tölgyfa asztalra, azután ötszáz forintonként harazacskókba helyezve lepecsételte. Mikor készen volt a szükséges összeg megszámlálásával, taligába rakta a pénzes zacskókat és a tímárinassal a várba tolatta, adván neki egy nagy pénztárcát a százasok és ezresek számára, az én markomba pedig néhány húszast, hogy a beváltásnál, mikor a zacskókat mérlegelték (mert a pénzt nem számlálták meg), a lopás okozta hiányt pótolhassam." Meglehetősen patriarchális pénzkezelés - az egész élet ilyen volt.
     "Nénéim felváltva vezették a konyhát, asztalunk körül rendesen tizenketten ültünk, sokszor többen; ha véletlenül tizenhárman voltunk, egyik fiút félre ültették, mert nagynéném igen babonás volt." A család és a tímárlegények együtt étkeztek, de ezeknek fehér abrosz helyett csak viaszosvászon terítő és cinkpohár járt. "Nagybátyámat mindenki tisztelte és úrnak nevezte, csak neje tegezte; mi fiúk szinte féltünk tőle és vas markától, de ha nevetni láttuk, akkor mi is nekibátorodtunk és vidámabbak lettünk; ő viszont mindenkit tegezett a háznál, még a legöregebb legényt is, pedig ennek nagy hatalma volt, ha mi fiúk rosszalkodtunk, meg is verhetett bennünket; gyakorolta is ezen műveletét, de leginkább az inasokon. Ő tartott rendet a legénység közt, ha verekedés támadt, mely ezen Herkulesek közt néha véres is volt, ő ítélt első kézből; de aztán nagybátyám úgy intézte a dolgot, hogy meg sem kérdezte a verekedés okát és lefolyását, hanem a két verekedőnek kiadta a bérét, aztán mehetett. Ezen ítélet ellen nem volt föllebbezés."
     A legények étkezés előtt és után imát mormoltak; az asztalnál csak akkor szólalhattak meg, ha a mester kérdezett valamit. Szigorúan megtartatták velük a böjtöket, a sátoros ünnepeket hagyományos módon ülték meg. "Húsvétkor sonkát, kalácsot, piros tojást a cselédség is kapott, és karácsony estéjén, ha rövid időre is, bejöttek a tímárlegények az első szobába, és nagybátyám velük kártyázott kicsiben; ha nyert, szétosztotta köztük a pénzt."
     A társalgás a tímárházban magyarul folyt, de a legényekkel többnyire németül, némelyikük nem is tanult meg magyarul. A nyelvek miatti villongás ismeretlen volt; épp ellenkezőleg: Szinnyei Józsefet egy időre Nyitrába adták diáknak, hogy elsajátítsa a szlovák szót. Az ilyesmi akkoriban nem ritkaság: Jókait Pozsonyba küldték cseregyereknek németül tanulni.
     Szinnyei magasztalja a komáromi konyhát, szerinte első volt az országban. "A gyúrott tésztás ételeknél lúdzsírt használtak; később nehezemre is esett Nyitrán a vajjal vagy disznózsírral készült tésztás; a túró sem volt a mostani, a lágy túrót előbb zacskóba tették, és téglával lenyomtatott falemezek közt a napon szárították, azután reszelték és a tésztán tejföllel leöntötték. Híres még most is Komáromban a molnár csusza. A szárnyast, nyulat szalonnával spékelték és sütötték nyárson, amit én is gyakran forgattam. Híresek voltak a komáromi lúdölő asszonyok is, kik nagy májra tömték vagy hízlalták a ludakat, azután kis teknőkben hozták a májat a házhoz; egy ily lúdmáj megsütve, ropogós hájjal egész tállal volt és pecsenye gyanánt szolgált, jóllakott vele a család, el se tudta egyszerre fogyasztani. A kolbász, hurka disznóöléskor a háznál készült. Van a komáromi konyhának néhány specialitása is, ilyen a dödölle, túróval vagy mákkal; ezt csak Komáromban az ottani lisztből tudják jól készíteni; mikor egyenként a tálba rakták, reszketett a finomságtól. Felső Csallóközben ettem ugyan ahhoz hasonló eledelt, amit gancinak neveztek, de az mégsem volt komáromi dödölle. A másik étel a kőtés (csirázott búzalisztből és tepsiben megsütött pépszerű étel, ropogós széllel), ezt csak komáromi ember tudja élvezni. A kőtés böjti eledel és valószínűleg a rác (görögkeleti vallású) kereskedők hozhatták azt Komáromba, mert Magyarország déli részén a szerbeknél most is létezik. A komáromi halászlé pedig éppen felülmúlhatatlan, talán még a szegedi hasonlítható hozzá, másutt visszaélnek a nevével. Ki ismeri még az ecetes-mézes lencselevest? Pedig ez is jó étel." Kedvelték a tejfölös tormát is, melyről Petőfi ország-világ előtt kijelentette, hogy utálja. Voltaképpen egyszerű, parasztos étkeket ettek a régi Komáromban, de jóízűen és bőségesen. "A napi menü most bankettszámba menne."
     A bőség szétáradt az egész városban. "A cigánypecsenyét nemcsak a vásárokon sütötték tíz lacikonyhában, de mindennap a piacon is árulták, sőt sütötték azt a kocsmák ajtaja mellett is. Mikor aztán a garasos fehér cipót ketté szelte a szegény ember és a lacikonyhán cigánypecsenyére vágyakozott, cipójába tétette azt, ha kevesellette is, ott maradt a zsírja."
     Voltak házak, ahol fényűző jólét uralkodott. Szinnyei ismerte az "aranyember" mintájának özvegyét, Domonkos Jánosnét, aki szép lányaival a Szombati (később Jókai) utca végén lakott, és megyei urak meg katonatisztek számára naponként estélyt adott. A szóbeszéd szerint pincéjében harminckétezer palack tokaji bort tartott. "Annyi bizonyos, hogy ha valaki a városban gyengélkedett vagy lábadozó beteg volt, Domonkosné tokaji bora segítette ismét lábra. Nagynéném is nem egyszer küldött engem oda, kezembe adván az öt ezüst forintot, hogy hozzak egy üveggel abból a nektárból." Vigadozni nemcsak a dúsgazdagok szerettek, hanem az egyszerűbb iparosok és kereskedők is - telt miből. "Úgyszólván keresték a vendégeskedésre való alkalmat. Minden néven nevezendő családi ünnepet: mennyegzőt, mely rendesen három napig tartott, névnapot, disznótort, kukoricafosztást, szüretet víg lakomával ültek meg. A cigányok nagy számban laktak a város végén. Ezek közül nem egy zenebanda került ki; szólt is a zene a sok kocsma mindegyikében naponként." Ha leesett a hó, vidám szánkázásokat rendeztek, volt úgy, hogy háromszáz résztvevővel. Egy ízben egy táblabíró huszonnégy ökröt fogatott be szánkója elé, százakós hordót tétetett rá, ő maga Bachusnak öltözött, így vonult végig a városon.
     Ünnepélyre, látványosságra kitűnő alkalom volt a tisztújítás. Indul a kortesmenet: elöl két veressapkás trombitás lovon, majd egy óriási dereglye (vízi városban vagyunk!), hetvenöt felcifrázott paripától vonva, aztán pompás, aranydíszítésű veres lobogók (az egyik párt színe), kardos nemesek, több cigánybanda, öt-hatezer főnyi sokaság, közös ebéd és vacsora (nyilván ingyen); olyan emelkedett volt a hangulat, hogy a választás nem eshetett meg kődobálás, sebesülés nélkül, de ebben nincs semmi rendkívüli, így szokott történni a vidám reformkorban.
     Mindezt Szinnyei József még látta, leírta, aztán - 1845-ben - a pesti egyetem kedvéért elhagyta Komáromot. Még csak tizenöt éves, de már nem gyerek; a napló hazai ínyencfalatok helyett komoly szellemi táplálékokról - első olvasmányairól - számol be. Professzorai többnyire csodabogarak. A podagrás Verner József folyvást arról beszélt, mi minden volt már életében, még kéményseprő is, és hogy a feleségét harmincháromszor kellett megkérnie, míg végre elnyerte kezét, de javára írható, hogy szerette A karthausit; a rövidlátó Wolfstein József órái alatt a hátsó padokban a pajkosak dohányozni szoktak; Reisinger János keverte a magyar és a latin szavakat; Horvát István, az ábrándos történész volt az egyetlen, aki bírta a diákság kegyét, "még azt is elhittük neki, hogy Ádám apánk magyar ember volt, és Kaint Kajánnak hívták".
     Az újdonsült bölcsész bejárogat a Pilwax kávéházba. "Keskeny párnás pad húzódott végig a falak mellett; az írók az oszlop melletti kis négyszögletű asztal mellett ültek, hol gyakran láttam Petőfit, Jókait, Pákh Albertet, de a világért se szólítottam meg Jókait, pedig egy városbeliek voltunk; sokkal inkább tiszteltük akkor az írókat, úgyhogy megelégedtünk, ha például Vörösmartyt láttuk a Hatvani utcában állig begombolt fekete atillájában, félmagas nemes kalapjában, spanyolnád sétabotjával, de csak az utca másik oldaláról; Kuthy Lajossal pedig, jóllehet neje sógoromnak, Kalicza Zsigmondnak húga volt, sohase beszéltem[...] A kávéházi zajt és a jurátusok rakoncátlankodásait csakhamar megszoktam; így Petőfi is, ha bejött, nem egyszer csapott fokosával a biliárdra; ezért aztán a félénk polgárok el-elmaradoztak. Én azonban hűséges látogatója voltam ezen kávéháznak..." Sokszor látni persze a diákot az Egyetemi Könyvtárban is, leendő munkahelyén. "Rendesen délelőtt 9-től 12-ig és délután 2-től 4 óráig volt nyitva; itt még akkor igen primitív berendezésű olvasóterem volt, három, fekete viaszosvászonnal bevont, X lábú hosszú asztal körül, kartalan lócákon ült vagy tizenöt olvasó; aki jegyezni akart, annak nagy öblös tintatartók és tentás piszkos rossz tollak állottak rendelkezésére."
     1848: Szinnyeit, miután befejezte tanulmányait (Győrött), ismét Komáromban találjuk. Ez a hazafias éve: július 29-én megmagyarosítja nevét, október 21-én fölcsap közhonvédnek, átéli a négyhetes bombázást, harcol tizenhárom csatában, s közben folyvást írja nagy forrásértékű naplóját - de ez már másik történet. Ha még egy pillantást vetünk imádott szülővárosára, romokat látunk, s a régi Komárom nem is támad fel többé. Lesznek még halvacsorák és csónakos kirándulások, lehet udvarolni Treszkának, Fáninak, Emminek, vagy kártyázni Jókai mamájával - de valami elmúlt, visszahozhatatlanul. Modern kor kopogtat a polgárházak ablakain. "A mindent nivelláló civilizáció megsemmisítette a patriarchális életet, tönkretette a magyar konyhát, és élünk a franciák által megszabott ételek szerint..."