|
LUKÁCSY
SÁNDOR
Szinnyei József
Komároma
"A Szinnyei" - így emlegetjük a legtöbbet
olvasott (legtöbbet használt) magyar könyvet, Szinnyei József lexikonát,
a Magyar írók élete és munkái tizennégy kötetét, melyben Aachs Mihálytól
Zsutai Jánosig minden benne van, a legapróbb biográfiai és könyvészeti
adatok is mindazokról, akik valaha Magyarországon írtak és publikáltak,
bármit, regényt, köszöntő verset, honfogla- lási eposzt, imakönyvet vagy
csak egy gyorsírászati tanfüzetet (a lexikon nem válogatós műfaj): 651
íven 29553 betűvető adatai - ilyen sokan vagyunk.
Nélkülözhetetlen
és elavulhatatlan mű. Efféle mamut-lexi- konokat szakemberek csapatai,
akadémiák hoznak tető alá; Szinnyeié egyszemélyes alkotás; Akadémiánk szerepe
csak annyi volt, hogy "megbízta" a szerzőt, a kiadást átengedte Hornyánszky
Viktor könyvkereskedőnek. Szinnyei később, negyvenkét éves korában lépett
tudományos pályára; a szabadságharc alatt honvéd, aztán ügyvédsegéd és
banktisztviselő volt, és csak amikor kenyéradó bankja - az irodalom nagy
szerencséjére - megbukott, 1872-ben lett az Egyetemi Könyvtár másod-könyvtártisztje,
majd a Nemzeti Múzeumba került, s itt megszervezte a hírlaptárat. 1877-ben
tette közzé lexikona tervezetét, 1891-ben jelent meg első kötete, 1914-ben
az utolsó; ezt már nem vehette kézbe, 1913. augusztus 9-én meghalt.
Műve méretei
miatt azt lehetne hinni, hogy egykönyvű író, de nem. Saját szócikkében
mintegy harminc könyvét, tanulmányát sorolja fel, kisebb publikációinak
száma légió. Hatalmas tudományos munkássága mellett arra is tudott időt
szakítani, hogy naplót írjon. 1848. október 15-én kezdte, halála előtt
néhány nappal hagyta abba. Több mint hatvan kéziratos kötet, javarészt
kiadatlan; kár, mert Szinnyei nemcsak nagy tudós, hanem - különösen a napló
memoárszerűen kidolgozott részeiben - elsőrendű író. Kitűnő tollal idézi
fel gyermek- és ifjúkorának, iskolai, honvédségi, könyvtárosi éveinek élményeit;
mint valami regényben, alakokat mozgat, jellemez, hangulatot teremt, humort
csillogtat, néha bosszús, néha elérzékenyül egy kicsit. A régi Komáromnak
két írója van: Jókai és Szinnyei József.
1830-ban született
a Duna-parti városban. Apja Ferber Lajos szitásmester, kocsmáros és hídvámbérlő;
korai halála miatt a fiú a nagybátyjánál, a "tímárház"-ban nevelkedett.
Komáromnak
a múl század harmincas-negyvenes éveiben volt a fénykora. Virágzott a kézműves
ipar és a kereskedés; nagy tölgyfa hajók úsztak le a Dunán Zimonyig, szállították
a gabonát és a híres komáromi tulipános ládákat; a halászok óriási vizákat
fogtak, s Pozsonyban, Bécsben adták el őket; erősen dolgoztak a superok,
vagyis hajóácsok; a Dunát malmok szegélyezték; a piacon a sütő-asszonyok
a legfinomabb lisztből készült fehér cipót árulták; gombkötő mester nyolc
megélt a városban. Csaknem minden családnak volt kertje, gyümölcsöse; a
szomszédos almási és neszmélyi szőlőkben jó minőségű borokat termeltek,
meg is itták maguk vagy a várbeli katonák. Sokan tartottak tehenet, lovat,
kocsit, szánkót.
A gyermek
Szinnyei József is kellemes jómódban élt rokonainál. Nagynénje, ha sár
volt, befogatott, és kocsin vitette magát a piacra. "Nagybátyám rendesen
lejárt Pestre az augusztusi vásárra, hogy ott az általa nem készített finomabb
szattyán, kordován és mindenféle piros, kék, sárga, zöld bőrkészletét bevásárolja,
ugyanekkor szerezte be a ház téli szükségletét, szegedi szappant, ládákba
rakott finomabb faggyúgyertyát, néhány száz görögdinnyét stb. Különösen
mi fiúk epedve vártuk a vásárfiát, hintalovat és egyebet, mely hetekig
késett, mert az összes bevásárolt tárgyakat egy nagy tölgyfa hajóba rakatta
s úgy szállíttatta föl a Dunán. Ezt megelőzőleg, minthogy a bevásárláshoz
nem vihette magával a néhány ezer forintot húszasokban, ezeket hetekig
számlálgatta, rakosgatva hármasával sorba, mint a katonákat, a nagy tölgyfa
asztalra, azután ötszáz forintonként harazacskókba helyezve lepecsételte.
Mikor készen volt a szükséges összeg megszámlálásával, taligába rakta a
pénzes zacskókat és a tímárinassal a várba tolatta, adván neki egy nagy
pénztárcát a százasok és ezresek számára, az én markomba pedig néhány húszast,
hogy a beváltásnál, mikor a zacskókat mérlegelték (mert a pénzt nem számlálták
meg), a lopás okozta hiányt pótolhassam." Meglehetősen patriarchális pénzkezelés
- az egész élet ilyen volt.
"Nénéim felváltva
vezették a konyhát, asztalunk körül rendesen tizenketten ültünk, sokszor
többen; ha véletlenül tizenhárman voltunk, egyik fiút félre ültették, mert
nagynéném igen babonás volt." A család és a tímárlegények együtt étkeztek,
de ezeknek fehér abrosz helyett csak viaszosvászon terítő és cinkpohár
járt. "Nagybátyámat mindenki tisztelte és úrnak nevezte, csak neje tegezte;
mi fiúk szinte féltünk tőle és vas markától, de ha nevetni láttuk, akkor
mi is nekibátorodtunk és vidámabbak lettünk; ő viszont mindenkit tegezett
a háznál, még a legöregebb legényt is, pedig ennek nagy hatalma volt, ha
mi fiúk rosszalkodtunk, meg is verhetett bennünket; gyakorolta is ezen
műveletét, de leginkább az inasokon. Ő tartott rendet a legénység közt,
ha verekedés támadt, mely ezen Herkulesek közt néha véres is volt, ő ítélt
első kézből; de aztán nagybátyám úgy intézte a dolgot, hogy meg sem kérdezte
a verekedés okát és lefolyását, hanem a két verekedőnek kiadta a bérét,
aztán mehetett. Ezen ítélet ellen nem volt föllebbezés."
A legények
étkezés előtt és után imát mormoltak; az asztalnál csak akkor szólalhattak
meg, ha a mester kérdezett valamit. Szigorúan megtartatták velük a böjtöket,
a sátoros ünnepeket hagyományos módon ülték meg. "Húsvétkor sonkát, kalácsot,
piros tojást a cselédség is kapott, és karácsony estéjén, ha rövid időre
is, bejöttek a tímárlegények az első szobába, és nagybátyám velük kártyázott
kicsiben; ha nyert, szétosztotta köztük a pénzt."
A társalgás
a tímárházban magyarul folyt, de a legényekkel többnyire németül, némelyikük
nem is tanult meg magyarul. A nyelvek miatti villongás ismeretlen volt;
épp ellenkezőleg: Szinnyei Józsefet egy időre Nyitrába adták diáknak, hogy
elsajátítsa a szlovák szót. Az ilyesmi akkoriban nem ritkaság: Jókait Pozsonyba
küldték cseregyereknek németül tanulni.
Szinnyei magasztalja
a komáromi konyhát, szerinte első volt az országban. "A gyúrott tésztás
ételeknél lúdzsírt használtak; később nehezemre is esett Nyitrán a vajjal
vagy disznózsírral készült tésztás; a túró sem volt a mostani, a lágy túrót
előbb zacskóba tették, és téglával lenyomtatott falemezek közt a napon
szárították, azután reszelték és a tésztán tejföllel leöntötték. Híres
még most is Komáromban a molnár csusza. A szárnyast, nyulat szalonnával
spékelték és sütötték nyárson, amit én is gyakran forgattam. Híresek voltak
a komáromi lúdölő asszonyok is, kik nagy májra tömték vagy hízlalták a
ludakat, azután kis teknőkben hozták a májat a házhoz; egy ily lúdmáj megsütve,
ropogós hájjal egész tállal volt és pecsenye gyanánt szolgált, jóllakott
vele a család, el se tudta egyszerre fogyasztani. A kolbász, hurka disznóöléskor
a háznál készült. Van a komáromi konyhának néhány specialitása is, ilyen
a dödölle, túróval vagy mákkal; ezt csak Komáromban az ottani lisztből
tudják jól készíteni; mikor egyenként a tálba rakták, reszketett a finomságtól.
Felső Csallóközben ettem ugyan ahhoz hasonló eledelt, amit gancinak neveztek,
de az mégsem volt komáromi dödölle. A másik étel a kőtés (csirázott búzalisztből
és tepsiben megsütött pépszerű étel, ropogós széllel), ezt csak komáromi
ember tudja élvezni. A kőtés böjti eledel és valószínűleg a rác (görögkeleti
vallású) kereskedők hozhatták azt Komáromba, mert Magyarország déli részén
a szerbeknél most is létezik. A komáromi halászlé pedig éppen felülmúlhatatlan,
talán még a szegedi hasonlítható hozzá, másutt visszaélnek a nevével. Ki
ismeri még az ecetes-mézes lencselevest? Pedig ez is jó étel." Kedvelték
a tejfölös tormát is, melyről Petőfi ország-világ előtt kijelentette, hogy
utálja. Voltaképpen egyszerű, parasztos étkeket ettek a régi Komáromban,
de jóízűen és bőségesen. "A napi menü most bankettszámba menne."
A bőség szétáradt
az egész városban. "A cigánypecsenyét nemcsak a vásárokon sütötték tíz
lacikonyhában, de mindennap a piacon is árulták, sőt sütötték azt a kocsmák
ajtaja mellett is. Mikor aztán a garasos fehér cipót ketté szelte a szegény
ember és a lacikonyhán cigánypecsenyére vágyakozott, cipójába tétette azt,
ha kevesellette is, ott maradt a zsírja."
Voltak házak,
ahol fényűző jólét uralkodott. Szinnyei ismerte az "aranyember" mintájának
özvegyét, Domonkos Jánosnét, aki szép lányaival a Szombati (később Jókai)
utca végén lakott, és megyei urak meg katonatisztek számára naponként estélyt
adott. A szóbeszéd szerint pincéjében harminckétezer palack tokaji bort
tartott. "Annyi bizonyos, hogy ha valaki a városban gyengélkedett vagy
lábadozó beteg volt, Domonkosné tokaji bora segítette ismét lábra. Nagynéném
is nem egyszer küldött engem oda, kezembe adván az öt ezüst forintot, hogy
hozzak egy üveggel abból a nektárból." Vigadozni nemcsak a dúsgazdagok
szerettek, hanem az egyszerűbb iparosok és kereskedők is - telt miből.
"Úgyszólván keresték a vendégeskedésre való alkalmat. Minden néven nevezendő
családi ünnepet: mennyegzőt, mely rendesen három napig tartott, névnapot,
disznótort, kukoricafosztást, szüretet víg lakomával ültek meg. A cigányok
nagy számban laktak a város végén. Ezek közül nem egy zenebanda került
ki; szólt is a zene a sok kocsma mindegyikében naponként." Ha leesett a
hó, vidám szánkázásokat rendeztek, volt úgy, hogy háromszáz résztvevővel.
Egy ízben egy táblabíró huszonnégy ökröt fogatott be szánkója elé, százakós
hordót tétetett rá, ő maga Bachusnak öltözött, így vonult végig a városon.
Ünnepélyre,
látványosságra kitűnő alkalom volt a tisztújítás. Indul a kortesmenet:
elöl két veressapkás trombitás lovon, majd egy óriási dereglye (vízi városban
vagyunk!), hetvenöt felcifrázott paripától vonva, aztán pompás, aranydíszítésű
veres lobogók (az egyik párt színe), kardos nemesek, több cigánybanda,
öt-hatezer főnyi sokaság, közös ebéd és vacsora (nyilván ingyen); olyan
emelkedett volt a hangulat, hogy a választás nem eshetett meg kődobálás,
sebesülés nélkül, de ebben nincs semmi rendkívüli, így szokott történni
a vidám reformkorban.
Mindezt Szinnyei
József még látta, leírta, aztán - 1845-ben - a pesti egyetem kedvéért elhagyta
Komáromot. Még csak tizenöt éves, de már nem gyerek; a napló hazai ínyencfalatok
helyett komoly szellemi táplálékokról - első olvasmányairól - számol be.
Professzorai többnyire csodabogarak. A podagrás Verner József folyvást
arról beszélt, mi minden volt már életében, még kéményseprő is, és hogy
a feleségét harmincháromszor kellett megkérnie, míg végre elnyerte kezét,
de javára írható, hogy szerette A karthausit; a rövidlátó Wolfstein József
órái alatt a hátsó padokban a pajkosak dohányozni szoktak; Reisinger János
keverte a magyar és a latin szavakat; Horvát István, az ábrándos történész
volt az egyetlen, aki bírta a diákság kegyét, "még azt is elhittük neki,
hogy Ádám apánk magyar ember volt, és Kaint Kajánnak hívták".
Az újdonsült
bölcsész bejárogat a Pilwax kávéházba. "Keskeny párnás pad húzódott végig
a falak mellett; az írók az oszlop melletti kis négyszögletű asztal mellett
ültek, hol gyakran láttam Petőfit, Jókait, Pákh Albertet, de a világért
se szólítottam meg Jókait, pedig egy városbeliek voltunk; sokkal inkább
tiszteltük akkor az írókat, úgyhogy megelégedtünk, ha például Vörösmartyt
láttuk a Hatvani utcában állig begombolt fekete atillájában, félmagas nemes
kalapjában, spanyolnád sétabotjával, de csak az utca másik oldaláról; Kuthy
Lajossal pedig, jóllehet neje sógoromnak, Kalicza Zsigmondnak húga volt,
sohase beszéltem[...] A kávéházi zajt és a jurátusok rakoncátlankodásait
csakhamar megszoktam; így Petőfi is, ha bejött, nem egyszer csapott fokosával
a biliárdra; ezért aztán a félénk polgárok el-elmaradoztak. Én azonban
hűséges látogatója voltam ezen kávéháznak..." Sokszor látni persze a diákot
az Egyetemi Könyvtárban is, leendő munkahelyén. "Rendesen délelőtt 9-től
12-ig és délután 2-től 4 óráig volt nyitva; itt még akkor igen primitív
berendezésű olvasóterem volt, három, fekete viaszosvászonnal bevont, X
lábú hosszú asztal körül, kartalan lócákon ült vagy tizenöt olvasó; aki
jegyezni akart, annak nagy öblös tintatartók és tentás piszkos rossz tollak
állottak rendelkezésére."
1848: Szinnyeit,
miután befejezte tanulmányait (Győrött), ismét Komáromban találjuk. Ez
a hazafias éve: július 29-én megmagyarosítja nevét, október 21-én fölcsap
közhonvédnek, átéli a négyhetes bombázást, harcol tizenhárom csatában,
s közben folyvást írja nagy forrásértékű naplóját - de ez már másik történet.
Ha még egy pillantást vetünk imádott szülővárosára, romokat látunk, s a
régi Komárom nem is támad fel többé. Lesznek még halvacsorák és csónakos
kirándulások, lehet udvarolni Treszkának, Fáninak, Emminek, vagy kártyázni
Jókai mamájával - de valami elmúlt, visszahozhatatlanul. Modern kor kopogtat
a polgárházak ablakain. "A mindent nivelláló civilizáció megsemmisítette
a patriarchális életet, tönkretette a magyar konyhát, és élünk a franciák
által megszabott ételek szerint..." |
|