Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 6.sz.
 
SZAKOLCZAY LAJOS
 
Kikötő
Jegyzetek éjfél után
 

Fontenelle-nél olvasom: "Mindenről ítéletet akarunk mondani, de mindig rossz a nézőszögünk. Meg akarjuk ítélni önmagunkat, de túlságosan közel esünk hozzá: meg akarjuk ítélni a többieket, de túlságosan távol esünk tőlük. Ha helyesen akarnánk megítélni mindazt, ami a világon történik, ahhoz az kellene, hogy csak szemlélői legyünk, nem pedig lakói".

Szakály Ágnes és Farkas Rózsa kétcimbalmos hangversenye a Benczúr Palotában. A Goldberg-variációkat játszó két művész, még együtt is lélegezve, mintha üvegharang alól küldözgetné felénk érzéki nyilait. Teljesen elszigetelődve mindentől, csak a zenének élve, Bach szolgáivá szegődtek, hogy mindannyiunkat, a székhez odaszögezetteket, följuttassanak a mennybe. Ehhez a varázslathoz, illetve befogadásához nem szükségesek az ismeretek; ti. hogy a Klavierübung 4. része (Aria...) a drezdai Keyserling gróf és csemballistája, Goldberg számára készült, hogy a felső szólam indítását jellemző motívumok közül a kvart a négy őselemet és a terc a Szentháromságot és a világba lelket lehelő Istent jelképezi stb. Csupán lelki béke, a föld fényes tereinek simogatását érző vándor megnyugvása kell. Aki ilyen vagy ehhez hasonló - az eszményi zenehallgatóhoz közelítő - állapotban lesz barátja az egymásba fonódó két cimbalomnak (újabban a hangversenypódiumon is megtáltosodó hangszernek), az Szakály Ágnes és Farkas Rózsa, a mester és a tanítvány Bachból induló szeretetének ugyancsak foglyává válik. Hihetetlen, minél szorosabb ez a bilincs, annál inkább érzed magad - szabadnak.

Az öregember egymás után loccsintotta az udvar homokjára a döglött benzint, s töltötte újra és újra a lavórként szolgáló bádogdobozba, hogy kimoshassa a tenyér pórusaiba beleszí- vódott olajat. Hatvan évig, napról-napra szinte kultikus szertartásként végezte emez illuzórikus megtisztulási-játékot.
     Most, az utolsónál, végérvényesen tiszta akart lenni.
     Letöredezett, még a vakargatáshoz is bamba körmeit belemélyesztette a száraz bőr csatornáiba, hátha így sikeresebb lesz a kézmosás.
     Elhatározása végleges: a géplakatos-munkát abbahagyja. Látni sem akarja többé a műhely olajos kövezetét. A padlót leterítette műanyaggal, kezéhez eddig bárányként simuló szerszámait kidobta.
     A szomszéd asztalostól kért egy vonókést, egy gyalut - smirgli az mindig volt a háznál -, vásárolt finom deszkákat, és nekikezdett a szárnyfaragásnak.
     Ha már egész életében idekötötte valami - a család, a nincstelenség, a tehetetlenség -, legalább most, Karácsony előtt oldhassa el fojtogató kötelékeit.
    Ahogy haladt előre a munkában, a szíjács egyre jobban körülfonta a bokáját. A nagyoló munka végén szinte tengerként hullámzott.
     Eltakarítani? Nem gondolt vele.
Egy-két nap, s az édes por - hol van ettől a vasreszelék szaga! - egyre jobban hatalmába kerítette. Már csak a simogatás volt hátra, a fán való csuszinkálás - dörzspapírral. Örömmel, szinte kéjjel végezte a fa erezetét kirajzoló, szépítő munkát. Meg talán így nem lesz olyan nagy a légellenállás.
     Míg mások, így családtagjai is, a Kisjézus születésére gondoltak, meg arra, hogy a kisváros előkelőségei is részt vesznek-e az éjféli misén, ő frissen készült alkotmányát vizsgálgatta. Bele-belebújt a szárny homorú részéhez szögelt szíjakba, s kinyújtott karját föl-le emelgette. Meg volt elégedve a kivitelezéssel.
     December végén korán sötétedik.
     Így a háziak közül senki sem, felesége sem láthatta, hogy az öreg a tűzfal mellől elcsent létrával hogyan közelítette meg a tetőt. És a tompa puffanás sem hallatszott be az utcai szobába, hiszen a sok unoka azon sivalkodott, hogy melyikük gyújtsa meg a karácsonyfán a gyertyát.

Róma hét dombja, bár lélekvidító könnyű sétákkal feledtetve fáradtságom, megannyiszor poroszkáltam bordáikon, csak kis halmok azokhoz a dombokhoz: a két állandóan működő tűzhányóhoz képest, amelyeket isteni szerencsével a rám leselkedő Szépségtől örököltem. Szájam rájuk tapasztva táplálom a bennem is égő kohó tüzét.

Vajon milyen lesz a Máriaremetét és Pesthidegkútot egy földíszített szamaraskordé útjával összekötő Virágkarnevál? Fűszerezi-e gyermekzsivaj, a sok meghívott költőre kíváncsi szem, mindent tudni vágyó bámélkodás? Schéner úr, szív-bicskáját kinyitva, erre az alkalomra angyallá faragja ördögeit, s csörgősipkáján majd nem a gomb, hanem egy élénk kankalin világít. Magam is hosszú ideje készülök, s hogy a költők szava ne illanjon el egyhamar, újra egy egypéldányos albumot szerkesztek - föltehetően lesz kis példányszámú bibliofil-változata is -, melyben virágversek fogják tanúsítani, hogy a tavaszt nyárral összefonó hancúrozás ("Te lehetsz írja sebemnek / Gyönyörű kis tulipánt!"), ha igazi költők csinálják, báj és kellem foglalatában megjelenő örömünnep, a tartós boldog élés tartozéka.
     Kolozsvári barátom, Lászlóffy Aladár, akivel minap a veszprémi diákokat, középiskolásokat és egyetemistákat "szédítettük" (és akik, főképp a fiatalabbak, nem akartak megszédülni), versmuzsikájával megint, mint mindannyiszor az utóbbi években, Dsidához hajolt közel. Virágéneke - ének a szerelemről. "Előbb élek. Azelőtt / világtalan volt a föld. / Amióta nézlek én, / csak azóta van remény. / Tipegj, virág, csendesen, / derékig vagy meztelen, / balettzenét küld a szél, / hajladozz, de ne beszélj, / csak világíts táncokat, / kivirágíts ráncokat, / holdasíts be éjeket, / illatozz jó mélyeket. / Milyen bársony este volt, / mennyi minden tegnapolt, / milyen bolyhos éjszaka / indul felőled haza. / Bársonyok a Borgiák, / mérgezők a Júliák. / Üzennek a Szendreyk: / ne számíts nagy rendre itt, / repkény, önkény, szerelem - / nem szabadság kell nekem. / Előbb éltél, azután / általad is lett hazám."
     Ha új igét akarsz látni - tegnapolt -, az valamicskét hordozza a kéj holdudvarát is.

"A szenvedés gyakran a legügyesebb emberből is bolondot csinál, és gyakran a legostobábbat is ügyessé teszi" - írja La Rochefoucald. Tamás Gáspár Miklós ÉS-beli cikkét olvasva, hiszen választanom kell, egy kissé zavarban vagyok: évtizedek előtt Kolozsvárt megismert "barátom"-ra mely jelző illik inkább? A legügyesebb vagy a legostobább? A Párizsból keltezett cikk - hozzászólás Duna-ügyben - tulajdonképp Lányi András megleckéztetéséről szól, annak ellenére, hogy a címe - A kitűnő Lányi András - megtévesztő. Krakéler, felelőtlen, a holocaust fájdalmát kiárusító? filozófusunk így zárja zavaros elmefuttatását: "Készséggel elhiszem, hogy Lányi új barátai között akad olyan, aki lelkesen és szakszerűen védi a Dunát. Így aztán lesz mibe belelőni Lányi Andrást, Kornis Mihályt, engem és a nyájas olvasót".
     Nem akarok hinni a szememnek: lezárható-e egy vita ilyen, mindenképp betegre utaló lázbeszéddel? Ha viszont egészséges Tamás Gáspár Miklós, annál rosszabb, hiszen - úgy vélem - alighanem megtébolyodott. Kijózanítás gyanánt, lövetés helyett (még csúzli sem volt a kezemben), viszont szívesen fölajánlok neki egy egészséges seggberúgást, amelyet bármikor "fölvehet", ha erre jár.

Hitler és Sztálin, a két jószívű dajka csak azt a bölcsőt ringat- hatja, amelyben nincsen gyerek.

Kovács Péter új kiállításán (Állapotrajzok - Újlipótvárosi Klubgaléria), legalábbis a pár év előtti, Vigadó Galéria-beli tárlathoz képest, kis méretű grafikák szerepelnek. A lapok egy része vázlat, jóllehet ezek mindegyikén észlelni a bravúros rajztudást. A lét hártyapapírjára rótt testek szenvedése azért megrendítő, mert egyszer a keresztről levett, megtöretett corpust juttatják eszünkbe, másszor pedig a kiszolgáltatottság ama fokát, amelyet a keresztre feszítésen kívül a falhoz állítás, a gerinc megcsavarása, eltörése s nemegyszer a figura foszlánnyá válása jellemez. Ezáltal a mozdulat lesz halott, jéggé fagyott, s a szálkás test, kibillentve megszokott - emberi! - helyzetéből, a legvégső stációra utal. A Cím nélkül II. (1995) térdre bukó, homlokával a talajt megérintő szenvedés-embere bravúrosan szép. A máskor zsúfolt izomkötegekkel szétáramló, foszlásában is erőt mutató test itt légies lesz, amit a vonalhálón belüli üres felületek (koponya-hátsó, hát- derék-tompor), a vörös vonalak mögötti (belüli) tiszta térre utalva csak még jobban kiemelnek.
     Persze az Állapotrajzok, a Kettős I-V. (az V. lap remek, léc fölötti "magasugró [flop]-mozgástanulmánya"), a Két test-helyzet (é. n.) s a már említett Cím nélkül II. bármily izgalmas is, csupán hangulati bevezetők e kiállításon. Hogy előkészítsék a magyar grafika élvonalába tartozó - utolérhetetlen - remekműveket? Az Eltűnési gyakorlat, az Inercia I. és Inercia II. - mindhárom más-más módon bravúros - már idetartozik, s ugyancsak ezt a tartományt erősítik a Függők (1996), a Függők és felhő, a Felhő I. (1996) s a Felhő II. (1995-97) című grafikai lapok is. A kiállítás csúcsteljesítményei közé sorolható a Kettős (szimbiózis) (1997), a Trastevere, s nem utolsósorban a Mozdulat I. (1996-98) és a Mozdulat II.
     Mit tud mindenkinél jobban Kovács Péter? A ceruza(kréta)- rajz vad csapkodása ("firka") nála nemcsak érzelmi kivetülés, hanem a megtörettetésében is szentséges corpus stációjárásának, a bűnös ember megigazulásának bizonyítéka is. E vonalháló bújtatta - sugallt - erkölcsi rend, bár drámai aktusokkal, az egyenes gerincről, a lét feszültségei közt is megőrizendő tartásról regél. A kéz (és a gondolkodó) lázas izgalma szüli a követendő magatartásmintákat. A megroppanást mint veszélyt sem letagadva, ám mindennél jobban megroppanás elleni menedékként.

A bukaresti Bulandra Színház vendégjátéka (Vlad Zograf: Péter vagy Napfoltok), a Román Művészeti Hét szenzációjaként, a korábbi nagy hírű időket idézte. Egypárszor nekem is volt alkalmam betekinteni a kemény diktatúra falait döngető, csaknem áttörő műhelybe. Csak bámultam, hogy a társadalom elmaradottsága, szinte holtáig kizsigerelt állapota ellenére mennyire modern a Bulandra világszínház új törekvéseit visszhangzó és újrateremtő játékmódja. Catalina Buzoianu rendezése - a tér megnyitásával, a fölerősített gesztusokkal, a mozgásszínház lendületével s kiváltképp a harlekin mint ítélkező hangsúlyos fókuszba állításával - ezt a hagyományt követi. Szerencsére van mit értelmeznie. A még negyvenet sem betöltő, atomfizikusból drámaíróvá avanzsált Vlad Zograf fergeteges komédiája, a Péter vagy Napfoltok - valószínűtlenül is komoly kérdésföltevésével: megváltoztatható-e az ember (ugyanis I. Péter orosz cár 1717-ben ennek kifürkészésére utazott Franciaországba) - olyan cirkuszi körülmények közt születő filozófiamagyarázat, amely a hódító nagyhatalom (nagyhatalmak) történelméből és a félelmetes, de kisszerű zsarnok "hiszékenységéből", az embert jobbítani akaró "szándékából" táplálkozik.
     Péter cár, a kultúrára és felfedezésekre egyként kíváncsi hentes, hogy kielégíthesse tudásszomját, a neki vallani nem akaró cinikus filozófus, Pierre de la Manque szívét egyszerűen kiemeli. A "doktor" személyisége azért izgalmas, mert modern korunk újratermelni látszik eme bonyolult lelkivilágú, a haszon reményében mindent megtevő, csöppet sem ártalmatlan egyéniséget. Cornel Scripcaru vodkától bűzlő bunkója (Péter cár) a színész hallatlan érzékenységéről s ötlettel teli karikírozóképességéről tanúskodik. Ám a pálmát mégsem ő, hanem az udvari bohócot (pápa-herceget) alakító Marina Mihuţ viszi el. Aki, nyilván a rendező szándékát megvalósítva, ebbe a könnyű-nehéz, de mindenesetre furcsa nadrág-szerepbe beleálmodta az összes - emberformáló, zsarnokot fékező, a történelem botlását csöndes derűvel szemlélő s ugyanakkor elítélő - tulajdonságot: a dajka, a nevelő óvó szeretetét. S nemkülönben az udvari bohócnak, az igazságra fölkent harlekinnek a szeme előtt fölcseperedett hős iránti kíméletlen megvetését.
     Mariana Mihuţ sírásában ott a világféltés. Ahogyan az általa megformált alak reményt vesztve ráborul az Oroszország fölvirágoztatását segítő (?), valójában semmire sem jó, egyszerűen működésképtelen gépszörnyetegre, szaharai (szibériai) létünk poklát vetíti elő. Nem mást sugallva, mint hogy "vásárolhat-e", hódíthat-e ott a hódító, ahol elsősorban zsebkendőjét elővéve csöpögő orrát kellene mihamarabb megtörülnie. (Ui. a népbolondítás csak ezután kezdődhetnék.)

A hetvenes évek közepén, immár negyedszázada a Szovjetu- nióban jártam. Pár napot a Kortárs íróküldöttségének tagjaként Moszkvában s valamivel többet az észtországi Tallinnban töltöttem. Naplót sem ott, sem utána nem írtam, mindössze egy kis lírai szösszenetben, amolyan tárca-félében foglaltam össze az út élményeit és tapasztalatait. A cikket - Csodálatos fadarab - Németh Lászlónak ajánlottam, minthogy a téma szinte önkéntelenül kínálta a nagy író előtti főhajtást. Miután az Élet és Irodalom szerkesztőségében többen körbeolvasták a szöveget (ahogy lenni szokott, volt akinek tetszett, volt akinek nem), végül az ki is kötött a hetilap akkori nagy hatalmú úránál, Nemes György elvtársnál.
     Behivatott. Az írással kapcsolatban csupán egyetlenegy érdekelte, s megemelt hangon többször is nekem szegezte a kérdést: "Miért Németh Lászlónak ajánlotta?" Mert tisztelem - feleltem. Erre ő: "Már tipográfiailag sem szerencsés az ajánlás, higgye el, én értek az újságtördeléshez is." Csak dadogtam, hogy "én szeretném az ajánlást", meg hogy a "kis íráshoz hozzátartozik" stb. Rideg, kérlelhetetlen volt. "A cikk csak ajánlás nélkül jelenhet meg. Ha akarja, írja bele Németh Lászlót."
     Istenem, milyen kiszolgáltatott a fiatal írósüvölvény! Hogy nyomtatásban láthassa szövegét, olyan kompromisszumokba is belemegy - még ma is pír önti el az arcomat, ha a nemtelen és hozzám méltatlan helyzetre gondolok -, amelyet később százszor megbán. Akárhogy is volt, hiúságomban - mielőbb szerettem volna olvasni írásomat a lapban - elestem a harc mezején.
     Megérte? Nem érte? Hogy idemásolom a Csodálatos fadarabot, szerves részének gondolva az ajánlást is, abban csupán az ellenőrzés játszik szerepet: megáll-e, ha szösszenet- ként is, az időben?
     "Az utazások jó íze a számban. Nem a kijevi kotletté - belül vajjal töltött sült csirke -, nem az orosz salátáké: uborkáé, paradicsomé; nem is a megszámlálhatatlan sajtféleségé, kefiré, cukros-mazsolás kalácsé, hanem egy elhullajtott, mert semmire sem jó, fölöslegesnek látszó, mégis őrzött fadarabé. Amellyel levakarhatták volna a cipőről a sarat, tisztíthatták volna vele - akárcsak anyám - a pillehéjú újkrumplit, gyerekek rugdalhatták volna ágy alá: riogatni vele a macskát vagy a hidegről bemenekülő kutya-állatot; rajzolhattunk volna vele eső utáni, megszikkadt földünkre köröket és egymásba fonódó négyzetek ákombákomjait: lábakat, váltogatásra késztető ugrálni jókat, »énkövetkezem«-játékra serkentőket. Ez a kis fadarab maga lehetett volna az anyag: a megfaragható, szöggel átfúrható, szárnyakkal kiegészítve - hisz magányában oly karcsú, akár egy szivar - biztosan fölröptethető; falusi disznóöléseken még mindig ilyennel tisztítják a disznóbelet, mások hozzá hasonlóval tömködik a pipát; fadarab, melyet magunk előtt látva arrébb rúgunk, gyermekünk szájából kiveszünk. Elhullajtott, hulladékszerű kis fadarab, egyik végén rozsdás - örökre rozsdás - dróttal rákötözve egy még rozsdásabb, középütt fölhasított lemezke. A taxi hirtelen állt meg a ház, a nekem legkedvesebb ház előtt. A nagy sugárutakat elfeledtem, a megcsodált, turisták szeme láttán szinte napról napra növő, felhőkarcolókra emlékeztető palotákat elfeledtem, és elfelejtettem ezt a házat is. Gyors fékezés: és máris ott állok a tablók előtt. A könyvek előtt, a megfakult, sárgaságukban döbbenetes családi fényképek előtt. A bútorok előtt is, a falak előtt is, a használati tárgyak előtt is. De legtöbbet e koszos kis fadarab előtt, kiszáradt nyírfaerdők bánatát tükröző, barnásfekete semmiség előtt! Amelyet nem védett dísztok, nem ölelt körül kitüntetések dobozait kitöltő puha párna, nem őrzött szuronyszemű múzeumőr. Amely egy vakító fehér papíron feküdt mindössze: üvegfedelű tárlóban. Nem töltve ki a helyet és a teret, nem koccanva neki a falnak, valamire figyelmeztetően. Alig egy méterre a földtől, vízszintes deszkán feküdt, de magassága akárha a tallinni városháza tornyán lévő, ezer évet vigyázó Vén Thoomas-é. Ezt a fadarabot sokan magukénak mondhatják: kezét melegítette Thomas Mann-nak, bibliás keménységre késztette Adyt, meggondolkoztatta Móriczot, nyelvvédő fegyverré lett Kosztolányinál, Illyés Gyula ötágú sípját ebből faragta, és Németh László fordítói gályapadján is erre a fadarabra figyelt. E hegyes végű fa mindenkor az igazságra szövetkezők jelképe volt: a bátor szókimondóké, a mindenfajta - fizikai és szellemi - elnyomás ellen harcolóké. E koszos kis fadarab, Moszkvában, a nemtudommilyentuca nememlékszemmilyen udvarán lévő ház emlékszobájában, maga a tisztaság: gondolkodásra késztet, megvallat és figyelmeztet, percről percre szembesít önmagunkkal. Tudom, ha ezt a szárazságában színét vesztett, koszlott farudacskát leszúrnám a földbe - mindenfajta fizikai és biológiai törvényt megcáfolandó -, levelet hajtana. De ő csak ott van tárlómagányában: fürkész és elbambuló, érdeklődő és semmire sem figyelő szemek kereszttüzében. S alatta az írás; egyszerűen, amilyen ő volt, egyszerűen, amilyen az igazság: Tolsztoj tolla."

Az az író, aki nem tud az igazságért harcolni, ahhoz az "atlétá- hoz" hasonlatos, amely tolószékben ülve akarja megdönteni a száz méteres síkfutás világcsúcsát.

Kinek - és mi által - adatott meg a föltámasztás képessége? Csoórinál olvasom (egy régi, de a máig átnyújtózó szövegben): "Egy olyan világban, mint amilyen ez a kormányozhatatlan korszak, és egy olyan országban, ahol a fejünk körül kóválygó szavak nagy része homályos, terméketlen, hazug, romlandó, ne felejtsük el, hogy egy olyan nagy írótól, mint Illyés, nemcsak érezni, dönteni, gondolkodni tanulhatunk, de a gondolatokkal együtt: jellemet és nyelvet is. Nyelvet, amely képes arra, hogy halottainkból is föltámasszon bennünket."

Bécs az a kemence, amiben nem égethettem ki az összegyűlt téglákat, hiszen újabb és újabb nyerstéglák készítésével foglalatoskodom. Különben is, agyagbánya és kemence, bár egymás kezére dolgoznak, sohasem esik egybe. Appel vastagon fonott színkötele ótvaros heggyé magasodik a vásznon, Pickler leheletfinom, a corpus és valaminő építészeti emlék szerkezetét átlósan fájdalomig feszítő grafikája húrként viselkedik (Ulysses Galéria), a fiatal ukrán grafikus, Antonina Demiszjuk tusrajzaiban pedig ott a labirintus kemény-kuszaságát csaknem monokróm lapokon megjelenítő, fegyelmezett, ám kordában tartva is líraian áradó lélek (Karenina Galéria). És akkor még ott vannak a Kunstforum kiállításainak jegyzettömbből kikívánkozó vázlatai: félszavak a miniatűr rézkarcot is mesterien művelő zseni, Rembrandt föld alatt is világító Napjairól, és az új kiállítás - Monet-től Picassóig - magángyűjteményekből idevarázsolt, izgalmasabbnál izgalmasabb egyéniségeiről: Picassóról és Braque-ról, Chagallról és Modiglianiról, Kleeről és Kandinskyról, Ernstről és Miróról s a mindig meglepetést nyújtó orosz avantgarde nagymestereiről, Malevicsről, Goncsarováról stb. készült "katalógus-kiegészítő" skiccek, az eredeti vásznak alapján szerzett benyomások.
     Megfejtésre - kritikára - vár a Staatsoper két produkciója is: Wagner A bolygó hollandija és Richard Strauss Elektrája. Különösen ez utóbbi színpadának - és a rendező, Harry Kupfer látomásainak - értelmezése nem lesz könnyű munka, hiszen a dombként magasodó levágott fej mint színpadkép és az "apródok" által hálóba összeszedett csontok szimbólum-értéke a hajdani történésen messze túlnyúló figyelmeztetés is. Kupfer, a kitűnő énekeseket: Marjana Lipovšeket, Deborah Polaskit, Franz Grundhébert meginvitálva, nemcsak hallószervünkre hat, hanem agresszív látvány-értelmezésével a gyomrunkat is görcsbe rántja.

Laurából patakzik a mese, készülő életrajzi regényében most épp a gyerekkort faggatja. Úgy ír, ahogy énekel is: érzelemmel teli, a magyar népköltészet hangulatát - tisztaságát - visszhangzó szavaiban egy szemérmes leányka és egy sokat szenvedett asszony örömei, félelmei, megpróbáltatásai s hangjegyeken túli dallamai nyugszanak. A robbanásig?

"Ha Erkel Ferenc csak egy-két kis kart írt volna gyermekeknek: ma többen hallgatnák operáit. Senki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon, sőt igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen rá... Az államra tartozik azután a tanítás rendszeres kiépítése. Ez elől soká már úgysem térhet ki. Az állam hiába tart fenn operát, koncertet, ha nem jár bele senki. Olyan közönséget kell nevelni, amelynek életszükséglet a magasabbrendű zene. A magyar közönséget ki kell emelni zenei igénytelenségéből. Ezt pedig csak az iskola kezdheti el." (Kodály Zoltán) Hogy ezek ismeretében kezembe veszem-e a Nemzeti Alaptantervet, nem tudom.