|
SZAKOLCZAY
LAJOS
Kikötő
Jegyzetek éjfél után
Fontenelle-nél olvasom: "Mindenről
ítéletet akarunk mondani, de mindig rossz a nézőszögünk. Meg akarjuk ítélni
önmagunkat, de túlságosan közel esünk hozzá: meg akarjuk ítélni a többieket,
de túlságosan távol esünk tőlük. Ha helyesen akarnánk megítélni mindazt,
ami a világon történik, ahhoz az kellene, hogy csak szemlélői legyünk,
nem pedig lakói".
Szakály Ágnes és Farkas Rózsa kétcimbalmos
hangversenye a Benczúr Palotában. A Goldberg-variációkat játszó
két művész, még együtt is lélegezve, mintha üvegharang alól küldözgetné
felénk érzéki nyilait. Teljesen elszigetelődve mindentől, csak a zenének
élve, Bach szolgáivá szegődtek, hogy mindannyiunkat, a székhez odaszögezetteket,
följuttassanak a mennybe. Ehhez a varázslathoz, illetve befogadásához
nem szükségesek az ismeretek; ti. hogy a Klavierübung 4. része (Aria...)
a drezdai Keyserling gróf és csemballistája, Goldberg számára készült,
hogy a felső szólam indítását jellemző motívumok közül a kvart a négy őselemet
és a terc a Szentháromságot és a világba lelket lehelő Istent jelképezi
stb. Csupán lelki béke, a föld fényes tereinek simogatását érző
vándor megnyugvása kell. Aki ilyen vagy ehhez hasonló - az eszményi zenehallgatóhoz
közelítő - állapotban lesz barátja az egymásba fonódó két cimbalomnak
(újabban a hangversenypódiumon is megtáltosodó hangszernek), az
Szakály Ágnes és Farkas Rózsa, a mester és a tanítvány Bachból induló szeretetének
ugyancsak foglyává válik. Hihetetlen, minél szorosabb ez a bilincs, annál
inkább érzed magad - szabadnak.
Az öregember egymás után loccsintotta
az udvar homokjára a döglött benzint, s töltötte újra és újra a lavórként
szolgáló bádogdobozba, hogy kimoshassa a tenyér pórusaiba beleszí- vódott
olajat. Hatvan évig, napról-napra szinte kultikus szertartásként végezte
emez illuzórikus megtisztulási-játékot.
Most, az utolsónál,
végérvényesen tiszta akart lenni.
Letöredezett,
még a vakargatáshoz is bamba körmeit belemélyesztette a száraz bőr csatornáiba,
hátha így sikeresebb lesz a kézmosás.
Elhatározása
végleges: a géplakatos-munkát abbahagyja. Látni sem akarja többé a műhely
olajos kövezetét. A padlót leterítette műanyaggal, kezéhez eddig bárányként
simuló szerszámait kidobta.
A szomszéd
asztalostól kért egy vonókést, egy gyalut - smirgli az mindig volt a háznál
-, vásárolt finom deszkákat, és nekikezdett a szárnyfaragásnak.
Ha már egész
életében idekötötte valami - a család, a nincstelenség, a tehetetlenség
-, legalább most, Karácsony előtt oldhassa el fojtogató kötelékeit.
Ahogy haladt előre
a munkában, a szíjács egyre jobban körülfonta a bokáját. A nagyoló munka
végén szinte tengerként hullámzott.
Eltakarítani?
Nem gondolt vele.
Egy-két nap, s az édes por - hol van
ettől a vasreszelék szaga! - egyre jobban hatalmába kerítette. Már csak
a simogatás volt hátra, a fán való csuszinkálás - dörzspapírral. Örömmel,
szinte kéjjel végezte a fa erezetét kirajzoló, szépítő munkát. Meg talán
így nem lesz olyan nagy a légellenállás.
Míg mások,
így családtagjai is, a Kisjézus születésére gondoltak, meg arra, hogy a
kisváros előkelőségei is részt vesznek-e az éjféli misén, ő frissen készült
alkotmányát vizsgálgatta. Bele-belebújt a szárny homorú részéhez szögelt
szíjakba, s kinyújtott karját föl-le emelgette. Meg volt elégedve a kivitelezéssel.
December végén
korán sötétedik.
Így a háziak
közül senki sem, felesége sem láthatta, hogy az öreg a tűzfal mellől elcsent
létrával hogyan közelítette meg a tetőt. És a tompa puffanás sem hallatszott
be az utcai szobába, hiszen a sok unoka azon sivalkodott, hogy melyikük
gyújtsa meg a karácsonyfán a gyertyát.
Róma hét dombja, bár lélekvidító
könnyű sétákkal feledtetve fáradtságom, megannyiszor poroszkáltam bordáikon,
csak kis halmok azokhoz a dombokhoz: a két állandóan működő tűzhányóhoz
képest, amelyeket isteni szerencsével a rám leselkedő Szépségtől örököltem.
Szájam rájuk tapasztva táplálom a bennem is égő kohó tüzét.
Vajon milyen lesz a Máriaremetét
és Pesthidegkútot egy földíszített szamaraskordé útjával összekötő
Virágkarnevál? Fűszerezi-e gyermekzsivaj, a sok meghívott költőre kíváncsi
szem, mindent tudni vágyó bámélkodás? Schéner úr, szív-bicskáját kinyitva,
erre az alkalomra angyallá faragja ördögeit, s csörgősipkáján majd nem
a gomb, hanem egy élénk kankalin világít. Magam is hosszú ideje készülök,
s hogy a költők szava ne illanjon el egyhamar, újra egy egypéldányos
albumot szerkesztek - föltehetően lesz kis példányszámú bibliofil-változata
is -, melyben virágversek fogják tanúsítani, hogy a tavaszt nyárral
összefonó hancúrozás ("Te lehetsz írja sebemnek / Gyönyörű kis tulipánt!"),
ha igazi költők csinálják, báj és kellem foglalatában megjelenő örömünnep,
a tartós boldog élés tartozéka.
Kolozsvári
barátom, Lászlóffy Aladár, akivel minap a veszprémi diákokat, középiskolásokat
és egyetemistákat "szédítettük" (és akik, főképp a fiatalabbak, nem akartak
megszédülni), versmuzsikájával megint, mint mindannyiszor az utóbbi években,
Dsidához hajolt közel. Virágéneke - ének a szerelemről. "Előbb élek.
Azelőtt / világtalan volt a föld. / Amióta nézlek én, / csak azóta van
remény. / Tipegj, virág, csendesen, / derékig vagy meztelen, / balettzenét
küld a szél, / hajladozz, de ne beszélj, / csak világíts táncokat, / kivirágíts
ráncokat, / holdasíts be éjeket, / illatozz jó mélyeket. / Milyen bársony
este volt, / mennyi minden tegnapolt, / milyen bolyhos éjszaka / indul
felőled haza. / Bársonyok a Borgiák, / mérgezők a Júliák. / Üzennek a Szendreyk:
/ ne számíts nagy rendre itt, / repkény, önkény, szerelem - / nem szabadság
kell nekem. / Előbb éltél, azután / általad is lett hazám."
Ha új igét
akarsz látni - tegnapolt -, az valamicskét hordozza a kéj holdudvarát
is.
"A szenvedés gyakran a legügyesebb
emberből is bolondot csinál, és gyakran a legostobábbat is ügyessé teszi"
- írja La Rochefoucald. Tamás Gáspár Miklós ÉS-beli cikkét olvasva,
hiszen választanom kell, egy kissé zavarban vagyok: évtizedek előtt Kolozsvárt
megismert "barátom"-ra mely jelző illik inkább? A legügyesebb vagy
a legostobább? A Párizsból keltezett cikk - hozzászólás Duna-ügyben
- tulajdonképp Lányi András megleckéztetéséről szól, annak ellenére, hogy
a címe - A kitűnő Lányi András - megtévesztő. Krakéler, felelőtlen,
a holocaust fájdalmát kiárusító? filozófusunk így zárja zavaros elmefuttatását:
"Készséggel elhiszem, hogy Lányi új barátai között akad olyan, aki lelkesen
és szakszerűen védi a Dunát. Így aztán lesz mibe belelőni Lányi Andrást,
Kornis Mihályt, engem és a nyájas olvasót".
Nem akarok
hinni a szememnek: lezárható-e egy vita ilyen, mindenképp betegre utaló
lázbeszéddel? Ha viszont egészséges Tamás Gáspár Miklós, annál rosszabb,
hiszen - úgy vélem - alighanem megtébolyodott. Kijózanítás gyanánt, lövetés
helyett (még csúzli sem volt a kezemben), viszont szívesen fölajánlok neki
egy egészséges seggberúgást, amelyet bármikor "fölvehet", ha erre
jár.
Hitler és Sztálin, a két jószívű
dajka csak azt a bölcsőt ringat- hatja, amelyben nincsen gyerek.
Kovács Péter új kiállításán (Állapotrajzok
- Újlipótvárosi Klubgaléria), legalábbis a pár év előtti, Vigadó Galéria-beli
tárlathoz képest, kis méretű grafikák szerepelnek. A lapok egy része vázlat,
jóllehet ezek mindegyikén észlelni a bravúros rajztudást. A lét hártyapapírjára
rótt testek szenvedése azért megrendítő, mert egyszer a keresztről levett,
megtöretett corpust juttatják eszünkbe, másszor pedig a kiszolgáltatottság
ama fokát, amelyet a keresztre feszítésen kívül a falhoz állítás, a gerinc
megcsavarása, eltörése s nemegyszer a figura foszlánnyá válása jellemez.
Ezáltal a mozdulat lesz halott, jéggé fagyott, s a szálkás test, kibillentve
megszokott - emberi! - helyzetéből, a legvégső stációra utal. A Cím
nélkül II. (1995) térdre bukó, homlokával a talajt megérintő szenvedés-embere
bravúrosan szép. A máskor zsúfolt izomkötegekkel szétáramló, foszlásában
is erőt mutató test itt légies lesz, amit a vonalhálón belüli üres felületek
(koponya-hátsó, hát- derék-tompor), a vörös vonalak mögötti (belüli) tiszta
térre utalva csak még jobban kiemelnek.
Persze az
Állapotrajzok, a Kettős I-V. (az V. lap remek, léc fölötti
"magasugró [flop]-mozgástanulmánya"), a Két test-helyzet (é. n.)
s a már említett Cím nélkül II. bármily izgalmas is, csupán hangulati
bevezetők e kiállításon. Hogy előkészítsék a magyar grafika élvonalába
tartozó - utolérhetetlen - remekműveket? Az Eltűnési gyakorlat,
az Inercia I. és Inercia II. - mindhárom más-más módon bravúros
- már idetartozik, s ugyancsak ezt a tartományt erősítik a Függők (1996),
a Függők és felhő, a Felhő I. (1996) s a Felhő II. (1995-97)
című grafikai lapok is. A kiállítás csúcsteljesítményei közé sorolható
a Kettős (szimbiózis) (1997), a Trastevere, s nem utolsósorban
a Mozdulat I. (1996-98) és a Mozdulat II.
Mit tud mindenkinél
jobban Kovács Péter? A ceruza(kréta)- rajz vad csapkodása ("firka") nála
nemcsak érzelmi kivetülés, hanem a megtörettetésében is szentséges corpus
stációjárásának, a bűnös ember megigazulásának bizonyítéka is. E vonalháló
bújtatta - sugallt - erkölcsi rend, bár drámai aktusokkal, az egyenes gerincről,
a lét feszültségei közt is megőrizendő tartásról regél. A kéz (és a gondolkodó)
lázas izgalma szüli a követendő magatartásmintákat. A megroppanást mint
veszélyt sem letagadva, ám mindennél jobban megroppanás elleni menedékként.
A bukaresti Bulandra Színház
vendégjátéka (Vlad Zograf: Péter vagy Napfoltok), a Román Művészeti
Hét szenzációjaként, a korábbi nagy hírű időket idézte. Egypárszor nekem
is volt alkalmam betekinteni a kemény diktatúra falait döngető, csaknem
áttörő műhelybe. Csak bámultam, hogy a társadalom elmaradottsága, szinte
holtáig kizsigerelt állapota ellenére mennyire modern a Bulandra világszínház
új törekvéseit visszhangzó és újrateremtő játékmódja. Catalina Buzoianu
rendezése - a tér megnyitásával, a fölerősített gesztusokkal, a mozgásszínház
lendületével s kiváltképp a harlekin mint ítélkező hangsúlyos fókuszba
állításával - ezt a hagyományt követi. Szerencsére van mit értelmeznie.
A még negyvenet sem betöltő, atomfizikusból drámaíróvá avanzsált Vlad Zograf
fergeteges komédiája, a Péter vagy Napfoltok - valószínűtlenül is
komoly kérdésföltevésével: megváltoztatható-e az ember (ugyanis I. Péter
orosz cár 1717-ben ennek kifürkészésére utazott Franciaországba) - olyan
cirkuszi körülmények közt születő filozófiamagyarázat, amely a hódító
nagyhatalom (nagyhatalmak) történelméből és a félelmetes, de kisszerű zsarnok
"hiszékenységéből", az embert jobbítani akaró "szándékából" táplálkozik.
Péter cár,
a kultúrára és felfedezésekre egyként kíváncsi hentes, hogy kielégíthesse
tudásszomját, a neki vallani nem akaró cinikus filozófus, Pierre de la
Manque szívét egyszerűen kiemeli. A "doktor" személyisége azért izgalmas,
mert modern korunk újratermelni látszik eme bonyolult lelkivilágú, a haszon
reményében mindent megtevő, csöppet sem ártalmatlan egyéniséget. Cornel
Scripcaru vodkától bűzlő bunkója (Péter cár) a színész hallatlan
érzékenységéről s ötlettel teli karikírozóképességéről tanúskodik. Ám a
pálmát mégsem ő, hanem az udvari bohócot (pápa-herceget) alakító Marina
Mihuţ viszi el. Aki, nyilván a rendező szándékát megvalósítva, ebbe a könnyű-nehéz,
de mindenesetre furcsa nadrág-szerepbe beleálmodta az összes - emberformáló,
zsarnokot fékező, a történelem botlását csöndes derűvel szemlélő s ugyanakkor
elítélő - tulajdonságot: a dajka, a nevelő óvó szeretetét. S nemkülönben
az udvari bohócnak, az igazságra fölkent harlekinnek a szeme előtt
fölcseperedett hős iránti kíméletlen megvetését.
Mariana Mihuţ
sírásában ott a világféltés. Ahogyan az általa megformált alak reményt
vesztve ráborul az Oroszország fölvirágoztatását segítő (?), valójában
semmire sem jó, egyszerűen működésképtelen gépszörnyetegre, szaharai
(szibériai) létünk poklát vetíti elő. Nem mást sugallva, mint hogy "vásárolhat-e",
hódíthat-e ott a hódító, ahol elsősorban zsebkendőjét elővéve csöpögő
orrát kellene mihamarabb megtörülnie. (Ui. a népbolondítás csak ezután
kezdődhetnék.)
A hetvenes évek közepén, immár
negyedszázada a Szovjetu- nióban jártam. Pár napot a Kortárs íróküldöttségének
tagjaként Moszkvában s valamivel többet az észtországi Tallinnban töltöttem.
Naplót sem ott, sem utána nem írtam, mindössze egy kis lírai szösszenetben,
amolyan tárca-félében foglaltam össze az út élményeit és tapasztalatait.
A cikket - Csodálatos fadarab - Németh Lászlónak ajánlottam, minthogy
a téma szinte önkéntelenül kínálta a nagy író előtti főhajtást. Miután
az Élet és Irodalom szerkesztőségében többen körbeolvasták a szöveget
(ahogy lenni szokott, volt akinek tetszett, volt akinek nem), végül az
ki is kötött a hetilap akkori nagy hatalmú úránál, Nemes György elvtársnál.
Behivatott.
Az írással kapcsolatban csupán egyetlenegy érdekelte, s megemelt hangon
többször is nekem szegezte a kérdést: "Miért Németh Lászlónak ajánlotta?"
Mert tisztelem - feleltem. Erre ő: "Már tipográfiailag sem szerencsés az
ajánlás, higgye el, én értek az újságtördeléshez is." Csak dadogtam, hogy
"én szeretném az ajánlást", meg hogy a "kis íráshoz hozzátartozik" stb.
Rideg, kérlelhetetlen volt. "A cikk csak ajánlás nélkül jelenhet meg. Ha
akarja, írja bele Németh Lászlót."
Istenem, milyen
kiszolgáltatott a fiatal írósüvölvény! Hogy nyomtatásban láthassa szövegét,
olyan kompromisszumokba is belemegy - még ma is pír önti el az arcomat,
ha a nemtelen és hozzám méltatlan helyzetre gondolok -, amelyet később
százszor megbán. Akárhogy is volt, hiúságomban - mielőbb szerettem
volna olvasni írásomat a lapban - elestem a harc mezején.
Megérte? Nem
érte? Hogy idemásolom a Csodálatos fadarabot, szerves részének gondolva
az ajánlást is, abban csupán az ellenőrzés játszik szerepet: megáll-e,
ha szösszenet- ként is, az időben?
"Az utazások
jó íze a számban. Nem a kijevi kotletté - belül vajjal töltött sült csirke
-, nem az orosz salátáké: uborkáé, paradicsomé; nem is a megszámlálhatatlan
sajtféleségé, kefiré, cukros-mazsolás kalácsé, hanem egy elhullajtott,
mert semmire sem jó, fölöslegesnek látszó, mégis őrzött fadarabé. Amellyel
levakarhatták volna a cipőről a sarat, tisztíthatták volna vele - akárcsak
anyám - a pillehéjú újkrumplit, gyerekek rugdalhatták volna ágy alá: riogatni
vele a macskát vagy a hidegről bemenekülő kutya-állatot; rajzolhattunk
volna vele eső utáni, megszikkadt földünkre köröket és egymásba fonódó
négyzetek ákombákomjait: lábakat, váltogatásra késztető ugrálni jókat,
»énkövetkezem«-játékra serkentőket. Ez a kis fadarab maga lehetett volna
az anyag: a megfaragható, szöggel átfúrható, szárnyakkal kiegészítve -
hisz magányában oly karcsú, akár egy szivar - biztosan fölröptethető; falusi
disznóöléseken még mindig ilyennel tisztítják a disznóbelet, mások hozzá
hasonlóval tömködik a pipát; fadarab, melyet magunk előtt látva arrébb
rúgunk, gyermekünk szájából kiveszünk. Elhullajtott, hulladékszerű kis
fadarab, egyik végén rozsdás - örökre rozsdás - dróttal rákötözve egy még
rozsdásabb, középütt fölhasított lemezke. A taxi hirtelen állt meg a ház,
a nekem legkedvesebb ház előtt. A nagy sugárutakat elfeledtem, a megcsodált,
turisták szeme láttán szinte napról napra növő, felhőkarcolókra emlékeztető
palotákat elfeledtem, és elfelejtettem ezt a házat is. Gyors fékezés: és
máris ott állok a tablók előtt. A könyvek előtt, a megfakult, sárgaságukban
döbbenetes családi fényképek előtt. A bútorok előtt is, a falak előtt is,
a használati tárgyak előtt is. De legtöbbet e koszos kis fadarab előtt,
kiszáradt nyírfaerdők bánatát tükröző, barnásfekete semmiség előtt! Amelyet
nem védett dísztok, nem ölelt körül kitüntetések dobozait kitöltő puha
párna, nem őrzött szuronyszemű múzeumőr. Amely egy vakító fehér papíron
feküdt mindössze: üvegfedelű tárlóban. Nem töltve ki a helyet és a teret,
nem koccanva neki a falnak, valamire figyelmeztetően. Alig egy méterre
a földtől, vízszintes deszkán feküdt, de magassága akárha a tallinni városháza
tornyán lévő, ezer évet vigyázó Vén Thoomas-é. Ezt a fadarabot sokan magukénak
mondhatják: kezét melegítette Thomas Mann-nak, bibliás keménységre késztette
Adyt, meggondolkoztatta Móriczot, nyelvvédő fegyverré lett Kosztolányinál,
Illyés Gyula ötágú sípját ebből faragta, és Németh László fordítói
gályapadján is erre a fadarabra figyelt. E hegyes végű fa mindenkor az
igazságra szövetkezők jelképe volt: a bátor szókimondóké, a mindenfajta
- fizikai és szellemi - elnyomás ellen harcolóké. E koszos kis fadarab,
Moszkvában, a nemtudommilyentuca nememlékszemmilyen udvarán lévő ház emlékszobájában,
maga a tisztaság: gondolkodásra késztet, megvallat és figyelmeztet, percről
percre szembesít önmagunkkal. Tudom, ha ezt a szárazságában színét vesztett,
koszlott farudacskát leszúrnám a földbe - mindenfajta fizikai és biológiai
törvényt megcáfolandó -, levelet hajtana. De ő csak ott van tárlómagányában:
fürkész és elbambuló, érdeklődő és semmire sem figyelő szemek kereszttüzében.
S alatta az írás; egyszerűen, amilyen ő volt, egyszerűen, amilyen az igazság:
Tolsztoj tolla."
Az az író, aki nem tud az igazságért
harcolni, ahhoz az "atlétá- hoz" hasonlatos, amely tolószékben ülve akarja
megdönteni a száz méteres síkfutás világcsúcsát.
Kinek - és mi által - adatott
meg a föltámasztás képessége? Csoórinál olvasom (egy régi, de a máig
átnyújtózó szövegben): "Egy olyan világban, mint amilyen ez a kormányozhatatlan
korszak, és egy olyan országban, ahol a fejünk körül kóválygó szavak nagy
része homályos, terméketlen, hazug, romlandó, ne felejtsük el, hogy egy
olyan nagy írótól, mint Illyés, nemcsak érezni, dönteni, gondolkodni tanulhatunk,
de a gondolatokkal együtt: jellemet és nyelvet is. Nyelvet, amely képes
arra, hogy halottainkból is föltámasszon bennünket."
Bécs az a kemence, amiben nem
égethettem ki az összegyűlt téglákat, hiszen újabb és újabb nyerstéglák
készítésével foglalatoskodom. Különben is, agyagbánya és kemence, bár egymás
kezére dolgoznak, sohasem esik egybe. Appel vastagon fonott színkötele
ótvaros heggyé magasodik a vásznon, Pickler leheletfinom, a corpus és valaminő
építészeti emlék szerkezetét átlósan fájdalomig feszítő grafikája húrként
viselkedik (Ulysses Galéria), a fiatal ukrán grafikus, Antonina
Demiszjuk tusrajzaiban pedig ott a labirintus kemény-kuszaságát csaknem
monokróm lapokon megjelenítő, fegyelmezett, ám kordában tartva is líraian
áradó lélek (Karenina Galéria). És akkor még ott vannak a Kunstforum
kiállításainak jegyzettömbből kikívánkozó vázlatai: félszavak a miniatűr
rézkarcot is mesterien művelő zseni, Rembrandt föld alatt is világító Napjairól,
és az új kiállítás - Monet-től Picassóig - magángyűjteményekből
idevarázsolt, izgalmasabbnál izgalmasabb egyéniségeiről: Picassóról és
Braque-ról, Chagallról és Modiglianiról, Kleeről és Kandinskyról, Ernstről
és Miróról s a mindig meglepetést nyújtó orosz avantgarde nagymestereiről,
Malevicsről, Goncsarováról stb. készült "katalógus-kiegészítő" skiccek,
az eredeti vásznak alapján szerzett benyomások.
Megfejtésre
- kritikára - vár a Staatsoper két produkciója is: Wagner A bolygó
hollandija és Richard Strauss Elektrája. Különösen ez utóbbi
színpadának - és a rendező, Harry Kupfer látomásainak - értelmezése nem
lesz könnyű munka, hiszen a dombként magasodó levágott fej mint színpadkép
és az "apródok" által hálóba összeszedett csontok szimbólum-értéke a hajdani
történésen messze túlnyúló figyelmeztetés is. Kupfer, a kitűnő énekeseket:
Marjana Lipoveket, Deborah Polaskit, Franz Grundhébert meginvitálva, nemcsak
hallószervünkre hat, hanem agresszív látvány-értelmezésével a gyomrunkat
is görcsbe rántja.
Laurából patakzik a mese, készülő
életrajzi regényében most épp a gyerekkort faggatja. Úgy ír, ahogy énekel
is: érzelemmel teli, a magyar népköltészet hangulatát - tisztaságát - visszhangzó
szavaiban egy szemérmes leányka és egy sokat szenvedett asszony örömei,
félelmei, megpróbáltatásai s hangjegyeken túli dallamai nyugszanak. A robbanásig?
"Ha Erkel Ferenc csak egy-két
kis kart írt volna gyermekeknek: ma többen hallgatnák operáit. Senki se
túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon, sőt igyekeznie kell, hogy
elég nagy legyen rá... Az államra tartozik azután a tanítás rendszeres kiépítése.
Ez elől soká már úgysem térhet ki. Az állam hiába tart fenn operát, koncertet,
ha nem jár bele senki. Olyan közönséget kell nevelni, amelynek életszükséglet
a magasabbrendű zene. A magyar közönséget ki kell emelni zenei igénytelenségéből.
Ezt pedig csak az iskola kezdheti el." (Kodály Zoltán) Hogy ezek ismeretében
kezembe veszem-e a Nemzeti Alaptantervet, nem tudom. |
|