Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 6.sz.
 
SZABÓ SZILÁRD
 
A ház
 

A d...-i falusi rendőrőrsön ezen a szombatról vasárnapra virradó decemberi éjszakán Kátai és Torockói tartott ügyeletet. Szokásuk szerint a televíziót nézték, amikor egy óra tájban megcsörrent a telefon. A készülék az asztalon, éppen Torockói könyökénél volt; felvette, és hosszasan, legalább három percig hallgatta a vonal túlsó végén beszélőt. Csak néha mordult fel, és vetett közbe egy-egy igent. Végül annyit mondott: "Máris megyünk", és letette a kagylót. Kátai kérdőn nézett rá.
     - Nem a kocsmából jött. Odaátról telefonált a doktor. Tudod, akinek az a szép nagy háza van a temetői úton. Azt mondja, hogy a szomszédjukba valaki be akar törni. Alighanem csak vaklárma, de azért muszáj kimennünk.
     Kátai kikapcsolta a televíziót, Torockói pedig magához vette a kulcsokat. Mindketten meleg szolgálati vattakabátjukba bújtak, feltették tányérsapkájukat, eloltották a villanyokat, és kimentek a ház elé a kocsihoz. Leheletük párája jól látszott az utcai neonlámpa fényében, amely egyenesen a rendőrőrs homlokzatát világította meg. Torockói ült a kormányhoz; a hideg miatt csak harmadszorra sikerült beindítania a motort.
     - Többet nem mondott? - kérdezte Kátai, amikor már kihajtottak az útra, és felvették a sebességet.
     - Mondott az annyi mindent, hogy a fene se jegyezte meg. Azt is mondta, hogy a kapuban fog várni. Úgyis elismételtetjük vele az egészet.
     Alig pár percbe telt, amíg elérték a falu határát. Torockói itt felkapcsolta a fényszórót, és gázt adott. A kocsi simán futott a csontszáraz aszfalton. Csillagos, de sötét éjszaka volt, a Hold keskeny sarlóját, balra előttük, közel a horizonthoz, pára takarta el. Az utat szegélyező árok mögött, mindkét oldalon, végtelen, sík szántóföldek húzódtak, de a kocsi csak az útjeleket világította meg.
     A szomszéd falu jóval kisebb volt, mint az övék, ezért ott nem létesítettek önálló rendőrőrsöt. Mivel D... esett hozzá a legközelebb, a két falut hivatalosan egy körzetnek nyilvánították. Kátai és Torockói, akárcsak valamennyi helybéli kollégájuk, D...-ben laktak, és alig voltak ismerősek odaát. A megye legtöbb falujában volt már önálló rendőrőrs, ezért gyakran tréfálkoztak azon, hogy mellettük van ez a porfészek, amire nekik kell gondot viselniük. Nyűg volt a nyakukon, olyan túlmunka, amitől nem áll módjukban megszabadulni. Nem bánták, hogy csak ritkán akad dolguk odaát.
     A falu határát jobboldalt a temető jelezte előre, majd kezdetét vette a házak és a ritkás utcai lámpák sora. Torockói rögtön az első bekötőúton jobbra fordult, elhajtott a temető oldalfala és a házsor között, majd a rácsos temetőkapu előtt, egy kisebbfajta téren ismét bekanyarodott, ezúttal balra, egy sötét, zsákszerű utcába. Házak itt csak a jobb oldalon álltak; baloldalt, az utca teljes hosszában egy osztatlan gazdasági birtok húzódott. Füvetlen, letaposott udvarát egyetlen lámpa világította meg; körülötte egymásra dobált rozsdás ekék, boronák és kimustrált traktorok álldogáltak. Majd a kerítést egy félig leomlott, hosszú, csűrszerű vályogépület tűzfala váltotta fel, ameddig a szem ellátott. A másik oldalon, nyolc-tíz tornácos, kertes baromfiud- varos parasztház után, már az utca vége felé, tornyosult az orvos kétszintes, újonnan épült házának tömbje. Az egész utcában egyetlen lámpa égett csak, éppen az orvos háza előtt. Odabent is világos volt, ellentétben a parasztházakkal, melyek előtt elhajtottak: Kátai különösnek találta, hogy nemcsak csődületnek nincs nyoma, de a legkisebb fény sem szűrődik ki a többi házból. Semmi nem utalt arra, hogy az utcában valahol is betörést kíséreltek volna meg.
     Torockói az orvos kerítése mellett állította le a kocsit. Csengetniük se kellett, mert a vastag, prémes bundába burkolózott, alacsony, szemüveges férfi máris kilépett az ajtón, és a kertkapu felé közeledett.
     - Jó estét! - köszönt oda már messziről. - Hallottam, hogy jönnek. - Kulcsával kinyitotta a kertkaput, és kezet nyújtott, először a kerítés mellett álló Kátainak, majd a kocsi motorháza fölött a túlsó oldalon kikászálódó Torockóinak. Aztán jobb felé, a telke szomszédságában álló alacsony és sötét parasztházra mutatott. - Ez az.
     A két rendőr kisétált az út közepére, és belemeredt a homályba. Mintha arra vártak volna, hogy a ház irányából valami rögtöni zaj, mozgás vagy fény ad magyarázatot az orvos hívására. Hosszú másodpercek teltek el. Torockói végül visszasétált a kocsihoz, és két könyökével a tetejére támaszkodott.
     - Doktor úr, mondjon el újra mindent, a társam kedvéért. - Erre Kátai is közelebb jött, arcán kíváncsisággal és figyelemmel.
     Az orvos nagy lélegzetet vett; arca, talán a hidegtől, kipirult. Mielőtt megszólalt volna, zsebkendőt húzott elő és megtörölte az orrát. - Igen, most már csend van. Az egész közvetlenül azelőtt történt, hogy hívtam magukat; alig tíz perce. Azóta nem mozdultam ki a házból; csak füleltem, de már nem hallottam semmit. Látni meg akkor se láttam, amikor az ordítozás hallatszott. Rettentő rossz itt a közvilágítás; ennek a lámpának alig pár méter a hatósugara...
     - Miféle ordítozást hallott? Kérem, próbálja meg pontosan leírni - szólt közbe Kátai.
     - Az ordítozás... nos jó, akkor tényleg legjobb lesz, ha újra elmondok mindent. Látják az ablakomat, ott az emeleten, ahol az éjjelilámpa világít? Az ágyban feküdtem, és olvastam, amikor egyszerre csak meghallottam az ordítozást. "Nyisd ki a kaput! Hallod? A szentségit! Eressz be!" - ilyesmit kiabált. Férfihang volt, de nem ismertem fel. Minden szót pontosan értettem, pedig a redőny is le volt eresztve. Mintha ebbe az éjjeli néma- ságba... hogy is mondjam... világosabban rajzolódtak volna bele a hangok, mint nappal. Mert akkor már régóta teljes volt a csend... bent is és kint is. A feleségem és a lányom már le- feküdt, és odakint is rég elhallgattak a kutyák. Rögtön kiugrot- tam az ágyból, és felhúztam a redőnyt. Továbbra is, legalább két-három percen keresztül, tisztán hallottam az ordítást. Foly- vást ugyanazt ismételte: "Eressz be, nyisd ki a kaput" és a többi. Káromkodott is. Durva volt a hangja, de a vége felé már mintha könyörgött volna...
     - Szóval nem látott semmit? - szólt közbe Torockói.
     - Nem. Ha akarják, följöhetnek a szobámba, és kinézhetnek az ablakon. Látni fogják... azaz hogy nem fognak látni semmit. Túl éles a szög, és rossz a világítás.
     - Csak a hangokat hallotta... jó - mondta ekkor Kátai, jobb keze mutatóujjával az állát ütögetve. - De akkor miért olyan biztos abban, hogy nem két házzal odébb akartak betörni? Úgy látom, az utca végén, a szomszédja mögött még van egy ház...
     - Igen, látja, jó is, hogy ezt kérdi - kapott a szón az orvos. - A hang egész közelről jött; és azt is hallottam, hogy a férfi rugdalja a kaput. A döngés pontosan elárulta, hogy vaskaput rugdal. Márpedig ott az utca végén az utolsó háznak fakerítése van. Megnézhetik... Nincs ott semmi más, amit rugdalhatott volna, csak a szomszéd vaskapuja. Még abban is biztos vagyok, hogy nem az előkert kerítését rugdalta, nem is a kis kertajtót, hanem a vaskaput... a nagy, öblös döngés világosan elárulta.
     - Ez aztán a jó megfigyelés - mormolta Torockói.
- Mondom, két-három percig hallgattam az ordítást. Aztán, amikor nem szűnt meg, hívtam magukat. A telefon ott van a szobámban, az ágyam mellett. És éppen amikor felvették, vége lett az egésznek. Miközben magukkal beszéltem, már nem hallottam semmit. De akkor persze azt hittem, hogy ez csak rövid szünet. Aztán, amikor letettem a kagylót, tovább füleltem. De semmi... attól fogva egy kukkot se hallottam.
     - Az ablakot nem nyitotta ki? - kérdezte Kátai.
     - Nem. Nagyon hideg van.
     - Nem is jött le? Nem ment ki az utcára?
     - Nem. Lehet, hogy ez hiba volt... De tudják, úgy éreztem, hogy miután magukat felhívtam...
     - Persze. A többi a mi dolgunk. Igaza is van. Fölösleges lett volna kockára tenni az életét - vágott közbe Torockói. A hangja hivatalos volt, nem lehetett tudni, rejlik-e benne irónia vagy szemrehányás.
     - A felesége vagy a lánya, doktor úr, szintén hallotta a kiáltozást? - kérdezte gyorsan Kátai.
     - A feleségem igen. Miután magukat felhívtam, benéztem hozzá, tudják, ott alszik a szomszéd szobában. Aludt már, de erre felébredt. Mondtam neki, hogy kihívtam magukat. Ha akarják, feljöhetnek, beszélhetnek vele is... hátha nekem nem hisznek.
     - Hiszünk, hogyne hinnénk - vágott közbe Torockói, mielőtt Kátai megszólalhatott volna. - Isten őrizz, hogy a kedves feleségét is zavarjuk. Tökéletesen megbízunk a doktor úrban. De a legfőbb ideje, hogy terepszemlét tartsunk.
     Torockói a kesztyűtartóból egy hosszú, henger alakú elemlámpát vett elő, felkattintotta, majd az útra vetett ovális foltot maguk előtt terelve mindhárman elindultak a szomszédos ház felé. Megálltak a kerítés előtt, s miközben Torockói fel-alá futtatta a fényt a házon és az udvaron, szemügyre vették a helyszínt.
     A régi, hosszúkás, tornácos parasztház a porta jobb harma- dát foglalta el, külső fala egyben az orvos telkét is határolta. A házon látszott, hogy nemrég újították fel; egyáltalán nem tűnt lakatlannak, noha az utca felé néző egyetlen ablakán, melyet redőny fedett, nem szűrődött ki fény. Vaskos, csuklópántos külső ajtaja, mely a tornác közepe táján feltehetően egyenest a konyhába nyílt (az ilyen parasztházak mindig azonos alapraj- zúak), most csukva volt. A tornácra három ablak nézett: az elülső szoba keskeny oldalablaka, közvetlenül az ajtó mellett egy konyhaablak, valamint az ajtó mögött egy szélesebb ablak, valószínűleg a hátsó szobáé. Sötét volt mindegyik; ez is arra vallott, hogy a házban nincs senki, vagy ha van, már régen lefeküdt. A ház hátsó fertályát Torockói lámpája csak halványan engedte látni; egy kamraajtó és mögötte egy árnyékszék fabó- déja rémlett a homályban. A telket hátulról baromfiudvar és néhány ól zárta le; a fű, amely felverte a hátsó udvart, arról árulkodott, hogy a portán régóta nem tartanak baromfit. A ház előtti füves udvar és baloldalt a csupasz veteményeskert üresnek látszott. A két rendőr és az orvos az utcáról csaknem az egész telket belátta, kivéve a hátsó udvar egy kis darabját, mely az orvos birtokával volt szomszédos.
     - Először is az a kérdés - szólalt meg Torockói -, hogy van-e odabent valaki.
     - Nem tudok róla - felelte az orvos. - A házban azelőtt egy öregasszony lakott, de az már jó pár éve meghalt. Maguk biztosan nem ismerték. A házat a fia örökölte, de ő a főváros- ban lakik, és többnyire csak nyáron jön le ide. Látják, ezért is furcsa, amit az az alak kiabált: mintha biztos lett volna abban, hogy a házigazda odabent van. Pedig én nyár óta nem láttam. Nehéz is elképzelni, hogy most itt legyen... hacsak meg nem őrült, vagy valami nyomós oka nincs rá, hogy a tél kellős közepén otthagyja a jól fűtött lakását, és idejöjjön éjszaka, az isten háta mögé, ebbe a rideg, üres lyukba...
     Torockói lenyomta a kertajtó kilincsét, de az nem engedett. Aztán áthajolt az előkert kerítésén, és a lámpafénynél tüzetesen megvizsgálta a zárt redőnyt. Kátai megállt az udvar nagy, kétszárnyú vaskapuja előtt, és lehajolt, mintha a földön keresgélne valamit. Az orvos tanácstalanul hol az egyikre, hol a másikra nézett, mintha csak most érezne némi zavart amiatt, hogy a két rendőrt idebolondította. De mégis tudatában lehetett az igazának, mert nem kezdett mentegetőzni.
     Torockói végül felmarkolt néhány kavicsot, és elkezdte a redőnyhöz vagdosni őket. Egyik a másik után pattant le a fáról, és kötött ki a földön vagy az ablak kőpárkányán. A hetedik-nyolcadik dobás után abbahagyta, várt egy kicsit, majd, mint aki lezártnak tekinti az ügyet, az orvoshoz fordult.
     - Láthatja, nincs itt senki.
     Az orvos válasz helyett Kátaira nézett, mintha tőle is az ítélet megerősítését várná. Az azonban egy szót sem szólt.
     - Igen, úgy látszik, igaza van - mondta végül az orvos. - Minden amellett szól, hogy a ház és a telek üres. De mégis... bocsásson meg, nem akarok beleszólni a dolgukba... de mégis, nem kéne valahogyan bemenni és körülnézni legalább a telken, megvizsgálni a ház ajtaját és az ablakokat? Nézzék, én orvos vagyok, és annyit mondhatok, hogy ha a legcsekélyebb gyanúm volna, hogy odabent haldoklik valaki, kötelességem volna mindenáron behatolni. De persze ha maguk nem hiszik el, amit beszéltem...
     - Mi mindent elhiszünk, amit mondott, doktor úr. - vágott közbe Torockói. - De mi az, amit ön látott? Azt mondta, hallott egy embert kiabálni. Rendben van. Elhisszük, hogy kiabált valaki, sőt, azt is elhisszük, hogy ennek a kertnek a kapuját rugdosta. De látta-e ön azt az embert? Ugyebár nem. És azt sem látta, hogy behatolt volna a házba, betörte volna a kaput, vagy átmászott volna a kerítésen. Mellesleg ennek nincs is semmi nyoma. Bűncselekményre utaló jelek tehát nincsenek... Ha azt látnánk, hogy nyitva a kapu, ha vérnyomok volnának a földön, vagy akár csak moccanna odabenn valaki, elhiheti, hogy mi is tudnánk a kötelességünket. De itt nincs nyoma semmi ilyesminek. Ha most betörnénk a kaput, az magánlaksértésnek minősülne, és a tulajdonos joggal tehetne panaszt ellenünk, amiért túlléptük a hatáskörünket. Azt hiszem, elég világos a dolog.
     Az orvos az állát simogatta, és homlokráncolva nézett maga elé. Talán csak a hirtelen támadt feszültség fojtotta belé a szót, de az is lehet, hogy valami nem tetszett neki a rendőr érvelésében.
     - Mondja csak, doktor úr - folytatta békítő hangra váltva Torockói -, nem érezte úgy, a hang alapján, hogy az az ember részeg...?
     - Nem, biztos, hogy nem volt részeg - felelte meggyőző- déssel az orvos, és mintha saját szavaiból merítene erőt, tett még egy utolsó kísérletet. - Tudják mit? Szólok a szomszédoknak, talán ők is hallottak valamit. Meg aztán ott a feleségem... Kérem, várjanak egy percet.
     Indulni akart, de Torockói nyomban megállította.
     - Ne menjen sehova, doktor úr! Úgy látszik, nem egészen érti, miről van szó. Én nem a szavaiban kételkedem. Lehet, hogy a szomszédok vagy a felesége megerősítené, amit mondott, de ezzel ugyanott volnánk, ahol most vagyunk. Nincs bűntényre utaló jel, és ez a lényeg. Ha az egész utca igazolná is, hogy negyedórája itt handabandázott valami részeg...
     - Nem volt részeg - mormolta az orvos.
     - ... ha az egész utca igazolná is, mi akkor sem tehetnénk semmit. Értse meg, ahhoz, hogy egy lakatlanul álló házba behatoljunk, elégséges indok kell, különben óriási botrány lehet belőle... de nem is a botrány a lényeg - helyesbített gyorsan. - Nincs bűntényre utaló jel, nincs nyoma semmiféle erőszaknak, és ilyen esetben nyilvánvalóan nincs helye rendőri beavatkozásnak sem.
     A párbeszéd az elejétől fogva halkan, szinte suttogva folyt le. A két rendőr, de még az orvos sem akarta fellármázni az utcát. A legközelebbi házakban sem gyúlt világosság, és ha aludtak a bentlakók, most már nem is volt mitől felébredniük.
     - Hát akkor... - mondta az orvos rövid tétovázás után - végül is a maguk dolga. Ha tényleg úgy látják, hogy nincs mit tenni, én nem szólhatok bele. Ami engem illet, én mindenesetre kihívtam magukat, mert a dolog szokatlan volt és félelmetes...
     Torockói látta, hogy több érvre nem lesz szükség. Még néhány udvarias frázis, és lezárhatják az ügyet. Kátai, aki eddig nem avatkozott a vitába, most már érezte, hogy nem is volna helyes mondania bármit.
     - Elhiszem, hogy megijedt - mondta Torockói. Hóna alá vette az eloltott elemlámpát, nagyot lélegzett és összedörzsölte a kezét. - Ha randalírozni kezd valaki, abból bármi kisülhet. De azért végeredményben békés falu ez. Odaát nálunk vannak komoly ügyek, de itt...
     - Ügyek itt is vannak, azt elhiheti. Orvosi ügy, rendőri ügy... nincs is olyan nagy különbség, mint hinné. - Az orvos itt Kátaira nézett. - Nem jönnének be meginni egy teát, ha már idefáradtak? Egy pillanat alatt kész van, és ebben a hidegben jól is fog esni. No, jöjjenek csak...
     A meghívás őszinte volt, és Kátai érezte, hogy szívességet tennének az orvosnak, ha elfogadnák a teát. De Torockóinak nem volt türelme további beszélgetés során fenntartani egy olyan hangot, amelynek, ha tapintata és hivatása nem is, de vérmérséklete ellenszegült.
     - Köszönjük, de talán majd máskor. Nincs senki az őrsön, és nem maradhatunk el sokáig... meg aztán nem is illik ilyenkor alkalmatlankodni.
     Torockói kinyitotta a kocsi ajtaját, és a kormányhoz ült. Kátai még egy pillantást vetett a szomszéd telek felé. A ház és a telek ugyanolyan néma és sötét volt, mint az imént, amikor vizsgálgatták. Torockói beindította a kocsit. Kátai, mielőtt beszállt volna, sietve kezet fogott a kapujában álló orvossal, és mintha most nekik kéne mentegetőzniük gyors távozásuk miatt, odaszólt neki:
     - Ha mégis adódna valami komoly dolog az éjszaka vagy bármikor, azért csak hívjon.
     A kocsi már az országúton futott, amikor Torockói végre megszólalt:
     - Az ilyen ügyektől mentsen meg az isten - komoran, szinte csak magának mormolta. Kátai nem válaszolt, szórakozott arccal nézte az utat.
     - Ha nem az orvos hív ki, hanem valamelyik paraszt, megkapta volna tőlem a magáét... igaz, egy parasztnak sose jutna eszébe ilyesmi... - folytatta egy fél perc múlva Torockói.
     - Meg telefonja sincs - jegyezte meg Kátai, csak hogy mondjon valamit.
     - A legjobban az dühít, hogy a látszat kedvéért kénytelen voltam belemenni a játékba... mintha jószántamból játszottam volna el a bolondot...
     - A bolondot? Nem, egyikünk se látszott bolondnak. Az egész úgy folyt le, ahogy kell, szépen és... kultúráltan.
     Több szót nem váltottak. Torockói a homlokát ráncolta, mint akit nagyon bosszant az ügy, Kátai meg a gondolataiba merült. A csend, melyet még akkor sem törtek meg, mikor már jó ideje a hivatalban voltak, csak azért nem feszélyezte őket, mert már túl régóta dolgoztak együtt.
     Nem tettek próbát a televízióval; Torockói az íróasztalhoz könyökölt és a papírokat kezdte olvasgatni, Kátai meg hol az ablakpárkányra ülve bámult kifelé az éjszakába, hol meg kiment a ház elé, és fel-alá járkált a neonlámpa éles fényében. Reggel hatig tartott az ügyelet; még sötét lesz, amikor két kollégájuk megérkezik, és felváltja őket; körülbelül akkor fog hajnalodni, amikor ők odahaza éppen álomba szenderülnek a dunyha alatt...
     Mivel volt min töprengeniük, gyorsan szaladt az idő. A két váltótárs csaknem egyszerre állított be. Miközben egyikük vizet tett fel a villanyrezsóra, Torockói pár szóval elmondta nekik, mi történt az éjjel. A dolog nemigen érdekelhette őket, mert nem kérdezősködtek. "Legalább nem unatkoztatok az éjszaka" - csak ennyit jegyzett meg az egyik. Torockói és Kátai együtt mentek ki a kapu elé, de ott rögtön elváltak, mert nem egy irányban laktak.
     Kátai háza, ahol feleségével, két kisfiával és idős anyjával lakott, csaknem a faluvégén, egy mellékutcában állt. Mivel a házbeliek még aludtak, Kátai maga nyitotta ki kulcsával az ajtót. Hétköznap ilyenkor a felesége már a reggelit készítette a gyerekeknek; akkor várták, és velük evett ő is. Most azonban, hogy csend volt a házban, nem kívánta az ételt; fáradtabb volt annál, semhogy maga gondoskodjon róla. A hálószobába ment, levetkőzött, és lefeküdt a felesége mellé. Az asszony nem ébredt fel. Kátai tudta, hogy felesége nem fogja felzavarni, ha majd reggel felkel, és a gyerekeket is kordában tartja délelőtt. Úgy érezte, hogy most a szokottnál is álmosabb. Tovább gondolkodni sem volt ideje az éjjel történteken, mert máris elaludt.
     Délután négy óra volt, amikor felébredt. Miután megmosta az arcát, és egy bőrbekecset húzott a pizsamakabátja fölé, azonmód kócosan kiment a tornácra. Kedvetlenül látta, hogy már alkonyodik. A gyerekek nem voltak odahaza; a felesége a konyhába ment, hogy felmelegítse az ebédet. Kátai rágyújtott. Az udvart nézte, a csenevész, deres füvet, a veteményeskert fagyott rögeit és a száraz gyümölcsfák ágait. A hóra még várni kell, gondolta. Valahonnan az udvar túlsó, homályba borult végéből üvöltést hallott; két éhes patkány marcangolta egymást.
     Kátai ma megint éjszakás volt, tízre kellett bemennie az őrsre. Utána két szabadnap következik, kipihenheti magát. Miközben nézte a ház mögött a falat határoló csupasz, fekete dombokat, amelyek perceken belül egybeolvadnak az éggel, nyugtalanságot és valami szokatlan ürességet érzett, mintha valami várt, de kétséges kimenetelű dolog nyomasztaná. Mivel nem tudta az okát, azt kellett hinnie, hogy ez a múlt éjszakai események következménye, noha a kettő közti összefüggést nem látta világosan. Az érzés olyan erős volt, hogy szinte nehezére esett gondolatait a részletekre terelni. Mégis megpróbált nyomozói ésszel gondolkodni. Valaha nyomozó akart lenni, de aztán megnősült, megszülettek a gyerekek, és maga sem tudta, hogyan, a faluja rendőrőrsén állapodott meg. Múlt éjjel úgy tűnt neki, hogy a kapu előtt a fű le volt taposva, és a kapu alján sárnyomokat látott, mintha valaki csakugyan rugdosta volna. Már bánta, hogy akkor nem szólt Torockóinak. Lehet, próbálta összeszedni a gondolatait, hogy ez a mostani nyugtalansága ebből fakad: hogy elmulasztott valami fontosat, amit már nem hozhat helyre. De arra is emlékezett, hogy azok a nyomok ott a sötétben nagyon határozatlanok voltak.
     Aztán feltevésekbe bocsátkozott; ezek, mint valami jó agytorna, szinte megnyugtatták. Mi van, ha a betörő átmászott a kerítésen, és elrejtőzött a hátsó udvarban? Hallotta minden szavukat, megvárta, amíg elmennek, és aztán már azt tehetett, amit akart. Vagy volt valaki a házban, és beengedte a betörőt, ki tudja, miért. Talán egyetértés volt köztük abban, hogy nincs szükség rendőrökre. De az is lehet, hogy a betörő akadályozta meg a házigazdát abban, hogy ajtót nyisson nekik. Mialatt ők a kapu előtt álltak, az pisztolyt szögezett a házigazda fejéhez a sötét szobában, nehogy kiáltani merjen... A feltevések tetszetős, logikus láncolatot alkottak. "De akkor miért ordítozott a betö- rő?" - jutott eszébe, és ez a gondolat egyszerre összezavart mindent. Megint visszatért belé a gyomrát megülő nyugtalanságérzet.
     A felesége kiszólt, hogy az asztalon van az ebéd. Kátai lassan evett és kurta válaszokat adott az asszony szavaira. A gyerekek kisvártatva hazajöttek; a szomszédnál játszottak, és most zsivajjal töltötték meg a házat. Kátainak jólesett a jelenlétük. A fürdetésig csak velük foglalkozott, ráhangolódott az eszük járására, és maga is bolondozni próbált. Aztán a hírműsort és a filmet nézte a televízióban, miközben mellette a felesége ruhát horgolt. Háromnegyed tízkor készülődni kezdett. Három rend szolgálati ruhát tartott odahaza; felvette az egyiket, és föléje húzta a vattakabátot, amilyen minden rendőrnek járt. Kávét nem ivott, mert azt odabenn szoktak főzni, és a bőséges vasárnapi ebéd után vacsorát sem kívánt.
     Torockói már egyedül várta; a délutános kollégák haza- mentek. Eleinte jól szóval tartották egymást, aztán bekapcsolták a televíziót. Csak egy asztali lámpa égett; ahogy elmúlt éjfél, Torockói álla egyre hosszabban pihent a mellén. A hétfőre virradó ügyelet mindig is csendesnek számított, és a tegnapi események után különösen valószínűtlen volt, hogy ma újra történjék valami. Lassan elmúlt egy óra, aztán fél kettő. Kátainak nehezére esett egy helyben megmaradni. Eleinte fel-alá járkált a két ablak között, csendben, nehogy zavarja Torockóit, aztán kiment az udvarra. A rendőrautó egy fedett, oldalfal nélküli színben állt az udvar végén. Hamar bement újra, mert fázott odakinn.
     Fél három tájban Torockói kulcscsörgésre és az asztalfiók csapódására kapta fel a fejét. Kátai ott állt fölötte, és még hasba is lökte a fiókkal, amelyet az orra előtt húzott ki, és csukott vissza.
     - Nem emlékszem, hogy elzártam-e a kazánt odahaza. Elugrom a kocsival, és megnézem, aztán jövök vissza.
     Torockói fölnézett; tokája, vastag barna bajusza és kicsi orra fölött szeme idegenül meredt rá, értetlenséget és talán félelmet tükrözött.
     - Ez szabályellenes - motyogta még szinte álmában. - Itthagysz egyedül és kocsi nélkül...
     - Sietek - szólt vissza Kátai az ajtóból.
     A kaput már előre kinyitotta. Mivel a szomszéd falu felé eső alvégen lakott, nem kellett a látszat kedvéért kerülőt tennie, és így egy kicsivel kevésbé terhelte a lelkiismeretét az, hogy becsapja Torockóit. Ha lehet, még sötétebb éjszaka volt, mint tegnap, mert a Hold elfogyott - vagy csak lenyugodott, mert későbbre járt. Mikor a két falu közé ért, olyan nagy sebességre kapcsolt, amilyenre csak lehetett; tényleg nem akart sokáig elmaradni.
     Nem ott fordult be, ahol tegnap Torockói. Továbbment még vagy hat-hétszáz métert, és ott kanyarodott rá arra a rossz földútra, amely a temetői utca túlsó végébe torkollott. Errefelé házak sem voltak; jobboldalt parlagföldeken burjánzott a bozót, balra meg, derékmagasságú töltés mögött, egy száraz patak- meder húzódott. Végül egy kis térre ért, ahová jobbról vezetett az utca; balra, egy fahídon túl, és egyenesen tovább már csak dűlőutak vittek. Itt leállította a kocsit; nem akart a házhoz hajtani. A puszta gondolatra, hogy valakit felzavar, kínos érzés fogta el. Ha bárki megkérdezné, mi járatban van, csak dadogni tudna, mint egy gyerek. Magához vette az elemlámpát, és elindult. Az orvos háza előtt az utcai lámpa elegendő világossá- got adott ahhoz, hogy ne kelljen felkapcsolnia.
     Az első háznak, amely előtt elhaladt, csakugyan fakerítése volt. És máris megérkezett. Ott állt a ház előtt, de most nem várta senki. Jobbra az orvos háza sötét volt és néma. Ha most kijönne az orvos, gondolta, a helyzet nem is volna olyan kínos. Tulajdonképpen természetes dolog, hogy másnap hívás nélkül újra eljönnek, hogy megnézzék, minden rendben van-e. Csodálkozott, hogy ez a magyarázat csak itt jutott az eszébe. Hiszen szólhatott volna Torockóinak, hogy jöjjenek el együtt, és az talán nem is furcsállta volna. De most már késő. Egyedül van, és az orvost ilyenkor nem zavarhatja.
     Nézte a házat. Ugyanolyan volt, mint tegnap. Semmi jel nem mutatott arra, hogy van bent valaki. A tökéletes csend lassan megnyugtatta, annyira, hogy már egy kicsit nevetségesnek érezte magát, ahogy itt áll. Most tisztán látta, hogy nem művel tiltott dolgot, csak azt teszi, ami egy jó rendőr kötelessége. És ha most visszaindul, negyedórát sem marad el.
     Közelebb lépett, hogy búcsúzóul még egyszer jól megnézze a házat, amelyet immár nem látott titokzatosnak. Ujjait a kapu kemény rácsfonatába akasztotta, és benézett az udvarra. A sárnyomok és a letaposott fű teljesen kiment a fejéből. Csak az udvar füvét, a sötét tornác elejét, a világítóan fehér oszlopot, a rücskös, sárga homlokzatot és a leeresztett redőnyt látta. A párkányon még ott voltak a tegnapi kavicsdarabok. A legapróbb részlet sem kerülte el a figyelmét; úgy érezte, hogy a látvány szinte beleég az emlékezetébe. Kényszerítenie kellett magát, hogy elengedje a rácsot, és elforduljon. Indulni akart, de eszébe jutott még valami. Lenyomta az udvarba vezető vasajtó kilincsét, mint tegnap Torockói. Az ajtó ezúttal alig hallhatóan megnyikordult, és engedett.
     Csak arasznyira nyomta be, azután a keze megállt. Az élesen beléhasító rémület csak egy pillanatig tartott, de maga után rántotta a gyomrot-szívet összeszorító félelmet, amely tartósabb amannál. Két dolgot tehetett: vagy nyomban visszahúzza az ajtót, és a kocsihoz szalad, vagy így áll mozdulatlanul, és gondolkodik. Biztos, hogy tegnap zárva volt az ajtó. Csak ez az egy emlék kavargott a fejében, és közben másodpercek teltek el. Már nem volt választási lehetősége.
     A zárra nézett. A nyelv kiállt belőle, tehát a kulcs rá volt fordítva. Csak az történhetett, hogy a kőoszlop, amelybe a vas ajtósínt csavarozták, valamikor régen dőlni kezdett az ajtóval ellentétes irányba, és a nyelv ma már éppen csak az élével kapott bele a sínbe vágott négyszögletes vájatba. Talán hajszálon múlt a dolog: Torockói tegnap egy kicsit az oszlop felé nyomta a kilincset, ő meg most az ellenkező irányba, Hogy ellenőrizhesse, így van-e, be kellett volna csuknia az ajtót. De még mindig mozdulatlanul állt. Ha próbát tesz, másodszor is le kéne nyomnia a kilincset. Nem tudta, hogy megtenné-e újra. És ez a bizonytalanság most rettenetesebbnek látszott előtte, mint a felkínált út befelé.
     Végül kitárta az ajtót. A három lépést a tornácra vivő lépcsőfokig lábujjhegyen tette meg. Ott megállt, felkattintotta az elemlámpát, és jobb kezével kikapcsolta a revolvertáskáját. Megszorította a fegyver agyát, és hátán végigfutott a hideg. Lassan, nagyon lassan, fellépett a tornácra.