Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 4.sz.
 
NOVOTNY TIHAMÉR
 
Cím nélkül beszédesebb a jó mű
Kisebb összefoglaló
Nagy Árpád Pika művészetéről
 

Hogy ki volt Nagy Árpád - közismert nevén PIKA - a 70-es 80-as években a romániai Erdélyben, közelebbről az erős magyar múlttal és jelleggel bíró Marosvásárhelyen, leírtam már néhány mondatban a MAMŰ katalógusban 1989-90-ben. F. Bacon és G. Titus-Carmel inspirációja, az alaktorzító gesztus és a "mágikus realizmus", a kint a tájban és bent a városban lebonyolított akciók, a plasztikus képtárgy-építkezések és folyamatművek, a megtévesztően pontosan rajzolt, fotót helyettesítő "tromp l’oeil" realizmus (A tökéletes látvány illúziója, 1979), az analitikus képfelbontás és a témaelemző, jegyzetelő rendszerszerűség, vagyis az intellektuális gondolkodás- s az egyszersmind álmérnökien érzéki előadásmód, a festett-rajzolt ideatervek (Természet-Meditáció-Építkezés, 1981), a konceptuális és a médiaközpontú szemlélet jellemezte a világhoz, korunk akkori valóságához fűződő viszonyát, tevékenységi és érdeklődési körét.
     Közvetlenül áttelepedése után (1989) már egy összetett, a teret és a síkot egyaránt igénybe vevő műegyüttessel szerepelt a MAMŰ csoport kiállításán (Utazás szárnyakkal, a Ferenczy Múzeum tulajdona). Érdeklődése egyértelműen - nevezzük így: a "szituáció-közvetítő" térberendezések felé fordult. 1990-től kezdődően tehát a megújuló lendület és a magáratalálás évei következtek. Sajátos, már-már túlérett műveinek kovásza és táptalaja a Krizbai Sándor és Elekes Károly társaságában létrehozott ún. PANTENON csoport volt. Ez a rendkívül termékeny négy év irgalmatlanul kíméletlen, önérzeteket sértő, de mégis nagyszerű eredményeket hozó, közös művekre koncentráló, egymást sarokba szorító és egymást kölcsönösen inspiráló "kollektív" harcban és gondolkodásban telt el.
     Úgyszólván már az is nagy csoda volt, hogy a három, egyenként is kiváló képességekkel rendelkező súlyos egyéniség, ennyi évet kibírt egymás mellett. Az az ún. "szituáció-teremtő", terekben, termekben, helyszínekben, anyagokban, hangula- tokban, filozófiai szinkretizmusokban, szellemi avantgárdiz- musban gondolkodó, az élet lényegi kérdéseivel foglalkozó "összművészeti művészet", amelyet közös sajátjukénak mondhattak a közelmúltban, ma már önálló utakon-csapásokon halad, fejlődik tovább. Régi tapasztalat, hogy az igazán erős karakterek sohasem tudják feladni saját egyéniségüket, nehezen kivívott önállóságukat. Szükségük van ugyan az együttgon- dolkodásra, a közös cselekvésre, de a saját ítélőképességükben, "izgatószereikben" és "igazságkeresésükben" jobban bíznak, mint a másikéban. Önálló egyéniségekként, de önként léptek be a közösen emelt kapu alatt és sértett önérzettel, rombolva rúgták szét az önmaguk köré épített falakat...
     Nagy Árpád téma- és formavilága tehát, ha nem is abszolút értelemben, de innen eredeztethető. Példának okáért az ún. "solaris" mítoszból, amelyet Stanisław Lem írt le oly hatásosan azonos című tudományos-fantasztikus regényében. Ez a közös olvasási és filmnézési alapélményből (lásd Tarkovszkij!) származó alapszemlélet - bár más-más előjelekkel és végkicsengésekkel - mindhármuk sajátja volt. 1990 és 1994 között nem véletlenül ültették minden installációjukat oltott mészpépbe, ebbe a jelképesen értendő képlékeny, fehér "agyvelőbe", amely mintegy "kitermeli", "megszüli", "kigondolja", "világra hozza" és "memorizálja" teremtményeit. (Lásd a Panteon-Pantenon, Narcissus, Nárcisz kertje, Könnyező II., és a Solaris stb. című műveket!)
     Nagy Árpád tehát megőrzött valamit ebből az élő képlékenyszerűségből, ebből az eleven masszaszerűségből. Installált plasztikáinak, vegyes technikával készített grafikáinak és tusrajzainak, illetve olaj- vagy színes viaszfestményeinek "kelesztett" formáit, amelyeknek főmotívumai leginkább embrionális állapotú koravén homunculusokra, fej- vagy tésztakoponyaszerű lényekre (más esetekben önállósult testrészekre) emlékeztetnek bennünket - s mely lényeknek lelki rokonait megtalálhatjuk Krizbai Sándor, Gaál József vagy Lovász Erzsébet bizonyos munkái között -, gyakran mértani kubusokkal, absztrakt tárgyi elemekkel, titokzatos vázszer- kezetekkel társítja és a teátrális, morbid jeleneteket hol egy organikusnak-amorfnak nevezhető, hol meg egy metafizikus jellegűnek minősíthető abszurd térbe helyezi. Nagy Árpád olyan archetipikus és mégis jelenkori színpadra - vagy inkább kínpadra?! - küldi a saját maga kreálta szereplőket, mely színpadnak mintha egyidejűleg más-más nézőpontból, és más-más mikrotörténeti előfeltételezéssel láthatnánk rejtélyes kulisszáit. Ezeket a szereplőket azonban nemigen nevezhetnénk "valódi" emberi lényeknek, mivel magányos fejtestszerű- ségükkel, csökött végtagjaikkal csak utalnak az egykori, a teremtettségében természetszerűen egész emberre. Itt, ezek a koponya-homunculusok egyszerűen csak fájnak, szenvednek, reménytelenkednek, folyton-folyvást csak torzulnak, szomor- kodnak: a maguk mocsarába süppednek.
     Mit mondjak, nem egy derűs világ! A derű halvány vissz- fényét vagy inkább fonákját legfeljebb csak a groteszk, szati- rikusan gunyoros hangvételű, már-már naturalisztikus eszkö- zökkel élő, korhangulatot, korszellemet festő (olykor a kultúr- politikai célzásoktól sem mentes álkarikatúraszerű) műveiben érezzük meg egy kicsinykét. Ilyen munkája volt például az a legutóbbi, amelyet a szentendrei Művésztelepi Galériában megrendezett Félbeszakadt kísérlet című kiállításán mutatott be, természetesen megint csak a konkrét műre vonatkoztatható cím nélkül, mint ahogy ezt tette eddig is minden műve esetében. Ezért jobb híján én magam adtam nevet az újabb főszereplőnek, ennek a sápadt-sárga viaszfigurának, s ezekkel az ironikus fájdalom-szavakkal "méltattam" (sajnáltattam) őt a közönség előtt: "Bemutatom Saslengő Uszkelányt. Férfi volt ő hajdanán, ma már nőnek se mondanám. Viaszos-sárga bőrét nap nem érte, nem barnította testét meleg fény, sötét, nyirkos sírból kelt szegény, s ereje fogytán lebegni és egyensúlyozni kénytelen a fenti és a lenti elmúlás között, s visszacsusszanni fél a hideg földbe. Jövőjének és jelenének két összetöpörödött koromfekete háza van: talán két sárba süppedt sashát-szarkofág. Így száll alant az alantas hármasság alantasul, holott a feltámadásról szóltak a kürtök és az autódudák. Deréktól lefelé teste nincs, Hádész birodalmának örök titka rejti azt, s a nehéz nehézkedés csüngői csüngenek rajta láthatatlanul alaktalan fájdalomként parttalan gödör penészes homályába rohasztva minden idea csíráját és gyökérzetét. Se süllyedni, se emelkedni nincs mersze már, mert az elszürkült idő lápának merülő zsombékán áll. Jelenléte ijedt, tétova jelenség: emlékezet nélküli bizonytalan lebegés az elhatározás és a tudatkiesés mocsara s fertőzött párája közt. Mértani gerincének féregként előbújt és meggörbülve megnyúlt szivárványhídján lassan át- és lecsorog az ejakulált agyvelő dermedni kész kocsonyás fehérjéje.
     Bemutatom Saslengő Uszkelányt, aki férfi volt egykor, de ma már nőnek se mondanám; a félbemaradt embert, akit lába nem tol igyekvőn a föld fölé, s aki csak mankós karjának merevgörcsében bízhat úszkáló koporsótetők ingatag hátára támaszkodva bénán, megtörten evickélve a félbeszakadt feltámadás süppeteg tengerén.
     Kalapot, sapkát ne emeljetek neki, kezet fogni ne próbáljatok vele, mert netán elsüllyed szegény."
     "...semmi sem tetszik, aminek az íze didaktikus, ami egyoldalúan degradáló emberképet sugall, ami direkten akarja képembe vágni a tömény létundort - ne okítson engem senki a világ csúfságáról..." - prüszkölte egy széplelkű kritikus a megnyitó után a Népszabadság 1997. október 8-ai számában. Én pedig ma, kissé távolabb a szentendrei eseményektől, elgondolkodom a furcsa "véletlenek" még furcsább együttállásáról. Az általam 1994 óta vezetett Művésztelepi Galéria 1997-es kiállításprogramjának "hívószavai" ebben a sorrendben követték egymást: Gaál József: Ikon; feLugossy László: Távcső és környéke; Elekes Károly: Végső csönd; Nagy Árpád Pika: Félbeszakadt kísérlet... S hozzáteszem: körülbelül 1997 december végétől tudom, hogy a Művésztelepi Galériát "tulajdonosai" eladják, tehát megszűnik kiállítóhelyként működni. Mit mondjak?! Ez mégiscsak egy "igen-igen kemény, de kemény világ". A júdáslelkületű, mammonban akaratos, mosolygó arcú gengszterek világa... Szegény Saslengő Uszkelány!
 

 Budapest, 1998. január 12.