Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 4.sz.
 
N. PÁL JÓZSEF
 
Isten éltesse az Olvasót!
Domokos Mátyás: Hajnali józanság
 

Nem hiszek semmiféle horoszkópban, mégis némi derűs rácso- dálkozással fedeztem föl, hogy a most hetven esztendős Domo- kos Mátyás - huszonhét év különbséggel - egy hónapban és egy napon született Németh Lászlóval. Aligha e kronológiai véletlen persze az oka annak, hogy az író-gondolkodó a szerző vala- mennyi tanulmánykötetének (egyik) kitüntetett vonatkoztatási pontjaként szerepel, de én azért nem tudok szabadulni a gondo- lattól, hogy mégis csak lehet valami lényegi azonosság e két emberben. Németh László ugyan a magyarság életesélyeiről való gondolkodásnak olyannyira centrális alakja e században, hogy az is előbb vagy utóbb belebotlik, aki legszívesebben kiirtaná a honi kultúrából - mindenkinek muszáj hát róla meditálni -, de ez önmagában még nem lenne magyarázat e több évtizedes figyelemre. Alighanem az írástudókra kirótt szerep fölfogása az, ami az írót és az irodalomtörténészt egy táborba sorozhatja. Domokos Mátyás is makacsul hiszi azt, amit Németh László egy életen át komolyan gondolt: az írásművekből kicsendülő "utópia" jóakarattal akár a földre is lehozható, sőt, a gondolat emberének nem is lehet más feladata, mint e törekvés folytonos szolgálata és tudatosítása, a lelkekben és az agyakban lévő terep tisztogatása, állandó karbantartása. S mivel e virtuális terep minden esetben egy folyamattól is determinált, az emlegetett ügyben bíbelődő ember kénytelen a történeti tisztánlátás józanságra intő roboto- sává válni. A Németh László-i világ centrumában a létérdekű történelemszemlélet áll, s nyilvánvaló, hogy Domokos Mátyás is megrögzötten a tradícióra figyelő, história-párti szakember. Aligha van még egy irodalomtörténész, aki hozzá hasonló hevülettel, sőt indulattal sürgetné egyre az elmúlt fél évszázad könyörtelen bevallását, aki ennyire rühellné a bőrünkre ragadt hazugságot. "Irodalomtörténet-írásunk valahogy nem mutat túl nagy hajlandóságot művészeti életünk közelmúltjának a feltárá- sára, átvilágítására" - írta előző kötetének (Leletmentés) beveze- tőjében, s ez az ostorozó hajlandóság új gyűjteményén is átüt.
     Nemcsak önnön brutális valóságáért utálja persze az emlegetett időszakot, hanem azért is, amit elrabolt a mai lehetőségeinkből. Nemcsak a dokumentumokkal mérhető történetre kíváncsi, hanem igyekszik fülön csípni azt a lelki deformáltság-sorozatot okozó "belső történelmet" is, amelynek következményeként bizony a jövőnkhöz szükséges mentális, morális összetevők hiányoznak, most már talán mindörökre. Amikor 1986 karácsonyán az éppen soros Újhold-Évkönyvben megjelent a Leltárhiány című tanulmánya, olyan fikcióra építő bravúrt kaptunk, amely önnön történelmünk legvalóságosabb, lidércnyomásosan működő lelki, tudati viszonyairól beszélt. Ebből az egyszerre fantáziadús és egyszerre filológiai fegyelemmel készült írásból tudhattuk meg igazán, hogy valójában mennyit is rombolhatott bennünk a mögöttünk hagyott (akkor) negyven esztendő, örök hiányokat és szellemi tétovaságot hátrahagyván, s bizony nemcsak az irodalom világában. S ki tagadhatná: hiába volt a nagy "felszabadulás", ama kényszerekben, félelmekben, és torz tudati kompenzációkban rögzült ördögi viszonyrendszer ma is itt ólálkodik bennünk és körülöttünk, meglehet éppen e talán soha nem korrigálható pszichés ferdülések és tudati hiátusok okozzák szellemi-irodalmi életünk újabb torzulásait. (A múlt "roncsoló sugárfertőzetéről" lehet szó itt is, amelyet az egyik Tőzsér Árpádról beszélő írása végén emleget a szerző.) Mert az érték- és emlékezetvesztésnek s az irodalomunkról való gondolkodás folyamatosságát megszakító, féktelenül tudálékos divatolásnak olyan öncélú dáridóját érhetjük meg nap mint nap, amelynek mélyén aligha csupán az agresszív önérvényesítés lappang, ott lehet e jelenségekben a tradícióját elveszített ember bizonytalansága is. Szélmalomharcnak tűnhet ilyen idő tájt a "megőrzők" munkája, az értékek tudatosításának és átmentésének igyekezete, s ellenszélbe kerül az az ember, aki - saját és közösségének üdve érdekében - a széjjelszakadt szálak összemadzagolásával foglalatoskodik. Németh László életútja akár erre is jó példa lehet.
     Amit Domokos Mátyás kifejező című, új tanulmány- kötetében olvashatunk, annak jelentős része - azt hiszem - személyes életútjának a vallatása is. Az egykoron kirúgott Eötvös-kollégista szakmai pályája nagyjából egyidős e sokat átkozott - újabban inkább szemérmesen takargatott - korszakkal, így aztán az eltelt idő emberi tanulsága és a korral szemben érzett, morális indulatoktól átszőtt történészi tapasztalat óhatatlanul is összefonódik. Ez is magyarázhatja, hogy Domokos Mátyás tanulmányaiban talán több az átlagosnál a sokszor - megnevezett vagy meg nem nevezett - személyekre is lebonthatóan tetten érhető, pellengérre állítási hajlam, noha ezek a mozzanatok soha nem válnak fontosabbakká a témánál, amelyről szót ejt. Tudni való, hogy foltos pedigréje miatt az irodalomtörténet perifériájára kényszerült - ez akkor is igaz lehet, ha bevallása szerint mindig lektor szeretett volna lenni -, a köztudalom szerint rangot adó posztokon soha nem tartottak igényt a munkájára. Így lett a Nagy Imre-féle fordulattól kezdve hivatásos olvasó, akit - kivéve az utóbbi esztendőket - az elismerések rendre elkerültek, ám meglehet, többet tudott használni a magyar irodalomnak ily módon, mintha katedrát is kaphatott volna. Szabó Lőrinctől Weöres Sándoron át Illyés Gyuláig és Németh Lászlóig a magyar szellem nagyjaival lehetett szinte napi kapcsolatban, remekművek megszületésénél bábáskodhatott olyan időkben, amikor - ő is idézi az öregebbik Ignotus fordulatát - a szerkesztőtől a hatalom inkább az angyalcsinálás hóhérmunkáját várta volna el. Nemcsak a szellem emberére Magyarországon kirótt hajlíthatatlanságot sajátította el így az esztendők során, hanem az írásokat a genezisük felől fölfejteni képes, tudálékos hókuszpókuszok nélküli műértést is. Domokos Mátyás kritikusi és tanulmányírói munkásságában ezért aztán a filológusi fegyelmen is mindig átüt a személyes megérintettség varázsa, írásainak felhangja akár a korai Nyugat nagyjainak "impresszionista" irodalomfelfogására is emlékeztethet bennünket. Nem szakszerűtlenség e széles asszociációs bázisra építő esszéírói módszer, az emelkedettségre és a szarkazmusra egyként alkalmas stiláris modor, tanítani való értékpluralizmusa mellet is óhatatlanul tartalmaz valamennyit a szellemi bajvívás attitűdjéből. Írásai arról tanúskodnak, hogy a szellemi szekértáborokat megmerevedett s a kizárólagosság igényével föllépő formájukban öncsonkítónak tudja, ám az is szembeszökő, hogy értékóvó indulata mindig a magyar kultúra és gondolkodás veszélyeztetett faktorára figyel. Domokos a magyar kultúrát szétromboló, tartalmatlan és színvonaltalan mocskoló- dást éppúgy nem szenvedheti, mint azt a magatartást, amely az irodalom és az irodalom szereptudatának egy karakteres farmáját metszené ki gondolkodásunkból, holmi "korszerűség" zászlaja alatt persze. Ha kellett, akkor az önmagát nemzetinek álcázó - valójában nemzetellenes - jelenségekre figyelmeztetett nem is leplezett haraggal, ma pedig a nemzetről való (nemcsak irodalmi) gondolkodást satuba szorító szándékok ellen veszi fel a kesztyűt leginkább. Nem csupán azt demonstrálja e magatartásával, hogy a honi írástudó felelőssége még ma is túlnőhet az esztétika szűkebb értelemben vett szempontjain, hanem vitairatainak eleganciájával és szakmai megalapozottságával azt is, hogy az újmódi szellemi divatok érdek fölkente képviselői mellett másoknak is joga lehet a szólásra, netán a közösségért való felelősséggel viselős értékvédelemre is. Pontosan olyan formában, ahogyan azt Illyés Gyula vagy éppen Németh László életművének a példája sugallhatja.
     Ezért aztán én (elvégre nemcsak minden szentnek, de minden recenzensnek is a maga ízlése és fölfogása felé "hajlik a tolla") e könyv első felében közzétett meditációkat vélem ma minden szempontból a legfontosabbaknak. Lehetetlen persze elválasztani az Ellenszélben című fejezet vitázó hajlandóságú írásait a kötet második felének (Prózaírók, költők) sterilebben irodalom központúnak tetsző tanulmányaitól, hiszen a felvázolt értékvédő magatartás ott is átüt a sorokon. Elég talán az Illyésről, Németh Lászlóról, Gion Nándorról vagy a gyűjteményt záró Baka Istvánról valló dolgozatokra utalni. Domokos Mátyás iroda- lomról, az írói szereptudatról és a tudományról való fölfogása e két fejezetből együtt világlik ki, többször szenvedélyesen polemikus formában. Olykor még a vaskosan egyértelmű kifejezésektől sem tartózkodik, indulattól fűtött vagy szarkasz- tikus fordulatain az életérdekűnek tudott ügyekben való szólás jogáért protestáló ember hitvallása villan. Lehet, közben sebeket is oszt, néha tán túlzottan is sarkosan fogalmaz, de az, hogy mindezt nem személyesre hangolt érdekvigyázó igyekezetből teszi, a napnál világosabb. (E sorok írója például nem állhatja meg, hogy meg ne jegyezze: Király István tanítványa volt, akivel rengeteget vitázott, szinte mindig történelmi-politikai kérdésekről, de a tántoríthatatanul kommunista tudóst emberként - igaz, nagyon közeli személyes tapasztalatai csak Király életének utolsó öt esztendejéről lehettek - nagyon másmilyennek ismerte meg, mint az Domokos Mátyás egy-két oldalvágásából kitetszhet.) Már a kötet címe is beszédes. Az ébredést, avagy a ráébredési kényszert asszociálja, mert a szerző alighanem úgy véli, hogy irodalmunk és a róla való gondolkodásunk - ami valójában az önmagunkról való gondolkodást jelenti - józanságunk híján helyrehozhatatlan károkat szenvedhet. Így a könyv valójában egy szellemi perben való helytállás dokumentuma is, benne az "ügyészi" és az "ügyvédi" beszéd mozzanatai ugyanazon célt szolgálják.
     Domokos Mátyás a "létezett szocializmus" korábbi idejében még velünk együtt hihette (bár aligha volt ennyire naiv), hogy a "nem létező", de működő cenzúra és öncenzúra eltűntével szellemi életünk egészségesebb lehet. Ma már nyilvánvaló, hogy a "nagy szabadság" beköszöntével csupán a szellemi-hatalmi törekvések argumentációja rendeződött át, lett rafináltabb, ha tetszik, irodalmi (és nem irodalmi) értékeink romlásában, sőt megállíthatatlannak tetsző devalválásában igencsak nagy a kontinuitás.
     Domokost ez az önveszélyes folytonosság dühíti ma igazán, vitázó írásaiban a "két rendszer" által is "szponzorált" tudatszűkítés módozatait veszi szemügyre, s próbál átkelési pontokat találni az aláaknázott bozótosban. Gondja nem a magas tudományosság művelőié, nem a teoretizáló révület gordiuszi csomóit akarja kibogozni (tudván, hogy az reménytelen és még inkább haszontalan időpocsékolás), némely ironikusan villanó oldalvágása arra utal, hogy a jelen tudományosságának "elvárási horizontja" szerint önmagát nem is tartja irodalomtudósnak. Szellemi értékek őrzője, amolyan "magányos olvasó" akar csupán lenni, aki nélkül azonban nem létezhet irodalom, következésképpen felelősségtudattal telített, emberszabású módon arányos és értelmes élet sem.
     Domokos Mátyás irodalomról vallott felfogásának ugyanis alighanem az egyik axiomatikus pontja, a nagy életformaváltási kényszer tragikumának talán legragyogóbb novellistája, Szabó István által papírra vetett önvallomás: "az irodalom szava legyen az élet szava" . Tudom, hogy nem egy teoretikus rejtjelekkel elegánssá erőszakolt definíció ez, de azért nagyon is lényeglátó, s a szerzőnek éppen megfelel (másként aligha emelte volna egyik leginkább perlekedő írásának címévé). Tévúton jár szerinte az önmaga valóságvonatkozásait céltudatosan felszámoló, aztán a maradék "eredményt" követendő mintává ütő, önnön mibenlé- tének problémái körül kerengő "szövegirodalom", hivatkozá- saiban Domokos éppenhogy olyan "avítt" klasszikusokra figyelmeztet, mint például Stendhal, aki bizony úgy gondolta, hagy a regény legyen "az élet vándorló tükre". Ez az életérdekű irodalom- és írói szereptudat-fölfogás egyáltalában nem eszté- tika- és tudományellenes, nem akarja a literatúrát valami másnak a szolgálóleányává lefokozni, csupán a valóság emberi tapasz- talatainak művészi igazsággá való rendezésére, a teremtett "kvázi realitás" tudatformáló szerepére, s mindennek történelmi folyto- nosságára szavaz. A magyar irodalom története eme szol- gálat jegyében vált ízlésektől, irányzatoktól, szellemi forrásvidé- kektől függetlenül a nemzet állandó lelkiismerete a maga egészében (!), s ezt a magatartást kidobni az ablakon csak azért, mert egy őrült kor hírbe hozta a valóságábrázolást (pontosan azzal, hogy egyál- talán nem volt kíváncsi a valóságra), vagy mert ez nem felel meg az újmódi citatológiai ranglista szabályrendszerének, önveszélyes tudálékosság. Domokos ezt a több százados magatartást, mint írói tradíciót (mert nem a kifejezésmódok szükségszerű válto- zatai-változásai ellen ágál!) látja ma végveszélybe kerülni, haragvásai is leginkább ebből erednek, s a mai állapot genezisét, okait, megjelenésének formáit - nemegyszer néven nevezett felelőseit - vallatja szókimondó megalkuvásmentességgel.
     Ezek az intellektuális ellenszélben született írások szinte e romlástendencia minden faktorát körüljárják. Az első három dolgozat a magyar történelmi mélyvilág egy-egy irodalomba kívánkozó szeletének tanulságait pásztázza végig, a história által determinált lehetetlenségek fénytörésében. A nevezetes Leltárhiány gondolatai is megelevenednek a Regénytükör által homályosan című (három kisebb egységből álló) elemzésben, arról a jobbra való erőket porlasztó hazug viszonyrendszerről szólván, amelyben nemcsak a magyar regényírás került "halmo- zottan hátrányos helyzetbe", hanem - mivel irodalmunk a kor valóságának mélyebb természetét megírni nem tudhatta - "a mi életűnk szétrobbant(ott) repeszdarabjai" is eltűntek nyomtalanul az időben, folytonossági hiányt hátra hagyva ezzel az irodal- munkról (és önmagunkról) való gondolkozás képességén. Eme történeti fogantatású trauma-rendszer másik eleméről beszél a szerző a felvidéki Tőzsér Árpád ürügyén (Mittel úr az eszter- gom-sturovói hídon), arról, amely önállóság és együvé tartozás zavarának permanens állapotával a "lét nélküli tudat" költészetét s az esztétikum mércéje idő, tér és érdekek feletti alkalmazá- sának meg-meg újuló kívánalmát és lehetetlenségének csapdáját egyként reánk hagyományozta. Így e több irányból is megkavart, megkavarodott tudati és értékelési viszonyok, kollektív emléke- zetkiesések adnak aztán kiváló alkalmakat a szellemi divatok, az érdek vezérelte manipulációk, sőt vonzóan mutatós szélhámos- ságok szinte zavartalan uralomra jutásához, aminek következ- tében aztán bármely önjelölt "korszerű" elme szabadon randa- lírozhat a magyar múlt és jelen értékei között. Aligha véletlen, hogy Domokos négy tanulmányban (az egyik formailag interjú) is szükségesnek tartotta a népiségről s annak hagyományairól való szólást. Az szinte oktatófilmre kívánkozik, ahogy a sűrűn értetlenkedő és akadékoskodó kérdezőnek elmagyarázza az egyszeregyet (Nép, Volk, Peuple - akkor és most), a ciklus két utolsó dolgozatában (Az írás szava - az élet szava; Elvéreznek legméltóbb álmaink?) pedig - pontosan elválasztva az egykor volt mozgalom történelmi érdemeit az annak sodrában létrejött művek esetleg ma is érvényes irodalmi értékétől - egyre brutálisabbá váló valóságunk irodalom által való megnevezésének s a szolidaritásnak a jogáért perel hangos elszántsággal a "magyar kultúra tudatos felperzselésének" idejében, kétszer is idézve Babits Mihály sorait: "ne mondj le semmiről, / minden vagy Isten szava benned / s mutatja, merre rendelte menned".
     A kollektív öntudatvesztés és az értékkiválasztó képesség megroggyant folyamatának, s jelenbeli tovább élésének irodalomra vonatkozó részéért a posztmodern szellemiségűnek, dekonstrukciós módszerűnek nevezett tudományosságot teszi a leginkább felelőssé a szerző. Domokos láthatólag még a tudomány szót sem szívesen írja le, az ő eszménye az olvasói élményről is számot adó irodalmi esszé, az a virtuális vállalkozás, amely véleménye szerint az igazi irodalomtörténet lehetne. Fölfogása életérdekű irodalomeszményéből következik, gyűlöli a citatotógia protokolláris kódexeit, szívesebben idézi Babitsot, Kosztolányit vagy Németh Lászlót, s törekvéseiben maga is az esszéírói hagyományt folytatja. Se szeri, se száma az újmódi tudományosságot ostorozó ironikus és indulatos kitételeinek, három írás önmagában is ezeket kárhoztatja (némileg ilyen a "Rendszerváltás" a Hét évszázadban? című, a korábbi elfogultságokat - feltűnően egy ízlésirányba mutató - újabbakkal helyettesítő versválogatási módszert bíráló terjedelmes recenzió is).
     Vitára legtöbb alkalmat a kötekedő hajlandóság alighanem ezeken a pontokon találhat. Domokos Mátyás ugyanis az új törekvéseket lényegében hatalmi célzatú, minden más elképzelést kiszorítani szánó, komolytalan áltudományosságnak tartja. Dolgozataiban a hosszabb történelmi folyamatot összeköti, s úgy látja, hogy a marxisták és a "derridaisták" egyazon logikai vonalnak végeredményben azonos célú, gondolati struktúrájú, de különböző tartalmú képviselői csupán, sokszor személyükben is. Ők a kizárólagosság türelmetlenségének mindenkoron "hatalom menedzselte" képviselői, akiknek nincs szükségük nemcsak a műveltségre, de igazából az irodalomra sem. Ezekről a jelenségekről szólván a szerző, amúgy roppant szellemes stílusán - ilyen fordulatokat használ: Lukács helyébe léptek, a "népbiztosi stílust felidéző agresszivitás", a "süketek ordítozó magabiztossága", "irodalomölő vírus", " terrorjankók", "rejtett célok szolgálatában álló elméletek", "marxista-újbaloldali genezisű (ál)tudományosság" , "az esztétika álcahálójában megjelenő manipulatív elméletek", "az ideológiai hegemóniatörekvések erőszakos terrorisztikus igénybejelentése" stb. - az indulat néhol talán túlzottan is elhatalmasodik, s a "vonalak" összekötésével fölvázolt képet az ember akár egy valóságos "összeesküvési koncepcióként" is értelmezheti. A legnagyobb felszisszenés annak idején alighanem a Kulcsár Szabó Ernő munkáját elutasító írást (Az "inautentikus" kinyilatkoztatás) kísérte. A vélemények a "végre valaki kimondta az igazságot"-tól, a "szakmai dilettantizmus orcátlan pimaszságá"-ig terjedtek, volt aki elégedetten dörzsölte a markát, s volt aki úgy vélte, a magyar tudományosságot végre újra nemzetközi szintre emelni képes irodalomtörténészt érte brutális támadás.
     Tagadhatatlan, hogy a gyors karriert befutott irodalmár fölfogásával megosztja a szakmát. Külhoni mintákat favorizáló módszerével iskolateremtő egyéniséggé vált - persze ez az iskola sokakat inkább egy, csak az "istállón" belül érvényes nyelven bégető nyájra emlékeztet. Kulcsár Szabó rostáján ugyan sok minden kihull - ez szerintem óriási veszteségekkel is fenyegethet - tarthatjuk őt is "őrült kertésznek" akár, de az aligha vitatható, hogy egyedi szintéziskísérletét az újabb magyar irodalomról éppen a "spenót" korábban félhivatalosnak tekintett fölfogásával szemben hozta létre, talán a minden áron való újat mondani szánás gesztusával is. Jómagam az általa használt metanyelvi radikalizmust olykor funkciótlanul bőbeszédűnek, általában emberi fogyasztásra nehezen alkalmasnak vélem, azzal megbarátkozni nemigen tudok, de őszintén szólva Kulcsár Szabó korábbi marxista, vagy újbaloldali vonzalmairól nincsenek információim, ha jól emlékszem, a szerző Németh László regényeinek poétikáját elemezte inkább elkötelezett szorgalommal. Nem lennék egyáltalában nyugodt, ha csupán az általa preferált értékrend jelentené a továbbiakban a magyar irodalmat, de mégis tartok inkább a féléretten ájuldozó követeitől, mint tőle. Ők értékválasztásukban valóban könyörtelenek, a magyar irodalom klaszszikusainak jó részét "halottnak" tudják (radikálisan tagadják az irodalom nemzeti jellegét), állítják, hogy például Ady befogadása mára "problematikussá vált", s igaz, hogy mindenféle divatos elméleti munkát elolvasnak, de személyes sértésnek veszik, ha vizsgán az irodalomtörténet - nem szorosan "szövegfüggő" - tényei kerülnek szóba. Szerintük mára valamennyi teleologikus jellegű világkép összeomlott, szinte mániákusan rettegnek, hogy a literatúra valamely "külsődleges" (nemzeti, történelmi, szociológiai, lélektani stb.) szempont fogja lehet, az irodalom körülményei közül számukra kizárólag a nyelvi struktúra (a "szöveg" ) maradt meg fontosnak. Bármely homogénnek és vállalónak tetsző fölfogást sugalló értékrendet elutasítanak, úgy vélik, éppenhogy minden, a személyes olvasói élményről is számot adó értelmezési kísérlet tanúskodik diktatórikus (önmagát a szöveg fölé helyező és az olvasóra rákényszerítő) hajlamokról. Így ők az irodalmár értelmezési jogát is elvetik, minden, eddig érvényesnek tudott magyarázatot "lebontanának", az önkörében forgó fogalmi egzaktságra való törekvés és az állandó elbizonytalanítás egyként összetevője lesz e fölfogásnak. Ennek alapja azonban, véleményem szerint, nem elsősorban valamely hatalmi agresszivitás (bár kétségtelen, hogy a szelleminek láttatott párbajokban jelek mutatnak erre is), hanem inkább egy talaját veszített, saját bizonytalanságait önmagát fölfújva eltüntetni szánó erőlködés lehet, mint ama mesebeli béka történetében (megtörténhet, hogy úgy is végzik). Igazi veszélynek én azt tudom, hogy ez az "iskola" a hozzá csapódóknak ma megadja a "korszerűséghez", a műveltek (a "menők") világához való tartozás vonzó illúzióját. Ezért aztán sokan úgy tesznek, mintha értenék az egészet, hamis igényszintet, és öncsalóan tudálékos értékrendet szétsugározva ezzel - mert azt látom, hogy majd mindenki utánuk fut, aki "ad magára". A tudóskodás magasiskolájának hitéből így lesz aztán a sznobság gőgje, amely már valóban a minden mást lelegyintő agresszivitással fenyeget, ami azért is tudatot csonkoló, mert e teoretizáló mámorban fogant módszer például Kányádi Sándor vagy Nagy László költészetére egyszerűen "töksüket".
     Azt, hogy ez a tradicionális értékeket negligáló türelmetlen magatartás struktúrájában emlékeztet egy letűntnek hitt korszak szellemi arroganciájára, elhiszem Domokos Mátyásnak, de a gondolatrendszerek közötti kontinuitást - lehet, hogy naiv vagyok? - én nemigen tudom fölfedezni. Gyászosnak tartanám, ha gyermekeink irodalomról (?) szólván ezen a bikkfanyelven értekeznének, s azt is, ha e törekvések - diadalra jutván - végleg kiölnék a magyar literatúra valóságmegszólító képességét, de túlzónak vélem, hogy e jelenségcsokor mögött csupán egy hata- lom által támogatott csoportérdek kultúraölő szándékait lássuk. (Az persze igaz, hogy a "körhöz" való tartozás manapság a gyor- sabb "befutás" lehetőségét ígéri.) Tudom, hogy Jézus szava - bocsásd meg nekik Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek! - a reánk ömlött "versenyhelyzetben" túlságosan sokat nem ér, ezért leginkább ama törvényszerűségben bízom, hogy a minden korábbi értéket leradírozni akaró lendülettel indult szellemi irányzatok egy idő után meg szoktak szelídülni, "klasszici- zálódnak" ha tetszik. Meglehet, most is az fog történni, amit Domokos Mátyás is emleget: ezt az őrültséget el fogja söpörni nyomtalanul az idő - esetleg "egy újabb őrültség söprűjével" -, ami persze csak részlegesen vígasztaló. Nyugtalanságra okot adó gond lehet - ebben osztom a szerző aggodalmát -, hogy addigra a hatalmi-pozicionális leosztás végképp megmerevedhet, s az agymosási igyekezet is visszafordíthatatlan "eredményeket" ér majd el.
     Értem hát Domokos haragvásait, szimpatikus a számomra, ahogy sziporkázó szellemességgel védi értékeinket, de mégis azt gondolom, hogy néha tán kevesebb indulat is elég volna. Nemcsak azért, mert a kevésbé fűtött beszéd talán hitelké- pesebb, hanem azért is, mert e posztmodernnek nevezett szellemi abrakadabra valójában csak az emlékezetkiesésben szenvedő történelmünk (és ész nélkül rohanó világunk!) egyik jelensége. Pontosan ezért tartom centrális szerepűnek - akár a könyv legfontosabb írásának is - a fogoly Bibó István kihallgatási jegyzőkönyveinek egy részét közreadó kötetről készült elemző meditációt (Egy "talált dráma" megtisztítása). Ez a dolgozat nemcsak a bibói racionalizált (mert mindenki érdekére egyformán tekintő!), harmonikusabb életesélyeket ígérő utópia-hitvallást képes fölmutatni, de szembe száll a már Csurka István által régen emlegetett "Bibó-felejtés" újabb fejezetével is, amely mostani tudati nyomorúságaink, agresszív önérvényesítési hajlamaink legfőbb okozója lehet. Ezzel a történelmileg determinált erkölcsi hiátussal való szembenézés híján ugyanis képtelenek leszünk a tisztán látás józanságára, és nem csupán az irodalom területén! Ezért gondolom, hogy e nem irodalomról beszélő munka valójában a Domokos Mátyás történelem- és irodalomszemléletére utaló legfontosabb jellemzőket is összefoglalja, demonstrálván mintegy azt az életérdekű fölfogást, amely olyannyira "tudománytalannak" tetszik a szobatudósi buzgalom számára. Aligha véletlen, hogy a gyűjtemény címévé emelt rövid írás is pontosan ezen összetett (írói) szereptudat mellett tör lándzsát, keserű szavakkal kárhoztatva ezúttal az Illyés-felejtés bennünk szunnyadó "tömegsírját", vagy hogy éppen az esztétikailag leginkább gyarlónak vélt Németh László-regényt, a Bűnt kívánja jogaiba visszahelyezni, többek között annak okán, hogy kezd "időszerűvé" válni (Bűn és lelkifurdalás - alulnézetből).
     A kötet második részében közölt dolgozatok ekként a vitázó hajlamú első fejezetet már művek, gondolatfolyamatok elemzésével egészítik ki, teljessé téve egy nyitott, de karakteres értékrendről tanúskodó ars poeticát. A polemizáló kedv persze itt sem sokkal kevesebb, amit olvashatunk, azt akár egy évszázad - a szerző az írásokat az alkotók születési sorrendjében adja közre! - magyar irodalomtörténetéről beszélő, tradícióink teljességét visszaperlő vallomásnak is nevezhetjük, Cholnoky Lászlótól Baka Istvánig. Mert e fölfogásban a felvonultatott névsor - Illyés Gyulától (aki egyébként Domokos másik szellemi pillére évtizedek óta) Németh Lászlón át Örkény Istvánig, Pilinszky Jánosig és Nemes Nagy Ágnesig - nem a "sorsvállaló" és az "esztéta irodalomra" való érzékenységet egyként demonstrálni szándékozó elemző erőltetetten egyensúlyozó kísérlete, hanem annak tanúságtétele, hogy a magyar literatúra legjava tematikai preferencia vagy poétikai és ízlés-vonzódások szerint esetleg igen, de a valós értékrangsorban (a szerző is többször emlegeti ama "hamburgi mértéket") nem választható széjjel. Jelenti ez azt is, hogy - amint már szóba került - irodalmunk a maga egészében volt mindig is ennek a nemzetnek az állandó nyugtalanságra - ha tetszik, "szorongó tájékozatlan- ságra" - és értékfelismerő józanságra szólító lelkiismerete, születtek bár az írások Illyés Gyula vagy Weöres Sándor tollán. Domokos fölfogásában az értékek nem állíthatók szembe sem országhatárok, sem nemzedékek, sem indító élményforrások szerint, őt csupán a művekké lényegült igazság érdekli, amelynek történelmi értelemben vett valóságvonatkozása megkerülhetetlen. Ezért aztán elemzéseiben az egyes alkotások történelmi beágyazottsága hangsúlyos lesz, jellemző, hogy Pilinszky János vagy Weöres Sándor munkáinak a korra való - akár áttételes! - reflexióit is mindig gondosan fölemlegeti. Szinte valamennyi írásában ott a már emlegetett személyes megérintettség mozzanata is, de soha nem a bennfentesség hivalkodó módján, inkább csak a folyamatot belülről is látó ember életszerű igézetével. Domokos Mátyás emlékei beszédes filológiai tényekké válnak az irodalomról való értekezésben, bizonyítván mintegy azt is, hogy ha múltunkat meg akarjuk szólítani, akkor a művek "szövegen túli" adalékait sem spórolhatjuk meg (talán ezért beszél oly lelkesedéssel Szabó Lőrincnek a keletkezés- történet mellett a pontosság ismeretelméleti problematikáját is fölvető verskommentárjairól), különösen nem, ha az utóbbi fél évszázadról gondolkodunk, ahol a "mély" valóban kényszerűen hallgatott. A szerzőnek az alkotó embert és a körülményeket is mindig fölvillantó irodalomtörténeti tanulmánysora így lesz, a (valójában mindig megfejthetetlen) titokfejtés megszállottságán túl, személyes emlékezettörténetté, vallomássá az időről, oly módon, hogy a jelenre is vonatkozó tanúságtételként állítja helyre a megszakadt folytonosságnak legalább egy részét, "lyukas emlékezetünkkel" is perelvén.
     Egyik tanulmányában a festő Egry József naplóját idézi, aki arról beszélt, hogy "egy nemzetnél nemcsak az a fontos, hogy vannak-e értékei, hanem az is, hogy vannak-e értékeinek megbecsülői". Számomra vitathatatlan, hogy Domokos Mátyás az ilyen emberek közül való. Dolgozataiban az irodalom mint az emberi és a nemzeti emlékezet őrzője, a világban való folytonos igazságkeresés és otthonteremtés intimitása kel életre, ahol a "teremtő szabadság" Weöres Sándor-i csodája és Illyés Gyula "számadói" vállalása éppen hogy egymást föltételezik. Pontosan tudja, hogy "az irodalomban mindenkinek másfelé vezet a maga útja a művészi üdvösséghez", ezért aztán Tandori Dezső vagy Szentkuthy Miklós kísérlete fölé éppoly gondos figyelemmel hajol, mint - mondjuk - Gion Nándornak "az emberi és erkölcsi élethitellel elrendezett" remeklése fölé (Ez a nap a miénk). Gion regényében azt a bravúrt is köszönthetné, amely mégis bizonyít- hatja, hogy a regény e posztmodern szédületben is lehet "az élet vándorló tükre", de az is látnivaló, hogy a Domokos-féle esszé vezérszólama mindig az illúziótlanságé. Könyve második részé- nek első tanulmányában a századelő Józsefvárosának mélyvilágát hulltában is "balzaci" érvénnyel megörökített Cholnoky Lászlóról szólván is általában "a múltra vonatkozó értéktudat-sorvadásról" beszél, a kötet utolsó (Baka Istvánt, a fiatalon eltávozott költőt idéző) mondatai: "Ugyan - felelte legyintve. Engem nem ismer- nek. Nem tudják, ki vagyok.", pedig mostani állapotaink kar- rier-vallásra szegődött, bódultan süket agresszivitásának való- ságát villantják fel.
     Ami a két tanulmány között olvasható az az írástudó kísérlete és ajánlata egyszerre. Vallja a szerző - Illyés kapcsán emlegeti -, hogy "a magyarság léttudatát, önbecsülését korunkban is oda kell láncolni nemzeti irodalmához, művészetéhez, kultúrájához, mint egy szellemi mentőcsónakhoz". Erőt próbáló feladat ez manap- ság, hiszen nemcsak a "civilizátori" hivatalosság - meg persze a hátrafelé még véletlenül sem tekintgető "pozitív gondolkodás" - ellenszele óriási, de legalább ekkora baj, hogy "egy elkábított, a züllés kéjével narkotizált társadalmat kellene valódi élete igazsá- gaival [...] bódulatából magához téríteni" olyan korban, amikor a nálunk is nagy hírre vergődött amerikai sztár-filozófus, Francis Fukuyama "gyermeteg, posztpanglosszi optimizmusa" azzal vigasztalja az emberiséget, hogy a "történelemnek vége", ezért aztán mindent, ami tradíció, alighanem nyugodtan ki is dobha- tunk az ablakon. Talán még az sem véletlen, hogy ezt a jelenkor történései által nap mint nap cáfolt, multinacionális érdekeket szolgáló szamárságot a szerző éppen annak a Weöres Sándornak a kapcsán emlegeti föl, "akinek dalában a részekre szakadt tarka egység visszaforrt az ős-egészbe". Azt hiszem, valahol Domokos Mátyás is ezt az "ős-egészet" vallatja, az élet arányos rendjének lehetőségeit, amelyben talán még emberként és nemzetként is helyünk lehetne a Nap alatt. Az ennek esélyét fenyegető érde- kekkel perlő, "ébresztőre" is szólító - s olykor talán személyeket is megsebző - indulata már-már egy etikai fölfogás utóvéd- harcának is tetszhet, de a sorokon azért átsugárzó derűje legyen mégis az, ami ez a könyv is: a - reményeink szerint - talán egyelőre még kiirthatatlan Olvasó meg nem alkuvó, józanságra vezérlő kalauza. (Kortárs Kiadó, 1997)