|
N. PÁL
JÓZSEF
Isten éltesse az
Olvasót!
Domokos Mátyás: Hajnali
józanság
Nem hiszek semmiféle horoszkópban, mégis
némi derűs rácso- dálkozással fedeztem föl, hogy a most hetven esztendős
Domo- kos Mátyás - huszonhét év különbséggel - egy hónapban és egy napon
született Németh Lászlóval. Aligha e kronológiai véletlen persze az oka
annak, hogy az író-gondolkodó a szerző vala- mennyi tanulmánykötetének
(egyik) kitüntetett vonatkoztatási pontjaként szerepel, de én azért nem
tudok szabadulni a gondo- lattól, hogy mégis csak lehet valami lényegi
azonosság e két emberben. Németh László ugyan a magyarság életesélyeiről
való gondolkodásnak olyannyira centrális alakja e században, hogy az is
előbb vagy utóbb belebotlik, aki legszívesebben kiirtaná a honi kultúrából
- mindenkinek muszáj hát róla meditálni -, de ez önmagában még nem lenne
magyarázat e több évtizedes figyelemre. Alighanem az írástudókra kirótt
szerep fölfogása az, ami az írót és az irodalomtörténészt egy táborba sorozhatja.
Domokos Mátyás is makacsul hiszi azt, amit Németh László egy életen át
komolyan gondolt: az írásművekből kicsendülő "utópia" jóakarattal akár
a földre is lehozható, sőt, a gondolat emberének nem is lehet más feladata,
mint e törekvés folytonos szolgálata és tudatosítása, a lelkekben és az
agyakban lévő terep tisztogatása, állandó karbantartása. S mivel e virtuális
terep minden esetben egy folyamattól is determinált, az emlegetett ügyben
bíbelődő ember kénytelen a történeti tisztánlátás józanságra intő roboto-
sává válni. A Németh László-i világ centrumában a létérdekű történelemszemlélet
áll, s nyilvánvaló, hogy Domokos Mátyás is megrögzötten a tradícióra figyelő,
história-párti szakember. Aligha van még egy irodalomtörténész, aki hozzá
hasonló hevülettel, sőt indulattal sürgetné egyre az elmúlt fél évszázad
könyörtelen bevallását, aki ennyire rühellné a bőrünkre ragadt hazugságot.
"Irodalomtörténet-írásunk valahogy nem mutat túl nagy hajlandóságot művészeti
életünk közelmúltjának a feltárá- sára, átvilágítására" - írta előző kötetének
(Leletmentés) beveze- tőjében, s ez az ostorozó hajlandóság új gyűjteményén
is átüt.
Nemcsak önnön
brutális valóságáért utálja persze az emlegetett időszakot, hanem azért
is, amit elrabolt a mai lehetőségeinkből. Nemcsak a dokumentumokkal mérhető
történetre kíváncsi, hanem igyekszik fülön csípni azt a lelki deformáltság-sorozatot
okozó "belső történelmet" is, amelynek következményeként bizony a jövőnkhöz
szükséges mentális, morális összetevők hiányoznak, most már talán mindörökre.
Amikor 1986 karácsonyán az éppen soros Újhold-Évkönyvben megjelent
a Leltárhiány című tanulmánya, olyan fikcióra építő bravúrt kaptunk,
amely önnön történelmünk legvalóságosabb, lidércnyomásosan működő lelki,
tudati viszonyairól beszélt. Ebből az egyszerre fantáziadús és egyszerre
filológiai fegyelemmel készült írásból tudhattuk meg igazán, hogy valójában
mennyit is rombolhatott bennünk a mögöttünk hagyott (akkor) negyven esztendő,
örök hiányokat és szellemi tétovaságot hátrahagyván, s bizony nemcsak az
irodalom világában. S ki tagadhatná: hiába volt a nagy "felszabadulás",
ama kényszerekben, félelmekben, és torz tudati kompenzációkban rögzült
ördögi viszonyrendszer ma is itt ólálkodik bennünk és körülöttünk, meglehet
éppen e talán soha nem korrigálható pszichés ferdülések és tudati hiátusok
okozzák szellemi-irodalmi életünk újabb torzulásait. (A múlt "roncsoló
sugárfertőzetéről" lehet szó itt is, amelyet az egyik Tőzsér Árpádról beszélő
írása végén emleget a szerző.) Mert az érték- és emlékezetvesztésnek s
az irodalomunkról való gondolkodás folyamatosságát megszakító, féktelenül
tudálékos divatolásnak olyan öncélú dáridóját érhetjük meg nap mint nap,
amelynek mélyén aligha csupán az agresszív önérvényesítés lappang, ott
lehet e jelenségekben a tradícióját elveszített ember bizonytalansága is.
Szélmalomharcnak tűnhet ilyen idő tájt a "megőrzők" munkája, az értékek
tudatosításának és átmentésének igyekezete, s ellenszélbe kerül
az az ember, aki - saját és közösségének üdve érdekében - a széjjelszakadt
szálak összemadzagolásával foglalatoskodik. Németh László életútja akár
erre is jó példa lehet.
Amit Domokos
Mátyás kifejező című, új tanulmány- kötetében olvashatunk, annak jelentős
része - azt hiszem - személyes életútjának a vallatása is. Az egykoron
kirúgott Eötvös-kollégista szakmai pályája nagyjából egyidős e sokat átkozott
- újabban inkább szemérmesen takargatott - korszakkal, így aztán az eltelt
idő emberi tanulsága és a korral szemben érzett, morális indulatoktól átszőtt
történészi tapasztalat óhatatlanul is összefonódik. Ez is magyarázhatja,
hogy Domokos Mátyás tanulmányaiban talán több az átlagosnál a sokszor -
megnevezett vagy meg nem nevezett - személyekre is lebonthatóan tetten
érhető, pellengérre állítási hajlam, noha ezek a mozzanatok soha nem válnak
fontosabbakká a témánál, amelyről szót ejt. Tudni való, hogy foltos pedigréje
miatt az irodalomtörténet perifériájára kényszerült - ez akkor is igaz
lehet, ha bevallása szerint mindig lektor szeretett volna lenni -, a köztudalom
szerint rangot adó posztokon soha nem tartottak igényt a munkájára. Így
lett a Nagy Imre-féle fordulattól kezdve hivatásos olvasó, akit - kivéve
az utóbbi esztendőket - az elismerések rendre elkerültek, ám meglehet,
többet tudott használni a magyar irodalomnak ily módon, mintha katedrát
is kaphatott volna. Szabó Lőrinctől Weöres Sándoron át Illyés Gyuláig és
Németh Lászlóig a magyar szellem nagyjaival lehetett szinte napi kapcsolatban,
remekművek megszületésénél bábáskodhatott olyan időkben, amikor - ő is
idézi az öregebbik Ignotus fordulatát - a szerkesztőtől a hatalom inkább
az angyalcsinálás hóhérmunkáját várta volna el. Nemcsak a szellem emberére
Magyarországon kirótt hajlíthatatlanságot sajátította el így az esztendők
során, hanem az írásokat a genezisük felől fölfejteni képes, tudálékos
hókuszpókuszok nélküli műértést is. Domokos Mátyás kritikusi és tanulmányírói
munkásságában ezért aztán a filológusi fegyelmen is mindig átüt a személyes
megérintettség varázsa, írásainak felhangja akár a korai Nyugat nagyjainak
"impresszionista" irodalomfelfogására is emlékeztethet bennünket. Nem szakszerűtlenség
e széles asszociációs bázisra építő esszéírói módszer, az emelkedettségre
és a szarkazmusra egyként alkalmas stiláris modor, tanítani való értékpluralizmusa
mellet is óhatatlanul tartalmaz valamennyit a szellemi bajvívás attitűdjéből.
Írásai arról tanúskodnak, hogy a szellemi szekértáborokat megmerevedett
s a kizárólagosság igényével föllépő formájukban öncsonkítónak tudja,
ám az is szembeszökő, hogy értékóvó indulata mindig a magyar kultúra és
gondolkodás veszélyeztetett faktorára figyel. Domokos a magyar kultúrát
szétromboló, tartalmatlan és színvonaltalan mocskoló- dást éppúgy nem szenvedheti,
mint azt a magatartást, amely az irodalom és az irodalom szereptudatának
egy karakteres farmáját metszené ki gondolkodásunkból, holmi "korszerűség"
zászlaja alatt persze. Ha kellett, akkor az önmagát nemzetinek álcázó -
valójában nemzetellenes - jelenségekre figyelmeztetett nem is leplezett
haraggal, ma pedig a nemzetről való (nemcsak irodalmi) gondolkodást satuba
szorító szándékok ellen veszi fel a kesztyűt leginkább. Nem csupán azt
demonstrálja e magatartásával, hogy a honi írástudó felelőssége még ma
is túlnőhet az esztétika szűkebb értelemben vett szempontjain, hanem vitairatainak
eleganciájával és szakmai megalapozottságával azt is, hogy az újmódi szellemi
divatok érdek fölkente képviselői mellett másoknak is joga lehet a szólásra,
netán a közösségért való felelősséggel viselős értékvédelemre is. Pontosan
olyan formában, ahogyan azt Illyés Gyula vagy éppen Németh László életművének
a példája sugallhatja.
Ezért aztán
én (elvégre nemcsak minden szentnek, de minden recenzensnek is a maga ízlése
és fölfogása felé "hajlik a tolla") e könyv első felében közzétett meditációkat
vélem ma minden szempontból a legfontosabbaknak. Lehetetlen persze elválasztani
az Ellenszélben című fejezet vitázó hajlandóságú írásait a kötet
második felének (Prózaírók, költők) sterilebben irodalom központúnak
tetsző tanulmányaitól, hiszen a felvázolt értékvédő magatartás ott is átüt
a sorokon. Elég talán az Illyésről, Németh Lászlóról, Gion Nándorról vagy
a gyűjteményt záró Baka Istvánról valló dolgozatokra utalni. Domokos Mátyás
iroda- lomról, az írói szereptudatról és a tudományról való fölfogása e
két fejezetből együtt világlik ki, többször szenvedélyesen polemikus formában.
Olykor még a vaskosan egyértelmű kifejezésektől sem tartózkodik, indulattól
fűtött vagy szarkasz- tikus fordulatain az életérdekűnek tudott ügyekben
való szólás jogáért protestáló ember hitvallása villan. Lehet, közben sebeket
is oszt, néha tán túlzottan is sarkosan fogalmaz, de az, hogy mindezt nem
személyesre hangolt érdekvigyázó igyekezetből teszi, a napnál világosabb.
(E sorok írója például nem állhatja meg, hogy meg ne jegyezze: Király István
tanítványa volt, akivel rengeteget vitázott, szinte mindig történelmi-politikai
kérdésekről, de a tántoríthatatanul kommunista tudóst emberként -
igaz, nagyon közeli személyes tapasztalatai csak Király életének utolsó
öt esztendejéről lehettek - nagyon másmilyennek ismerte meg, mint az Domokos
Mátyás egy-két oldalvágásából kitetszhet.) Már a kötet címe is beszédes.
Az ébredést, avagy a ráébredési kényszert asszociálja, mert a szerző alighanem
úgy véli, hogy irodalmunk és a róla való gondolkodásunk - ami valójában
az önmagunkról való gondolkodást jelenti - józanságunk híján helyrehozhatatlan
károkat szenvedhet. Így a könyv valójában egy szellemi perben való helytállás
dokumentuma is, benne az "ügyészi" és az "ügyvédi" beszéd mozzanatai ugyanazon
célt szolgálják.
Domokos Mátyás
a "létezett szocializmus" korábbi idejében még velünk együtt hihette (bár
aligha volt ennyire naiv), hogy a "nem létező", de működő cenzúra és öncenzúra
eltűntével szellemi életünk egészségesebb lehet. Ma már nyilvánvaló, hogy
a "nagy szabadság" beköszöntével csupán a szellemi-hatalmi törekvések argumentációja
rendeződött át, lett rafináltabb, ha tetszik, irodalmi (és nem irodalmi)
értékeink romlásában, sőt megállíthatatlannak tetsző devalválásában igencsak
nagy a kontinuitás.
Domokost ez
az önveszélyes folytonosság dühíti ma igazán, vitázó írásaiban a "két rendszer"
által is "szponzorált" tudatszűkítés módozatait veszi szemügyre, s próbál
átkelési pontokat találni az aláaknázott bozótosban. Gondja nem a magas
tudományosság művelőié, nem a teoretizáló révület gordiuszi csomóit akarja
kibogozni (tudván, hogy az reménytelen és még inkább haszontalan időpocsékolás),
némely ironikusan villanó oldalvágása arra utal, hogy a jelen tudományosságának
"elvárási horizontja" szerint önmagát nem is tartja irodalomtudósnak. Szellemi
értékek őrzője, amolyan "magányos olvasó" akar csupán lenni, aki
nélkül azonban nem létezhet irodalom, következésképpen felelősségtudattal
telített, emberszabású módon arányos és értelmes élet sem.
Domokos Mátyás
irodalomról vallott felfogásának ugyanis alighanem az egyik axiomatikus
pontja, a nagy életformaváltási kényszer tragikumának talán legragyogóbb
novellistája, Szabó István által papírra vetett önvallomás: "az irodalom
szava legyen az élet szava" . Tudom, hogy nem egy teoretikus rejtjelekkel
elegánssá erőszakolt definíció ez, de azért nagyon is lényeglátó, s a szerzőnek
éppen megfelel (másként aligha emelte volna egyik leginkább perlekedő írásának
címévé). Tévúton jár szerinte az önmaga valóságvonatkozásait céltudatosan
felszámoló, aztán a maradék "eredményt" követendő mintává ütő, önnön mibenlé-
tének problémái körül kerengő "szövegirodalom", hivatkozá- saiban Domokos
éppenhogy olyan "avítt" klasszikusokra figyelmeztet, mint például Stendhal,
aki bizony úgy gondolta, hagy a regény legyen "az élet vándorló tükre".
Ez az életérdekű irodalom- és írói szereptudat-fölfogás egyáltalában nem
eszté- tika- és tudományellenes, nem akarja a literatúrát valami másnak
a szolgálóleányává lefokozni, csupán a valóság emberi tapasz- talatainak
művészi igazsággá való rendezésére, a teremtett "kvázi realitás" tudatformáló
szerepére, s mindennek történelmi folyto- nosságára szavaz. A magyar
irodalom története eme szol- gálat jegyében vált ízlésektől, irányzatoktól,
szellemi forrásvidé- kektől függetlenül a nemzet állandó lelkiismerete
a maga egészében (!), s ezt a magatartást kidobni az ablakon csak azért,
mert egy őrült kor hírbe hozta a valóságábrázolást (pontosan azzal, hogy
egyál- talán nem volt kíváncsi a valóságra), vagy mert ez nem felel meg
az újmódi citatológiai ranglista szabályrendszerének, önveszélyes tudálékosság.
Domokos ezt a több százados magatartást, mint írói tradíciót (mert nem
a kifejezésmódok szükségszerű válto- zatai-változásai ellen ágál!) látja
ma végveszélybe kerülni, haragvásai is leginkább ebből erednek, s a mai
állapot genezisét, okait, megjelenésének formáit - nemegyszer néven nevezett
felelőseit - vallatja szókimondó megalkuvásmentességgel.
Ezek az intellektuális
ellenszélben született írások szinte e romlástendencia minden faktorát
körüljárják. Az első három dolgozat a magyar történelmi mélyvilág egy-egy
irodalomba kívánkozó szeletének tanulságait pásztázza végig, a história
által determinált lehetetlenségek fénytörésében. A nevezetes Leltárhiány
gondolatai is megelevenednek a Regénytükör által homályosan című
(három kisebb egységből álló) elemzésben, arról a jobbra való erőket porlasztó
hazug viszonyrendszerről szólván, amelyben nemcsak a magyar regényírás
került "halmo- zottan hátrányos helyzetbe", hanem - mivel irodalmunk a
kor valóságának mélyebb természetét megírni nem tudhatta - "a mi életűnk
szétrobbant(ott) repeszdarabjai" is eltűntek nyomtalanul az időben, folytonossági
hiányt hátra hagyva ezzel az irodal- munkról (és önmagunkról) való gondolkozás
képességén. Eme történeti fogantatású trauma-rendszer másik eleméről beszél
a szerző a felvidéki Tőzsér Árpád ürügyén (Mittel úr az eszter- gom-sturovói
hídon), arról, amely önállóság és együvé tartozás zavarának permanens
állapotával a "lét nélküli tudat" költészetét s az esztétikum mércéje idő,
tér és érdekek feletti alkalmazá- sának meg-meg újuló kívánalmát és lehetetlenségének
csapdáját egyként reánk hagyományozta. Így e több irányból is megkavart,
megkavarodott tudati és értékelési viszonyok, kollektív emléke- zetkiesések
adnak aztán kiváló alkalmakat a szellemi divatok, az érdek vezérelte manipulációk,
sőt vonzóan mutatós szélhámos- ságok szinte zavartalan uralomra jutásához,
aminek következ- tében aztán bármely önjelölt "korszerű" elme szabadon
randa- lírozhat a magyar múlt és jelen értékei között. Aligha véletlen,
hogy Domokos négy tanulmányban (az egyik formailag interjú) is szükségesnek
tartotta a népiségről s annak hagyományairól való szólást. Az szinte oktatófilmre
kívánkozik, ahogy a sűrűn értetlenkedő és akadékoskodó kérdezőnek elmagyarázza
az egyszeregyet (Nép, Volk, Peuple - akkor és most), a ciklus két
utolsó dolgozatában (Az írás szava - az élet szava; Elvéreznek legméltóbb
álmaink?) pedig - pontosan elválasztva az egykor volt mozgalom történelmi
érdemeit az annak sodrában létrejött művek esetleg ma is érvényes irodalmi
értékétől - egyre brutálisabbá váló valóságunk irodalom által való megnevezésének
s a szolidaritásnak a jogáért perel hangos elszántsággal a "magyar kultúra
tudatos felperzselésének" idejében, kétszer is idézve Babits Mihály sorait:
"ne mondj le semmiről, / minden vagy Isten szava benned / s mutatja, merre
rendelte menned".
A kollektív
öntudatvesztés és az értékkiválasztó képesség megroggyant folyamatának,
s jelenbeli tovább élésének irodalomra vonatkozó részéért a posztmodern
szellemiségűnek, dekonstrukciós módszerűnek nevezett tudományosságot teszi
a leginkább felelőssé a szerző. Domokos láthatólag még a tudomány szót
sem szívesen írja le, az ő eszménye az olvasói élményről is számot adó
irodalmi esszé, az a virtuális vállalkozás, amely véleménye szerint az
igazi irodalomtörténet lehetne. Fölfogása életérdekű irodalomeszményéből
következik, gyűlöli a citatotógia protokolláris kódexeit, szívesebben idézi
Babitsot, Kosztolányit vagy Németh Lászlót, s törekvéseiben maga is az
esszéírói hagyományt folytatja. Se szeri, se száma az újmódi tudományosságot
ostorozó ironikus és indulatos kitételeinek, három írás önmagában is ezeket
kárhoztatja (némileg ilyen a "Rendszerváltás" a Hét évszázadban?
című, a korábbi elfogultságokat - feltűnően egy ízlésirányba mutató - újabbakkal
helyettesítő versválogatási módszert bíráló terjedelmes recenzió is).
Vitára legtöbb
alkalmat a kötekedő hajlandóság alighanem ezeken a pontokon találhat. Domokos
Mátyás ugyanis az új törekvéseket lényegében hatalmi célzatú, minden más
elképzelést kiszorítani szánó, komolytalan áltudományosságnak tartja. Dolgozataiban
a hosszabb történelmi folyamatot összeköti, s úgy látja, hogy a marxisták
és a "derridaisták" egyazon logikai vonalnak végeredményben azonos célú,
gondolati struktúrájú, de különböző tartalmú képviselői csupán, sokszor
személyükben is. Ők a kizárólagosság türelmetlenségének mindenkoron "hatalom
menedzselte" képviselői, akiknek nincs szükségük nemcsak a műveltségre,
de igazából az irodalomra sem. Ezekről a jelenségekről szólván a szerző,
amúgy roppant szellemes stílusán - ilyen fordulatokat használ: Lukács helyébe
léptek, a "népbiztosi stílust felidéző agresszivitás", a "süketek ordítozó
magabiztossága", "irodalomölő vírus", " terrorjankók", "rejtett célok szolgálatában
álló elméletek", "marxista-újbaloldali genezisű (ál)tudományosság" , "az
esztétika álcahálójában megjelenő manipulatív elméletek", "az ideológiai
hegemóniatörekvések erőszakos terrorisztikus igénybejelentése" stb. - az
indulat néhol talán túlzottan is elhatalmasodik, s a "vonalak" összekötésével
fölvázolt képet az ember akár egy valóságos "összeesküvési koncepcióként"
is értelmezheti. A legnagyobb felszisszenés annak idején alighanem a Kulcsár
Szabó Ernő munkáját elutasító írást (Az "inautentikus" kinyilatkoztatás)
kísérte. A vélemények a "végre valaki kimondta az igazságot"-tól, a "szakmai
dilettantizmus orcátlan pimaszságá"-ig terjedtek, volt aki elégedetten
dörzsölte a markát, s volt aki úgy vélte, a magyar tudományosságot végre
újra nemzetközi szintre emelni képes irodalomtörténészt érte brutális támadás.
Tagadhatatlan,
hogy a gyors karriert befutott irodalmár fölfogásával megosztja a szakmát.
Külhoni mintákat favorizáló módszerével iskolateremtő egyéniséggé vált
- persze ez az iskola sokakat inkább egy, csak az "istállón" belül érvényes
nyelven bégető nyájra emlékeztet. Kulcsár Szabó rostáján ugyan sok minden
kihull - ez szerintem óriási veszteségekkel is fenyegethet - tarthatjuk
őt is "őrült kertésznek" akár, de az aligha vitatható, hogy egyedi szintéziskísérletét
az újabb magyar irodalomról éppen a "spenót" korábban félhivatalosnak tekintett
fölfogásával szemben hozta létre, talán a minden áron való újat mondani
szánás gesztusával is. Jómagam az általa használt metanyelvi radikalizmust
olykor funkciótlanul bőbeszédűnek, általában emberi fogyasztásra nehezen
alkalmasnak vélem, azzal megbarátkozni nemigen tudok, de őszintén szólva
Kulcsár Szabó korábbi marxista, vagy újbaloldali vonzalmairól nincsenek
információim, ha jól emlékszem, a szerző Németh László regényeinek poétikáját
elemezte inkább elkötelezett szorgalommal. Nem lennék egyáltalában nyugodt,
ha csupán az általa preferált értékrend jelentené a továbbiakban a magyar
irodalmat, de mégis tartok inkább a féléretten ájuldozó követeitől, mint
tőle. Ők értékválasztásukban valóban könyörtelenek, a magyar irodalom klaszszikusainak
jó részét "halottnak" tudják (radikálisan tagadják az irodalom nemzeti
jellegét), állítják, hogy például Ady befogadása mára "problematikussá
vált", s igaz, hogy mindenféle divatos elméleti munkát elolvasnak, de személyes
sértésnek veszik, ha vizsgán az irodalomtörténet - nem szorosan "szövegfüggő"
- tényei kerülnek szóba. Szerintük mára valamennyi teleologikus jellegű
világkép összeomlott, szinte mániákusan rettegnek, hogy a literatúra valamely
"külsődleges" (nemzeti, történelmi, szociológiai, lélektani stb.) szempont
fogja lehet, az irodalom körülményei közül számukra kizárólag a nyelvi
struktúra (a "szöveg" ) maradt meg fontosnak. Bármely homogénnek és vállalónak
tetsző fölfogást sugalló értékrendet elutasítanak, úgy vélik, éppenhogy
minden, a személyes olvasói élményről is számot adó értelmezési kísérlet
tanúskodik diktatórikus (önmagát a szöveg fölé helyező és az olvasóra
rákényszerítő) hajlamokról. Így ők az irodalmár értelmezési jogát is elvetik,
minden, eddig érvényesnek tudott magyarázatot "lebontanának", az önkörében
forgó fogalmi egzaktságra való törekvés és az állandó elbizonytalanítás
egyként összetevője lesz e fölfogásnak. Ennek alapja azonban, véleményem
szerint, nem elsősorban valamely hatalmi agresszivitás (bár kétségtelen,
hogy a szelleminek láttatott párbajokban jelek mutatnak erre is), hanem
inkább egy talaját veszített, saját bizonytalanságait önmagát fölfújva
eltüntetni szánó erőlködés lehet, mint ama mesebeli béka történetében (megtörténhet,
hogy úgy is végzik). Igazi veszélynek én azt tudom, hogy ez az "iskola"
a hozzá csapódóknak ma megadja a "korszerűséghez", a műveltek (a "menők")
világához való tartozás vonzó illúzióját. Ezért aztán sokan úgy tesznek,
mintha értenék az egészet, hamis igényszintet, és öncsalóan tudálékos értékrendet
szétsugározva ezzel - mert azt látom, hogy majd mindenki utánuk fut, aki
"ad magára". A tudóskodás magasiskolájának hitéből így lesz aztán a sznobság
gőgje, amely már valóban a minden mást lelegyintő agresszivitással fenyeget,
ami azért is tudatot csonkoló, mert e teoretizáló mámorban fogant módszer
például Kányádi Sándor vagy Nagy László költészetére egyszerűen "töksüket".
Azt, hogy
ez a tradicionális értékeket negligáló türelmetlen magatartás struktúrájában
emlékeztet egy letűntnek hitt korszak szellemi arroganciájára, elhiszem
Domokos Mátyásnak, de a gondolatrendszerek közötti kontinuitást
- lehet, hogy naiv vagyok? - én nemigen tudom fölfedezni. Gyászosnak tartanám,
ha gyermekeink irodalomról (?) szólván ezen a bikkfanyelven értekeznének,
s azt is, ha e törekvések - diadalra jutván - végleg kiölnék a magyar literatúra
valóságmegszólító képességét, de túlzónak vélem, hogy e jelenségcsokor
mögött csupán egy hata- lom által támogatott csoportérdek kultúraölő
szándékait lássuk. (Az persze igaz, hogy a "körhöz" való tartozás manapság
a gyor- sabb "befutás" lehetőségét ígéri.) Tudom, hogy Jézus szava - bocsásd
meg nekik Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek! - a reánk ömlött "versenyhelyzetben"
túlságosan sokat nem ér, ezért leginkább ama törvényszerűségben bízom,
hogy a minden korábbi értéket leradírozni akaró lendülettel indult szellemi
irányzatok egy idő után meg szoktak szelídülni, "klasszici- zálódnak" ha
tetszik. Meglehet, most is az fog történni, amit Domokos Mátyás is emleget:
ezt az őrültséget el fogja söpörni nyomtalanul az idő - esetleg "egy újabb
őrültség söprűjével" -, ami persze csak részlegesen vígasztaló. Nyugtalanságra
okot adó gond lehet - ebben osztom a szerző aggodalmát -, hogy addigra
a hatalmi-pozicionális leosztás végképp megmerevedhet, s az agymosási igyekezet
is visszafordíthatatlan "eredményeket" ér majd el.
Értem hát
Domokos haragvásait, szimpatikus a számomra, ahogy sziporkázó szellemességgel
védi értékeinket, de mégis azt gondolom, hogy néha tán kevesebb indulat
is elég volna. Nemcsak azért, mert a kevésbé fűtött beszéd talán hitelké-
pesebb, hanem azért is, mert e posztmodernnek nevezett szellemi abrakadabra
valójában csak az emlékezetkiesésben szenvedő történelmünk (és ész
nélkül rohanó világunk!) egyik jelensége. Pontosan ezért tartom
centrális szerepűnek - akár a könyv legfontosabb írásának is - a fogoly
Bibó István kihallgatási jegyzőkönyveinek egy részét közreadó kötetről
készült elemző meditációt (Egy "talált dráma" megtisztítása). Ez
a dolgozat nemcsak a bibói racionalizált (mert mindenki érdekére egyformán
tekintő!), harmonikusabb életesélyeket ígérő utópia-hitvallást képes fölmutatni,
de szembe száll a már Csurka István által régen emlegetett "Bibó-felejtés"
újabb fejezetével is, amely mostani tudati nyomorúságaink, agresszív önérvényesítési
hajlamaink legfőbb okozója lehet. Ezzel a történelmileg determinált erkölcsi
hiátussal való szembenézés híján ugyanis képtelenek leszünk a tisztán
látás józanságára, és nem csupán az irodalom területén! Ezért gondolom,
hogy e nem irodalomról beszélő munka valójában a Domokos Mátyás történelem-
és irodalomszemléletére utaló legfontosabb jellemzőket is összefoglalja,
demonstrálván mintegy azt az életérdekű fölfogást, amely olyannyira "tudománytalannak"
tetszik a szobatudósi buzgalom számára. Aligha véletlen, hogy a gyűjtemény
címévé emelt rövid írás is pontosan ezen összetett (írói) szereptudat mellett
tör lándzsát, keserű szavakkal kárhoztatva ezúttal az Illyés-felejtés bennünk
szunnyadó "tömegsírját", vagy hogy éppen az esztétikailag leginkább gyarlónak
vélt Németh László-regényt, a Bűnt kívánja jogaiba visszahelyezni,
többek között annak okán, hogy kezd "időszerűvé" válni (Bűn és lelkifurdalás
- alulnézetből).
A kötet második
részében közölt dolgozatok ekként a vitázó hajlamú első fejezetet már művek,
gondolatfolyamatok elemzésével egészítik ki, teljessé téve egy nyitott,
de karakteres értékrendről tanúskodó ars poeticát. A polemizáló kedv persze
itt sem sokkal kevesebb, amit olvashatunk, azt akár egy évszázad - a szerző
az írásokat az alkotók születési sorrendjében adja közre! - magyar irodalomtörténetéről
beszélő, tradícióink teljességét visszaperlő vallomásnak is nevezhetjük,
Cholnoky Lászlótól Baka Istvánig. Mert e fölfogásban a felvonultatott névsor
- Illyés Gyulától (aki egyébként Domokos másik szellemi pillére évtizedek
óta) Németh Lászlón át Örkény Istvánig, Pilinszky Jánosig és Nemes Nagy
Ágnesig - nem a "sorsvállaló" és az "esztéta irodalomra" való érzékenységet
egyként demonstrálni szándékozó elemző erőltetetten egyensúlyozó kísérlete,
hanem annak tanúságtétele, hogy a magyar literatúra legjava tematikai preferencia
vagy poétikai és ízlés-vonzódások szerint esetleg igen, de a valós értékrangsorban
(a szerző is többször emlegeti ama "hamburgi mértéket") nem választható
széjjel. Jelenti ez azt is, hogy - amint már szóba került - irodalmunk
a maga egészében volt mindig is ennek a nemzetnek az állandó nyugtalanságra
- ha tetszik, "szorongó tájékozatlan- ságra" - és értékfelismerő józanságra
szólító lelkiismerete, születtek bár az írások Illyés Gyula vagy Weöres
Sándor tollán. Domokos fölfogásában az értékek nem állíthatók szembe sem
országhatárok, sem nemzedékek, sem indító élményforrások szerint, őt csupán
a művekké lényegült igazság érdekli, amelynek történelmi értelemben vett
valóságvonatkozása megkerülhetetlen. Ezért aztán elemzéseiben az egyes
alkotások történelmi beágyazottsága hangsúlyos lesz, jellemző, hogy Pilinszky
János vagy Weöres Sándor munkáinak a korra való - akár áttételes! - reflexióit
is mindig gondosan fölemlegeti. Szinte valamennyi írásában ott a már emlegetett
személyes megérintettség mozzanata is, de soha nem a bennfentesség hivalkodó
módján, inkább csak a folyamatot belülről is látó ember életszerű igézetével.
Domokos Mátyás emlékei beszédes filológiai tényekké válnak az irodalomról
való értekezésben, bizonyítván mintegy azt is, hogy ha múltunkat meg akarjuk
szólítani, akkor a művek "szövegen túli" adalékait sem spórolhatjuk meg
(talán ezért beszél oly lelkesedéssel Szabó Lőrincnek a keletkezés- történet
mellett a pontosság ismeretelméleti problematikáját is fölvető verskommentárjairól),
különösen nem, ha az utóbbi fél évszázadról gondolkodunk, ahol a "mély"
valóban kényszerűen hallgatott. A szerzőnek az alkotó embert és a körülményeket
is mindig fölvillantó irodalomtörténeti tanulmánysora így lesz, a (valójában
mindig megfejthetetlen) titokfejtés megszállottságán túl, személyes emlékezettörténetté,
vallomássá az időről, oly módon, hogy a jelenre is vonatkozó tanúságtételként
állítja helyre a megszakadt folytonosságnak legalább egy részét, "lyukas
emlékezetünkkel" is perelvén.
Egyik tanulmányában
a festő Egry József naplóját idézi, aki arról beszélt, hogy "egy nemzetnél
nemcsak az a fontos, hogy vannak-e értékei, hanem az is, hogy vannak-e
értékeinek megbecsülői". Számomra vitathatatlan, hogy Domokos Mátyás az
ilyen emberek közül való. Dolgozataiban az irodalom mint az emberi és a
nemzeti emlékezet őrzője, a világban való folytonos igazságkeresés és otthonteremtés
intimitása kel életre, ahol a "teremtő szabadság" Weöres Sándor-i csodája
és Illyés Gyula "számadói" vállalása éppen hogy egymást föltételezik. Pontosan
tudja, hogy "az irodalomban mindenkinek másfelé vezet a maga útja
a művészi üdvösséghez", ezért aztán Tandori Dezső vagy Szentkuthy Miklós
kísérlete fölé éppoly gondos figyelemmel hajol, mint - mondjuk - Gion Nándornak
"az emberi és erkölcsi élethitellel elrendezett" remeklése fölé (Ez
a nap a miénk). Gion regényében azt a bravúrt is köszönthetné, amely
mégis bizonyít- hatja, hogy a regény e posztmodern szédületben is lehet
"az élet vándorló tükre", de az is látnivaló, hogy a Domokos-féle esszé
vezérszólama mindig az illúziótlanságé. Könyve második részé- nek első
tanulmányában a századelő Józsefvárosának mélyvilágát hulltában is "balzaci"
érvénnyel megörökített Cholnoky Lászlóról szólván is általában "a múltra
vonatkozó értéktudat-sorvadásról" beszél, a kötet utolsó (Baka Istvánt,
a fiatalon eltávozott költőt idéző) mondatai: "Ugyan - felelte legyintve.
Engem nem ismer- nek. Nem tudják, ki vagyok.", pedig mostani állapotaink
kar- rier-vallásra szegődött, bódultan süket agresszivitásának való- ságát
villantják fel.
Ami a két
tanulmány között olvasható az az írástudó kísérlete és ajánlata egyszerre.
Vallja a szerző - Illyés kapcsán emlegeti -, hogy "a magyarság léttudatát,
önbecsülését korunkban is oda kell láncolni nemzeti irodalmához, művészetéhez,
kultúrájához, mint egy szellemi mentőcsónakhoz". Erőt próbáló feladat ez
manap- ság, hiszen nemcsak a "civilizátori" hivatalosság - meg persze a
hátrafelé még véletlenül sem tekintgető "pozitív gondolkodás" - ellenszele
óriási, de legalább ekkora baj, hogy "egy elkábított, a züllés kéjével
narkotizált társadalmat kellene valódi élete igazsá- gaival [...] bódulatából
magához téríteni" olyan korban, amikor a nálunk is nagy hírre vergődött
amerikai sztár-filozófus, Francis Fukuyama "gyermeteg, posztpanglosszi
optimizmusa" azzal vigasztalja az emberiséget, hogy a "történelemnek vége",
ezért aztán mindent, ami tradíció, alighanem nyugodtan ki is dobha- tunk
az ablakon. Talán még az sem véletlen, hogy ezt a jelenkor történései által
nap mint nap cáfolt, multinacionális érdekeket szolgáló szamárságot a szerző
éppen annak a Weöres Sándornak a kapcsán emlegeti föl, "akinek dalában
a részekre szakadt tarka egység visszaforrt az ős-egészbe". Azt hiszem,
valahol Domokos Mátyás is ezt az "ős-egészet" vallatja, az élet arányos
rendjének lehetőségeit, amelyben talán még emberként és nemzetként is helyünk
lehetne a Nap alatt. Az ennek esélyét fenyegető érde- kekkel perlő, "ébresztőre"
is szólító - s olykor talán személyeket is megsebző - indulata már-már
egy etikai fölfogás utóvéd- harcának is tetszhet, de a sorokon azért átsugárzó
derűje legyen mégis az, ami ez a könyv is: a - reményeink szerint - talán
egyelőre még kiirthatatlan Olvasó meg nem alkuvó, józanságra vezérlő kalauza.
(Kortárs Kiadó, 1997) |
|