Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 4.sz.
 
DOMOKOS MÁTYÁS
  
 
A nyugati bolondériák kórtörténete
Csokits János: Tárgyak a semmi partján*
 

Hogyan kovácsolhat a szükségből erényt, vagy ha tetszik: "gályapadból laboratóriumot" az emigráns író? Tanulságos és gondolatébresztő példája ennek Csokits János kis könyvecskéje, amely szerzőjének az angol rádió mikrofonja előtt a nyolcvanas évek folyamán elhangzott, néhány perces "színeseiből" ad ízelítőt a belhoni olvasóknak. A jelenleg Andorrában élő magyar költő ugyanis a BBC magyar osztályán találta meg - Németh László metaforájával élve - a maga gályapadját, miután 1949-ben elhagyni kényszerült szülőhazáját. Nem éppen jószántából, hanem csak természetes életösztönének engedelmeskedett, amikor a kommunista politikai rendőrség kitüntető "érdeklődése" és a várható letartóztatás elől külföldre menekült. (Ahogy egyik polémikus hangú magánlevelében fogalmazott: "nem akartam megvárni, hogy az ávósok nekem is leverjék a vesémet.") - Egy ideig Ausztriában élt, aztán, megszakításokkal, Párizsban, közben Münchenben a Szabad Európa Rádió szerkesztője volt, 1974 és 1986 között pedig gunyoros hangú rádióglosszákban Londonban pécézte ki "az angol lapokban felfedezett képtelen hírek, események, kirívó kergeségek" áradatából azokat az eseményeket és jelenségeket, amelyek írásra ingerelték; az emigráns lét szorításában felfokozott érzékenységet tanúsítva a nyugati világnak főleg a művészetek terén megnyilvánuló "bolondériái" iránt. Annak a léleknek a keserűségével tallózva a kergeségek florilégiumában, aki tizenéves kora óta elsősorban és mindenekfölött magyar költő szeretett volna lenni, ámde hiába jelentek meg a nyugati magyar nyelvű és többnyire kérészéletű folyóiratokban több-kevesebb rendszerességgel a versei, gondolom, ugyanazt kellett éreznie, amit Magyar író Angliában című elmélkedésében Szabó Zoltán úgy fejezett ki, hogy amikor ír, "nem olvasónak ír". Csak "a papírnak ír", mert a normális közegben dolgozó íróval ellentét- ben nem számíthat az anyanyelvi közösség meghallgatására. Egyik interjújában Csokits János lényegében ugyanezt érintette, amikor arról beszélt, hogy ebben a vasfüggönyökkel tökéletesí- tett visszhangtalanságban számára az írás "lelki védekezési szükséglet", a versírás pedig "terápia volt az élet ellen."
     A nyugati emigráció magyar írói és költői paradox módon még leginkább a rádiós tárca "köröm-műfajában" számíthattak közönségre és meghallgatásra. De Csokits Jánost nem ennek a lehetősége vonzhatta e gunyoros hangvételű kis színesek gyártásához, mint inkább a kenyérkereset kényszere, az írót, úgy vélem, nemigen izgathatta az sem, hogy az éterben felhangzó és nyomban szét is foszló jegyzetei milyen visszhangra találnak műsorai esetleges hallgatóiban. Hiszen neki is tudnia kellett, hogy a BBC magyar adásainak a hallgatóságát az idők során elhódította a Szabad Európa Rádió. Ráadásul az ő szatírikus jegyzetei nélkülözték a napi politikai pikantériát, mert nem olyan tabu témákat feszegettek, amelyeknek a tárgyalásától a létezett szocializmus nem létező cenzúrája a hazai médiát és sajtót gorombán eltiltotta.
     A régészek jól tudják, hogy a szemét is megbízhatóan vall egy-egy kor természetéről, s embereinek észjárásáról. A bolondériák kuriózumai nemkülönben. S az angol lapok szemlézése közben a nyugati világ kergeségeivel szembesülve, Csokits is ráeszmélt arra, hogy az általa kiválogatott képtelen- ségek legalább annyira vallanak egy-egy kor - rendszerint groteszk és förtelmes - jellegéről, mint az utókor manipulációját célzó történetírói figyelem által kitüntetett "nagy történelmi" események, mint a népek és nemzetek sorsát látszólag eldöntő csaták és forradalmak, vagy az uralkodói paktumok, mert bennük leplezi le magát, akaratlanul is, a minden korban jelenlévő emberi ostobaság nem ritkán történelmet is alakító demiurgosza.
     Kötete tárcáinak a látószögét ez a felismerés határozza meg, folyamatos művelése pedig - folytatva Csokits korábban idézett interjújának gondolatmenetét - némiképpen terápikus haszonnal is járhatott az emberiség történetében mindig jelenlévő és a gondolkodó embert mindig szenvedtető tébolyok ellen. Példái és elemzései meggyőzően érzékeltetik, hogy az emberi cselekvés és gondolkodás bolondériái nem feltétlenül "20. századfüggő" jelenségek, s nem kizárólag a profán tömeg idiotizmusai. Mert ha a mi századunk negyvenes éveinek az elején A Notre Dame-i toronyőr című francia film bemutatójának a napján kétszáz púpos törpe áll díszőrséget a legnagyobb sanghaji mozi előtt, az valóban a 20. századi reklámhajhászás szélsőséges megnyilvánu- lása. De amikor Charles Pelligrino professzor tart előadást a Tudomány Fejlesztésére Alakult Amerikai Társaság philadelphiai kongresszusán az úgynevezett "relativista bombáról", amellyel egy távoli csillagrendszerből intézhetnek gyilkos támadást Földünk ellen, miközben a bomba birtoklói rádióüzeneteikben "békés szándékaikról" biztosítanak bennünket, az már bizony a századunkbeli tudományos elit bornírtságáról árulkodik. (S vajon milyen mélytudati archetipikus engramák uralják a professzor fantáziáját és milyen 20. századi keserű tapasztalatok, hogy az einsteini relativitáselmélet lehetséges alkalmazásai körül azonnal a gyilkolás és a pokoli képmutatás jut az eszébe? S miért nem az, hogy e csodaszerkezet feltalálói: nálunk összehasonlíthatatlanul fejlettebb intelligenciával és nagyobb tudással rendelkező lényei, mondjuk, a rák gyógyszerét juttatják el hozzánk? S egyáltalán: miért süllyed le a tudományos elit jeles képviselőinek a képzelete a harmadosztályú, kommersz amerikai scifi-horrorok színvona- lára?) - Vagy a megélt történelemből merítve a példát: amikor a Gulliver írójának, Jonathan Swiftnek azt a javaslatát idézi, hogy az "írek egyék meg újszülött csecsemőiket, mert ez csökkentené a szegények számát és javítaná a húsellátást", miközben azt is tudjuk, hogy ezt a javaslatát, amellyel két legyet szándékozott ütni egy csapásra, nem a laputák vagy a nyihahák társadalmának, hanem saját honfitársainak a szíves figyelmébe ajánlotta a dublini székesegyház esperes ura, mint a legendás ír szegénység orvoslásának a megoldását, akkor valóban nehéz szatírát nem írni az angol felvilágosodás kori irodalom legnagyobb szatirikus géniuszáról.
     S ha már az evésnél tartunk: az elegáns londoni Chelsea negyedben rendezett virágkiállítás kapcsán, írja egyik jegyze- tében, sok szó esett a lapokban a ragadozó növényekről, és ismertetéseiket tovább gondolva Csokits elképzeli a (talán nem is oly távoli?) jövőt: "A növények lassan tanulnak, de ami késik, nem múlik. A dél-amerikai őserdőkben már van egy a Nephentes családba tartozó növény, amely óriási, futball-labda nagyságú levélcsapdájában egereket és madarakat emészt meg. Ha a növények szép lassan megtanulnak járni és kiépítenek maguknak egy megfelelően erős tudományos-műszaki civilizációt, idővel átállhatnak az emberevésre." S vajon nem ez a teleologikus folyamat oldaná meg, teszem hozzá, a leginkább környezetbarát módon Földünk túlnépesedésének a gondját?
     De nem könnyű minősíteni a józan ész fogalmaival Nostra- damus nevezetes jóslásainak máig eleven szuggesztióját sem, amelynek csak egyik éltető eleme, hogy "minél homályosabb egy jóslat szövege, annál biztosabb és tartósabb a hatása." A cikk felsorol néhányat keresztrímekben írott négysoros jóslataiból, amelyek közt, állítólag, a II. János Pál pápa elleni merénylet dátuma (1981) is szerepel. A tárca olvasójának erről az egybe- esésről mindenekelőtt Oscar Wilde nevezetes aforizmája jut az eszébe, hogy tudniillik az élet hajlamos utánozni a művészetet, majd az, hogy a történelem menetének olykor Nostradamus jóslatai képezik a vezérfonalát. Talán ezért ért meg évszáza- dokon át legalább harminc kiadást a jóslatait tartalmazó könyv, s ezért hittek benne olyan történelmi személyiségek, mint Medici Katalin, Napóleon, korunk diktátorai közül pedig Goebbels és a Führer. (De vajon tudta-e Hitler, hogy Vergiliusa a jövendő labirintusában aligha tudná okmányokkal igazolni árja származá- sát?)
     S vajon nem a történelem Hegel által sokszor emlegetett "csele" öltött-e testet a "humánum diadalának" szánt nyaktiló históriájában - groteszkben elbeszélve? Őse a Halifax Gibbet volt, tudjuk meg Csokits könyvéből, amely lehetővé tette a hóhérnak, mint fölöslegessé vált munkaerőnek a leépítését, mert a halálraítélt saját maga ránthatta meg a kötelet, hogy a bárd lecsapja a fejét. S bizony nagy szükség volt erre az új technikára, a történelmi szükségszerűség hívta szinte életre, mert nagyon elszaporodtak a kivégezni való gazemberek: egy híján százhúsz esztendő alatt negyvenkilenc embert fejeztek le ily módon. (Vessük össze ezt a számot a mi korunkban néhány évtized alatt többnyire ártatlanul kivégzettek sokmilliós nagyságrendű számadataival, s azután töprengjünk el azon, hogyan kell értelmeznünk a szerző egyik megjegyzését, miszerint a régi idők erkölcseit és szokásait "nem szabad a mai mértékkel mér- nünk"...) - Nos, ezt a bárdot korszerűsítette a párisi Guillotin orvosprofesszor, éspedig merő emberbaráti szeretetből, mert a korabeli kivégzési szokásokat túlontúl kegyetlennek tartotta. Újításának, mely kezdetben a forradalmároknak se kellett, mert ők is a régi, hosszan tartó kínhalál hívei voltak, az a XVI. Lajos volt a legállhatatosabb felkarolója, akit aztán szintén ezzel a ferde élő bárddal nyakaztak le a párizsi Gréve téren. - Hiába, a világmegváltó emberbaráti eszmék a történelem groteszk színpadán igen gyakran hóhérbárdban végződnek.
     Az emberlét korunkbeli abszurditásai főként a második világháború utáni újmodern művészetek jelenségeivel foglalkozó glosszákban tükröződnek. A kis könyv címadó írásában szereplő tárgyak: a művészet tárgyai a Semmi partján, mert létük és értelmük a műalkotás körül elburjánzó zsarnoki elméleteknek köszönhetően egyre radikálisabban megkérdőjeleződik. Olyan fordulat ez, amilyet korábban nem élt meg a művészetek története, az a művészet, amelynek az alkotásaival "együtt lehetett élni", hiszen a műalkotások évezredeken át "önmagukért beszéltek..., nem volt szükségük elméleti mankóra." A kritika pedig beérte a szerencsés esetben érzékeny közvetítő szerepével mű és műélvező között, de amióta "metafizikai halandzsában nincs hiány", a könnyen elbolondítható sznobizmus hajlamos megfeledkezni az ősi esztétikai igazságról, hogy "a műalkotás tárgya még nem műtárgy, művé az alkotás teszi." (Nem a magból kikelt napraforgó, hanem amit Van Gogh festett, de ezt csak a gyengébben kedvéért jegyzem meg.) A diktatórikus hatalomra áhítozó műkritika voltaképpen a teremtés gesztusát iktatta ki a modern világ művészetének az életéből, és ennek a terrornak a divat rivaldafényében sütkérező művészek is behódolnak, s még csak azt sem állíthatjuk, hogy puszta megalkuvásból: ennek köszönhetik a közfigyelmet és a nyomában járó nagy pénzt, s lassan meg is szeretik a folyton mutáló elméletek diktátorait és ideológiai falkavezéreit, mint Orwell regényének gerinctöröttjei a Nagy Testvért. Lehangoló, s egyben jellemző tünete ennek a művészi önfeladásnak a monochron - egyszínű - vásznairól elhíresült festő, Yves Klein filozófiája. (Azért "monochron", idézi Csokits egy angol történész fanyar megjegyzését, "mert a képtelenség franciául mindig jobban hangzik.") Klein személyesen avatta be a könyv szerzőjét az ötvenes évek végefelé a híres-nevezetes Deux magots művészkávéházban ebbe a filozófiába, amikor kifejtette előtte, hogy "az lesz az igazi idő, amikor a festők nem festenek és az írók nem írnak." - Ez az édeni állapot a hazai másod- feltalálók jóvoltából a kilencvenes években nálunk is megvaló- sulóban van, olyan ellentmondást nem tűrő lendülettel közlik velünk az elméleti receptírók, hogy milyennek kell lennie egy műalkotásnak, hogy magára a regényre vagy a szoborra már tulajdonképpen nincs is szükség, mert soha nem lehet olyan tökéletes, mint a teoretikus matrica. Mintha megbolondult volna a világ, csak hát "jellemző korunk művészetére - jegyzi meg kötetcímadó tárcája utolsó mondatában fanyarul a szerző -, hogy már a bolondok intellektuális tisztességében se lehet megbízni."
     A művészetek 20. századi füzértáncának balekjeiről és manipulánsairól szólva Csokits ennek a szétfoszlási folyamatnak az utolsó előtti(?) stádiumát is megemlíti: a "gépesített irodalom" tüneményét, amelyben számítógépek veszik át az emberi lélek és szellem, a teremtő ihlet funkcióját, a Hamlet írójának vagy Arany Jánosnak a szerepét, s hoznak létre akár végtelen mennyi- ségben generált szonetteket. Csokits önmagát tagadná meg, ha nem tenné hozzá: az volna a kívánatos, hogy "ne csak az írók, hanem az olvasók is gépek legyenek - bizonyára jobban megér- tenék egymást." Ugyanakkor pontosan tudja, s rezignáltan meg is jegyzi egy helyütt, hogy "a szélhámosságokról tett leleplezések még soha nem vetettek véget divatos bolondériáknak."
     Csokits János versei tárgyszerű és elegánsan kopár intoná- ciójukkal hívják föl magukra az igazi versszerető olvasók figyel- mét; aki ismeri verseskönyvének (Látogatás egy égitesten) vilá- gát, bizonyára igazat ad ennek a Pilinszky János tollából szár- mazó jellemzésnek. S aki ezt a kis könyvet is figyelmére méltat- ja, tapasztalni fogja, hogy ezek a rádiós glosszák úgyszintén a verseivel rokon tárgyszerűség kopár-elegáns köntösében íródtak, habitusának és írói észjárásának a természetes és csakis őrá jellemző hangján, s éppen ez a hang: írói ihletének és indulatának fegyelmezett intonációja emeli prózajegyzeteit a gályapad, a kenyérkereső alkalmak kényszere fölé. - De nemcsak a stílus teremt itt rokonságot, nyit átjárót az időtlenségnek szánt vers és az újságíró robot gúzsában született jegyzetek között. Bizonyí- tékul hadd idézzek pár sort Ha elmondom, mi történt velünk című verséből: "és kérdik, mért vagyok / oly lelketlen fráter: / miért nem sajnálom Amerikát, / ahol csak minden harmadik / kutyára jut egy pszichiáter?". Mintha alkatának és világlátásának önazonossága verseiben évtizedekkel korábban megelőlegezte volna ezeknek a jegyzeteknek a lehetőségét. (A verset ugyanis valószínűleg az ötvenes évek második felében írhatta, az 1956-os magyar forradalom leverése után.)
     A szem a lélek tükre, mondják; az írói tekintet ihletének forrásvidékéről árulkodik, és Csokits János esetében a csalódásait megemészteni képtelen, szinte kamaszos erkölcsi idealizmusról is, amely (hogy nagy példákat említsek) Shakespeare világmegvető hőseivel, az athéni Timonnal vagy még inkább Moliére Alceste-jével egy ütemre dobogó szívvel hirdeti: "A keserű harag gyűl, gyűl szívemben folyvást... Érzem, hogy nem bírom, nem... - Csalok, ha kertelek." (Moliére: Mizantróp, II. felv.) Ezeknek a jegyzeteknek a szerzője valóban nem kertel, mert képtelen a "célszerű" megalkuvásra. Gondolom, ezért "emigrált ki" 1962-ben (ugyancsak emigráns költő barátjával, Bikich Gáborral együtt) még az emigrációból is, és nem vett részt többé a nyugati magyar emigráció irodalmi életében és politikai vitáiban sem, mint aki a diktatórikus elvárások minden válfaját elutasítja magától, sorsához hű magatartásával ily módon is hitelesítve költészetét. "Bőrébe zárva sorvad itt az élő" - Egy hajótörött naplójából című, valamikor a nyolcvanas évek első felében született hosszabb verséből származik ez a reménytelen ontológiai diagnózis, amelynek a miértjeire, okainak egyik-másikára ezek a rádiós jegyzetek is rávilágíthatnak. Az emigráns lét hajótöröttjeként önámítás és remény nélkül, de ép ésszel próbál szembenézni a legnagyobb dilettáns szatíraíró: az emberi történelem színjátékaival. S ez a szembenézés az ezredvégen se könnyebb, mint volt a hidegháborús múltban. "Hirosima... Gulag... Szarajevó... - vetette papírra 1994-ben, Perspektíva című kétsorosában - Amerre a szem lát: szar a jövő." - Ugyan hol van az a 20. századi Pangloss mester, aki ezt cáfolni tudná? (Tata, 1997, Allée-füzetek 3.)
 

* Szeretettel köszöntjük a 70 éves Domokos Mátyást! (A szerk)