|
Látogatás egy égitesten
Jánosi Antal interjúja
Csokits Jánossal*
Látkép
A rosszon túl van a régen,
a régen túl van a szép,
a szépen túl van a semmi,
a semmin túl van az ég.
- Mikor kezdett el versekkel foglalkozni,
verseket írni?
- Verseket
tizennyolc éves koromban, 46-ban kezdtem írni. Valamiből viszont meg kell
élni, és engem mindig nagyon érdekelt a jog, a jogi szövegek elemzése,
bizonyos értelemben pszichológiai munka is, és úgy gondoltam, hogy talán
ügyvéd lehetek. Ez volt az egyetlen oka, hogy a jogi egyetemet választottam.
46-47-48-ban,
diákkoromban, esténként lejártam az Andrássy úti, Nagymező utca környékén
lévő eszpresszókba. Korombeliekkel találkoztunk, jórészt színiakadémiásokkal.
Az egyetemen pedig a Joghallgatók Segítő és Tudományos Egyesületében is
működtem. Szóval, úgy is mondhatjuk, hogy szervezkedtem, de nem politikailag,
hanem az Egyesület szervezetében. A választmányban is benne voltam. Régi
rossz szokásomhoz híven, sohasem tudtam befogni a számat. Politikai kijelentéseket
is tettem, abban a hitben, hogy szabad országban élek. És ugyanez történt
este, ha a barátaimmal összejöttem, megbeszéltük az eseményeket.
Akkoriban
történt, ha jól emlékszem 49 januárjában, amikor a Mindszenty-per zajlott,
egyszer késő este, vagy éjjel jöttem haza, becsöngettem, a házmesterné
beengedett, az udvarban nem volt világítás, mentem a lépcsőház felé, a
házmesterné közben már visszament a lakásába, egyszercsak a sötétből előlépett
valaki. Megszólított a házbizalmi, aki egyben tömbbizalmi is volt. Ez természetesen,
nem azt jelentette, hogy bírja a ház lakóinak bizalmát, hanem azt, hogy
a Kommunista Párt bizalmát bírja, elsősorban pedig az Államvédelmi Hatóságok,
az ÁVÓ bizalmát. Be is rendelték őt az Andrássy út 60. alá, és megkérdezték
tőle, hogy miféle ember vagyok, mert hét feljelentést tettek ellenem. Részben
az eszpresszókból, ahova jártam, részben az egyetemről. Hogy ezekben a
feljelentésekben pontosan mi volt, azt én nem kérdeztem, de sejtettem,
hogy bizonyos megjegyzéseimre, egy beépített férfiú följelentett. Ez a
házbizalmi azt tanácsolta, hogy tűnjek el az egyetemről, és tűnjek el az
eszpresszókból, mert előbb-utóbb rossz vége lesz. Akkor ezt még nem értettem
meg, nem tudtam, hogy mit jelent a rossz vég. Bár utóbb megtudtam, hogy
joghallgatókat is elvittek már és ezek rendszerint munkatáborba kerültek.
Először az ÁVÓ pincéiben megdolgozták őket, és aztán Recskre vagy máshova
kerültek.
Akkor a szüleim
úgy döntöttek, hogy ezt nem lehet megkockáztatni. Nem akarták, hogy munkatáborba
kerüljek, ezt ők már jobban tudták, úgy döntöttek, hogy el kell mennem.
Édesanyám ismerőse ajánlott egy csempészt. Le kellett neki fizetni bizonyos
összeget. Akkor már Ausztria felé nem lehetett átmenni a határon, mert
a határzár már állt, szóval aknamező, szögesdrót, megfigyelő tornyok mind
álltak. Körbe kellett menni, mert a csehek akkor építették az ő határzárukat
Ausztria felé, de még nyitva volt a határ. A Szovjetunió felé indultam:
Debrecenből Nyíregyházán át. Döge községnél éjjel léptük át a csehszlovák
határt, ott már várt minket egy másik csempész, gyalog mentünk Királyhelmecig.
Onnan szekéren, széna alatt, Kassáig kísértek, ott szálltunk be egy pozsonyi
vonatba. Ez volt az út legveszélyesebb része, mert a cseh hatóságok akkor
már razziáztak a vonatokon Kassa és Pozsony között. Igazoltatták azokat,
akiket gyanúsnak találtak, és szerencsének tekinthetem, hogy nem történt
igazoltatás, mert akkor most nem ülnék itt. Valahogy nem voltam tudatában
a veszélynek, amit mai napig se értek, inkább csak egy nagy izgalom vett
erőt rajtam, de semmiféle olyan érzésem nem volt, hogy most itt elfoghatnak,
és abból mi lesz.
Azt tudtuk,
hogy vigyázni kell, figyelni kell, mert osztrák területen - szovjet megszállási
övezet volt - a szovjet csapatok őrjáratai elfoghatták az embert, de úgy
látszik nagyon kevés őrjárat volt, mert sehol se láttunk orosz katonákat.
Bécsben az amerikai övezetben laktam, összesen fél évet töltöttem ott.
Családi ismerőseim segítségével a francia hatóságokhoz fordultam, mikor
tovább akartam menni. Nekik volt összeköttetésük a bécsi rendőrfőnökségen.
A bécsi rendőrfőnök- ség adott nekem egy hamis személyazonossági igazolványt
az én fényképemmel, ezen a hivatalos papíron Johann Colman néven szerepeltem.
Ezzel a hamis
személyazonossági igazolvánnyal sikerült átutaznom az orosz megszállási
övezeten, Bécsből Salzburgig. Ott egy amerikai tiszti klubban, mint éjjeli
titkár hat hónapig dolgoztam. Salzburgban találkoztam egy barátommal, aki
illegálisan ment tovább Svájcon át, ő Párizsból elküldött nekem egy térképet.
Fölrajzolta a térképre, hogy hol kell átmenni a határon, hogy ne fogják
el az embert.
Sikerült fölkerülnöm
a vonatra, az elvitt Zürichből Bázelig. Bázel a francia határon van, kettős
város. A francia oldalon Saint-Louis, a svájci oldalon Bázel. Rendőrrel
nem találkoztam, eljutottam a pályaudvarra, fölültem a vonatra és reggel
már Párizsban voltam, ahol a barátom bekísért a rendőrfőnökségre, s egy
pap ajánlására kaptam ideiglenes tartózkodási engedélyt, ez a barátja szavatolt
értem a rendőrfőnökségen.
- Mit dolgozott,
miből élt Párizsban?
- Legkülönbözőbb
alkalmi munkákat végeztem. Gyűjtöttem ócska papírt, dolgoztam az UNESCO
nyomdájában, voltam az UNESCO-nál küldönc, egy évig egy plasztikus műanyag-tanoncképzőben
szakmunkásnak képeztek ki. A tanoncképző augusztusban szünetet tartott.
A szünetben kijártam a Luxemburg-kertbe. Ott olvasgattam Rilke verseit,
és a Levelek egy ifjú költőhöz című művét. Akkor valahogy megérlelődött
bennem az elhatározás, hogy folytatom a versírást és megpróbá- lom magamat
egyedül költőnek kiképezni, mert Párizsban erre másként nem lett volna
mód.
Animula...
Lélek, lélek,
messze mégy?
Csöndes órád
lesz-e még?
Csillan-e még női ajkon
szilvaízű őszi alkony?
Lélek álma
el ne hagyj,
létem pille-
szárnya vagy!
Gyermekóhaj férfiszájon
nyári szellő téli tájon.
Lélek, lélek,
el ne hagyj,
fagyos űrben
meg ne fagyj!
Csillagokkal pirkadó tél,
hány halottnak tündököltél?
(Párizs, 1960)
1952-ben a Szabad Európa Rádiónak volt
egy verspályázata, amelyre beküldtem egy versciklust, az volt a címe, hogy
A pusztulás könyve. Szerencsém volt, megnyertem az első díjat. Akkor
meghívtak Münchenbe, ott szóba került, hogy esetleg kaphatnék állást. Nagyon
nehéz volt, mert nagyon sokan pályáztak. 1953 júliusától, egy hat hetes
megszakítással, tíz hónapig dolgoztam ott, mint szerkesztőségi gyakornok,
de olyan rossz volt a légkör - és olyan dolgok történtek, amelyeket nem
tudtam elfogadni -, úgy hogy 54 májusában felmondtam és visszamentem Párizsba.
- Hol érte
a magyar forradalom a híre?
- Párizsban.
Néhány napig nem lehetett világosan felismerni, hogy mi történik, illetve,
hogy mi lesz belőle. Csak azt lehetett olvasni az újságban, hogy harcok
folynak Budapesten. Amikor az október 23-át követő napokban világossá vált,
hogy kivonták az orosz csapatokat Pestről, úgy tűnt, hogy a forradalom
győzött, akkor mindenáron haza akartam menni. Akinek volt pénze, az beült
a repülőbe, és Ferihegyen kiszállt. Nekem nem volt pénzem, vonaton kellett
utaznom, Németországon keresztül, aztán Münchenbe érve kiderült, hogy az
osztrákok nem fognak beengedni, mert nyugatról érkező magyarokat nem engedtek
átutazni Magyarország felé, attól való félelmükben, hogy ha azokat Magyarországon
az oroszok elfogják, és megtudják, hogy Ausztrián át érkeztek, akkor azt
fogják mondani, hogy ez provokáció. Vagy - még azt a kifejezést is hallottam
-, hogy azt fogják mondani, fasiszta szabadcsapatok vonulnak át. Az osztrákok
akkor nagyon aggódtak, mert csak egy éve vonták ki onnan az orosz csapatokat
és féltek, hogy visszajönnek.
Azután ismerőseim
kijárták az osztrák konzulátuson Münchenben, hogy beutazhassak Ausztriába.
Kaptam egy vízumot. Mire Bécsbe értem, addigra megkezdődött a forradalom
a leverése, a második szovjet beavatkozás, november 2-a és 4-e között,
és akkor nem tudtam mit csinálni, mert özönlöttek ki az emberek. Lementem
a határig, ott azt mondták a hazulról érkezők, hogy az oroszok megint ott
vannak Budapesten, hogy már Győrhöz érkeztek, és nem fogok tudni eljutni
Pestre. Soha nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy amikor kitört a forradalom,
nem voltam Magyarországon. Mert életkoromnál fogva is ott lett volna a
helyem.
Veteres migrate coloni...
Arra a hírre,
hogy a Holdba való
kivándorlás hamarosan
megindulhat.
Míg a Földön nincs egy holdam,
a Holdon se legyen földem,
akik lábam is lenyesnék,
ne mondják, hogy elrepültem.
Amíg embert öl az erkölcs
és a törvény félreléphet,
a tudomány bármit ígér:
koporsószög minden képlet.
Ahol pöffeteg rakétát
hízlal százmilliók bére,
ember nem lehet kiváncsi
a vámpírok ünnepére.
Döglött kutyák és remények,
űrhajók és hazugságok
csészealjas logikája
kormányozza a világot.
Ide értünk. A hatalom
henceghet, hogy el tud szállni
Olyan világot neveljen,
hogy ne kelljen emigrálni.
(Párizs, 1957)
63-ban vissza kellett mennem a Szabad
Európához. Kellett - mondom - , mert anyám kért rá. Ő akkor már Amerikában
élt, ott Seattle-ben dolgozott, az egyetemi kórház laboratóriumában, a
szövettani intézetben. Egyszer szaladt egy autóbusz után és elesett. Medencecsonttörés.
A kórházból írt nekem, hogy ő ezt a létbizonytalanságot nem bírja ki. Már
ugyanis az enyémet. Most, hogy itt fekszik a kórházban és ez már elég baj
neki, és vállaljak végre akármilyen biztos állást, amit éppen tudok, hogy
ne legyen számára gond, hogy nekem nincsen állandó állásom.
Az ok, amiért
nem vállaltam állandó állást sokáig, az igen egyszerű volt. Írni akartam,
magyarul, és ha az ember külföldön él, ez nem olyan könnyű. Mert ha az
ember valamilyen állandó állást vállal idegen munkahelyen, akkor ott más
nyelven kell beszélni, szóval egy olyan állás kellett, ahol magyarul beszél
mindenki, magyarok vesznek körül.
Egy különös
véletlen folytán éppen Münchenben ért ez a levél, ahol megtudtam - volt
kollegáim közölték -, hogy megüresedett egy fordítói állás a nemzetközi
sajtófigyelő osztályon. 1965-ben átkerültem a magyar hírosztályra, ott
dolgoztam nyolc évig.
- Hogy
érezte magát a Szabad Európa Rádiónál?
- A lehető
legrosszabbul. Mondom, ha nem anyám az, aki kéri, hogy vállaljak állást
azonnal, akkor nem mentem volna oda vissza. Nagyon furcsa dolgok történtek
ott, az amerikaiak úgy bántak velünk, mint a fehér négerekkel, aminek a
fő problémája az volt, hogy a vezetőséget, a magyar osztály igazgatóját
ők választották, aki nem volt minden szempontból alkalmas, főleg személyzeti
kérdésekben, de politikailag sem.
A forradalom
alatt is - ez ugye közismert -, nagyon furcsa dolgok történtek ott. Nagyon
jól láthatták, hogy mi lesz a vége. Ellenállásra bíztatták az embereket,
és mintegy éreztették, hogy nyugatról támogatást várhatnak a magyarok,
amiből nem lett semmi.
Volt előzetes
cenzúra és volt utólagos cenzúra is. Főleg a forradalom után, mert akkor
a Szabad Európát - némileg joggal - azzal vádolták, hogy hozzájárult a
forradalomhoz. Az, hogy a Szabad Európa szította volna a forradalmat, ostobaság,
de hogy nekik is volt szerepük a forradalom alatt, vagy talán a forradalom
előtti évben, amikor léggömbökön a Dunántúlra átjuttatott röplapokat ledobták,
nem vitás.
A forradalom
után átszervezték az egész rádiót, felelősebb vezetőket helyeztek oda,
és vigyáztak arra, hogy mi hangzik el, bár ismétlem, nem annyira a magyarok,
a Szabad Európa Rádió Magyar Osztályának a munkatársai voltak felelősek,
hanem a főnökeik, vagyis az amerikaiak politikai tanácsadói, bizonyos hírszerzői.
Mert hát, mint mindenütt, fejétől bűzlik a hal.
A rádiónál
a Nemzetközi Üzemi Tanácsnak is tagja voltam négy évig, ott is dolgoztam
és sok mindent megtudtam, amit különben nem terjesztettek. Akkorra megint
nagyon elegem volt abból a rádióból. Közben problémák alakultak ki Amerikában,
mert a szenátust felháborította, hogy az amerikai kormány nem közölte a
nyilvánossággal és főleg a szenátussal, hogy a Szabad Európát a CIA pénzeli,
hogy a CIA szócsöve. Amikor ez kierült, akkor meg akarták szüntetni a rádiót.
Fulbright szenátor, aki a szenátus külügyi bizottságának volt az elnöke,
nem engedte, hogy ez a minden évben szokásos költségvetési tervezet a szenátus
elé kerüljön. Sokáig úgy tűnt, hogy meg is szűnik a rádió. Emlék- szem,
volt egy nap, amikor vasárnap délelőtt dolgoztam, mint hírszerkesztő, bejött
a hírosztály vezetője, és azt mondta, gyerekek, lehet, hogy holnaptól kezdve
már nincs pénz: bezárják a rádiót.
Később elbocsátottak
számos embert, és fölajánlották, hogy aki önként felmond, szóval aki önként
elhagyja a rádiót, annak egy évi fizetésmegtérítést adnak. Én akkor jeleztem,
hogy fel akarok mondani, vissza akarok térni Párizsba. Hónapokig ment a
huzavona, hogy elfogadják-e a felmondásomat, vagy sem. Végül elfogadták.
Ez alatt az idő alatt hallottam egyik párizsi barátomtól egy telefonbeszélgetés
során, hogy a BBC-nél, Londonban, a magyar osztályon megürült egy szerkesztői
állás, és hogy azt megpályázhatom. Ezt is tettem.
A BBC-nél
nincs annyi alkalmazott, mint a Szabad Európánál volt, ahol a rádió fénykorában
százhúsz magyar dolgozott a magyar osztályon, később már csak száz vagy
kilencven, de a BBC-nél összesen talán húsz ember volt. Úgyhogy minden
szerkesztőnek minden munkát vállalnia kellett. Híreket kellett fordítani,
és felolvasni, kommentárokat fordítani, mikrofonba olvasni. Voltak saját
műsorai is az egyes szerkesztőknek. Megengedték nekem, hogy a műsoromat
otthon írjam meg, a rádióban lediktáljam, és aztán mentem csak le a stúdióba
felvenni. Később már rendeztem is, és időnként, az utolsó néhány évben,
ha a magyar osztály főnöke és helyettese távol voltak, akkor osztályvezető
voltam ideiglenesen. Ilyen csak egy-két napra, esetleg két-három hétre
fordult elő. Ez volt a lényege az ottani munkámnak. Voltak különböző műsoraim,
ezeket fokozatosan úgy próbáltam kialakítani, hogy időszerű kérdésekhez
szatirikus gloszszákat, vagy széljegyzeteket fűzhettem, mert így elmondhattam
azt, hogy valóban mit gondolok.
Édesanyámat
említettem a Szabad Európa Rádióval kapcsolatban. Azt kell mondanom, hogy
a családunkban ő volt az egyetlen rokonom,és őhozzá ragaszkodtam a legerősebben,
a leginkább. Őhozzá kötöttek a legerősebb szálak, és ő hiányzott a legjobban,
amikor politikai okokból el voltunk szakítva egymástól. Ő odahaza élt,
én külföldön. A levelezés is nehéz volt. Bár azt is meg kell említenem,
hogy otthon hagyott verseimet ő küldte utánam. Éspedig úgy - a Rákosi-korszakban
-, hogy a Szabad Népbe csavarta be a verseimet, és azt szépen papírszalaggal
átkötötte, és kiküldte Párizsba. Mert a Szabad Népet nem vizsgálták
meg, szabadon mehetett át, azt senki nem cenzúrázta a határon, vagy a postánál.
57 nyarán kapott kiutazási engedélyt, először hozzám jött Párizsba. Mindene,
ami volt, az otthon maradt, csak meghatározott mennyiségű poggyásszal utazhatott.
Párizsban egy hónapot töltöttünk együtt, nagyon szép volt, de tovább kellett
utaznia, mert nekem akkor még nem volt állásom, úgy értem, olyan állásom,
amiből őt el tudtam volna tartani. Úgyhogy tovább utazott a húgához, először
Brazíliába, azután, amikor a húga az Egyesült Államokba tért vissza, akkor
követte őt, először Kaliforniába, azután Arizonába. Akkoriban derült ki,
már Arizonában, hogy súlyos beteg. Rákműtéte volt, ott meglátogattam, akkoriban
úgy tűnt, hogy rendbe jött, de aztán visszajött a betegség, akkor még egyszer
meglátogattam Seattle-ben, ugyanis közben odaköltöztek mostohaapámmal.
Különös intézmény ez az aggok települése (angolul: Adult Retirement Community),
ahol csak ötven fölötti emberek lakhatnak. Ez különösen éjszaka kísérteties,
mert a sok öregember közül mindig beteg valaki, így egész éjjel lehetett
hallani a mentőautók közlekedését, mikor szirénáztak. Ami nagyon furcsa
érzés. És amikor az ember kiment abba a gyönyörű parkba, ahol a kis lakóházak
álltak, ott csak öregemberekkel találkozott. Olyan furcsa érzése támadt
az embernek néha, mint hogyha lett volna egy harmadik világháború, ahol
minden fiatal ember meghalt, és már csak az öregek maradtak meg. Olyan
sci-fi-szerű, természetellenes légkör volt. De hát ő ott élt, utolsó éveit
ilyen helyen töltötte a mostohaapámmal, és mikor már nagyon beteg volt,
nem engedte meg, hogy újból, utoljára meglátogassam. Azt akarta, hogy tartsam
meg úgy az emlékezetemben, amilyen mindig volt. Mert azt kell mondanom,
hogy anyám mindig szép asszony volt, és erre büszke is voltam.
Magánbeszéd
Anyám a végén megvakult.
Istene úgy kapcsolta ki lelkében
a fényt,
mint háziúr a villanyt, de ő
De ő a sötétben tovább imádkozott...
Utolsó szavát hozzám,
gyógyszerek ködéből suttogó foszlányokat,
szinte sehonnan hozta egy huzal
Szilveszter éjszakáján.
Méhéből ismerős beszéd zenéje,
nem volt annál ősibb muzsika nekem,
csak szívének dobverése hajdan
kilenc hónapon át.
El-elhalt, elhalkult a hang,
mintha a Holdról kiáltana vissza,
és mikor végképp elhallgatott,
a kagylóból hosszan sziszegett a
csönd...
Füstje elszállt, hamvvedre az ég,
csillámok közt a nincstelen homály
világa néma jelekkel üzen,
vakon sugárzik, mint a szív.
(Andorra, 1996)
- Mit jelentett,
és mit jelent ma is a természetes nemzeti közegtől elszakadva élni, verseket
írni?
- A kulcsszó
a kérdésben a természetes volt, mert külföldön élni, huzamosabb ideig,
különösen írónak, költőnek természetellenes állapot. Ezt forgathatja az
ember, ahogy akarja, végül is ha valakinek, a költőnek otthon volna a helye,
a természetes nyelvközegben. Ez attól fogva vált komoly problémává, amikor
megértettem, hogy nagyon-nagyon sokáig nem fogok hazakerülni, hacsak be
nem adom a derekamat, és nem kéredzkedem haza, mint azt egyesek tették.
És fejlesztenem kellett a szókincsemet, nyelvtudásomat, másrészt, mint
minden írónak és költőnek, fázisokon átesve meg kellett próbálnom fejlődni,
fejleszteni azt is, amit írok.
- Illett
megőrizni a magyarságát, az anyanyelvét, a szellemét?
- Azt hiszem,
hogy ez életkor kérdése is. Pontosabban hogy hány éves korában hagyta el
az ember az országot. Minél fiatalabban, annál rosszabb, mert akárcsak
a testi fejlődés, a szellemi fejlődésnek is vannak fokozatai. És az érettség
- és szerintem a nyelvi érettség is - elég kései, de ez individuális, hiszen
- nem összehasonlításképpen mondom, csupán nyelvi fejlődés és érettség
szempontjából - Petőfi már huszonhat éves korában meghalt, és már fiatalon
tökéletes, érett verseket írt. De másoknál ez tovább tart, és így elkerülhetetlen,hogy
többet kell foglalkozniuk a versformákkal, stílussal, a mondanivalójukkal,
mint annak, aki otthon, a természetes nyelvközegben él.
- Az elmúlt
években ismét támadják hazánkat, nem politikailag, hanem belülről, a lélek,
a nyelv, az irodalom, a kultúra terén. Mit tehet e veszély ellen egy magyar
költő?
- A magyar
költőnek általában, mint minden más nyelvű költőnek is, egyetlen felelete
lehet: hogy ír. Tollat ragad, és folytatja a tevékenységét, mert az kétségtelen,
hogy ez a tendencia, amit említett, sajnos valóban létezik, egyfajta kozmopolita
irányzat, amely tagadja a nemzeti kultúra jelentő- ségét, szerepét, minimalizálja,
bagatellizálja, és ha lehet, el is távolítaná a figyelem központjából.
Verset már keveset írok, de tanulmánnyal is lehet felelni, ha van hozzá
megfelelő fórum, folyóirat, s gondolom, hogy azok, akik nem külföldön élnek,
mint én, azoknak más fórumok is rendelkezésükre állnak. Elmehetnek találkozókra,
szerepelhetnek rádióban, televízióban, és ott elmondhatják, hogy mit éreznek,
mit gondolnak. Meg kell vallanom, engem személy szerint különösen bánt
odahaza azoknak a magatartása, akik minden módon arra törekednek, hogy
ne beszéljünk Erdélyről, például, de nem csak Erdélyről, hanem a felvidéki
magyarokról is, tehát ezt egyfajta nacio- nalizmusnak nevezik. Holott,
ami a magyarságot a legerősebben összefogja, az a nyelv, és azok, akik
magyarul gondolkodnak, éreznek, beszélnek, írnak, azoknak az összefogása
valamilyen formában mégiscsak egy természetes dolog, és nem "nacionalizmus".
A következő
verset 1994. május 30-án írtam:
A felejtés korából
Végromlásunk színhelyén
csírázik az írmag,
hírmondóban nincs hiány,
erkölcsről is írnak.
Darwin rendje megy tovább,
szűkölhet a kétség:
ahol rabolni erény,
gyilkolni se vétség.
Gyorsan elévül a bűn,
felejteni érdek:
Ábel emlékünnepén
Káin mond beszédet.
Intézményes délibáb,
tótágast áll minden -
ha szabad vagy: éhezel,
ha rab: meghalsz ingyen.
- 1986-ban
nyugdíjba ment, és 87-ben Andorrában telepedett le. Mi vonzotta ide?
- Nem vonzás
volt, mint annyiszor életemben, ez is véletlen volt. Eredetileg, nyugdíjaztatásom
után nem ide készültem. De a másik tervem - a Kanári-szigetekre szerettem
volna költözni - az különböző okokból csődöt vallott. Részben anyagi okokból.
Egy folyóiratban olvastam az itteni lehetőségekről, és idejöttem körülnézni.
Vannak előnyei
ennek az országnak: a hihetetlenül jó és egészséges klíma, bár a tél nagyon
hosszú, novembertől májusig, a közbiztonság, nincs betörés, nem támadják
meg az embereket, mint a nagy nyugati városokban, adómentesség, bár ezen
a téren is vannak már változások. Nem vagyok hegyi lakó, természetem- nél
fogva jobban érzem magam a síkságon, de az kétségtelen, hogy nagyon szép
ez a hegykoszorú, amely körülzár. És meg is lehet szokni. Valójában az
vonzott ide, ha a vonzás szót akarjuk használni, reméltem, hogy eléggé
zavarástól és mindenféle befolyásoktól mentesen tudok dolgozni, és a hátralévő
időmet írással tölthetem. Megírhatok olyan dolgokat, amelyeket koráb- ban
munkahelyeim, vagy elfoglaltságom és azzal járó kifacsartsá- gom miatt
nem tudtam megvalósítani.
Ex tenebris vox
Samuel Beckett emlékének
Rendezői utasítás
Hegyek közt,
hólepte síkon állsz,
nézed a színfalakat.
Peremvidék.
Félkörben sziklafüggöny -
néhány odvas csúcs,
beomló szurdok -
középen puszta völgy.
Sötét van. Holnap
nem vagy már sehol.
Szólni akarsz -
Gondold meg, hol vagy,
kinek beszélsz.
A szín üres.
Hideg van.
Nyelveden törékeny a hang,
szájadon beszéd közben
beszivárog a homály.
"Fénypára, mondod,
éjszaka kéklő üvegjére karcolt
csillámfüst az égen,
fénypor a fehér csúcsok felett"...
Előrelépsz. Fogad közt
sziszegve száll a gőz,
léted foszlánya,
viszi a múlás üzenetét.
Színhely
Sziklapart, porladó fennsík -
lábadat mossa
a hegyek romlása.
Kásás holdfényben állsz,
kőfalon jégfal,
kifelé nincsen út.
Repülnél,
elfagyott fehér láng,
léted súlya téged is lehúz.
Fölnézel.
Időd gödréből
hideg kőszemmel néz vissza az ég.
Posztulátum
A holdvilág holtak világa,
világ lehet holt
halott nem világtalan...
Itt minden fény forrása a szó.
(Andorra, 1988-90)
- Volt-e
Csokits Jánosnak honvágya?
- Volt is,
van is, de már kezdetben megtanultam, hogy azt nagyon fegyelmezni kell,
mert veszélyes dologgá válhat. Főleg, mikor az ember még csak néhány évet
töltött külföldön. Tehát az első évek a legnehezebbek. És amikor látja,
hogy körülötte hogyan süllyednek el a honfitársai. Párizsban, tehát az
emigráció második évétől kezdve figyeltem ezt. Az emberek elzüllöttek,
sőt többen öngyilkosságot követtek el, többek között olyanok is, akik verset
írtak, novellát, szóval írónak, költőnek készültek. Nem bírták el az otthon,
a haza hiányát, s nem tudták megszokni az új országot, ahol laktak.
- Tehát
lehet, hogy a versírás az egy létszükséglet is Csokits Jánosnak?
- Terápia.
Segít az embernek az életben maradásban. Nekem, főleg ezekben a kezdeti
években rendkívüli módon segített, ezért is kezdtem el újra írni, mert
miután Magyarországot elhagytam, tizennyolc hónapig semmit nem írtam. Csak
Párizsban kezdtem el újra írni, ösztönösen is, tudatosan is észükségem
volt rá. Hogy magyarul gondolkozzak, érezzek, és hogy ezt ki tudjam fejezni.
Leendő voltomról
Vagyok, ami voltam
mielőtt meglettem,
s oda térek holtan,
ahonnan születtem.
Teremtőm a minden,
a semmit nem hiszem,
nem voltam, nem leszek
magamban semmi sem.
Volnék tiszta tenger
tükre a tudatban,
vagyok iszapos csöpp:
zavaros, tudatlan.
Volnék eleven tűz,
csillag a sötétben:
holott minden fénycsöpp
ellobban az égen.
Volnék a végtelen,
önmagát szemlélvén:
s beléolvad létem
amidőn átélném.
Vagyok, ami minden
időben időtlen:
létezés, amelyből
meghalni kinőttem.
Voltom: ami lettem,
létem: ami vagyok,
leszek, ami holtom
homályán túl ragyog.
(München, 1961)
- 1992-ben
a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság Berzsenyi-díjjal tüntette
ki. Én úgy tudom, hogy ezt azok kapják, akik helytállnak hazánkért, a magyarságért,
Magyarországon kívül.
- Számomra
azért is nagy megtiszteltetés, hogy ezt a díjat kaptam, mert ezt írók,
költők, művészek, szóval kartársak kapják, nem valamilyen állami vagy politikai
meggondolásból, hanem mert tetszik nekik, amit láttak és olvastak. Ez nagyon
jól esett nekem.
Föltételezem,
hogy azok, akik elhatározták, hogy ezzel a díjjal kitüntetnek, átlátták
a helyzetemet külföldön, hogy milyen nehéz volt fenntartani, megtartani
a magyar nyelvet, ezenkívül pedig hát a rádiós munkásságom is magyarul
folytattam, tehát az is hozzátartozott.
Úgy tudom,
hogy ezt a díjat inkább az elszakított országré- szekben élő írók és költők
kapják. Ilyen értelemben én is elsza- kítottnak tekinthetem magamat, de
nem olyan közegben, mint aki Erdélyben, Felvidéken, vagy Délvidéken él.
* Az interjú a Duna Televízióban,
1998. január 2-án elhangzott beszélgetés rövidített és egyben bővített
- az írott formátum által megkövetelt - változata. Szeretettel köszöntjük
a 70 éves költőt! (A szerk.) |
|