Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 4.sz.
 
Látogatás egy égitesten
Jánosi Antal interjúja Csokits Jánossal* 
  
  
Látkép
  
A rosszon túl van a régen,
a régen túl van a szép,
a szépen túl van a semmi,
a semmin túl van az ég.
  

- Mikor kezdett el versekkel foglalkozni, verseket írni? 
     - Verseket tizennyolc éves koromban, 46-ban kezdtem írni. Valamiből viszont meg kell élni, és engem mindig nagyon érdekelt a jog, a jogi szövegek elemzése, bizonyos értelemben pszichológiai munka is, és úgy gondoltam, hogy talán ügyvéd lehetek. Ez volt az egyetlen oka, hogy a jogi egyetemet választottam. 
     46-47-48-ban, diákkoromban, esténként lejártam az Andrássy úti, Nagymező utca környékén lévő eszpresszókba. Korombeliekkel találkoztunk, jórészt színiakadémiásokkal. Az egyetemen pedig a Joghallgatók Segítő és Tudományos Egyesületében is működtem. Szóval, úgy is mondhatjuk, hogy szervezkedtem, de nem politikailag, hanem az Egyesület szervezetében. A választmányban is benne voltam. Régi rossz szokásomhoz híven, sohasem tudtam befogni a számat. Politikai kijelentéseket is tettem, abban a hitben, hogy szabad országban élek. És ugyanez történt este, ha a barátaimmal összejöttem, megbeszéltük az eseményeket. 
     Akkoriban történt, ha jól emlékszem 49 januárjában, amikor a Mindszenty-per zajlott, egyszer késő este, vagy éjjel jöttem haza, becsöngettem, a házmesterné beengedett, az udvarban nem volt világítás, mentem a lépcsőház felé, a házmesterné közben már visszament a lakásába, egyszercsak a sötétből előlépett valaki. Megszólított a házbizalmi, aki egyben tömbbizalmi is volt. Ez természetesen, nem azt jelentette, hogy bírja a ház lakóinak bizalmát, hanem azt, hogy a Kommunista Párt bizalmát bírja, elsősorban pedig az Államvédelmi Hatóságok, az ÁVÓ bizalmát. Be is rendelték őt az Andrássy út 60. alá, és megkérdezték tőle, hogy miféle ember vagyok, mert hét feljelentést tettek ellenem. Részben az eszpresszókból, ahova jártam, részben az egyetemről. Hogy ezekben a feljelentésekben pontosan mi volt, azt én nem kérdeztem, de sejtettem, hogy bizonyos megjegyzéseimre, egy beépített férfiú följelentett. Ez a házbizalmi azt tanácsolta, hogy tűnjek el az egyetemről, és tűnjek el az eszpresszókból, mert előbb-utóbb rossz vége lesz. Akkor ezt még nem értettem meg, nem tudtam, hogy mit jelent a rossz vég. Bár utóbb megtudtam, hogy joghallgatókat is elvittek már és ezek rendszerint munkatáborba kerültek. Először az ÁVÓ pincéiben megdolgozták őket, és aztán Recskre vagy máshova kerültek. 
     Akkor a szüleim úgy döntöttek, hogy ezt nem lehet megkockáztatni. Nem akarták, hogy munkatáborba kerüljek, ezt ők már jobban tudták, úgy döntöttek, hogy el kell mennem. Édesanyám ismerőse ajánlott egy csempészt. Le kellett neki fizetni bizonyos összeget. Akkor már Ausztria felé nem lehetett átmenni a határon, mert a határzár már állt, szóval aknamező, szögesdrót, megfigyelő tornyok mind álltak. Körbe kellett menni, mert a csehek akkor építették az ő határzárukat Ausztria felé, de még nyitva volt a határ. A Szovjetunió felé indultam: Debrecenből Nyíregyházán át. Döge községnél éjjel léptük át a csehszlovák határt, ott már várt minket egy másik csempész, gyalog mentünk Királyhelmecig. Onnan szekéren, széna alatt, Kassáig kísértek, ott szálltunk be egy pozsonyi vonatba. Ez volt az út legveszélyesebb része, mert a cseh hatóságok akkor már razziáztak a vonatokon Kassa és Pozsony között. Igazoltatták azokat, akiket gyanúsnak találtak, és szerencsének tekinthetem, hogy nem történt igazoltatás, mert akkor most nem ülnék itt. Valahogy nem voltam tudatában a veszélynek, amit mai napig se értek, inkább csak egy nagy izgalom vett erőt rajtam, de semmiféle olyan érzésem nem volt, hogy most itt elfoghatnak, és abból mi lesz. 
     Azt tudtuk, hogy vigyázni kell, figyelni kell, mert osztrák területen - szovjet megszállási övezet volt - a szovjet csapatok őrjáratai elfoghatták az embert, de úgy látszik nagyon kevés őrjárat volt, mert sehol se láttunk orosz katonákat. Bécsben az amerikai övezetben laktam, összesen fél évet töltöttem ott. Családi ismerőseim segítségével a francia hatóságokhoz fordultam, mikor tovább akartam menni. Nekik volt összeköttetésük a bécsi rendőrfőnökségen. A bécsi rendőrfőnök- ség adott nekem egy hamis személyazonossági igazolványt az én fényképemmel, ezen a hivatalos papíron Johann Colman néven szerepeltem. 
     Ezzel a hamis személyazonossági igazolvánnyal sikerült átutaznom az orosz megszállási övezeten, Bécsből Salzburgig. Ott egy amerikai tiszti klubban, mint éjjeli titkár hat hónapig dolgoztam. Salzburgban találkoztam egy barátommal, aki illegálisan ment tovább Svájcon át, ő Párizsból elküldött nekem egy térképet. Fölrajzolta a térképre, hogy hol kell átmenni a határon, hogy ne fogják el az embert. 
     Sikerült fölkerülnöm a vonatra, az elvitt Zürichből Bázelig. Bázel a francia határon van, kettős város. A francia oldalon Saint-Louis, a svájci oldalon Bázel. Rendőrrel nem találkoztam, eljutottam a pályaudvarra, fölültem a vonatra és reggel már Párizsban voltam, ahol a barátom bekísért a rendőrfőnökségre, s egy pap ajánlására kaptam ideiglenes tartózkodási engedélyt, ez a barátja szavatolt értem a rendőrfőnökségen. 
     - Mit dolgozott, miből élt Párizsban? 
     - Legkülönbözőbb alkalmi munkákat végeztem. Gyűjtöttem ócska papírt, dolgoztam az UNESCO nyomdájában, voltam az UNESCO-nál küldönc, egy évig egy plasztikus műanyag-tanoncképzőben szakmunkásnak képeztek ki. A tanoncképző augusztusban szünetet tartott. A szünetben kijártam a Luxemburg-kertbe. Ott olvasgattam Rilke verseit, és a Levelek egy ifjú költőhöz című művét. Akkor valahogy megérlelődött bennem az elhatározás, hogy folytatom a versírást és megpróbá- lom magamat egyedül költőnek kiképezni, mert Párizsban erre másként nem lett volna mód. 
  
 

Animula... 

Lélek, lélek,
messze mégy?
Csöndes órád
lesz-e még?

Csillan-e még női ajkon
szilvaízű őszi alkony?

Lélek álma
el ne hagyj,
létem pille-
szárnya vagy!

Gyermekóhaj férfiszájon
nyári szellő téli tájon.

Lélek, lélek,
el ne hagyj,
fagyos űrben
meg ne fagyj!

Csillagokkal pirkadó tél,
hány halottnak tündököltél? 

                      (Párizs, 1960)

1952-ben a Szabad Európa Rádiónak volt egy verspályázata, amelyre beküldtem egy versciklust, az volt a címe, hogy A pusztulás könyve. Szerencsém volt, megnyertem az első díjat. Akkor meghívtak Münchenbe, ott szóba került, hogy esetleg kaphatnék állást. Nagyon nehéz volt, mert nagyon sokan pályáztak. 1953 júliusától, egy hat hetes megszakítással, tíz hónapig dolgoztam ott, mint szerkesztőségi gyakornok, de olyan rossz volt a légkör - és olyan dolgok történtek, amelyeket nem tudtam elfogadni -, úgy hogy 54 májusában felmondtam és visszamentem Párizsba. 
     - Hol érte a magyar forradalom a híre? 
     - Párizsban. Néhány napig nem lehetett világosan felismerni, hogy mi történik, illetve, hogy mi lesz belőle. Csak azt lehetett olvasni az újságban, hogy harcok folynak Budapesten. Amikor az október 23-át követő napokban világossá vált, hogy kivonták az orosz csapatokat Pestről, úgy tűnt, hogy a forradalom győzött, akkor mindenáron haza akartam menni. Akinek volt pénze, az beült a repülőbe, és Ferihegyen kiszállt. Nekem nem volt pénzem, vonaton kellett utaznom, Németországon keresztül, aztán Münchenbe érve kiderült, hogy az osztrákok nem fognak beengedni, mert nyugatról érkező magyarokat nem engedtek átutazni Magyarország felé, attól való félelmükben, hogy ha azokat Magyarországon az oroszok elfogják, és megtudják, hogy Ausztrián át érkeztek, akkor azt fogják mondani, hogy ez provokáció. Vagy - még azt a kifejezést is hallottam -, hogy azt fogják mondani, fasiszta szabadcsapatok vonulnak át. Az osztrákok akkor nagyon aggódtak, mert csak egy éve vonták ki onnan az orosz csapatokat és féltek, hogy visszajönnek. 
     Azután ismerőseim kijárták az osztrák konzulátuson Münchenben, hogy beutazhassak Ausztriába. Kaptam egy vízumot. Mire Bécsbe értem, addigra megkezdődött a forradalom a leverése, a második szovjet beavatkozás, november 2-a és 4-e között, és akkor nem tudtam mit csinálni, mert özönlöttek ki az emberek. Lementem a határig, ott azt mondták a hazulról érkezők, hogy az oroszok megint ott vannak Budapesten, hogy már Győrhöz érkeztek, és nem fogok tudni eljutni Pestre. Soha nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy amikor kitört a forradalom, nem voltam Magyarországon. Mert életkoromnál fogva is ott lett volna a helyem. 
  

Veteres migrate coloni... 
  
Arra a hírre, hogy a Holdba való
kivándorlás hamarosan megindulhat.
Míg a Földön nincs egy holdam,
a Holdon se legyen földem,
akik lábam is lenyesnék,
ne mondják, hogy elrepültem.

Amíg embert öl az erkölcs
és a törvény félreléphet,
a tudomány bármit ígér:
koporsószög minden képlet.

Ahol pöffeteg rakétát
hízlal százmilliók bére,
ember nem lehet kiváncsi
a vámpírok ünnepére.

Döglött kutyák és remények,
űrhajók és hazugságok
csészealjas logikája
kormányozza a világot.

Ide értünk. A hatalom
henceghet, hogy el tud szállni
Olyan világot neveljen,
hogy ne kelljen emigrálni. 

                       (Párizs, 1957)

   
63-ban vissza kellett mennem a Szabad Európához. Kellett - mondom - , mert anyám kért rá. Ő akkor már Amerikában élt, ott Seattle-ben dolgozott, az egyetemi kórház laboratóriumában, a szövettani intézetben. Egyszer szaladt egy autóbusz után és elesett. Medencecsonttörés. A kórházból írt nekem, hogy ő ezt a létbizonytalanságot nem bírja ki. Már ugyanis az enyémet. Most, hogy itt fekszik a kórházban és ez már elég baj neki, és vállaljak végre akármilyen biztos állást, amit éppen tudok, hogy ne legyen számára gond, hogy nekem nincsen állandó állásom.
     Az ok, amiért nem vállaltam állandó állást sokáig, az igen egyszerű volt. Írni akartam, magyarul, és ha az ember külföldön él, ez nem olyan könnyű. Mert ha az ember valamilyen állandó állást vállal idegen munkahelyen, akkor ott más nyelven kell beszélni, szóval egy olyan állás kellett, ahol magyarul beszél mindenki, magyarok vesznek körül.
     Egy különös véletlen folytán éppen Münchenben ért ez a levél, ahol megtudtam - volt kollegáim közölték -, hogy megüresedett egy fordítói állás a nemzetközi sajtófigyelő osztályon. 1965-ben átkerültem a magyar hírosztályra, ott dolgoztam nyolc évig.
     - Hogy érezte magát a Szabad Európa Rádiónál?
     - A lehető legrosszabbul. Mondom, ha nem anyám az, aki kéri, hogy vállaljak állást azonnal, akkor nem mentem volna oda vissza. Nagyon furcsa dolgok történtek ott, az amerikaiak úgy bántak velünk, mint a fehér négerekkel, aminek a fő problémája az volt, hogy a vezetőséget, a magyar osztály igazgatóját ők választották, aki nem volt minden szempontból alkalmas, főleg személyzeti kérdésekben, de politikailag sem.
     A forradalom alatt is - ez ugye közismert -, nagyon furcsa dolgok történtek ott. Nagyon jól láthatták, hogy mi lesz a vége. Ellenállásra bíztatták az embereket, és mintegy éreztették, hogy nyugatról támogatást várhatnak a magyarok, amiből nem lett semmi.
     Volt előzetes cenzúra és volt utólagos cenzúra is. Főleg a forradalom után, mert akkor a Szabad Európát - némileg joggal - azzal vádolták, hogy hozzájárult a forradalomhoz. Az, hogy a Szabad Európa szította volna a forradalmat, ostobaság, de hogy nekik is volt szerepük a forradalom alatt, vagy talán a forradalom előtti évben, amikor léggömbökön a Dunántúlra átjuttatott röplapokat ledobták, nem vitás.
     A forradalom után átszervezték az egész rádiót, felelősebb vezetőket helyeztek oda, és vigyáztak arra, hogy mi hangzik el, bár ismétlem, nem annyira a magyarok, a Szabad Európa Rádió Magyar Osztályának a munkatársai voltak felelősek, hanem a főnökeik, vagyis az amerikaiak politikai tanácsadói, bizonyos hírszerzői. Mert hát, mint mindenütt, fejétől bűzlik a hal.
     A rádiónál a Nemzetközi Üzemi Tanácsnak is tagja voltam négy évig, ott is dolgoztam és sok mindent megtudtam, amit különben nem terjesztettek. Akkorra megint nagyon elegem volt abból a rádióból. Közben problémák alakultak ki Amerikában, mert a szenátust felháborította, hogy az amerikai kormány nem közölte a nyilvánossággal és főleg a szenátussal, hogy a Szabad Európát a CIA pénzeli, hogy a CIA szócsöve. Amikor ez kierült, akkor meg akarták szüntetni a rádiót. Fulbright szenátor, aki a szenátus külügyi bizottságának volt az elnöke, nem engedte, hogy ez a minden évben szokásos költségvetési tervezet a szenátus elé kerüljön. Sokáig úgy tűnt, hogy meg is szűnik a rádió. Emlék- szem, volt egy nap, amikor vasárnap délelőtt dolgoztam, mint hírszerkesztő, bejött a hírosztály vezetője, és azt mondta, gyerekek, lehet, hogy holnaptól kezdve már nincs pénz: bezárják a rádiót.
     Később elbocsátottak számos embert, és fölajánlották, hogy aki önként felmond, szóval aki önként elhagyja a rádiót, annak egy évi fizetésmegtérítést adnak. Én akkor jeleztem, hogy fel akarok mondani, vissza akarok térni Párizsba. Hónapokig ment a huzavona, hogy elfogadják-e a felmondásomat, vagy sem. Végül elfogadták. Ez alatt az idő alatt hallottam egyik párizsi barátomtól egy telefonbeszélgetés során, hogy a BBC-nél, Londonban, a magyar osztályon megürült egy szerkesztői állás, és hogy azt megpályázhatom. Ezt is tettem.
     A BBC-nél nincs annyi alkalmazott, mint a Szabad Európánál volt, ahol a rádió fénykorában százhúsz magyar dolgozott a magyar osztályon, később már csak száz vagy kilencven, de a BBC-nél összesen talán húsz ember volt. Úgyhogy minden szerkesztőnek minden munkát vállalnia kellett. Híreket kellett fordítani, és felolvasni, kommentárokat fordítani, mikrofonba olvasni. Voltak saját műsorai is az egyes szerkesztőknek. Megengedték nekem, hogy a műsoromat otthon írjam meg, a rádióban lediktáljam, és aztán mentem csak le a stúdióba felvenni. Később már rendeztem is, és időnként, az utolsó néhány évben, ha a magyar osztály főnöke és helyettese távol voltak, akkor osztályvezető voltam ideiglenesen. Ilyen csak egy-két napra, esetleg két-három hétre fordult elő. Ez volt a lényege az ottani munkámnak. Voltak különböző műsoraim, ezeket fokozatosan úgy próbáltam kialakítani, hogy időszerű kérdésekhez szatirikus gloszszákat, vagy széljegyzeteket fűzhettem, mert így elmondhattam azt, hogy valóban mit gondolok.
     Édesanyámat említettem a Szabad Európa Rádióval kapcsolatban. Azt kell mondanom, hogy a családunkban ő volt az egyetlen rokonom,és őhozzá ragaszkodtam a legerősebben, a leginkább. Őhozzá kötöttek a legerősebb szálak, és ő hiányzott a legjobban, amikor politikai okokból el voltunk szakítva egymástól. Ő odahaza élt, én külföldön. A levelezés is nehéz volt. Bár azt is meg kell említenem, hogy otthon hagyott verseimet ő küldte utánam. Éspedig úgy - a Rákosi-korszakban -, hogy a Szabad Népbe csavarta be a verseimet, és azt szépen papírszalaggal átkötötte, és kiküldte Párizsba. Mert a Szabad Népet nem vizsgálták meg, szabadon mehetett át, azt senki nem cenzúrázta a határon, vagy a postánál. 57 nyarán kapott kiutazási engedélyt, először hozzám jött Párizsba. Mindene, ami volt, az otthon maradt, csak meghatározott mennyiségű poggyásszal utazhatott. Párizsban egy hónapot töltöttünk együtt, nagyon szép volt, de tovább kellett utaznia, mert nekem akkor még nem volt állásom, úgy értem, olyan állásom, amiből őt el tudtam volna tartani. Úgyhogy tovább utazott a húgához, először Brazíliába, azután, amikor a húga az Egyesült Államokba tért vissza, akkor követte őt, először Kaliforniába, azután Arizonába. Akkoriban derült ki, már Arizonában, hogy súlyos beteg. Rákműtéte volt, ott meglátogattam, akkoriban úgy tűnt, hogy rendbe jött, de aztán visszajött a betegség, akkor még egyszer meglátogattam Seattle-ben, ugyanis közben odaköltöztek mostohaapámmal. Különös intézmény ez az aggok települése (angolul: Adult Retirement Community), ahol csak ötven fölötti emberek lakhatnak. Ez különösen éjszaka kísérteties, mert a sok öregember közül mindig beteg valaki, így egész éjjel lehetett hallani a mentőautók közlekedését, mikor szirénáztak. Ami nagyon furcsa érzés. És amikor az ember kiment abba a gyönyörű parkba, ahol a kis lakóházak álltak, ott csak öregemberekkel találkozott. Olyan furcsa érzése támadt az embernek néha, mint hogyha lett volna egy harmadik világháború, ahol minden fiatal ember meghalt, és már csak az öregek maradtak meg. Olyan sci-fi-szerű, természetellenes légkör volt. De hát ő ott élt, utolsó éveit ilyen helyen töltötte a mostohaapámmal, és mikor már nagyon beteg volt, nem engedte meg, hogy újból, utoljára meglátogassam. Azt akarta, hogy tartsam meg úgy az emlékezetemben, amilyen mindig volt. Mert azt kell mondanom, hogy anyám mindig szép asszony volt, és erre büszke is voltam.
  

Magánbeszéd
  
Anyám a végén megvakult.
Istene úgy kapcsolta ki lelkében a fényt,
mint háziúr a villanyt, de ő
De ő a sötétben tovább imádkozott...

Utolsó szavát hozzám,
gyógyszerek ködéből suttogó foszlányokat,
szinte sehonnan hozta egy huzal
Szilveszter éjszakáján.

Méhéből ismerős beszéd zenéje,
nem volt annál ősibb muzsika nekem,
csak szívének dobverése hajdan
kilenc hónapon át.

El-elhalt, elhalkult a hang,
mintha a Holdról kiáltana vissza,
és mikor végképp elhallgatott,
a kagylóból hosszan sziszegett a csönd...

Füstje elszállt, hamvvedre az ég,
csillámok közt a nincstelen homály
világa néma jelekkel üzen,
vakon sugárzik, mint a szív.
  
                                 (Andorra, 1996)

  

     - Mit jelentett, és mit jelent ma is a természetes nemzeti közegtől elszakadva élni, verseket írni?
     - A kulcsszó a kérdésben a természetes volt, mert külföldön élni, huzamosabb ideig, különösen írónak, költőnek természetellenes állapot. Ezt forgathatja az ember, ahogy akarja, végül is ha valakinek, a költőnek otthon volna a helye, a természetes nyelvközegben. Ez attól fogva vált komoly problémává, amikor megértettem, hogy nagyon-nagyon sokáig nem fogok hazakerülni, hacsak be nem adom a derekamat, és nem kéredzkedem haza, mint azt egyesek tették. És fejlesztenem kellett a szókincsemet, nyelvtudásomat, másrészt, mint minden írónak és költőnek, fázisokon átesve meg kellett próbálnom fejlődni, fejleszteni azt is, amit írok.
     - Illett megőrizni a magyarságát, az anyanyelvét, a szellemét?
     - Azt hiszem, hogy ez életkor kérdése is. Pontosabban hogy hány éves korában hagyta el az ember az országot. Minél fiatalabban, annál rosszabb, mert akárcsak a testi fejlődés, a szellemi fejlődésnek is vannak fokozatai. És az érettség - és szerintem a nyelvi érettség is - elég kései, de ez individuális, hiszen - nem összehasonlításképpen mondom, csupán nyelvi fejlődés és érettség szempontjából - Petőfi már huszonhat éves korában meghalt, és már fiatalon tökéletes, érett verseket írt. De másoknál ez tovább tart, és így elkerülhetetlen,hogy többet kell foglalkozniuk a versformákkal, stílussal, a mondanivalójukkal, mint annak, aki otthon, a természetes nyelvközegben él.
     - Az elmúlt években ismét támadják hazánkat, nem politikailag, hanem belülről, a lélek, a nyelv, az irodalom, a kultúra terén. Mit tehet e veszély ellen egy magyar költő?
     - A magyar költőnek általában, mint minden más nyelvű költőnek is, egyetlen felelete lehet: hogy ír. Tollat ragad, és folytatja a tevékenységét, mert az kétségtelen, hogy ez a tendencia, amit említett, sajnos valóban létezik, egyfajta kozmopolita irányzat, amely tagadja a nemzeti kultúra jelentő- ségét, szerepét, minimalizálja, bagatellizálja, és ha lehet, el is távolítaná a figyelem központjából. Verset már keveset írok, de tanulmánnyal is lehet felelni, ha van hozzá megfelelő fórum, folyóirat, s gondolom, hogy azok, akik nem külföldön élnek, mint én, azoknak más fórumok is rendelkezésükre állnak. Elmehetnek találkozókra, szerepelhetnek rádióban, televízióban, és ott elmondhatják, hogy mit éreznek, mit gondolnak. Meg kell vallanom, engem személy szerint különösen bánt odahaza azoknak a magatartása, akik minden módon arra törekednek, hogy ne beszéljünk Erdélyről, például, de nem csak Erdélyről, hanem a felvidéki magyarokról is, tehát ezt egyfajta nacio- nalizmusnak nevezik. Holott, ami a magyarságot a legerősebben összefogja, az a nyelv, és azok, akik magyarul gondolkodnak, éreznek, beszélnek, írnak, azoknak az összefogása valamilyen formában mégiscsak egy természetes dolog, és nem "nacionalizmus".
     A következő verset 1994. május 30-án írtam:
 

 A felejtés korából 

Végromlásunk színhelyén
csírázik az írmag,
hírmondóban nincs hiány,
erkölcsről is írnak.

Darwin rendje megy tovább,
szűkölhet a kétség:
ahol rabolni erény,
gyilkolni se vétség.

Gyorsan elévül a bűn,
felejteni érdek:
Ábel emlékünnepén
Káin mond beszédet.

Intézményes délibáb,
tótágast áll minden -
ha szabad vagy: éhezel,
ha rab: meghalsz ingyen.

  

     - 1986-ban nyugdíjba ment, és 87-ben Andorrában telepedett le. Mi vonzotta ide?
     - Nem vonzás volt, mint annyiszor életemben, ez is véletlen volt. Eredetileg, nyugdíjaztatásom után nem ide készültem. De a másik tervem - a Kanári-szigetekre szerettem volna költözni - az különböző okokból csődöt vallott. Részben anyagi okokból. Egy folyóiratban olvastam az itteni lehetőségekről, és idejöttem körülnézni.
     Vannak előnyei ennek az országnak: a hihetetlenül jó és egészséges klíma, bár a tél nagyon hosszú, novembertől májusig, a közbiztonság, nincs betörés, nem támadják meg az embereket, mint a nagy nyugati városokban, adómentesség, bár ezen a téren is vannak már változások. Nem vagyok hegyi lakó, természetem- nél fogva jobban érzem magam a síkságon, de az kétségtelen, hogy nagyon szép ez a hegykoszorú, amely körülzár. És meg is lehet szokni. Valójában az vonzott ide, ha a vonzás szót akarjuk használni, reméltem, hogy eléggé zavarástól és mindenféle befolyásoktól mentesen tudok dolgozni, és a hátralévő időmet írással tölthetem. Megírhatok olyan dolgokat, amelyeket koráb- ban munkahelyeim, vagy elfoglaltságom és azzal járó kifacsartsá- gom miatt nem tudtam megvalósítani.
 

Ex tenebris vox
                                      Samuel Beckett emlékének
 
Rendezői utasítás
Hegyek közt,
hólepte síkon állsz,
nézed a színfalakat.

Peremvidék.
Félkörben sziklafüggöny -
néhány odvas csúcs,
beomló szurdok -
középen puszta völgy.
Sötét van. Holnap
nem vagy már sehol.

Szólni akarsz -
Gondold meg, hol vagy,
kinek beszélsz.
A szín üres.
Hideg van.
Nyelveden törékeny a hang,
szájadon beszéd közben
beszivárog a homály.

"Fénypára, mondod,
éjszaka kéklő üvegjére karcolt
csillámfüst az égen,
fénypor a fehér csúcsok felett"...


Előrelépsz. Fogad közt
sziszegve száll a gőz,
léted foszlánya,
viszi a múlás üzenetét.
    
Színhely
 
Sziklapart, porladó fennsík -
lábadat mossa
a hegyek romlása.

Kásás holdfényben állsz,
kőfalon jégfal,
kifelé nincsen út.

Repülnél,
elfagyott fehér láng,
léted súlya téged is lehúz.

Fölnézel.
Időd gödréből
hideg kőszemmel néz vissza az ég.
  
Posztulátum
 
A holdvilág holtak világa,
világ lehet holt
halott nem világtalan...
Itt minden fény forrása a szó
.

                                (Andorra, 1988-90)

     - Volt-e Csokits Jánosnak honvágya?
     - Volt is, van is, de már kezdetben megtanultam, hogy azt nagyon fegyelmezni kell, mert veszélyes dologgá válhat. Főleg, mikor az ember még csak néhány évet töltött külföldön. Tehát az első évek a legnehezebbek. És amikor látja, hogy körülötte hogyan süllyednek el a honfitársai. Párizsban, tehát az emigráció második évétől kezdve figyeltem ezt. Az emberek elzüllöttek, sőt többen öngyilkosságot követtek el, többek között olyanok is, akik verset írtak, novellát, szóval írónak, költőnek készültek. Nem bírták el az otthon, a haza hiányát, s nem tudták megszokni az új országot, ahol laktak.
     - Tehát lehet, hogy a versírás az egy létszükséglet is Csokits Jánosnak?
     - Terápia. Segít az embernek az életben maradásban. Nekem, főleg ezekben a kezdeti években rendkívüli módon segített, ezért is kezdtem el újra írni, mert miután Magyarországot elhagytam, tizennyolc hónapig semmit nem írtam. Csak Párizsban kezdtem el újra írni, ösztönösen is, tudatosan is észükségem volt rá. Hogy magyarul gondolkozzak, érezzek, és hogy ezt ki tudjam fejezni.  
 

Leendő voltomról

Vagyok, ami voltam
mielőtt meglettem,
s oda térek holtan,
ahonnan születtem.

Teremtőm a minden,
a semmit nem hiszem,
nem voltam, nem leszek
magamban semmi sem.

Volnék tiszta tenger
tükre a tudatban,
vagyok iszapos csöpp:
zavaros, tudatlan.

Volnék eleven tűz,
csillag a sötétben:
holott minden fénycsöpp
ellobban az égen.

Volnék a végtelen,
önmagát szemlélvén:
s beléolvad létem
amidőn átélném.

Vagyok, ami minden
időben időtlen:
létezés, amelyből
meghalni kinőttem.

Voltom: ami lettem,
létem: ami vagyok,
leszek, ami holtom
homályán túl ragyog.

                                          (München, 1961)
  

     - 1992-ben a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság Berzsenyi-díjjal tüntette ki. Én úgy tudom, hogy ezt azok kapják, akik helytállnak hazánkért, a magyarságért, Magyarországon kívül.
     - Számomra azért is nagy megtiszteltetés, hogy ezt a díjat kaptam, mert ezt írók, költők, művészek, szóval kartársak kapják, nem valamilyen állami vagy politikai meggondolásból, hanem mert tetszik nekik, amit láttak és olvastak. Ez nagyon jól esett nekem.
     Föltételezem, hogy azok, akik elhatározták, hogy ezzel a díjjal kitüntetnek, átlátták a helyzetemet külföldön, hogy milyen nehéz volt fenntartani, megtartani a magyar nyelvet, ezenkívül pedig hát a rádiós munkásságom is magyarul folytattam, tehát az is hozzátartozott.
     Úgy tudom, hogy ezt a díjat inkább az elszakított országré- szekben élő írók és költők kapják. Ilyen értelemben én is elsza- kítottnak tekinthetem magamat, de nem olyan közegben, mint aki Erdélyben, Felvidéken, vagy Délvidéken él.
 

* Az interjú a Duna Televízióban, 1998. január 2-án elhangzott beszélgetés rövidített és egyben bővített - az írott formátum által megkövetelt - változata. Szeretettel köszöntjük a 70 éves költőt! (A szerk.)