Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 3.sz.
Z. NÉMETH ISTVÁN
 
Hatvanhatodik perc
 
Kedvesem, az írógép, becsomagolva, sarokba vágva.
Macskára csukódik így fedél, mikor beleszédül
egy szemeteskukába. Mit ér itt szentbeszéd, szentírás,
szent ihletés? Mit ér az érkező indulat, az induló ékezet,
az érzet, az érzelem, az érzékiség? A vers kiűzetett.
Ülök a széken, az ölem hölgyrengést kíván, kéne egy
rajzszegnyi szerelem. Bénult a nyelv, nem emlékszi a csókot,
a csábítás tüze csíp, döng a jégdarázs fülemben, eleven
emlékek nyalják tenyerem. Mit ér a mélykék orgazmus
ilyenkor, a sötétzöld hajú lány mellbimbója ujjaim közt?
Cigarettát sodor a vihar. Villámmal gyújtja meg, s
elszívatja a forgószéllel. A csikket elnyomja egy malomkerék.
Fátyol leng, odafenn a dombon valakinek a köldökéhez
érnek, fenyőgyanta illata száll. Nincs megoldás,
a hazug elbeszélésekben megfakul a tinta,
marad a tiszta papír, s rajta a már láthatatlan karcolás.
Levelet írok így: karcolom a papírt egy tűvel, álbajuszt
ragasztok s álszakállat, álszívem álnokul álmodik majd
az áldozatról, aki szerint a világ - egy Gép lett.
Amint megértem, megüzenem, mi hajtja ezt az ostoba gépet.
Mitől ennyire mély és távoli űrbe helyeztek el minket,
két érzékeny, tétova ügynököt. Ha várni tudsz, más lesz
minden, ami él és mozog, átlényegül. Bár megroppannak
az éjszaka hatalmas tartógerendái, s nyakunkba zuhanni
látszik a Világegyetem, nem fog fájni, megígérhetem,
mert a Láthatatlant addigra kitámasztom vállaimmal,
s megtart minden érző lényt az Emlékezetem.