Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 2.sz.
 
SZAKOLCZAY LAJOS
 
Kikötő
Jegyzetek éjfél után
 

Kurucz István András műtermében nézelődöm, jegyzetelgetek, és nem hagy nyugton a kérdés: ez a viszonylag fiatal, ám lassan a középgenerációhoz tartozó festőművész hogyan lelt rá, minő sugallatra a legkarakteresebb képeit meghatározó fő motívumra, a bivalyra. Egyszerű volna a válasz, ha azt mondanám, hogy a vásárhelyi hagyomány vállalása, pontosabban átörökítése révén. De itt másról van szó. Olyanféle teremtésről - nemcsak az Alföld por-csendjét fölkavaró drámáról -, amely leginkább, idevonva a mítoszi értelmezés köreit is, Tóth Menyhért Európa című vásznán tapasztalható. Ahogy a klasszikus elődnél a nyakával-fejével földre kényszerített bika, ez a kivetettsége ellenére ugyancsak sok mindent szimbolizáló ember-állat egyszerre föld-valóság és meglebegtetett éteri tisztaság, a föld és az ég elemeinek a foglalata, úgy Kurucz bivalyai is többek önmaguknál.
     Bálványok, amelyek körünkben és az esztétikum szférájában lakoznak. Szépek és félelmetesek, s mindőjük szemében - az új vadakra jellemző festékfölhordás és ecsetkezelés mellett is észlelni ezt - lángol vagy parázslik valamiféle tűz. A szenve- délyé, az érzéki kiteljesedésé, netán az elárvultság ellenére is a bizakodásé? Most nem annyira a karám-lét elhomályosította szem pisla lángja érdekel, hanem a hátulról való behatolás erejét-izgalmát megtestesítő Bivalynász II. (1994) szeretkező párját, főképp a bikát jellemző kozmoszi mértékű aktív homá- lyosság. A már-már kitüremkedő szemgolyókkal is a befelé látás gyönyöre. A vörös háttér előtt mozgó kék-lila bivalyok láttán, vagy ha csak rájuk gondolok is, nem állhatom meg, hogy azonnal kézbe ne vegyem Jékely Zoltán, a női szépségben gyakran megmerítkező érzéki látnok verseskötetét. Az Elefánt-szerelem dinamizmusa ott él Kurucz István András Bivalynász című remekén is. "Elefánt-pár szerelme a gyöngyház láthatáron, / Nagy, lomha tömegüktől lüktetve reng a föld. / Amint fektemben nézem, Rád gondolok virágom: / Együtt, együtt megélni e behe- mót gyönyört! // Bizony mondom: a kéjük tömegükkel arányos, / Az elefántokénál a földön nincs nagyobb, / Földrengés morajától riad a messzi város, / S nézd, nézd, hogy lángadoznak láttán a csillagok!"

Magda Vašaryovát, azaz Vásáry Magdát nézni, tudjuk ezt ama híres Menzel-film, a Sörgyári capriccio óta, szemet bizseregtető gyönyörűség. A sörfogyasztás növelését serkentő reklám- szövegekre - "Megrendült az egészséged? / Kóstold meg a söröcskénket" stb. - szinte alig emlékszem, jóllehet tucatnyinál többször néztem végig Hrabal század eleji üde históriájának filmváltozatát, viszont a főszereplő hölgy csaknem minden mozzanata megmaradt bennem. Jiři Menzel tökéletesen ráérzett arra, hogy a kellem és báj (no meg a húsevés és a sörivás, a játék és a szerelem) forrásvidékén született csodát csak Vašaryova képes a maga szűzies tisztaságával, hús-vér alakként megjeleníteni. Ahogy duma-sógorával táncolt, ahogy a vele incselkedni akaró doktort keble halmának melegével elaltatta, ahogyan a derekánál lejjebb lelógó szőke hajával végigbiciklizett amaz eszményi kisváros bámészokkal teli főutcáján, mind-mind jeles pillanatai az élni vágyást tökéllyel visszaadó alakításnak.
     A kétszáz éve született Donizetti és az égi csatorna (3sat) jóvoltából ismét találkozhattam Magda (a tévé szerint Magdaléna) Vašaryovával, vagyis briliáns Stuart Máriájával, amely drámai súlya révén épp a föntebb említett szerep ellenkezője. Petr Weigl filmje két Stuart Máriát olvasztott egybe: Schiller verses drámáját és Donizetti kevésbé ismert operáját. Tehát a zene és a költészet (a jobb részeiben ugyancsak muzsikaként hangzó vers), az énekhang és a beszédhang váltogatta egymást, volt hogy együtt szólt ebben a nagy hatású opera?-, dráma?-filmben. A jelenet, sok hatásos közül az egyik, attól csak még megrendítőbb, hogy az imazsámolyon térdeplő Magdaléna Vašaryova-Stuart Mária gyónását a háttér kóruséneke kíséri.
     Az ördöngös technika láttán vélhetném, hogy ezúttal nem is volt olyan nehéz dolga a drámában ugyancsak kitűnőt nyújtó színésznőnek, hiszen az általam látott filmen az énekhangot Joan Sutherlandtól, a (német) beszédhangot pedig Cornelia Bojétől kölcsönözte. (A Robert Dudley-t alakító Milan Kňažkónak pedig nem kisebb művész volt az énekhangja, mint Luciano Pavarotti.) Csak felerészben van igazam. Az ének és beszéd mint hangulat-, s jellemformáló eszköz ugyan fontos érzelmi tartományok közvetítője, de kell a kifejező test, a szerep (figura) átélése, s a szemtől a kézig húzódó gesztusrendszer célirányos működtetése is. Magdaléna Vašaryova nemcsak jól értette, hanem magán át is hullámoztatta a bolognai zenét (zenekar és kórus: Teatro Comunale; karmester: Richara Bonynge).

Kós Károly december 16-án született. Hogy éppen akkor vetem papírra eme sorokat, az csak a véletlen műve. De ha már így hozta a szerencse, hogy Károly bácsival megint találkozhatom, kötelességem fölidézni rendíthetetlen alakját. Életem nagy ajándéka¸ hogy többször is meglátogathattam a kolozsvári "varjú-várban", ebben a különös szentélyben. A Rákóczi úti domboldalon fölfelé vivő számtalan kőlépcső megmászása időt adott a gondolat összeszedésére. S amire Zsófi asszony - láttam még színpadon, épp a Budai Nagy Antalban - és férje, a festőművész vörös Kovács ölelő karjaiba értem, általában ők fogadtak a házban elsőkként, rögtön odalett megilletődöttségem s lámpalázam is. Károly bácsi, aki többnyire saját szobájában egy karszékben trónolt - ebben a megrendíthetetlen nyugalomban erő volt -, már nekem jóleső izgalommal várta a híreket: mi van a Tiszatájjal, miért csak a vidéki folyóiratokban adódik hely az összmagyarság s azon belül az országhatáron kívül rekedt kisebbségek ügyeinek tárgyalására? Nem hallgatással, hanem dühös beszéddel - vendéglátómhoz csatlakozva: értetlenséggel telített morfondírozással - adtam feleletet.
     Egy-egy látogatásom, ha egyedül mentem és nem baráti csoportban, általában pár órát tartott, de volt közte - szinte hihetetlen - hat-nyolc órás is. Kalász Marciékkal, magam is feleségestül, épp a halál előtti évben voltunk Károly bácsi vacsoravendégei. Éjjel fél kettőkor még az asztal mellett - de már nem az ebédlőszobában - ültünk s diskuráltunk. A máskor keményen szigorú sziklaember az est folyamán többször fölnevetett s ezen-azon tréfálkozott is. Szóba került valamely padláson őrzött koporsó is, amely várva a "használatba vételt" - közben el akarták lopni - költő helyet adott a madaraknak. Aki mesélés közben mindvégig nevetett, az a halálát nevette ki? Azt, amire olyan méltósággal készülődött?
     Mondják, élete utolsó hetében Kós Károly ételt és italt nem vett magához, s a külvilág híreit (levelek, küldemények, látogatók stb.) sem engedte szobájába. Bibliás keménységgel lépett át ama régióba, amit mi még gondolatban is félünk megközelíteni.

Andorka Rudolf, az etikát a tudományos gondolkodás egyik legfőbb alkatrészévé tevő tudós, sajnos, már nincs közöttünk. Felelős gondolatai viszont igen. Egy nemrég megjelent tanul- mánykötetben ("Most a holnapért" - Szövetség Magyaror- szágért, Magyarország népesedése a XX. században; Püski, 1997) olvasom eszmefuttatását, ezt a világos, a szakmai zsargonon messze felülemelkedő helyzetmagyarázatot. "Szeretnék két olyan külföldi ország példájára hivatkozni, ahol az elmúlt évtizedekben a gyermekszám csökkenése megállt, sőt a megszületett gyermekek száma nőni kezdett: az egyik Franciaország, ahol a két világháború között rendkívül alacsony volt a születésszám, s a fejlett francia népesedéspolitika jelentős összegekkel támogatta a gyermekes családokat.
     A másik Svédország, ahol szintén nagyon korán leesett a gyermekszám az egyszerű reprodukciós szint alá, azonban 2000 körül emelkedés várható. Mind a francia, mind a svéd demográ- fusok meg vannak győződve arról, hogy ez annak a politikának köszönhető, amelyet ők alkalmaztak.
     Mindkét ország jelentős erőfeszítéseket tett, s ezek a statisztikában is megmutatkoztak. A franciák pénzt adtak, a svédek bölcsődét, óvodát, gyest, szülési szabadságot stb.
     Emlékszem, Samuel Preston, amerikai demográfus előadásában - amelyet akkor tartott, amikor megválasztották az Amerikai Demográfiai Társaság elnökének - az amerikai gyermekek helyzetéről beszélt, s különböző adatokkal támasztotta alá, hogy közöttük milyen sok a szegény, hátrányos helyzetű, míg az idős amerikaiaké évtizedek óta javul. Számomra azt a fontos gondolatot fogalmazta meg: El kell gondolkozzunk azon, mi érdekel bennünket. Ha csak a saját jövőnk, akkor jó. Ha azonban a nemzetre, a közjóra is gondolunk, tűrhetetlen, hogy a gyermekek nagy és egyre növekvő része szegénységben nő fel. Ez az egész amerikai társadalom jövőjét is súlyosan fenyegeti, s ugyanezt természetesen elmondhatjuk Magyarországról is. De mégsem reménytelen a helyzet! Nem arról van szó, hogy önpusztító nemzet vagyunk, hanem arról, hogy a gyermekes családok nehéz anyagi helyzetbe kerültek. Ezen azonban segíthet egy központi kormány által kezdeményezett és a Parlament által jóváhagyott családpolitika."
     Az Amerika majmolásában jócskán elöl járó kultúrlények - itt aztán fölemelhetnék a fejüket - meghallanak-e valamit egyáltalán ebből az "amerikai" üzenetből? És azok, akik tehetnének valamit, a Parlamentet sokszor csak a túlélés melegágyának gondoló politikusok - a szemüket a kapitalizálódásra függesztő siserehad - átérzik-e Andorka szavainak komolyságát? Apám, a géplakatos, aki négy gyermeket nevelt föl és nyolc évtizedig szinte ki sem engedte kezéből a kalapácsot, nehéz helyzetekben azt mondta, reménykedjünk. Eme megejtő tömörséghez csatlakozni remélhetően nem jelenti a dolgok elől való megfutamodást.

Czibor Zoltán, a zseniális labdaművész, a Rongylábú, a Bolond, költőbarátom - Szöllősi Zoltán - fiának a könyvében (Dribli az égig, Print City Kft., 1997) valósággal a mennybe emeltetett. Egy nyíregyházi irodalmi hangosújság fölvételén ismertem meg Szöllősi Györgyöt, aki elmondta, hogy sport szakot végez valamelyik egyetemen, de minthogy nem tudja a következő félév tandíját kifizetni, szüneteltetni kénytelen tanulmányait. Szerencsére csak hivatalos tanulmányait függesztette föl, a tanulás irtózatos, ugyanakkor fölemelő munkáját nem. Mert éppen könyvcsináló kedvében volt, a hajdani labdarúgó aranycsapat balszélsőjéről, Czibor Zoltánról készített egy könyvet. S minthogy az anyaggyűjtés, a magnetofon-interjú során emberi közelségbe került hőséhez, a nem mindennapi pályafutást bemutató kötet izgalmas portré, ugyanakkor érzelmi mozaikkockákból összeállt önportré is. Czibor, a vagány, az aranycsapat egyik fenegyereke nemcsak kiismerhetetlen cselezőművész volt, akinek a labdával való mozgása már-már költészetként értékelhető, hanem nyílt eszű, egyenes, véleményét sohasem takargató magyar is. Akinek az egyesek által elcsépelt fogalmak, a haza, a magyarság stb. régen is és ma is (egészen nemrég bekövetkezett haláláig) nagyon is sokat jelentettek, s mint értékfogalmak, bármerre is járt-kelt a világban a labdarúgó, meghatározták egész életét.
     A rengeteg, eddig jobbára ismeretlen képet nézem, a magnó-beszélgetést kiegészítő, régi művekből vett idézeteket, de a vallomásnak van egy olyan mély - az érzelmi hovatartozást rögzítő - rétege, amely nélkül kevesebb volna az arckép. Hadd olvassak hangosan a kötet 134. és 135. oldaláról: "Nem magamnak futballoztam, hanem a magyar közönségnek, a magyar népnek. Hogy a mi zászlónk följebb menjen, mint a másiké, tisztelve ugyanakkor a másodikat és a harmadikat is. Mindazokat az országokat, akik megjelentek az olimpián. Én ilyen vagyok. Nem magamnak, hanem a családomnak, a magyar hazámnak óhajtottam mindig, hogy legalább, ha eljutunk egy külföldi mérkőzésre, játsszák a Himnuszunkat. Akkor, amikor itthon nem játszották, csupán csak azért, mert úgy kezdődött, hogy »Isten, áldd meg a magyart...«."

Herb Ritts, a világhírű, eddig több önálló albumot is megjelentetett amerikai fotóművész kiállítására invitáló meghívón öt - négy fehér, egy fekete - női szépséget, valójában öt igencsak foglalkoztatott fotómodellt fedezek föl némi segítséggel. A bécsi KunstHausWien-ben rendezett tárlaton - a nagy méretű fénykép fő helyen áll - megtudom a hölgyek nevét is: Stephanie, Cindy, Christy, Tatjána és Naomi. A katalógus, legalábbis a Közép-Európa országútjait járó kultúrcsavargók számára, igen drága (750 schilling), így nem tudom megvásárolni. Marad a bő jegyzetelés és a vázlat-rajzolás. Több látogatóban derültséget kelt ebbeli igyekezetem, de akárhogy is van, a megannyi skicc nekem hasznos támasz. A jegyzetekből, ha volna igazi fölvevő piac, nyugodtan kikerekedhetnék egy kritika is.
     Herb Ritts, rögtön látom, a világból jobbára a szépséget hasítja ki. Sohasem a véletlen pillanatot ábrázolja, fotói - készüljenek akár a természetben, akár a műteremben - be vannak állítva. Gondosan előkészített mesterdarabok. Semmi ziláltság, semmi kócosság. Még az aránylag legmegdöbbentőbb is - például az Afrika-sorozat egyik darabja: Idősebb massai asszony lába - rongyoltságában szép, jóllehet a fénykép csaknem szociofotó. A művészt különösen a test - férfié és nőé egyaránt - izgatja; s ha az valamiképp fölékszereződik (például akár a tengerpart homokszemcséjével), különösképp. Ritts kitűnő portréi - a lisztes arcú bohóc képében négyszer is ránk vigyorgó Jack Nicholson, a hűvös, orosz ikonarc pózban is csábos Tatjana, a szépsége ellenére markáns Sophia Loren és az egyszerűségében lenyűgöző Nelson Mandela stb. - arról tanúskodnak, hogy a néha kimódoltnak tetsző beállítás is teremhet esztétikai értéket. Egy jellemző, dinamikus mozzanat igézetében készült fényképet, a Jackie Joyner-Kersee-t hármasugrás közben elkapó mozgás-tanulmányt pedig a képkivágás élteti. Jóllehet a néger sportolónő feje tudatosan lemaradt a képről, a megfeszített test, a földre épp érkezni készülő jobb láb, a homokon észlelhető árnyék mind-mind az erő, a szépség szimbóluma.

Kovalik Balázs, a nemrég Münchenben végzett operarendező nem mindennapi tehetség. Hogy látja, érzi, sokkoló látványként értelmezi az operaszínpadot, az korábbi szegedi rendezéseiből is kiderült. Puccini Turandotját az év végén az Erkel Színházban vitte - ha furcsán hangozhatik is e magas minősítés - világ- sikerre. Már most, pályája kezdetén, szinte mindent tud. Kiválóan látja a teret, megszerkeszti a színpadi mozgalmasságot reveláló ellenirányú mozgásokat, érzékletes képpé fogalmazza a drámát (Kalafot például az első felvonás végén, szimbolizálva veszéllyel teli szerelembe esését, egy fokozatosan táguló, majd a férfi belekerülése után szűkülő fény[láng]kohó nyeli el.) S ami a legmeglepőbb: Kovalik tömegmozgatása. Ebben az általa ilyenné formált egyenruhában és egyenarcban s a keleti mozgás- művészetekre épülő, értelmező mozgásban benne van minden, amit Kína proletárjairól tudni kell, vagyis a manipulálható, a hatalom kénye-kedvének kitett emberáradat mindennél árulkodóbb képlékenysége. Fekete Veronika Turandotja meglepetés: a fényesen induló pálya első jelentős lépcsője. Az eddig lezajlott mind a hat előadást láttam, de legnagyobb sajnálatomra B. Nagy János, az első szereposztás Kalafja még nem került - betegsége hátráltatta? - színpadra. Egy lelkiis- meretes kritikus mitévő legyen ilyen esetben? Vár és vár, hátha föltűnik egyszer majd a hiányzó, és az előadásról szóló beszámoló, minden alakítást értékelve, nem lesz lyukas.

Tamási Áron centenáriumának jegyében szerveződött 1997 végén a sepsiszentgyörgyi színházi találkozó, amelyen a csaknem összes élő Tamási-produkció részt vett. Két rendező, a szatmárnémeti Parászka Miklós és a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László - mindketten a modern színházművészet fölkentjei - hívta föl magára, nem először a figyelmet. A Parászka vezette Harag György Színház Tamási sokak szerint legmodernebb darabját, az Ősvigasztalást, míg a Bocsárdi nevével fémjelzett hazai társulat (jólesik leírni: a Tamási Áron Színház) a Vitéz lélek című színpadi játékot mutatta be. Meghökkentő - különösképp a szövegkörnyezetre értendő - lecsupaszítással, ám drámai erővel. Hogy közönségsiker lesz-e a két előadás, az a jövő zenéje, de föltétlen dicsérendő mindkét színházi szakember totalitásra való törekvése, az agresszív látványszínházat létre hozni igyekvő kísérlete.

Pieter Bruegel d. Ä. hatalmas családja, ez a népes németalföldi festőcsalád elkápráztatott - bevallom, elsősorban létszámával - a bécsi Kunsthistoriches Museum sok termet betöltő kiállításán. Szinte minden rokoni kapcsolatra itt is mondható, hogy az alma nem esett messze a fájától, de evvel a magyar közmondással csak összemosnám a különféle értékeket. A bécsi múzeum sokszor látott vásznai, hiába hoztak melléjük még a világ minden tájáról pár száz festményt, a maguk nemében unikumok. Így rögtön látni, hogy a sok Bruegel (Breughel) közül a legöregebb, vagyis Pieter Bruegel d. Ä. a legzseniálisabb festő. Az utódok, főképp ha a mester másolására vetemednek, meg sem közelítik az ő - rögzítsük: utánozhatatlan - szintjét. Ama híresen szép Parasztlakodalom (1568 körül) például Pieter Breughel d. J., vagyis az egyik fiú ecsetjén (1622) már-már értékelhetetlenné torzul, leginkább avval, hogy a vaskos, ám átszellemült alakok az új megidézés során bárgyúkká válnak. S mi más ez, ha nem az igazi mester művészetének meghamisítása. Persze e sommás ítéletnél azért jobb a kiállítás, a kíváncsian kutakodó szem rálelhet ilyen-olyan értékre, de a Paraszttáncot, a Bábel tornyát, a Téli vadászatot jellemző varázslat az utódok ecsetjéről már hiányzik.