Új Forrás - 1998. 1.sz.
PRÁGAI TAMÁS
 
"most titokban egy fa nőtt"
Az "autonóm komplexus" vizsgálata Mándy Iván
Előadó megjelenik című novellájában
 

Egy tanulmánynak, amely ily kacifántos címmel rendelkezik, illik úgy kezdődnie, hogy megmagyarázza, miről is szól majd. Mi is az az "autonóm komplexus"? A kifejezés Carl Gustav Jungtól származik, aki Az analitikus pszichológia és a költői műalkotás közti összefüggésről című írásában a következő megállapításra jut: "A művészetnek csak az a része lehet a pszichológia tárgya, ami a művészi alkotás folyamata, az azonban nem, ami magát a művészetet teszi." Másképpen: "hozzáfogtam, hogy többé nem a költőről mint személyről beszéljek, hanem az alkotó folyamat- ról". Hasonlata, mellyel az alkotás folyamatának sajátos felfogá- sát érzékelteti, különösen tanulságos számunkra. "Az alkotás úgy él és nől az emberben, ahogy a fa a földben, amelyről táplálékát kicsikarja. Ezért járunk el helyesen, ha az alkotó formálódás folyamatát élőlényként fogjuk fel..." Ez az alkotó folyamat az autonóm komplexus.
     E tanulmány célja tehát az alkotó folyamat vizsgálata; de abban a szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy e területhez általában mint olvasó közelíthetünk. Az efféle vizsgálat egyébként régi vesszőparipája az irodalomelméletnek, hiszen sokakat foglalkoztat a kérdés: hogyan is keletkezik a műalkotás. Ténynek tűnik, hogy kialakulás és kidolgozás közt valami ködös sejtelem leledzik, valami homály, átláthatatlan zűrzavar. "A kialakulás - írja Weöres - többé-kevésbé szándéktalan és nagyrészt öntudatlan mozzanatok egymásutánja; és a kidolgozás, bár hol kisebb, hol nagyobb mértékben automatikus, alapjelenségét tekintve szándékos tevékenység." Ha már a gyakran idézett példáknál tartunk, Kosztolányi, aki különbséget tesz költői és regényíró ihlet között, szintén tartalmas mondatokkal ajándékoz meg bennünket. Legjelentősebb számunkra most ez: "Ennek a pusztán elképzelt világnak is éppoly csodálatos, változhatatlan törvényei vannak, mint annak a világnak, melyben élünk." Nos, ez a homályból elénk kerülő rendszer - ez az a titokzatos fa, melynek gyümölcsére kíváncsiak vagyunk.
     A fentebb idézett Jung-tanulmány gondolatmenete persze nem pusztába kiáltó, hanem nagyon is személyre szabott szó volt. A mester, Freud elveitől való elhatárolódás igénye könnyen felismerhető benne. Az egyéni tudattlan, aminek földerítésére Freud és tanítványai vállalkoznak, Jung szerint csupán egyetlen, és nem is legfontosabb vizsgálható rétege a műalkotás létrehozó lelki folyamatnak. Sokkal gyümölcsözőbb a kolektív tudattalan vizsgálata. Ám kétségtelen, hogy a Freud féle vizsgálatnak is vannak vonásai, melyek fölkeltik érdeklődésünket. Freudék a figyelmet a különös, szokatlan tartalmak felé terelik, ezekben vélik felfedezni a tudattalan megnyilvánulásait. A tudattalan köszön vissza az álomban, az elszólásokban, zavaros helyzetekben, és a különös fantáziaproduktumokban.
     Jung tetszetős modellje jelentős probléma elé állít bennünket, amint konkrét műalkotással szembesítjük. A műalkotás esetünkben Mándy Előadó megjelenik című novellája. Kötetben először 1970-ben jelent meg, keletkezése tehát nyilván korábbi. Tartalma igen egyszerűen: egy kiskaliberű, szociálisan terhelt népművelőt átver, palira vesz a szerelme. A kérdés az, hogy hogyan ragadjuk meg a novellán keresztül az "alkotó folyamatot". Az elemzés során nyilvánvalóan nem az író személye érdekel bennünket. Nem kérdezzük, mit élt meg a hetvenes években az író, dolgozott-e népművelőként, elhagyta-e szerelme, járt-e gyermekotthonban etc. Mindez érdekes információ lehet, de mivel a novella világának fölnyitásához az efféle magyarázatok tömege nem járul hozzá, hanem inkább óhatatlanul leszűkíti a jelentések körét, az ilyen megközelítés mellékvágánynak minősíthető. Mielőtt föltennénk a kérdést, hogy mi is az "autonóm komplexus", kérdezzünk rá, hogy mit nyerünk a kérdés fölvetésével.
     E tanulmány munkahipotézisként felteszi, hogy az autonóm komplexus megnyilvánulásának (azaz az archaikus tartalmak előretörésének) a hétköznapitól való eltérést tekinthetjük. Ez a defíníció látszólag közel áll a romantikus felfogáshoz, amely a műalkotás lényegét a szokatlanban látja. Ám a szokatlan szó használata nálunk nem azonos a hétköznapival. Különös, de törvényszerű is, hogy az irodalom vizsgálata során, amint a figyelem a konkrét szöveg felé fordul, szinte azonnal megjelenik az irodalmi nyelvnek a hétköznapi nyelvtől való elhatárolásának igénye. Ez leginkább a formalista-strukturalista megközelítés sajátossága. "Alapvető állításuk az volt és az ma is, hogy az irodalomtudománynak mint olyannak tárgya az irodalmi anyag specifikus sajátosságainak kutatása kell hogy legyen, amely sajátosságok minden mástól megkülönböztetik..." - írja Borisz Eichenbaum A formális módszer elmélete című 1925-ös tanulmányában. De nem idegen ez a megközelítés az amerikai "új irodalomtudomány"-tól sem: "Richards ezért határozottan elkülöníti a tudomány és költészet nyelvét, az előbbire a nyelv megnevező (referenciális), az utóbbira az érzelmi (amotív) funkció elsődleges érvényesülését tartva jellemzőnek" - írja Vilcsek Béla. (Az irodalomtudomány provokációja, Bp., 1995) Magunk részéről természetesnek látjuk, hogy amint a műbe való belemerülés (ráközelítés) jellemzi a vizsgáló módszert, felmerül a különbözőség meghatározásának igénye, amint pedig a folyamszerűség (alkotó-mű-befogadó viszony stb.) kerül előtérbe, a leírás megnevező. Mindezt leginkább a horizontváltás hasonlatával érzékeltethetjük - ha Csontváry Magányos cédrusát mintegy tíz centiméteres közelségből vizsgáljuk, az elénk táruló jelenség színek és felületek viszonyrendszere. A távolodás során az így megismert ismeret elhalványul, és figyelmünket egy-egy tenyérnyi részlet, vagy a vonalvezetés köti le. Mintegy három-öt méter távolságból föltárul a kompozíció tengelye, a föntet lenttel összekötő cédrus.
     A mi esetünkben az összeköttetést az írói és olvasói világ között az archetípusok egyetemes volta teremti meg. (A közös nyelv persze feltétele az ilyen párbeszédnek.) Irodalomelméleti szempontból a műalkotás olyan tulajdonságait is "szokatlan" jelzővel illethetjük, mint a szerkesztettség, az alakformáló erő, vagy a sajátos, erőteljes nyelvhasználat, melyek - ha a műbe belefeledkezünk - meghatározni látszanak annak egyediségét. De amint a műalkotást párbeszéd részeként tekintjük, fenti tulajdon- ságok pusztán egy (meglehet sajátos, de) általános kommuni- kációs folyamat jellemvonásainak tekinthetők. Úgy véljük, a párbeszéd kezdete az, hogy az archetipikus képek megszólítják az olvasót. Az olvasás ezen szintje nem az észlelés tudatosságát jelenti - egyszerűen arról van szó, hogy úgy érezzük, a műben minden a helyén van. Az olvasás ezen fázisában a szokatlan nem tűnik fel - a kiegyensúlyozottság érzete jellemző. Az a bizonyos rend áll helyre, amire Kosztolányi az alkotó folyamatnál utalt, vagy amit Heidegger "létmegnyitás- ként" nevez meg. Még egyszer hangsúlyoznánk, hogy ez egy általánosan elismert, kelle- mes érzés, ami a minden a helyén van felismeréséből fakad. Az olvasó figyelmét ezután az esemény szokatlan vonásai keltik fel.
     Vizsgálódásaink során hiába tételezünk fel egy hipotetikus olvasót, nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy ez a hipotetikus olvasó mi magunk vagyunk, valójában saját észlelési mechanizmusunkat elemezzük. De nem is baj ez. Hiszen a mű ilyen, természetes, "naiv olvasata" az, amiben a személyiség leginkább részt vesz. A személyiség ilyenkor ösztönösen szelek- tál; mivel egészében megszólított, totalitásként szembesül a mű totalitásával. Lényegének megfelelően hangsúlyoz, emel ki, hagy el részleteket. Szembesüljünk most egy ilyen "naiv" olvasattal.
     Azt vizsgáljuk tehát, hogy Mándy Iván novellájában milyen furcsaságokra bukkanunk, azaz, fuigyelmünket milyen kihívások érik. Az első "elszólás" mindjárt a novella elején megmutatkozik. "Biller úgy érezte, már nagyon régóta kering a terek közt." Kétségtelen, hogy a tér szó elsődleges jelentésében mindvégig megőrzi kapcsolatát az értelemszerű nem utca tartalommal, ám az idő érzékeltetése miatt ("régóta") szokatlanul fogalmivá válik. A "kering" szó is a kozmikusság felé vezeti képzeletünket. A kozmikus bizonytalanságérzést a "valaki" szó hangsúlyosan, két ízben is mondat elején való szerepeltetése különös módon aláhúzza, személytelenség vonásával ruházza föl. A novella kezdő impulzusa tehát: személytelen bizonytalanság.
     A második mozzanat, ami a szerelmi visszaemlékezésből, narrációból kilóg, a következő: "Megállt. Mintha egy kutya hideg orra ért volna a lábához. Még ez hiányzott!
     Nem volt mellette senki.
     Ronda, sötét tér."
     Látszik, hogy a tér kozmikusságának metaforája a "sötét" jelzővel folytatódik, ám még valami megjelenik, és ez a hihetetlen, a »misztikum«. Igaz, Mándy itt is zseniálisan lebegtet: a "nem volt mellette senki" a társas kapcsolat hiányára is vonatkoztatható, a későbbi "Ha bekerülök valahova, nem jövök többé ilyen helyekre" szintén ezt, a társadalmi, társas mozzanatot erősíti. Vagy magyarázhatnánk úgy is a jelenetet, hogy egysze- rűen az érzékek játékáról, érzékcsalódásról van szó. De ebbe a naiv olvasó nem törődhetne bele. Vegyük komolyan a szerzőt - súgja. Kutya volt is, meg nincs is. Az irracionalitás motívuma egészen áttételesen, fátyolosan, tükör által homályosan jelenik meg itt, ám később mégis ez a motívum erősödik majd fel.
     A nevelőotthonban, ahol Biller Sándor Petőfi Sándorról tart előadást, mindig énekelnek. És mit? Elsősorban indulót. Szúnyog úrfit. Beültetem kiskertemet tavasszal. A szocializmus szemetjét, akárcsak Bulgakov irodahősei, amikor a sátán megjelenik Moszkvában. Igaz, a sátán kísérője kandúr, nem kutya; kutya kíséri viszont Tarkovszkij Stalkerét, Íróját és Tudósát, amikor belépnek a Zónába. Ugyancsak közismert regénycím: A sátán kutyája. Mintha ezen a szinten a naiv olvasóban rövidre zárulnának az áramkörök, és létrejönne valamiféle katarzis, kisülés. A motívumok ezen összecsengését nyilván nem tudatos szándék szülte; nem "irodalmi hatások" ezek, hanem valamilyen általános emberi életérzés megnyilvánulásai, azaz: a kollektív tudattalan.
     Kétségtelenül a probléma leegyszerűsítésének tűnhet, ha a motívumok vagy horizontok vizsgálata helyett egyszerűen általános emberi, azaz archetipikus motívumokra utalunk, mégis kénytelenek vagyunk ezt a magyarázatot követni, amennyiben úgy tűnik, ez modellezi jobb közelítéssel a valóságot. A naiv olvasó ilyen és hasonló felfedezései sugallják leginkább, hogy egymástól távol eső helyeken, esetleg viszonylag kevéssé érintkező kultúrkörökben is megjelenhetnek ugyanazon motívumrendszer leképződései. Mintha egy hatalmas lombikba öntött anyagokból különféle helyeken és különböző időben más-más anyagok kristályosodnának, ám abban mind egyezik, hogy mind kristálytulajdonságokat mutat. Ha megvizsgáljuk példának okáért Jung e tanulmány bevezetőjében idézett fa hasonlatát, máris emlékezünk, hogy a fa megnevezés számtalan asszociációt ébresztett bennünk, a Paradicsom fájától Adyn át az altaji népmeséig. A naiv olvasó is ember, és ezért szereti a világot egységben látni; épp ezért lelke megtalálja egy jelenség leírására a legalkalmasabb képeket.
     A következő említésre méltó jelenet roppant emberinek tűnik, ám fokozatosan vezet a hihetetlen felé. biller fantáziálásáról van szó. Egy partizándalt(?) hallgatva a várost fölszabadító hős, a győztes szerepébe képzeli magát. Természetesen vetélytársa, a szerelmi hőármas fölösleges tagja, a mérnök lesz a megalázott fél, a gyáva. Ám amint az agresszió motívuma nyílt szervező- erővé válik - egyre hihetetlenebb helyzetekbe követjük Billert. Előadása zűrzavarossá válik, majd: "Belekiáltotta a terembe: - Elvtársak! Petőfit elsikkasztották!" Innen már egyenes út vezet az előadói szerepből való kilépésig, amikor szerelméről kezd beszélni a Vasvári Pál tanulóotthon diákjainak... és a furcsa, szintén érthetetlen fogadalomig:
     "Trombita szól alulról.
     Az overallos megállt egy hatalmas tábla előtt.
     - A fogadalom.
     Alulról kapott valami fényt a tábla. Fehéren ugrottak elő egyes sorok.
     Biller hátranézett. Félkörben álltak mögötte a fiúk. Az overallos olvasni kezdte. - Szemet szemért, fogat fogért, halálért halál.
     Biller megismételte:
     - Halálért halált.
     Kint voltak a kapu előtt."
     Ez a jelenet már teljességgel elfogadhatatlan, mivel maga a helyzet is érthetetlen a hétköznapi valóság szövetében, teljességgel érthető azonban a mű rendszerén belül, éppen a fent vázolt folyamat miatt. Szokatlanságát két tényező okozza: először is, nyilvánvaló, hogy egy tanulóotthonban nem lehet helye hasonló fogadalomnak, ez sokkal inkább valami titokzatos összeesküvés, szekta, szabadkőművesség felé tereli képzeteinket. Második szokatlan tényező, hogy az ismert: szemet szemért, fogat fogért ószövetségi formula mellett egy harmadik, kevésbé gyakran hangoztatott tételt is kimond, ami pedig még erőteljesebbé teszi az előző (kettőt). Ez szintén ószövetségi szentencia: aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontsa. A parancs a héber szövegben is rímel, ez pedig csupán a nagyon ősi, valószínűleg szállóigeszerű kijelentések sajátsága.
     Észre kell vennünk, hogy a naiv olvasó e pillanatban nézőpontváltáson esett át. Mintha néhány lépést hátralépett volna, és ismét nagyobb távolságról tekintene a műre. Az ószövetségi hagyomány idézése valami általános emberi igazság érzetét kelti, ám ugyanakkor nem ad magyarázatot Biller cselekedeteire, és ezért, mialatt azokat etikailag alátámasztja, Biller cselekedeteivel az abszolút mérce érvényességét ássa alá.
     A következő rendellenesség nem az agresszió, hanem a bezártság bélyeggel illethető: "(Majd belök egy szobába. Már van ott egypár előadó. Rossz előadó, készületlen előadó. Ülnek az ágy szélén. Nem nyílik az ajtó.)"
     Ugyancsak a bezártság motívumkörébe tartozik a legmeghök- kentőbb kép, a novella záróképe:
     "Biller a földet bámulta. Egy lépés, és megmerevedett. Bent állt - egy fában. Körülötte ágak, gallyak. Ő meg mozdulni se tudott. De hát, mi ez? Miféle fa? És hogy sétált be? Egy mozdulatot tett. A fa megelevenedett. A gallyak recsegni kezdtek, valósággal körülzárták."
     Eddigi elemzésünk jobbára a mű kompozíciós szintjén mozgott, amit természetesen nem lehet a nyelv-, valóság-, vagy értékmozzanatok szintjétől elválasztani. A mű fent felvázolt négy lélektani szervezőelvét az alábbi vázlattal szemléltethetjük:
     1. elveszettség: kiismerhetetlen terek - kiismerhetetlen szokásrend (a fogadalom) - kiszolgáltatottság;
     2. agresszió: Petőfit elsikkasztották - dobni a nőt - halálért halált;
     3. irracionalitás: a kutya hideg orra - elnyelt előadók (a szoba) - belépés a fába;
     4. bezártság: a szoba - belépés a fába.
     Fontos felismerés, hogy a lélektani motívumok egymásba átcsaphatnak, összefonódhatnak, és a kompozíciós szerkezetet stabilabbá, hogy azt ne mondjam, helytállóbbá, hihetőbbé teszik. A lélektani hitelesség oldja fel például a fába való belépés irracionális motívumát. Ugyanígy, szoros kapcsolat van az elveszettség és irracionalitás motívuma között. A műben természetesen kimutatható a hálózatszerűség mellett egy folyamat is, ami leginkább az elveszettség-agresszó(áttörési kísérlet)-bezárkózás íven írható le. Ezekhez képest az irracionális elem mellérendelőnek tűnik.
     Mi tehát az autonóm komplexus? Jelen műben, úgy tűnik, a különösség, furcsaság vizsgálata termékenynek bizonyult. Képessé tett arra, hogy fölvázoljuk a mű kompozíciójának főbb pilléreit, és magyarázatot adott a kapcsolódási pontokra. Az autonóm komplexus működése a meghökkentő lélektani motívumok szintjén volt tettenérhető.
     Arra az eddigi ki nem mondott kérdésre tehát, hogy vajon az autonóm komplexus működésrendje alátámasztja-e azt az irodalomelméleti vélekedést, mely szerint a műalkotás jellemző sajátossága valamiféle hétköznapitól való eltérésben megfogható, válaszunk igen. De ez az eltérés csak az olvasóban fogalmazódhat meg, mivel a megérintés szükségképpen teljes személyiséget kívánó, szubjektív folyamat. Az arcehtipikus motívumok valamiféle szöveg mélyén szerveződő párbeszédet kezdenek az olvasóval, aminek következménye a szövegszervező elvek folyamatos föltárása. Mind az alkotás, mind a befogadás során az alkotó, illetve a befogadó a szöveg totalitásába hatol, ez az értelmezés nulla pontja. A motívumok magukért beszélnek.

(Utóhang). A novella záróképe, a fába való bezárkózás a kudarc érzetét kelti, mintha a személyiség leépülésének, betokozódásának lenne jele. Nem lehet eltekinteni attól, hogy a fa motívuma például a Mándy világához közel álló Nemes Nagy Ágnes költészetében is jelentős képalkotó elem, címünkben idézett versén kívül is számtalan helyen, például A látvány című versben: "Egy fában lakom. Lombja évszaktalan, / az égig ér, a dadogásig, / és látom zsúfolódni zárva-termő / gyümölcseit." Nemes Nagy költészetében inkább a motívum megtartó ereje, szilárdsága domborodik ki, válaszul a zűrzavaros, embertelen kor kihívásaira. De ez már az értékmozzanatok vizsgálatának szintje.