Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 1.sz.
Fogságban
 
Mint két összetett tenyér közt a levegő,
vagy mint télikabát zsebében a hő,
raboskodom.
Arról, hogy ki tart fogva, sejtelmem sincsen,
a hóhér néha bejő, hogy megtekintsen,
fagyos nagyon.

Nyelvemen grafitpor és tinta ujjamon,
öltönyöm papírból, de szép és új nagyon,
simogatom.
Láncom amíg csörren, a fogam csikorog,
felnőttél, de bennem él még kicsikorod,
irodalom!

Rigmusokat gurító gyermek vagyok még,
mondatok hintái felett billenő ég,
mesemalom.
Színes kockáról levált szálka lett a szó,
ceruzák kitört hegyén vagyok bujdosó
kese majom.

Elég! És százszor elég! És ezerszer, sőt!
Elégetem a verset, ezt a verdesőt... !
- rebesgetem.
Mert ha felrepül, szárnyával agyonsújt.
Az emberek kinevetik, mert nagyon rút,
s temethetem.

Minden leírt mondat egy apai pofon,
bumerángként visszatér, bármerre dobom.
Lerázhatom?
A múzsa körmöst osztogat, nem csókot ád,
azt mondja, hogy halszemed van és lópofád.
Magázhatom!

Mint két összetett kenyér közt a tepertő,
raboskodom: jött, rámnézett, letepert ő,
s azóta tart.
Arról, hogy mért vagyok itt, sejtelmem sincsen,
azt magyarázza, míg keze a kilincsen,
hogy jót akart
.

(1937)