Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 10.sz.
Kovács Lajos 
Kinek mesélt?
Pilinszky János meséi az életműben


 

Pilinszky kántáló, énekbeszédű versmondó volt. Őt - főként kései műveit - mások elmondani sem merték, talán mert egyetlen hangra és az ő sajátos ívű filozófiájára volt hangszerelve minden szálkahasadása.
     Ilyen egyéni hangszínre szerelt kamaraműve az a mesesorozat is, amelyet az életműből darabonként ki sem lehet ragadni. Egyetlen tömbje páratlan kísérlete meseirodalmunknak. A japán selyemfestés egyszerűségének aszkétikus talányosságáig vezető útján Pilinszky most is - meseíróként - egészen magányosat alkot: nehezen föloldható, értetlenséget is kiváltó jelrendszere ledobott, lebomlasztott minden díszt a vázról, s e bomlás utáni, megviselt szerkezet rekonstrukcióját már egészen a véletlen jövendőre bízta. Lírájának sokszor megszakadt, mégis egyenes vonalú fejlődése meséiben, a mesék történelmében is megragadható. Egész pályája, benne el- és megítéltetése, Isten- és emberkereső bujdosása önálló oeuvre-ként értelmezhető, magyarázható. Meseírói szenvedése - mint a század közepének egész magyar "gyerek"irodalma - távol áll a gyermeki kielégülés felszabadításától. Az aktuális pillanat nemcsak őt fojtogatja: ő is nyelvi absztrakcióba fojtja, jelképbe, a hagyomány igazításra szoruló rejtvényeibe aktuális nyomorúságát. Nem(csak) kiírja magából, de felülírja azt. Átgyúrja, teremtő erejű ünneppé kántálja egyre szikárabb, egyre szűkszavúbb (nem gyermekibb) tisztasággal. Egyre ünnepelhetetlenebbül. Tisztasága sem emlékeztet végül már a gyermeki hitre, a fellélegző győzelmekre. A tragédiák katarzisához közeledő-közelítő fegyelem a vereségre készülő mesehős áratlansága.
     A teljes sorozat így lép túl az aktuális időn, a személyes próbatétel mesemotívumán. A mese az életmű részévé teljesedik, miközben új formákat és tartalmakat próbál ki, el-elbukva a kísérletekben, hogy végül csúcsok és csapdák tépett vendégeként eljusson a végletes meséig és a mese végzetéig. A klasszikus hagyományok szálkáitól a klasszikussá válás törékny esélyéig.
     A naphajú királyleány még olyan hagyományokat idéz, melyek a legjobb - gyermekeink kezébe is adható - klasszikusokra emlékeztetnek. Már-már népi a téma; nem téma mégsem, csak ürügy. Pilinszky belemarkol a kimeríthetetlen gabonászsákba, s az első kipergő szemből csírát hajtat, kalászt nemesít. Hozott is egy mesét, meg nem is. Ki ne ismerné variánsait az elrabolt királylány-történeteknek? Ki ne emlékezne a fényt, napot vesztett országok bajlódásaira? Vagy a tengeren átlábaló óriás segélyt nyújtó maflaságára, mely aztán a lányszépség láttán gonoszsággá "fejlődik"! S persze a griffes gyorssegélyre (jó tett helyébe jót kapsz) a bajban!?
     Mégis mindez ürügy, mert a mese minden mesélő epikától mentes. Mindez mellesleg-történet csupán, szinte csak azért, hogy valami mást, színtiszta költői kísérletet - tüllszerű, áttetsző szövésűt - hitelesítsen, teljesítsen ki.
     A mese kerete lelkünk évszakváltásának ábrázolása. A kezdetben "hóba-fagyba dermedt az ország..." Mindenütt "Didergő tájak csontkeményen[...] sötéten világít a fagy." Ha gyertya gyullad, "remeg a gyenge világosság[...] Hideg verem a trónszoba[...] befagy a zsíros-fűszeres / aranyszínű tyúkleves." A pálya kezdetén már oly érzékletes, pilinszkys szimbolikára ismerünk, veretes igényű komponáló kedvvel. Így lesz a jégveremországból a keretesség szabályai szerint a mese végén "mindenfelé jószagú nyár[...] szól a madár, azt mondja, nyár van[...] sütt a nap, süt földön-égen, / minden és mindenki szívében".
     A minden jóra fordul megnyugvására, a sötétség, a butaság, a gonoszság lelki évszakváltására utaltam fentebb. Pilinszky nyelvet és formát teremt mindehhez. Idézi vele az archaikus múltat, ám korszerű, modern képsorokat villóztat hozzá. Lényeges elem itt a mozgás: az alig rezdülő és a cikázó tudatosan megszínezett ellentéte. Ez vezet át a télből a nyárba, a bénultságból az energikus életerőbe. Didereg, dereng, sötéten világít a fagy, pislogat a láng, belefagy kanala a tálba - s villámként szeli át a tengert, híre fut és süt a nap...
     Ez a nyelvezet - az idézetteken túl - attól eleven, hogy minden eleme megszemélyesül (a láng "sehogy se látja a szobát; a várfalat szapora repkény, / melegen lepte be a napfény; reszketnek[...] torony hegyében a harangok"), metaforikus festménnyé, mozgóképpé csillan ("hideg verem a trónszoba"; a királylány haja: "úszott utána örökös aranyfolyosó"; az óriás mozdulatlan kőhalom; "Siet Áron a folyosókon, / a lángarany szobákon át..."), hasonlatok szép párhuzamaiban meg is feszül ("sokáig zúg villámló szárnya, / mint távozó vihar szele; / megdönti, mint hatalmas sziklát / mintha fatörzset döntene").
     A gyakorlott meseolvasó azért nem érzi az epika hiányát, mert ez a realista szimbolika idézi meg benne minden korábbi meseélményét, s mindez most színekben, érzékletes mozgalmas- ságban lesz gazdagabb, árnyaltabb, minden más meseélménynél mélyebb. S ezért hihetjük, hogy felnőtt olvasóknak szánt mesékkel van dolgunk. A gyakorlatlan mesehallgatót, a gyermeket a táj rezzenései ragadják magukkal. Olyan világban kell megmártóznia, amelyre majd a klasszikus mesék fogják emlékeztetni: ilyen az arany-ezüst-bronz hármasság, a csodálatos egyértelműség közös jegyei. S esélye van arra is, hogy szívben, lélekben szülessenek meg ezek a mozgások ("...hányódva rínak, inganak, / áznak a kisfiókák"), tájak ("karéjban a hazai halmok"), illatok ("Mindenfelé jószagú nyár van").
     Mindezt olyan kötésben: versköntösben szövi-díszíti, amely egyszerre lehet az erőtlenség és a féktelen lendület formája, formálója. A nyolcsoros versszak elegendő tér ahhoz, hogy a kilenc- és nyolcszótagos sorok lassan hömpölyögjenek, el-elakad- janak, meg is botoljanak egymásban - ugyanakkor egymásba áthajolva, egymás lendületével, csipkedíszeivel ritmussá rende- ződve nekiiramodjanak, s győztesen a megoldásig sodorjanak történetet, olvasót egyaránt.
     Ez volt-e első meséje Pilinszkynek? Ezt énekeltette vele kínja, gyötrelme? Meg nem tartható hallgatása? Hittel teli még s első akkor is, ha nyoma sincs rajta a próbáló kísérletnek. Beteljesítő történet, ahogyan azt a hagyomány és a remény kívánta.

De rögtön ott az ellensúly: A madár és a lány. Ez bizony epikus történés a javából: balladás sodrással, homályossággal, sejtetéssel. Történés van a lélekben is: az árva magányosság föl nem eszmélő félelme, a megkésett fölismerés tragikus veresége viaskodik itt az élettel.
     A madár és a lány küzdése eredeti Pilinszky-konfliktus. A folklórtól messze esik, legfeljebb a műfaji jegyek utalnak a gyökerekre. Ezekben a műfaji közhelyekben (ismétlések, gondolatritmusok, tér- és időváltások, érzékletes párbeszédek) véljük megsejteni a szomorú történet üzenetét. Ki ez a két egymást gubancoló, mégis szétszaggatva egymástól messzire csapódó lény? Gyermekmesét keresni benne, vagy személyes, de mélyre rejtett szimbolikát egyaránt sikamlós útra vezet. De mert talányos és érzékletes egyszerre, gyermekmese és szimbolikus ballada mégis, számtalan olvasattal. Csiszolt formájával a korai költői korszakhoz kötődik, nyelvi gazdagsága, költői eszköztárának csillogtatása is az induló tehetség technikai tudását idézi. Elégedetlensége, az új mondanivaló és forma keresése éppen a folklóron nevelkedett, de abban el is fáradt műköltészetünk megtermékenyítését segítette. Az írószobába zárt-zárkózott Pilinszky nem a gyermeket szólítja meg, s nem is neki csupaszítja le, öltözteti át a lüktető mesét.
Ez a lírába burkolt epika egyszerre ellensúlya és párja A naphajú királylánynak. A győzelemre most a csalódás, a szépségre a gyönyörűséges pusztulás a válasz. Ellenpontként dől össze a világ harmóniája - mert összedőlhet minden reményünk ellenére. Egy madárdalban azért benne marad minden olvasat esélye (a szerelem, a világmegváltás, összekapaszkodási vágyunk, életünk folytonos körforgása). Fűben, fában továbbél az eltévedt árvaság; madarak (szerelmesek, költők) torkában a gyönyörű lányok megbocsájthatatlan magánya.

Az Aranymadár a legklasszikusabb szerkesztésű mese. Történetének feszes fonala van, egyenes ívű, alig levelező nagy hajtásából az erős szár most maga a mese. Eredetisége sem mellbevágó: a szegény juhászlegény megmenti a lányfaló sárkány torkából a királykisasszonyt, ám a gyáva Ezüstlovag pihenő álmában megöli a győztest, s már-már övé a dicsőség. Ám a csodálatos aranymadár életre kelti hősünket, s mindenki elnyeri jutalmát, megkapja méltó büntetését.
     Az előbbi két mese után a nyelv ínyencei szeretik meg igazán a trilógia utolsó darabját. S persze a hús-vér realizmus kedvelői, a gyávák, alattomosak, hűségesek, életrevalók meséin nevelkedettek. Ennek a mesének a legbravúrosabb láncolata az ég változását, a nap fényének átalakulását megfestő képsor. A mesekezdet éjszakája ilyen: "Széljegenyék ezüstös kéken / derengenek a holdsütésben." Az induló vándort így biztatja a diófa: "Éjszakádon tengernyi csillag, / a nyári égbolt világít majd..." Út közben "a hirtelen sötét feje fölött / megnő az ég[...] Sötét erdőbe ér, ahol / százesztendős éjfél honol. Se holdja, se egy csillaga: / időtlen itt az éjszaka." S mert nem öli meg az aranymadarat, az "Rengetegből a fényes napra, / kivezeti a kék szabadba."
     A győzelem pillanatában "Ragyog az égbolt odakinn, / ragyog a város tornyain, / lobog a napfény; gyönyörű / kéken a tiszta nyárderű. / Sima vizében az egeknek / nyoma sincs, tovatűnt a felleg."
     S legfényesebb napsugárként mindig melegebb aranysárga színével maga a mesebeli madár cikázik végig a mesén. Pilinszky tökéletes rendet, szerkesztett formát építő művészete leghagyományosabb felépítésű, meséjű művében is ilyen hibátlanul pontos. A trilógia első darabjában a fagy magánya s a szeretet melege volt a küzdés lendítő ellentétpárja; most a vaskosan sűrű éjszakából találunk ki a fényesen fellélegző világba. Olyan soroza- tot zár ez a darab, mely a zenei szimfóniák gyors-lassú-gyors téte- leit idézi, rendezi egymás mellé - egyszerűségében is fergeteges szépségben.
     Az Ének a kőszívű királyról példázat, tanítás. Most sem szabályszerű a mese, hacsak nem a számok hagyományában: hét nap, hét év kell a bűnbe eséshez, megtisztuláshoz. A gőg, a kegyetlenség elpusztítja a király körül az életet (a vadászat motívuma), a szeretetet (beleöregedve az öldöklésbe saját házából, családjából kivettetik), s míg le nem vezekli a vadak segítségével bűneit, nincs megnyugvás. Zaklatott lelkű zsarnokot tanít ez a mese az eltékozolt harmónia keresésére, megértésére. Idilli, naiv álma ez a költői szelídségnek, megbocsájtásnak. Különös külsőség: még a szakaszok ritmusa is bokázó; el-eltéved bennük a mesélő, ezért se vég, se megnyugvás, csak ismétlődő ráadás, dadogó bizonygatása a hihetetlennek.
     Hasonló példázat - nem is titkoltan - a csupaszságával is tüntetően didaktikus A nap születése. Az első prózavers (prózamese) még annyira sem epikus, mint bármelyik elődje. Ez a mese ideologikus sejtés, remény-mítosz, de formailag a legkiérleletlenebb, legnyersebb kísérlet. Nem rosszkedvű, inkább kedvetlen munka. Csupasz nyelvezete sem inspirál másra, mint a legtriviálisabb értelmezés elfogadása. Válságos pillanatban készült, hevenyészett mű, gondolatilag közhelyes, formailag tévedés. Ahogy már az Ének a kőszívű királyról sem elég meggyőző, szinte semmit sem igazol a költői tehetségből, a válságáról sem tudósít igazán. A kétségbeesés kétségbeesett darabja, az összeomlás utáni fekete-fehér - de minden üdeségtől mentes - mesevilága.
     A téma-, formaújító szándék itt végleg megfenekleni látszik. Pilinszky egész költészete más irányba fordul, ezért azt hihetnénk, hogy a kísérlet véget ért, a fonal elszakadt a mesék labirintusában.
     A befejezetlen útról mégis karryarodik még egy ösvény. Egy végső próba merész, ám reménytelennek ígérkező gesztusa. A Kalandozás a tükörben a teljes illúziótlanság, a megvert mese tragikus végkifejlete.
     A prózavers, a szabad vers (a mesének mindkét változata elkészült) ezúttal formailag is telitalálat. A korábbi kísérletek a csupaszság és az új szimbólumrendszer kidolgozatlansága miatt lettek félmegoldások. Utat mutattak ugyan a mese még lehetséges megújulása felé, de tisztázatlanságaikkal nem szervesültek az életműhöz.
     A Kalandozás... most nyelvileg is adekvát. Vele a téma összesimul, eredeti és megrázó erejű. Ki ne kívánta volna átlépni tükrözött világunk határait? Ki ne szeretné érteni, mi történik rajtunk túl, önön balfelünkben, a józan világ háta mögött?
     Minden olyannak látszik. Minden kísérti a mi világunkat, mert képzeletünk kitölt minden hiányt.
     A mese hőse, a Kisfiú méltó a próbára. Segít, így neki is segítenek. Eljuttatják a minden erőn felüli próbáig: megmentheti Tükörországot, melynek lakói hajdan a békét, a békéért a feltétlen engedelmességet választották. Választásuk lett ezáltal az arcta- lanság, a látszat. Beteg királylányukat csak a szabad tengeri levegő mentheti meg, de oda a királyság egyetlen erőtlen (hitetlen) lakója sem juttathatja el.
     A Kisfiú csak az életnek mentheti meg a királylányt. Ő maga visszatér vágyott inneni hazájába, s rá kell döbbennie: a kislány örökre az üveg túlsó oldalán marad. A megalázott, a mindent feláldozó, mindenáron békességet kínáló tükörvilágból - a kompromisszumok hálójából - nincs visszatérés; alakjai - nem hősei! - megválthatatlan királylányok, öregkirályok.
     Mennyi illúzióval kellett leszámolnia a megbocsájtó Pilinszkynek, amíg idáig jutott? A felismeréshez: a tükörben csakis önmagunkra látunk; győztesen is magára maradt önmagunkra. Mekkora vereség ez a felismerés?
     E kudarc két szintjét járja be az olvasó is Pilinszky meséinek olvasása közben. S a völgyek mélysége csak emeli a csúcsok magasságát.
     Az idő vereséget mér a hősre. Vereséget a költőre is, hogy a költészet mégse sérülhessen. Mert nem a győztes visszatérés meséi már ezek az írások, inkább a tragédiák fölényes, kórusos kántálásai a megundorodásról. Egy megdermedt bábszínházi tragédiában.
     Pilinszky előbb a varázsos történettelenben látta a korszerű mesekántálás lehetséges útját-módját. Amikor azonban ez a már-már mellékessé szelídített epika a fáradt ismétlődés jeleit mutatta, a költő a formák bomlását, a szerkezet feslését emelte meséi központjába. Így vezetett az út a Tükörország emberi-írói konfliktusáig; és a feudális mesehagyomány teljes átöltöztetéséig. S amikor megtalálja igaz mondandóját s hozzá a ritmikus prózanyelvet, egyben a végső pontra is érkezett. A szintézis törvénnyé fogalmazódott: a költői bábszínház újramozduló történetévé. Ám ez a történet és nyelvezet szigorúan őszinte: folytathatatlan. Mint mese - a költői teljesítménnyel együtt - elszálkásodott, alig megfejthetően sűrű esszenciává illant. S itt lezárul és elhallgat. Taps nélküli, hosszan meditáló nézőtéri csenddé merevedik. Ez pedig nem a mocorgó, mindent továbbjátszó gyerek kalandja. Ez a mi villanyoltás utáni, álomba futás előtti csendünk.