|
Kovács Lajos
Kinek mesélt?
Pilinszky János meséi az életműben
Pilinszky kántáló, énekbeszédű versmondó
volt. Őt - főként kései műveit - mások elmondani sem merték, talán mert
egyetlen hangra és az ő sajátos ívű filozófiájára volt hangszerelve minden
szálkahasadása.
Ilyen egyéni
hangszínre szerelt kamaraműve az a mesesorozat is, amelyet az életműből
darabonként ki sem lehet ragadni. Egyetlen tömbje páratlan kísérlete meseirodalmunknak.
A japán selyemfestés egyszerűségének aszkétikus talányosságáig vezető útján
Pilinszky most is - meseíróként - egészen magányosat alkot: nehezen föloldható,
értetlenséget is kiváltó jelrendszere ledobott, lebomlasztott minden díszt
a vázról, s e bomlás utáni, megviselt szerkezet rekonstrukcióját már egészen
a véletlen jövendőre bízta. Lírájának sokszor megszakadt, mégis egyenes
vonalú fejlődése meséiben, a mesék történelmében is megragadható. Egész
pályája, benne el- és megítéltetése, Isten- és emberkereső bujdosása önálló
oeuvre-ként értelmezhető, magyarázható. Meseírói szenvedése - mint a század
közepének egész magyar "gyerek"irodalma - távol áll a gyermeki kielégülés
felszabadításától. Az aktuális pillanat nemcsak őt fojtogatja: ő is nyelvi
absztrakcióba fojtja, jelképbe, a hagyomány igazításra szoruló rejtvényeibe
aktuális nyomorúságát. Nem(csak) kiírja magából, de felülírja azt. Átgyúrja,
teremtő erejű ünneppé kántálja egyre szikárabb, egyre szűkszavúbb (nem
gyermekibb) tisztasággal. Egyre ünnepelhetetlenebbül. Tisztasága sem emlékeztet
végül már a gyermeki hitre, a fellélegző győzelmekre. A tragédiák katarzisához
közeledő-közelítő fegyelem a vereségre készülő mesehős áratlansága.
A teljes sorozat
így lép túl az aktuális időn, a személyes próbatétel mesemotívumán. A mese
az életmű részévé teljesedik, miközben új formákat és tartalmakat próbál
ki, el-elbukva a kísérletekben, hogy végül csúcsok és csapdák tépett vendégeként
eljusson a végletes meséig és a mese végzetéig. A klasszikus hagyományok
szálkáitól a klasszikussá válás törékny esélyéig.
A naphajú
királyleány még olyan hagyományokat idéz, melyek a legjobb - gyermekeink
kezébe is adható - klasszikusokra emlékeztetnek. Már-már népi a téma; nem
téma mégsem, csak ürügy. Pilinszky belemarkol a kimeríthetetlen gabonászsákba,
s az első kipergő szemből csírát hajtat, kalászt nemesít. Hozott is egy
mesét, meg nem is. Ki ne ismerné variánsait az elrabolt királylány-történeteknek?
Ki ne emlékezne a fényt, napot vesztett országok bajlódásaira? Vagy a tengeren
átlábaló óriás segélyt nyújtó maflaságára, mely aztán a lányszépség láttán
gonoszsággá "fejlődik"! S persze a griffes gyorssegélyre (jó tett helyébe
jót kapsz) a bajban!?
Mégis mindez
ürügy, mert a mese minden mesélő epikától mentes. Mindez mellesleg-történet
csupán, szinte csak azért, hogy valami mást, színtiszta költői kísérletet
- tüllszerű, áttetsző szövésűt - hitelesítsen, teljesítsen ki.
A mese kerete
lelkünk évszakváltásának ábrázolása. A kezdetben "hóba-fagyba dermedt az
ország..." Mindenütt "Didergő tájak csontkeményen[...] sötéten világít
a fagy." Ha gyertya gyullad, "remeg a gyenge világosság[...] Hideg verem
a trónszoba[...] befagy a zsíros-fűszeres / aranyszínű tyúkleves." A pálya
kezdetén már oly érzékletes, pilinszkys szimbolikára ismerünk, veretes
igényű komponáló kedvvel. Így lesz a jégveremországból a keretesség szabályai
szerint a mese végén "mindenfelé jószagú nyár[...] szól a madár, azt mondja,
nyár van[...] sütt a nap, süt földön-égen, / minden és mindenki szívében".
A minden jóra
fordul megnyugvására, a sötétség, a butaság, a gonoszság lelki évszakváltására
utaltam fentebb. Pilinszky nyelvet és formát teremt mindehhez. Idézi vele
az archaikus múltat, ám korszerű, modern képsorokat villóztat hozzá. Lényeges
elem itt a mozgás: az alig rezdülő és a cikázó tudatosan megszínezett ellentéte.
Ez vezet át a télből a nyárba, a bénultságból az energikus életerőbe. Didereg,
dereng, sötéten világít a fagy, pislogat a láng, belefagy kanala a tálba
- s villámként szeli át a tengert, híre fut és süt a nap...
Ez a nyelvezet
- az idézetteken túl - attól eleven, hogy minden eleme megszemélyesül (a
láng "sehogy se látja a szobát; a várfalat szapora repkény, / melegen lepte
be a napfény; reszketnek[...] torony hegyében a harangok"), metaforikus festménnyé,
mozgóképpé csillan ("hideg verem a trónszoba"; a királylány haja: "úszott
utána örökös aranyfolyosó"; az óriás mozdulatlan kőhalom; "Siet Áron a
folyosókon, / a lángarany szobákon át..."), hasonlatok szép párhuzamaiban
meg is feszül ("sokáig zúg villámló szárnya, / mint távozó vihar szele;
/ megdönti, mint hatalmas sziklát / mintha fatörzset döntene").
A gyakorlott
meseolvasó azért nem érzi az epika hiányát, mert ez a realista szimbolika
idézi meg benne minden korábbi meseélményét, s mindez most színekben, érzékletes
mozgalmas- ságban lesz gazdagabb, árnyaltabb, minden más meseélménynél
mélyebb. S ezért hihetjük, hogy felnőtt olvasóknak szánt mesékkel van dolgunk.
A gyakorlatlan mesehallgatót, a gyermeket a táj rezzenései ragadják magukkal.
Olyan világban kell megmártóznia, amelyre majd a klasszikus mesék fogják
emlékeztetni: ilyen az arany-ezüst-bronz hármasság, a csodálatos egyértelműség
közös jegyei. S esélye van arra is, hogy szívben, lélekben szülessenek
meg ezek a mozgások ("...hányódva rínak, inganak, / áznak a kisfiókák"),
tájak ("karéjban a hazai halmok"), illatok ("Mindenfelé jószagú nyár van").
Mindezt olyan
kötésben: versköntösben szövi-díszíti, amely egyszerre lehet az erőtlenség
és a féktelen lendület formája, formálója. A nyolcsoros versszak elegendő
tér ahhoz, hogy a kilenc- és nyolcszótagos sorok lassan hömpölyögjenek,
el-elakad- janak, meg is botoljanak egymásban - ugyanakkor egymásba áthajolva,
egymás lendületével, csipkedíszeivel ritmussá rende- ződve nekiiramodjanak,
s győztesen a megoldásig sodorjanak történetet, olvasót egyaránt.
Ez volt-e
első meséje Pilinszkynek? Ezt énekeltette vele kínja, gyötrelme? Meg nem
tartható hallgatása? Hittel teli még s első akkor is, ha nyoma sincs rajta
a próbáló kísérletnek. Beteljesítő történet, ahogyan azt a hagyomány és
a remény kívánta.
De rögtön ott az ellensúly: A madár
és a lány. Ez bizony epikus történés a javából: balladás sodrással,
homályossággal, sejtetéssel. Történés van a lélekben is: az árva magányosság
föl nem eszmélő félelme, a megkésett fölismerés tragikus veresége viaskodik
itt az élettel.
A madár és
a lány küzdése eredeti Pilinszky-konfliktus. A folklórtól messze esik,
legfeljebb a műfaji jegyek utalnak a gyökerekre. Ezekben a műfaji közhelyekben
(ismétlések, gondolatritmusok, tér- és időváltások, érzékletes párbeszédek)
véljük megsejteni a szomorú történet üzenetét. Ki ez a két egymást gubancoló,
mégis szétszaggatva egymástól messzire csapódó lény? Gyermekmesét keresni
benne, vagy személyes, de mélyre rejtett szimbolikát egyaránt sikamlós
útra vezet. De mert talányos és érzékletes egyszerre, gyermekmese és szimbolikus
ballada mégis, számtalan olvasattal. Csiszolt formájával a korai költői
korszakhoz kötődik, nyelvi gazdagsága, költői eszköztárának csillogtatása
is az induló tehetség technikai tudását idézi. Elégedetlensége, az új mondanivaló
és forma keresése éppen a folklóron nevelkedett, de abban el is fáradt
műköltészetünk megtermékenyítését segítette. Az írószobába zárt-zárkózott
Pilinszky nem a gyermeket szólítja meg, s nem is neki csupaszítja le, öltözteti
át a lüktető mesét.
Ez a lírába burkolt epika egyszerre
ellensúlya és párja A naphajú királylánynak. A győzelemre most a
csalódás, a szépségre a gyönyörűséges pusztulás a válasz. Ellenpontként
dől össze a világ harmóniája - mert összedőlhet minden reményünk ellenére.
Egy madárdalban azért benne marad minden olvasat esélye (a szerelem, a
világmegváltás, összekapaszkodási vágyunk, életünk folytonos körforgása).
Fűben, fában továbbél az eltévedt árvaság; madarak (szerelmesek, költők)
torkában a gyönyörű lányok megbocsájthatatlan magánya.
Az Aranymadár a legklasszikusabb
szerkesztésű mese. Történetének feszes fonala van, egyenes ívű, alig levelező
nagy hajtásából az erős szár most maga a mese. Eredetisége sem mellbevágó:
a szegény juhászlegény megmenti a lányfaló sárkány torkából a királykisasszonyt,
ám a gyáva Ezüstlovag pihenő álmában megöli a győztest, s már-már övé a
dicsőség. Ám a csodálatos aranymadár életre kelti hősünket, s mindenki
elnyeri jutalmát, megkapja méltó büntetését.
Az előbbi
két mese után a nyelv ínyencei szeretik meg igazán a trilógia utolsó darabját.
S persze a hús-vér realizmus kedvelői, a gyávák, alattomosak, hűségesek,
életrevalók meséin nevelkedettek. Ennek a mesének a legbravúrosabb láncolata
az ég változását, a nap fényének átalakulását megfestő képsor. A mesekezdet
éjszakája ilyen: "Széljegenyék ezüstös kéken / derengenek a holdsütésben."
Az induló vándort így biztatja a diófa: "Éjszakádon tengernyi csillag,
/ a nyári égbolt világít majd..." Út közben "a hirtelen sötét feje fölött
/ megnő az ég[...] Sötét erdőbe ér, ahol / százesztendős éjfél honol. Se
holdja, se egy csillaga: / időtlen itt az éjszaka." S mert nem öli meg
az aranymadarat, az "Rengetegből a fényes napra, / kivezeti a kék szabadba."
A győzelem
pillanatában "Ragyog az égbolt odakinn, / ragyog a város tornyain, / lobog
a napfény; gyönyörű / kéken a tiszta nyárderű. / Sima vizében az egeknek
/ nyoma sincs, tovatűnt a felleg."
S legfényesebb
napsugárként mindig melegebb aranysárga színével maga a mesebeli madár
cikázik végig a mesén. Pilinszky tökéletes rendet, szerkesztett formát
építő művészete leghagyományosabb felépítésű, meséjű művében
is ilyen hibátlanul pontos. A trilógia első darabjában a fagy magánya s
a szeretet melege volt a küzdés lendítő ellentétpárja; most a vaskosan
sűrű éjszakából találunk ki a fényesen fellélegző világba. Olyan soroza-
tot zár ez a darab, mely a zenei szimfóniák gyors-lassú-gyors téte- leit
idézi, rendezi egymás mellé - egyszerűségében is fergeteges szépségben.
Az Ének
a kőszívű királyról példázat, tanítás. Most sem szabályszerű a mese,
hacsak nem a számok hagyományában: hét nap, hét év kell a bűnbe eséshez,
megtisztuláshoz. A gőg, a kegyetlenség elpusztítja a király körül az életet
(a vadászat motívuma), a szeretetet (beleöregedve az öldöklésbe saját házából,
családjából kivettetik), s míg le nem vezekli a vadak segítségével bűneit,
nincs megnyugvás. Zaklatott lelkű zsarnokot tanít ez a mese az eltékozolt
harmónia keresésére, megértésére. Idilli, naiv álma ez a költői szelídségnek,
megbocsájtásnak. Különös külsőség: még a szakaszok ritmusa is bokázó; el-eltéved
bennük a mesélő, ezért se vég, se megnyugvás, csak ismétlődő ráadás, dadogó
bizonygatása a hihetetlennek.
Hasonló példázat
- nem is titkoltan - a csupaszságával is tüntetően didaktikus A nap
születése. Az első prózavers (prózamese) még annyira sem epikus, mint
bármelyik elődje. Ez a mese ideologikus sejtés, remény-mítosz, de formailag
a legkiérleletlenebb, legnyersebb kísérlet. Nem rosszkedvű, inkább kedvetlen
munka. Csupasz nyelvezete sem inspirál másra, mint a legtriviálisabb értelmezés
elfogadása. Válságos pillanatban készült, hevenyészett mű, gondolatilag
közhelyes, formailag tévedés. Ahogy már az Ének a kőszívű királyról
sem elég meggyőző, szinte semmit sem igazol a költői tehetségből, a válságáról
sem tudósít igazán. A kétségbeesés kétségbeesett darabja, az összeomlás
utáni fekete-fehér - de minden üdeségtől mentes - mesevilága.
A téma-, formaújító
szándék itt végleg megfenekleni látszik. Pilinszky egész költészete más
irányba fordul, ezért azt hihetnénk, hogy a kísérlet véget ért, a fonal
elszakadt a mesék labirintusában.
A befejezetlen
útról mégis karryarodik még egy ösvény. Egy végső próba merész, ám reménytelennek
ígérkező gesztusa. A Kalandozás a tükörben a teljes illúziótlanság,
a megvert mese tragikus végkifejlete.
A prózavers,
a szabad vers (a mesének mindkét változata elkészült) ezúttal formailag
is telitalálat. A korábbi kísérletek a csupaszság és az új szimbólumrendszer
kidolgozatlansága miatt lettek félmegoldások. Utat mutattak ugyan a mese
még lehetséges megújulása felé, de tisztázatlanságaikkal nem szervesültek
az életműhöz.
A Kalandozás...
most nyelvileg is adekvát. Vele a téma összesimul, eredeti és megrázó erejű.
Ki ne kívánta volna átlépni tükrözött világunk határait? Ki ne szeretné
érteni, mi történik rajtunk túl, önön balfelünkben, a józan világ háta
mögött?
Minden olyannak
látszik. Minden kísérti a mi világunkat, mert képzeletünk kitölt minden
hiányt.
A mese hőse,
a Kisfiú méltó a próbára. Segít, így neki is segítenek. Eljuttatják a minden
erőn felüli próbáig: megmentheti Tükörországot, melynek lakói hajdan a
békét, a békéért a feltétlen engedelmességet választották. Választásuk
lett ezáltal az arcta- lanság, a látszat. Beteg királylányukat csak a szabad
tengeri levegő mentheti meg, de oda a királyság egyetlen erőtlen (hitetlen)
lakója sem juttathatja el.
A Kisfiú csak
az életnek mentheti meg a királylányt. Ő maga visszatér vágyott inneni
hazájába, s rá kell döbbennie: a kislány örökre az üveg túlsó oldalán marad.
A megalázott, a mindent feláldozó, mindenáron békességet kínáló tükörvilágból
- a kompromisszumok hálójából - nincs visszatérés; alakjai - nem hősei!
- megválthatatlan királylányok, öregkirályok.
Mennyi illúzióval
kellett leszámolnia a megbocsájtó Pilinszkynek, amíg idáig jutott? A felismeréshez:
a tükörben csakis önmagunkra látunk; győztesen is magára maradt önmagunkra.
Mekkora vereség ez a felismerés?
E kudarc két
szintjét járja be az olvasó is Pilinszky meséinek olvasása közben. S a
völgyek mélysége csak emeli a csúcsok magasságát.
Az idő vereséget
mér a hősre. Vereséget a költőre is, hogy a költészet mégse sérülhessen.
Mert nem a győztes visszatérés meséi már ezek az írások, inkább a tragédiák
fölényes, kórusos kántálásai a megundorodásról. Egy megdermedt bábszínházi
tragédiában.
Pilinszky
előbb a varázsos történettelenben látta a korszerű mesekántálás lehetséges
útját-módját. Amikor azonban ez a már-már mellékessé szelídített epika
a fáradt ismétlődés jeleit mutatta, a költő a formák bomlását, a szerkezet
feslését emelte meséi központjába. Így vezetett az út a Tükörország emberi-írói
konfliktusáig; és a feudális mesehagyomány teljes átöltöztetéséig. S amikor
megtalálja igaz mondandóját s hozzá a ritmikus prózanyelvet, egyben a végső
pontra is érkezett. A szintézis törvénnyé fogalmazódott: a költői bábszínház
újramozduló történetévé. Ám ez a történet és nyelvezet szigorúan őszinte:
folytathatatlan. Mint mese - a költői teljesítménnyel együtt - elszálkásodott,
alig megfejthetően sűrű esszenciává illant. S itt lezárul és elhallgat.
Taps nélküli, hosszan meditáló nézőtéri csenddé merevedik. Ez pedig nem
a mocorgó, mindent továbbjátszó gyerek kalandja. Ez a mi villanyoltás utáni,
álomba futás előtti csendünk. |
|