|
Boldizsár Ildikó
Mágikus tárgyak
és csodás növények
"Ahol
mi létezik a föld kerekségen,
én mindennel
tudjak beszélni, legyen az
fű, fa,
kő, állat, víz, vér, vagy amihez én szólok,
az énnekem
felelni tudjon."
Magyar népmese
Apám vegyszerrel öntötte le a füvet
a ház előtt, mondván, elege van a gazolásból, ő ugyan nem kapál többet:
inkább vesszen a fű a gyommal együtt. A gyerekek zokogtak, amikor meglátták
a kiégett, sárga fűcsomókat, és zöld fűszálak után kutattak a teljes pusztulásban.
Centiről centire vizsgálták át a terepet, hátha rábukkannak legalább egyre
is, de hiába. Én azt figyeltem, mit csinál most az öreg ennyi könny láttán,
s ahogy az autó kerekei fölé hajló hátát, karosszériát simogató kezét megláttam,
nagyanyámat ismertem fel a testtar- tásban: ő nézegette Így a vetést, ő
simogatta így a növényeket. Leguggoltam a gyerekekhez, és mesélni kezdtem
nekik azt, amit tőle hallottam. Nagyanyám egyszer azt mondta, hogy ahol
fű van, ott élet is van, mert a fű azonnal megjelenik ott, ahol a megmaradásnak
a legkisebb esélye is fennáll. A legsivárabb helyeken is gyökeret ereszt,
belekapaszkodik a földbe, s ha ki akarják pusztítani, megszázszorozza erejét.
Az ötéves erre felugrott, átszaladt a szomszéd ház elé, és tépkedni kezdte
a füvet. Teletömködte a zsebeit, majd visszaszaladt, és szétszórta a zöld
fűszálakat a kiszáradt fűcsomók között. Aztán felemelt a földről egy botot,
körbekerítette a terepet, és különféle jeleket rajzolt a porba. - Mit csinálsz?
- kérdeztem tőle. - Varázsolok - mondta -, hogy a fűnek még több ereje
legyen.
A mesékben
is így van ez: varázsereje van minden olyan tárgynak és növénynek, amely
azért kerül a történetbe, hogy a hősnek "még több ereje legyen".
A mágikus tárgyak és a hős kapcsolata
A tündérmese hőse sosem tudna megfelelni
a próbáknak segítőtársak és varázseszközök nélkül: nem találná ki a találós
kérdéseket, nem értené az állatok nyelvét, nem tudna álmot fejteni, nem
lelné meg az elbújt királykisasszonyt, és nem tudná kiállni az erő, ügyesség
és bátorság, valamint a szerzési, készítési feladatok próbáit sem: nem
tudna egyetlen éjszaka alatt palotát építeni, és nem tudná megszerezni
az élet vizét sem. Propp szerint varázseszközként szolgálhatnak egyrészt
az állatok, másrészt a varázserejű segítőtársakat rejtő eszközök (például
tűzszerszám, bűvös lámpa, gyűrű); a varázstulajdonsággal rendelkező tárgyak
(például kard, bot, repülő szőnyeg, hétmérföldes csizma); és a hősre átruházott
tulajdonságok. Szerintem az állatok segítőtársak, és nem varázseszközök,
és a hősnek átadott bűvös képesség sem igazán eszköz (noha átvitt értelemben
valóban a varázslat "eszköze"), ezért a varázseszközök közé csak azokat
a tárgyakat sorolom, amelyek hétköznapi használati tárgy jellegüktől megfosztva
vagy abból kiemelve ktilönleges módon szolgálják gazdáikat. Jellegzetes
mágikus tárgy az állatokat őrző és visszahívó síp, a mindenkit táncraperdítő
zeneszerszám, a vizet szétválasztó fésű, a láthatatlanná tévő ruhadarab,
a varázserőt szabályozó és "megkötő" kantár és kötőfék, a katonákat előállító
szövőszék vagy rokka, a mindent látó varázstükör, valamint a bűvös erejű
fegyverek: a magától vagdalkozó vagy a hőssel növekvő kard, a célt sosem
tévesztő nyíl, valamint a sérthetetlenné tévő ing.
A varázseszközök
egyik csoportjának megszerzéséhez elengedhetetlen a hős "helyes magatartása".
Meletyinszkij kidolgozta az előkészítő próbához és a varázseszköz megszerzéséhez
szükséges helyes magatartás szemantikáját. Ezek szerint kötelező a jóságot
tanúsító viselkedés az adományozó, az állatok és az öregek iránt; kötetező
kiválasztani a legszerényebb ajándékot, a legveszélyesebb utat, s főleg
a legrosszabb alternatívát; kötelező a kérdésre felelni, közölni valamely
információt; de pozitív eredményre vezethet az információ birtoklása is;
továbbá, ha az adományozó arra ösztönzi a hőst, hogy megtegyen valamit,
akkor azt köteles megtenni; de a tilalom betartása is vezethet sikerre,
megsértése viszont büntetéssel jár. Ugyanekkor a hős és az ellenfél szabályai
szerint az ellenféllel szemben keménységet kell tanúsítani könyörületesség
helyett; az ellenfél ösztönző parancsait nem szabad végrehajtani; és ha
a hős nem harcol az ellenféllel, de nehéz feladatokat teljesít, gyakran
kell titkolni a valódi külsejét.1 Ha kiállja a próbákat, jutalomképpen
övé a varázseszköz. Ezt azonban nemcsak úgy kaphatja meg, hogy az őt próba
elé állítók szolgálatot, segítséget, könyörületet kérnek tőle, hanem meg
is mutathatják neki az eszköz lelőhelyét, sőt, el is készíthetik a számára.
A hős a mágikus tárgyat meg is vásárolhatja, elcserélheti, ellophatja,
és rábukkanhat véletlenül. A csodamadár belsőségeit lenyelheti, az erőt
adó bort, az élet vizét pedig megihatja2. Gyakorlatilag a körülöttünk
lévő tárgyak mindegyike kinevezhető varázseszköznek, ha a hősnek éppen
arra van szüksége céljai eléréséhez vagy soron lévő feladatainak elvégzéséhez.
A mesei bűvös tárgyak lényege az, hogy megfelelő módon használják,
illetve használtassák őket, azaz felismerjék lényegüket, és kihasználják
a bennük rejlő lehetőségeket. A varázstárgyak ugyanis nem a segítőtársakhoz
hasonlatosan működnek: a segítőtársak (a természetfölötti segítőtársak
kivételével) egy meghatározott feladatot egy meghatározott élettérben és
egy meghatározott módon képesek csak végrehajtani, és sohasem segítenek
az álhősöknek. Varázstárgy azonban - amit a hőstől el is lehet lopni, és
akkor a csalót is ugyanúgy szolgálja (kivéve A CSODAMALOM meséjét, amelyben
a tolvaj nem tudja kezelni a malmot és pórul jár) - a sódarálótól kezdve
a szennyes ingen át az automata kardig bármi lehet. A törölköző kutyává
válhat, ha a hősnek kutyára van szüksége, a nyitott könyvből pedig szükség
esetén százával masírozhatnak elő az aranyszőrű paripák, juhok és birkák.
Egy gyűrű védelmezheti a hős életét (az anya "mielőtt meghalt volna, adott
a leánykájának egy aranygyűrűt, és azt mondta, vigyázzon rá erőst, mert
ha azt elveszti, az életét is elveszíti"), otthonául szolgálhat egy szellemnek
(ALADDIN); minden kívánságot teljesíthet ("az olyan gyűrű, hogy ha annak
a kövibe néz az ember, mindene van, amit csak ki tud gondolni"), és okozhat
halált ("A leány felvette az ujjára, az ujja megdagadt s a leány meghalt").
A tündérmese
kétségkívül a tárgyak szintjén mutatja a legnagyobb változatosságot. Vannak
tárgyak, amelyek felszólításra varázsolnak ("terülj, tertülj asztalkám!",
"üssed, üssed botocskám!" ), míg a talizmán jellegű tárgyaknak már a puszta
birtokbavétele is varázshatalmat jelent, habár ahhoz, hogy rendeltetésüknek
megfeleljenek, a hősnek működésbe kell hozni ezeket is: a gyűrűt el kell
fordítani, meg kell szorítani, bele kell nézni; a lakatot és a skatulyát
ki kell nyitni; a lámpát, a tűzszerszámot meg kell dörzsölni. Ez a mozdulat
önmagában még nem jelent sikert, pusztán arra jó, hogy a bűvös eszköz lakója
megjelenjen, és teljesítse a hős kívánságait. A varázstárgyak közül a varázspálcának
van a legnagyobb hatalma: ebben nem lakik senki, tehát nincs közvetítő
a hős és az eszköz között, ezért nem elég birtokolni, hanem használni is
tudni kell: veszély esetén bűvös jeleket kell vele a levegőbe írni, vagy
a hősnek, kört rajzolva, be kell kerítenie magát vele, hogy védetté váljon
ellenfelétől, továbbá az állatlábakon forgó várakat meg lehet állítani
vagy almává lehet varázsolni vele, de arra is jó, hogy "ha a hős a varázsvesszővel
megérinti a homlokát, az olyan fényes lesz, hogy a sárkányok elégnek tőle".
A csodás tárgyakat
nemcsak működésük és használati értékük szerint lehet megkülönböztetni
egymástól, hanem aszerint is, hogy milyen viszonyban állnak a hőssel. Az
egyik csoportba azok a tárgyak tartoznak, amelyeknek különlegességüknél
fogva keltik fel a mese valamely szereplőjének érdeklődését. Ezeket a tárgyakat
a hősnek rendszerint kitűzött feladatként kell megszereznie, méghozzá nem
saját maga, hanem megbízója számára. Klasszikus példája ennek a csodafa
gyümölcséért, az ifjító almáért vagy az étet vizéért elinduló hős, aki
elhozza a kért dolgokat, s nagy jutalomban részesül. AZ ARANYHAJSZÁL, ARANYTOLL,
ARANYPATKÓ típusba tartozó mesékben a hős csodás tárgyakat talál útközben:
aranykáposzta-harasztot, aranykacsatollat, aranypatkót, aranyhajszálat,
aranykendőt stb. A lova figyelmezteti: "akarmit láccz, akarmit hallasz,
te ne láss, ne hally, sö ne szó semmit, mer nagy baj lössz". A fiú nem
engedelmeskedik a tiltó parancsnak, s nemcsak hogy meglátja a tárgyakat,
hanem fel is akarja venni azokat. A ló azt mondja: "mos má az is baj, ha
felveszük, az is, ha fel nem veszük, hát inkább csak vegyük fel!" A lónak
igaza van: ha valaki elmegy a különleges tárgyak és a számára felkínálkozó
dolgok mellett, utóbb megbánja, és örökös vágyakozásban él a tékozló mulasztás
miatt; ellenben ha észreveszi, s felveszi, ki tudja, mibe keveredik. A
hős tudja, hogy táltosa viszont akkor téved, amikor csukott szemet, fület
és szájat tanácsol neki: nem észrevenni legalább akkora mulasztás, mint
észrevétlenséget tettetve elmenni az "aranyhajszál" mellett. A mese a későbbiekben
a hős álláspontját igazolja: a király - akinek eladásra ajánlja fel a tárgyakat
- nem elégszik meg a részletekkel, neki az egész káposztafej, az egész
aranykacsa, az egész lány és az egész aranyparipa kell. Ebben a mesében
a hőst a király tanítja meg arra, hogy igazsága csak fél igazság; jól tette
ugyan, hogy észrevette és felvette a tárgyakat, de hibázott, amikor tovább
akarta adni őket, és nem járt utána titkuknak, nem akarta megtudni, kihez
is tartoznak valójában. Innentől kezdődik a mesei kaland, hiszen a hősnek
el kell menni az ördöngős szüléhez, a boszorkányos asszonyhoz, és el kell
tőle hozni a kért tárgyakat és személyeket, hogy a végén feleségül kapja
megbízójának lányát. Ha aranyhajszál is szerepel a talált tárgyak között,
a király az aranyhajú királylányt is magának hozatja el, de a mese törvényei
szerint a királykisasszonyért mindenkinek magának kell "megharcolnia",
érdemtelenül nem lehet senkié. A király bukását ítélőképességének elvesztése
és a szintén érdemtelenül birtokolt aranyparipa együttesen okozza: látva,
hogy a hős megszépül a forró kancatejben, ő is beleugrik, és ott halálra
ég.
A KIRÁLYKISASSZONY
HÁROM KÉRŐJE azért indul útnak, mert a királykisasszony annak adja a kezét,
aki a legértékesebb tárgyat hozza el neki. De melyik tárgy a legértékesebb,
és hogyan lehet ezt megítélni? E mese bölcsessége szerint a tárgyaknak
sem a használati értéke, sem a külseje nem lehet döntő. Az egyik kérő messzelátót
hoz, amellyel a világ végére lehet látni, a másik repülő köpönyeget,
amilyben ott teremhet, ahol akar, a harmadik csodagyógyszert (csodagyümölcsöt),
ami feltámasztja a halottat, ha még nemrégen halt meg. Amint a kérők hazafelé
tartanak, a messzelátóval meglátják, hogy a királykisasszony holtan fekszik,
a köpeny segítségével odarepülnek, a csodaszerrel pedig feltámasztják.
Önmagában tehát mindhárom tárgy értéktelen: ha nincs a messzelátó, nem
tudják meg a tragédiát, ha nincs a köpeny, nem érnek oda időben, s ha nincsen
csodaszerük, hiába is siettek annyira. Nem tudják eldönteni, hogy melyiküké
legyen a lány, ezért - a meseváltozatok szerint - vagy újabb verseny indul,
vagy a "birodalom bölcsei és vénei" döntenek a csodaszer birtokosának javára.
Az ifjító
gyümölcsért és az élet vizéért el lehet indulni, de hogyan lehet himphampot
vagy trikkum-trákumot csinálni? Ha a mesében valakit elküldenek
az élet vizéért bizonyosan a halálát kívánják. Hasonló indítékból bíznak
meg az egyik mesében egy férjet azzal, hogy készítsen himphampot (trikkum-
trákumot). Erről persze ő sem sejtheti, hogy mi lehet - ez is a cél -;
ha pedig nem tudja, mit várnak tőle, nem is teljesítheti a feladatot. Az
okos férj, akinek felesége szeretője tör így az életére, megoldja a helyzetet:
az obszcén helyzetben ÖSSZEKÖTÖZÖTT SZERELMESEKet nevezi ki himphampnak,
és így megmenekül.
A csodás tárgyak
másik csoportja a segítséget nyújtó, a hős javát szolgáló tárgyak csoportja:
Ezek között találhatók erőt adó, illetve mások fölötti hatalmat biztosító
tárgyak; vannak üldözést nehezítő tárgyak, melyek átváltoznak akadályokká;
valamint olyanok, amelyek a hős közvetlen szükségleteit elégítik ki (éhségét,
szomjúságát csillapítják), vagy a helyváltoztatásokban segítenek. A segítő
tárgyak azonban akár gúnyt is űzhetnek valakiből. Az elutasított kérő például
szellentő követ vagy füvet rejt el a kiszemelt lány házánál, s addig nem
szabadítja meg a ház lakóit a kellemetlenségektől, amíg a lány nem megy
hozzá feleségül (FIDDIVAV). A mindig friss és soha el nem fogyó kenyér,
a soha el nem fogyó bor, a soha el nem fogyó sonka, a mindig égő pipa,
a ki nem ürülő erszény, a magától megterülő asztal a mesebeli szegényember
kívánságai között elsőként szerepel, mert ő olykor még az üdvözülés helyett
is inkább ételt vagy italt választ. Robert Darnton szerint a népmesehős
"kívánságaiban nem nyilvánul meg különösebb képzelőerő. Mindig ugyanaz
a napi betevő kell neki: kiadós paraszti koszt[...] Pukkadásig enni magukat,
ameddig ketté nem áll a fülük, ez volt a parasztok képzeletében az élvezetek
csúcsa, ami életük során oly ritkán válhatott valóra. A legtöbb mesében
a beteljesülő kívánság nem a menekülés fantasztikus vágyképe, hanem a fennmaradás
eszközévé válik."3 Hogy mi a parasztok képzeletében az élvezetek
csúcsa, az mesemondónként eltérő képet mutat, mindenesetre az evés és a
jóllakás kétségkívül előkelő helyen szerepel benne. Miután azonban biztosítottnak
látják alapvető létfeltételeiket, és csak a halál fenyegeti életüket, rögtön
annak legyőzésére törekszenek: másodikként beszorító zsákot, helyén
marasztó tükröt, fogvatartó körtefát kívánnak, hogy segítségével csapdába
ejthessék a halált, és élvezhessék a mágikus tárgyak bőséget biztosító
hatalmát.
A mesebeli
kívánságok listáját összeállítva rekonstruálhatók azok az értékek, amelyek
a mesélők, illetve a mesét hallgatók számára valamiféle erkölcsi és viselkedési
modellt jelentettek, és az a "vágyott világ" is jól leírható, amelyben
ezt a "modellt" az eredetinél igazságosabban képzelték el. A tündérmesék
fiktív jellegük mellett a valóságnak egyfajta rendjét is képviselték és
juttatták érvényre abban a kultúrában, ahol létrejöttek. Megtalálhatók
bennük a mesélő közösség életének sajátosságai, a mesehősök kalandozásaik
közben gyakran ugyan- azokhoz a törvényekhez, szokásokhoz igazodnak, amelyek
a mesélő (és a hallgatók) életét is meghatározták, még ha a mesei igazságszolgáltatás
ellentétben áll is a "valódi" igazságszolgáltatással. "A gyakorlati érdekek
szem előtt tartása igen sokszor jellegzetes vonása a született mesemondónak;
minden igaz mese sajátja a haszon, amit nyíltan vagy rejtetten magában
hordoz, s amely haszon megnyilatkozhat gyakorlati tanács, erkölcsi útmutatás
vagy szólásmondás, életszabály formájában[...] Az átélt életanyagba beleszőtt
tanács: bölcsesség. A mesemondás művészete azért van kihalóban, mert kihalóban
van az igazság epikus oldala, a bölcsesség is" - írja Walter Benjamin4.
A haszon azonban
nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrét formában is atilndérmese sajátja.
A terülj-asztalka, a csodadaráló, az aranyat hullajtó szamár, a
ki nem fogyó erszény olyan mágikus tárgyak, amelyek a hős anyagi
gyarapodását szolgálják elsősorban. Ezekre a tárgyakra az jellemző, hogy
nemcsak megszerezni kell őket, hanem visszaszerezni is. A hőst ugyanis
még azelőtt megfosztják tőlük, hogy elérte volna célját: eldicsekszik velük
az első kocsmánál, mire a kocsmáros leitatja, és elszedi tőle a tárgyakat.
A hősnek végül az üsd-vágd bot segítségével sikerül visszakapnia
bűvös eszközeit. A MINDENT JARÓ MALMOCSKA mesetípusában a hős egy kis furfanggal
(vagy éppen első látásra rossznak tűnő cserével) egy mágikus tárgyból kettőt
(vagy többet) csinál: elcseréli az övét egy másikra, majd ezzel visszaszerzi
a sajátját is. Például a szegény ember és a cigány elcserélik a malmot
és az üsd-vágd-botot, majd "elindultak ketten kétfelé. Ment egy darabig
a szegényember, megéhezett. Eszébe jutott a malmocska. - Cuski bot a tarisznyából,
utána a cigány után! Üsd meg a fejit, hozza vissza a malmocskát!"A GYŐZHETETLEN
KARDtól - éppúgy, mint a bűvös lámpától és lakattól vagy gyűrűtől - is
megfosztják a hőst a mese első menetében, hogy aztán visszaszerezve azzal
álljon bosszút ellenfelein. A FORTUNATUS mesetípusban a királykisasszony
kártyán nyeri el a hőstől mágikus tárgyait: a láthatatlanná tévő sapkát,
a ki nem fogyó pénztárcát és a katonákat kibocsájtó tarisznyát, melyeket
a hős csodálatos gyümölcsök segítségével szerez vissza.
A mágikus
tárgyakat nemcsak a hőstől (lopják el, adott esetben ő is ellophatja azokat
a tulajdonosától. A tündérmesében "az erkölcsi értékek viszonylagosak:
önmagában semmi sem erény, se nem bűn, hanem aszerint minősül ennek vagy
annak, hogy a hős javára van vagy sem[...] Persze pl. az ellopandó személyek,
tárgyak, állatok a sárkány vagy a boszorkány hatalmában vannak és így tőlük
ellopni nem bűn, s ebben a lopásban mindenki segíti a hőst.[...] Minden
jó, ami javára, és gonosz, ami ellene van"5. A lopás, a szószegés,
a zsarolás és egyéb erkölcstelen taktikák pozitív tényezőkké is válhatnak
a mesében, ha a hősnek nincs más választása szorult helyzetében. Tisztességtelen
eszközöket nemcsak eltipróival szemben alkalmazhat a hős, hanem mindazokkal
szemben, akik útjában állnak vagy birtokolják a számára nélkülözhetetlen
eszközt. A CIVAKODÓ ÖRDÖGFIAK hármas örökségéhez úgy jut hozzá a hős, hogy
kihasználja az örökösödési perpatvar kínálta lehetőséget: futó-versenyt
ajánl, s amíg az ördögök távol vannak, megszökik a bocskorral, a köpönyeggel
és az ostorral, amelyek csak együtt érnek valamit, külön-külön egyik tárgynak
sincs varázsereje. Albert András meséjében a legnagyobb ördög utoléri és
halállal fenyegeti az eltűnt hőst, de Csillag királyfi feltalálja magát,
visszaadja a tárgyakat, mondván; hogy ő, a legnagyobb ördög nyert a futóversenyben,
mert előbb visszaért hozzá, mint a testvérei. Arany László meséjében sem
akar a hős csalónak látszani: miután eljut az üveghegyre "visszahajított
mindent, hogy legyen azé az ördögé, aki a krajcárt megtalálta".
A mesehős
úgy is kapcsolatba kerülhet a tárgyakkal (és a növényekkel), hogy jót tesz
velük, éppúgy, ahogy a bajba jutott állatokkal is teszi. Segítségre szorulhat
a gyümölcsöktől roskadozó almafa, a megmetszésre váró szőlőtőke, a sütéssel
elkészült kemence vagy a bepiszkolódott vizű kút. A tárgyak és a növények
- hasonlóan a hálás állatokhoz - viszonozzák a jótettet, és megvédelmezik
a hőst az őt üldöző boszorkány elől (A SZORGALMAS ÉS A LUSTA LÁNY).
Ha a hős menekülni
kényszerül ellenfele elől, a metamorfózisra képes tárgyak nem úgy segítik
őt meg, hogy önmagukat ajánlják fel rejtekhelynek, hanem az üldözőnek nehezítik
meg a dolgát. RÓZSA ÉS IBOLYA úgy menekülnek meg üldözőiktől, hogy visszakézből
fejükön keresztül hátravetnek egy vakarót, kefét vagy pokrócot, amelyekből
különböző sűrűségű erdő, vagy más, az üldözést hátráltató természeti képződmény
válik: sziklából fényes palota, törlőruhából tenger, vakaróból vaserdő,
gyűrűből tó, zsebkendőből befagyott tó, vasásóból síkos jég, vaslapátból
sár, keféből kanális, bontófésűből szurkos sár, sajtból kőszikla, tükörből
tenger, tojásból tó stb. Ugyanebben a mesetípusban egy másik mágikus eljárás
is szerepet kap, amely a pars pro toto elképzelésen alapul: a hősnő
helyett vére, nyála válaszol, azaz a testrészei bizonyos ideig képesek
helyettesíteni őt.
Az Új Magyar
Népköltési Gyűjtemény meséiben már megtalálhatók a technika modern
tárgyai is. A mesemondó azokat a tárgyakat és jelenségeket szövi a mesébe,
amelyek számára ismeretlenek, félelmetesek vagy lenyűgözőek: a boszorkány
repülőgépen közlekedik, a mennyországba lift visz, Tündérországba telefonálni
lehet, a hős "albérletben lakik", "házbért" fizet, műtéten esik át, idegen
nyelveken beszél az állatokkal stb. A csíkszentdomokosi mesékben a hős
"katonai felszerelettel" indul útnak, puskával vagy revolverrel lövi le
a sárkányt, bejárónőt tart és "sürgönyileg kér pénzt Brassóból", a nyíri
és rétközi parasztmesékben milliomosokról hallhatunk mesét, a király elveszett
lányát újságban körözteti, van akit a tébolydába zárnak, a háztetőkre a
gazdagság jelzésére aranyból való villámhárító kerül.6
Mitikus, gyógyító és segítő növények
A tündérmesékben a hőst nemcsak természetfölötti
lények, állatok és tárgyak veszik körül, hanem növények is. A tündérmesehős
eljut egy veszélyekkel teli sűrű erdőbe, vagy kapcsolatba kerül valamilyen
(gyümöles)fával, terméssel és virággal. A csodás teherbeeséssel - növények
lenyelésével - világra jött hősök már a fogantatásuk pillanatában magból
kelnek életre, éppúgy, ahogy a növények. A legszebb mesei neveket viselő
hősök is növényekről kapták a nevüket: például Ligetszépe, Csipkerózsika,
Szépmezőszárnya, Gyöngyvirág Palkó, Kökény Matyi, Szegfűhajú János, Borsszem
vitéz, Babszem Jankó, Rózsa királyfi, Ibolya, Rózsapiros, Mezőszárnyasi,
Erdőzöldítő és Mezővirágoztató királykisasszony, Fábólfaragott Péter. A
mesében fellelhető növények és a belőlük életre kelő hősök, illetve a növényekben
megtestesülő erő - a létezés megannyi ismeretlen lehetőségét tárják fel.
A mesebeli növények arra hívják fel a figyelmet, hogy az ismert formák
bármikor új alakzatba rendeződhetnek, s valamely ismertnek hitt növény
egy addig ismeretlen létformában mutatkozhat meg. Egy gyümölcsről vagy
egy háromágú tölgyfaágról hihetjük azt, hogy semmi újat nem képesek nekünk
nyújtani, amikor kiderül, hogy gyönyörű leányokat rejtenek. A HÁROM NÁDSZÁLKISASSZONY
és A LILIOMLÁNY típusba tartozó mesékben a lányok narancsból, citromból,
nádszálból, gallyból, kukoricából vagy almából kelnek életre, s első szavukkal
rögtön vizetkérnek. A növények fennmaradásához éppúgy elengedhetetlen a
víz, mint az emberi léthez, s ezt csak azok a királyfiak nem tudják, akik
képtelenek megvárni a megfelelő pillanatot, s elsietik a növények titkának
rnegfejtését. Sietségük a lányok életébe kerül: megfelelő bánásmód nélkül
minden élőlény meghal.
A mese felhasználhatóságuk
szerint is különbséget tesz a növények között. Az egymással metamorfózis-párbajt
vívó VARÁZSLÓ ÉS TANÍTVÁNYA átváltozási formái között kása, korpa, köles,
kökény, búza és lencse szerepel, de nem mindegyik alkalmas arra, hogy végül
a hős belőle átváltozva győzze le a kakast. Az apró magvak Hamupipőkének
is gondot okoznak - értelmetlen feladatként kell a hamuval összekevert
lencsével megbirkóznia. A magoktól azonban teherbe is lehet esni, mint
ahogy a hüvelyesektől és a virágoktól is. A virágok - amellett, hogy a
szépség,és a szerelem kifejezői - rejtekhelynek is alkalmasak. A REJTEKBE
LÁTÓ KIRÁLYKISASSZONY - aki mindent lát, kivéve sajátmagát - a hajába tűzött
rózsa szirmai közé bújt legényt nem találja sehol, CSIPKERÓZSIKÁt is rózsabokrok
takarják el a világtól, a világszép asszonynak beszéd közben pereg rózsa
az ajakán. A SZÉP LÁNY ÉS A SZÖRNY meséjében egy szál virág kérése okozza
a bonyodalmat: az apa a szörny kertjéből szakítja le a rózsát, s ezért
a lányát oda kell adnia a szörnynek, aki a későbbiekben visszanyeri emberi
alakját.
A CSODALEVELEK
feltámasztják a hőst a halálból, mint ahogy ezt teszi a forrasztófű (élesztőfű,
élőhaló fű) is. A mesebeli füvekben mágikus erő lakozik, "a füvek sűrítik
magukba mindazokat a szférákat, amelyek közvetlenül kapcsolatban vannak
az istenekkel, az élet titkának szent kinyilatkoztatásával, a megváltozott
tudatállapotokkal"7. "Az a fű, amikor szakasztáskor nagyot csendül,
az a szemmegnyitó fű", amely visszaadja a vaknak a látását. A vasfű minden
zárat és lakatot kinyit, a bűbájos fű láthatatlanná tesz, az ételbe szórt
erősítő fű megsokszorozza az erőt. A füvek ott fejtik ki hatásukat, ahol
megbomlik a rend, s ott, ahol az ember tehetetlen, legyen szó akár életről,
akár nyithatatlannak tűnő zárakról.
A fák az erő,
az élet, az újjászületés szimbólumain, az erdő pedig a tudattalan rejtett,
áthatolhatatlannak tűnő világát szimbolizálja. A mesékben a világ zengő
fája betegeket gyógyít, az égig érő fán található ifjító alma fiatalít,
a mágikus körtefa fogvatartja a halált, a meghalt anya sírjára ültetett
mogyorófa segíti az árván maradt lányt. A papucsszaggató királykisasszonyok
minden éjjel egy rézerdőn, egy ezüsterdőn és egy aranyerdőn kelnek át,
az őket követő legény rézalmát, ezüstkörtét és aranyszilvát visz magával
innen. A hős erdőben találkozik a legsötétebb erőkkel, halálos ellenségeivel,
de erdőben bukkanhat rá az odúban rejtőzködő leendő feleségére is. Az erdőben
összecsapó ellenfelek egyike bizonyosan elpusztul, az egymást legyőzni
nem tudó vitézek viszont a selyemréten mérik össze erejüket, s itt lépnek
szövetségre egymással.
A gyümölcsfáknak
élet és halál fölött lehet hatalmuk. Ugyanannak a fának két különböző színű
vagy formájú gyümölcse más-más állapotot idéz elő az emberen: az egyiktől
füle nő, a másiktól elveszíti azt; az egyik mázsás malomkövet szakaszt
a nyakába, a másik leoldja azt. A csodás gyümölcsfák elvesztése vagy megdézsmálása
megrengeti tulajdonosa biztonságérzetét vagy egészségét, mintha élete,
kedélyállapota a fával lenne összefüggésben. A síró-nevető szemű király
egyik szeme azért sír, mert "volt nekem itt a kertemben egy szép szőlőtő,
amely minden este virágzott s minden reggelre érett gyümölcsöket hozott
s ezt tőlem elrabolták". Egy másik király azért szomorú, mert nem tudja,
hogyan lehetne újra termővé tenni a kiszáradt körtefát, amely azelőtt minden
héten egy-egy aranykörtét termett. Egy útra induló királytól legkisebb
lánya különleges gyümölcsöket kér, mit sem sejtve arról, hogy a SZÓLÓ SZŐLŐ,
MOSOLYGÓ ALMA, CSENGŐ BARACK megkívánásával egy disznó alakban élő
királyfit vált meg. A fa és a hős között úgy is fennállhat a mágikus kapcsolat,
hogy a hős közeledtére a fa kivirágzik, gyümölcsöt hoz, s mire a hős odaér,
a gyümölcs már meg is érik, ha pedig a fa elszárad, az a hős halálát jelzi.
A magyar tündérmesék
legérdekesebb fája a sámánszertartás fájával rokonítható ÉGIG ÉRŐ FA ("világfa"
mint a világegyetem képmása). A kozmikus méretű égig érő fára azért mászik
fel a hős, hogy hozzon a királynak a fa gyógyító (ifjító) gyümölcséből,
vagy visszahozza onnan a királylányt, akit a sárkány elrabolt. A sikertelenül
próbálkozó királyfiak, grófokés bárók után egy kiskondás vág neki az útnak:
táltos malaca (báránya, kutyája) tanácsát követve több rend vasgúnyát és
több pár vasbocskort visz magával. Baltájával lépcsőfokokat vág a fa törzsébe,
úgy lépeget felfelé. Egyes változatokban útközben találkozik a Szél, a
Hold és a Nap anyjával, akik útba igazítják. A fa tetején, egy kinyúló
ágon vagy annak valamely levelén a lentihez hasonló világot talál, Tündér
Ilona otthonát. Innentől kezdve a mese tipikus sárkányölő és feleségszerző
mese, a hős az ifjító gyümölcsről számos meseváltozatban meg is feledkezik.
Az égig érő fa megmászása a mesékben elsősorban a hősiesség próbáját jelenti;
a fa elveszíti azt az ősi, szakrális jelentését, hogy a felsőbb világok
lakóival való kommunikáció segédeszköze legyen: létra a legfelső rétegig,
híd a minden bölcsesség birtokosához vezető úton.
A növényekkel
való szoros kapcsolat alapja az a hiedelem, amely a fákat és növényeket
lélekkel bíró lényeknek vagy azokat befogadó otthonoknak képzelte, és ennek
megfelelően bánt veltik. Mindez olyan természetes a mesében, hogy igazi
különlegességnek kell tartanunk Pandur Péter mesemondó egyik motívumát,
amely a mottóban idézett kívánságnak a folytatása. A katonának teljesül
a "mindenek értésére" vonatkozó kívánsága, ezért amikor meglát egy terebélyes
fát, próbára teszi tudását. "Azt mondja a nagy fának. - Hallod-e, te fa
komám! - Mit akarsz, huszár pajtás? - feleli a fa. - Semmi mást, csak azt
akarom kérdezni tőled, hogy amikor nagyon fúj a szél, fújja a koronádat,
nem fáj az neked? - Jaj, dehogynem fáj. Az apró gyökereimet szaggatja,
az fáj nekem. - Na jól van, pajtás, csak ezt akartam tudni. Isten veled.
- Isten veled, huszár pajtás - felelte a fa".
Életre kelt játékok és tárgyak,
beszélő növények a műmesékben
A tündérmesékben a tárgyak általában
nem beszélnek (kivétel például a jávorfácskából készült furulya és a beszélő
tükör), hanem cselekszenek. A mQmesékben a tett mágikus erejét felváltja
a megszólalás csodája: a tárgyak életre kelnek és beszélni kezdenek. Ezek
a tárgyak azonban nem állnak kapcsolatban egy fölöttük álló, nekik parancsoló
lénnyel, akinek feltétlen engedelmességgel tartoznak, hanem önálló életet
élnek, autonóm módon cselekszenek.
Milne Micimackó
című könyvében a szereplők állat- és tárgyjellege egybecsúszik. A Százholdas
Pagony lakói tárgyiasult állatokként vannak jelen: nem igazi állatok, ugyanakkor
tárgyaknak sem tekinthetők igazán, hiszen szerepeik szerint elvállalt magatartásformákat
testesítenek meg, sőt, egyes testrészeik még külön tárgyakként is funkcionálhatnak
(Füles farka mint csengőzsinór). Ráadásul saját otthonukban élnek, s ezek
a lakások - a rajzok tanúsága szerint - polgári ízlést tükröző tárgyakkal
vanak tele, ahonnan még a kandalló sem hiányzik. Róbert Gida "gazdája"
ugyan játékállatainak, de nem az állatok szolgálják őt, hanem ők szorulnak
segítségre. Milne úgy modellezi a tündérmesét, hogy egy kisfiút állít a
természetfölötti lények (vagy a jótevő ősz öregapó) helyébe, aki "kéznél
van", ha valamelyik állat - a mese tényleges hőse - bajba jut, s noha Róbert
Gida nem rendelkezik természetfölötti képességekkel, észbeli képesség dolgában
fölöttük áll: mindig támad egy jó ötlete. "Ha Róbert Gida vezet
bennünket, akkor nem félek" - mondja Malacka, amikor elindulnak felfedezni
az Északi sarkot. A Micimackóban mindenki eszesnek akar látszani,
az eszére a leghiúbb mindenki, de a viszonyítási alap ebből a szempontból
is Róbert Gida: "Csak azt szeretném tudni, Róbert Gida vajon mit tenne
az én helyemben." Micimackó nem tud a tárgyakkal varázsolni, de ésszerűen
bánik velük, ami nem azt jelenti, hogy rendeltetésszerűen használná őket.
Árvíz esetén a csupor nem csupor többé, hanem csónak, "mivel azonban ez
a csupor most csónak, a csuprot, illetve a csónakot ezennel elnevezem Úszó
Medvének". A fordítva használt esernyő "Mackó Esze" nevű ezredtonnás vitorlásként
menti meg Malackát a Rettenés Veszélyből. Róbert Gida és társai valóságos
cselekvés helyett inkább csak játszanak, de teremtett világukban - ahol
a véletleneknek döntő szerep jut - éppoly öntörvényű életet élnek, mint
Andersen tárgyai.
A Micimackóban
állatok jelenítenek meg jellegzetes embertípusokat, Andersennél a tárgyak
teszik ugyanezt. A nagyravágyó tű, a rendíthetetlen ólomkatona, a szerelemért
mindenre kész porcelán kéményseprő, a rátarti teáskanna, a nyugdíjazott,
öreg utcai lámpás, a szájhős gallér, a gőgös harisnyakötő és vasaló, a
hetyke szélkakas, az életét végiggondoló palack nyak, a világjáró ezüst
húszas és a lokálpatrióta rongy - amellett, hogy megőrzik tárgyi mivoltukat
-,emberi érzésektől túlfűtöttek vagy finom lelki árnyalatokkal megrajzoltak.
Andersen nem indítja tárgyait csodás birodalmak felé, hanem a csodát hozza
a hétköznapi tárgyak közé: meséiben semmi sem lehetetlen, de ennek a lehetetlennek
a mi világunk keretei között, a mi időnkben kell megtörténnie. Andersen
azt tanítja nekünk, hogy a lényeges dolgokat megtalálhatjuk magunk körül,
csupán módszereinken kell változtatnunk: grandiózus tervek és célok helyett
a miniatűrre, a megszokás által észrevétlenné koptatott jelenségekre (tárgyakra)
kell koncentrálnunk, s meghallani azt, amit mondani akarnak nekünk, akár
saját ügyes-bajos dolgaikról, "személyiségzavarukról", akár egy másik világ
üzeneteiről van, szó. "Ritka tehetségem van, és nem használhatom semmire!
- emésztődött az öreg utcai lámpás. - Magamban kell tartanom, nem oszthatom
meg másokkal! Ezek a kedves öregek nem is tudják, hogy a meszelt falat
virágmintás, gyönyörű tapétává változtathatom; zöldellő réteket varázsolhatok
elébük, vagy akármit, amit csak akarok. Ó, ha tudnátok!"
Andersennél
a növények szentimentális, halálfélelemtől reszkető, az élet értelméről
filozofálgató, érző lények vagy saját szépségűkben öntelten tetszelgő jelképek:
az elgurult borsószemből kinőtt bokor meggyógyítja a beteg kislányt, a
bodza virágában az emlékezés gyógyító anyókája lakik, a len minden élet-
helyzetben megkeresi a számára értékes pillanatot, a százszorszép gyönyörködni
tud a többi virág szépségében, a büszke hajdina szembe akar szállni a viharral.
Andersen növényei arra hívják fel a figyelmet, amit a királykisasszony
ki is mond az egyik mesében: "a kertész megmutatott nekünk egy pompázó,
szép virágot, amire eddig ügyet sem vetettünk, felfedezte számunkra a szépséget
ott, ahol mi sosem kerestük volna".
Lázár Ervin
újabb meséiben nem a tárgyak működnek fordítva, hanem a használóik. Bab
Berci a tóba hajítja a tündértől kapott aranyszelencét, mert már nem bízik
a "nyisd ki, segít rajtad!" mesei törvényében. Rimapénteki Rimai Péntekh
a jó emberré változtató csodanektáron dolgozik, de amikor kipróbálja, a
nektár összetétele nem bizonyul megfelelőnek: "világ-méretű hasmenés" kap
el mindenkit.
Dzsepettó
mester fából farag magának gyermeket, de Pinokkiót csodás születése nem
predesztinálja arra, hogy "kiválasztott" legyen. "Ebadta komisz kölyök"
ő, és a szó legszorosabb értelmében is "közönséges tuskó", akiből - legalábbis
e mese szerint - valóban embert kell faragni. Collodi meséjében a fa nem
a szentség letéteményese és nem is kultikus növény, hanem a megrendszabályozandó,
féktelen ösztönök búvóhelye. Óriási az ellentmondás: a fából faragott Pinokkió
a fából faragott hősök törvényei szerint szeretne élni. Kalandokra vágyik
és arra, hogy megtalálja azt a helyet, ahol ő is otthon lehet (sikerül
is neki a bábszínházban, de az író számára ez nem tűnik jó megoldásnak,
és elszakítja övéitől a bábut); Dzsepettó viszont
azt szeretné, ha teremtménye az ő erkölcsei
és elvárásai szerint élné életét.
Ebben a történetben
a hős nem azért bonyolódik fantasztikus kalandokba, hogy elnyerje a királylány
kezét. A kaland itt nem más, mint büntetés az engedetlenségéért, eszköz
annak illusztrálására, hogy aki nem akar iskolába járni (értsd: szocializálódni),
azt a rablók késsel szurkálhatják, alágyújt- hatnak, felakaszthatják, gyújtósnak
is fölhasogathatják, sőt láncra verve házőrző kutya szerepére is kényszeríthetik.
Collodi téved, amikor azt hiszi, hogy ezek a megpróbáltatások valóban embert
faragnak Pinokkióból. Ez nem így van: Pinokkió nem győztesként, hanem olyan
megtört, meggyötört, megalázott, totális vereséget szenvedett, immár hús-vér
emberként kerül ki a kalandokból, akit az író arra kárhoztat, hogy
megbánva "bűneit", feladva életstratégiáit, igazi kisfiúként iskolába járjon.
Hoffmann Diótörője
karácsony estéj én egyszerű ajándék- tárgynaktűnik, de még azon az éjjelen
megelevenedik a gyerekszoba valamennyi játékával együtt, hogy harcba induljon
a hétfejű Egérkirály ellen. Az elvarázsolt Pirlipát hercegnőt úgy lehet
a "rútító bűbájtól" megszabadítani, hogy megetetik vele a Krakatuk-dió
édes belét. A tündérmesében a hős elindul a varázslatot feloldó gyümölcsért,
megszerzi, és elhozza a megrendelőnek; a Hoffmann-mese nem elégszik meg
ennyivel. "Ezt a diót kell olyan valakinek szétharapnia a hercegnő jelenlétében,
aki még nem borotválkozott, és sohasem viselt csizmát. A dió magvát ráadásul
lehunyt szemmel kell átnyújtania, s csak akkor nyithatja ki ismét a szemét,
ha hét lépést tett hátrafelé, botlás nélkül." Pirlipát megmentője az utolsó
lépésnél megbotlik, és éppolyan szörnyeteggé változik, mint amilyen a hercegnő
volt, ám a hercegnő nem mutat hajlandóságot a "viszontmegváltásra", hanem
kiutasítja a csúfságot a palotából. A pórul járt megmentő tárgyként (diótörő)
kerül Marikához, aki hűségével és kitartásával végül emberré változtatja
és vőlegényévé fogadja őt. Hoffmann romantikus elképzelése szerint ez azt
jelenti, hogy az álmaihoz, vágyaihoz és a csodákhoz hű leányért előbb-utóbb
eljön a mesékből ismert sárkányölő vitéz: s annak semmi jelentősége nincs,
hogy ez a vitéz egy fából faragott diótörő csupán, aki nem a hétfejű sárkányt,
hanem a hétfejű Egérkirályt győzte le.
Az Arany
virágcserép meséjében Anselmus diáknak kell kiállnia a hűség próbáját
- Hoffmann szerint "a magasabbrendű életben a boldogság csak harcból fakadhat"
-, hogy feleségül vehesse a szalamandra alakjában megpillantott Serpentinát.
Marikához hasonlóan Anselmus is elköltözik "ama titokzatos, csodás birodalomba,
amelyet hazájának ismert meg- , s amely a költészettel rokon. Hoffmann
az arany virágcserepet teszi meg minden boldogság és a természettel való
teljes összhang forrásának egy olyan korban, amikor "az elkorcsosodott
emberi nem a természet szavát már nem érti meg.
Hoffmann meséiben
a köznapi élet fantasztikuma a mítoszok modellje szerint épül fel. Gonosz
és jó erők vívják egymással harcukat, ősszellemek öltenek emberi alakot,
állatokat és tárgyakat vált meg a szerelem, titokzatos erejű növények burjánzanak,
ok-okozati összefüggésekkel meg nem magyarázható dolgok történnek, például
az ajtókoppintó életre kel, a levéltáros úr ujjpattintással gyújtja meg
szivarját. Meletyinszkij szerint Hoffmann meséiben "egyrészt a legköznapibb
személyek, tárgyak, szituációk mögött felsejlenek egy más világ csodás,
fantasztikus, mitikus erői, másrészt pedig maguk ezek a fantasztikus erők
földre rántott, köznapi, komikus formában jelennek meg9. Meletyinszkij
mindezt "irracionális, sötét szenvedélyeknek", a "lélek sötét mélyének",
"a kiszámíthatatlan lépések rajzának" tartja, holott inkább arról van szó,
hogy a legköznapibb személyek, tárgyak, szituációk mögött fölsejlő csodás
erők megfordítják a racionális és az irracionális valósághoz való viszonyát:
Hoffmann meséiben a valós lesz a hamis, a "valótlan", az irracionális pedig
az igaz. A mitikus erőket nem a lélek sötét mélye teremti meg; ezek maguktól
is léteznek, de velük és általuk élni, ezeket megzabolázni és "jól" használni
csak azoknak a kiválasztottaknak lehet, akik előtt - ahogy a Hoffmann-mese
mondja - "a természet legmélyebb titkaként föltárul valamennyi lény szent
összhangja".
Jegyzetek
1. Meletyinszkij, Jeleazar:
Problem of the Structural Analysis of Fairytales. Benedek Katalin
fordítása kéziratban. MTA Néprajzi Kutatóintézete.
2. Propp, Vlagyimir Jakovlevics:
A mese morfológiája. Bp., 1995. 48-49.
3. Damton, Robert:
Lúdanyó meséi. A nagy macskamészárlás. Bp., 1987. 54-55.
4. Benjamin, Walter:
A mesemondó. Kommentár és prófécia Bp. 1969. 97.
6. Ortutay Gyula előszava
a Nyíri és rétközi parasztmesék c. kötethez. Szegedi Fiatalok Kollégiuma,
1935. 33.; L. még: Nagy Olga: Korszerű elemek Jakab István meséiben.
In: A mesemondó Jakab István. Bukarest, 1974. 45-48.; Dégh Linda
Palkó Józsefnéről írja, hogy a kitüntése átvétele után meséibe beleszőtte
a Parlamentben látott tárgyakat. In. ÚMNGY VIII-IX. Bp. 1955-1960.
Max Lüthi szerint "a mese valóságelemei felhasználásuk módjától függően
közelebb hozzák vagy eltávolítják a mesét a valóságtól". Lüthi: Megjegyzések
a meséről. Folcloristica 1. (1971.) 157.
7. A növényekről Fű-Fa
címmel exkluzív különszámot adott ki az Ex Symposion (1996/15-16.),
benne t.k. Thomka Beáta: Geopoétika; Németh Csaba: Fű, fa, virág
c. írásai. Idézett szöveg Bóna László: Fűszövegéből való. Ex Symposion
1996. 15-16. sz. 81.; L. még Rantasalo, Aukust: Einige Zaubersteine
und Zauberpflanzen in Volksaberglauben der Finnen. FFC 176. Helsinki
1959. 78.
8. Frazer, James G.:
A fák imádása. A faszellem megölése. Az Aranyág. Bp. 1993. IX. fejezet,
71-83. XXVIII. f. 187-215., valamint Röhrich, Lutz : A fa a népi elbeszélésekben.
Helikon 1990/1. 84-99.; Jankovics Marcell: A fa mitológiája.
Bp., 1991.
9. Meletyinszkij, Jeleazar:
"Mitologizmus" a XX. század irodalmában. Történeti bevezetés. In:
A mítosz poétikája. Gondolat, 1985. 372. |
|