Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 9.sz.
Varga Imre 
Ábrahám
 
Fogta a kést és elindult.
     A tükörben ott találta mozdulatlan. Mintha rá várna éppen. Amikor emelte a kést, amásik alig mozdult. Aztán becsapódott a penge a tükör tömbjébe, és a benti alak körül véste, vágta, repesztette a kemény időt. Mintha hangok is hallatszottak volna két mozdulat között. Mért pont neki szóltak, amikor én vagyok a megbízhatóbb? Nyilván lepénzelte őket, behízelegte oda magát. Belecsapott, nagy fényes tömbök szakadtak ki, és hulltak a padlóra lába elé. A kurafi, mióta azzal a kis pénzzel adósom, ide se szagol. Söpredék fajta. Gyűlt az üvegszilánk, gyémánt- zúzalék, fényes repeszek. Már a másik ruhája körül csapkodott a penge. Elhajtotta a kappanomat. A szennyvizet konyhám elé eriszti. Na még, na most, a váll és a törzs után le kell a lábhoz guggolnia. Hallja folyton a mondikálást. Énnekem, engem az a senkiházi, pimasz. A boka és lábfej körül egy kis aprómunka, megfáradt már, ügyelni kell, nehogy testet sértsen a penge. Morijába mért is mentem, lehettem volna itthon is akkor. A háta még, a gerince. A kés hegyével mögéje csapkodni, hogy testet ne érjen. Adnám én szívesen, de fölbosszantanak. A törzs körül még a maradékot. Feneette utcakölke. Pont amikor aludni térek. Akkor kidől rá, elugrik, az üvegtörmelékre csattan, az üvegzúzalék szertecsapódik. Ahogy kizuhant a keretből, megrepedt, szertehasadozott, ripityára törött. Akinél a kés, bámult az üveghalomra.
     Fénylett előtte hallgatagon.
1997. február 23.