Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 7.sz.
 Bohár András
Határ-vidék-filozófia
Mészáros András: A filozófia határvidékén
 

(határ) A határok kijelölése éppúgy izgatta a bölcselet prominens képviselőit, mint a határok mindenkori áthágásának kísértése. A mitikus világrend megjelenését a polisz körvonalazása követte, hogy majd átminősülhessen mindez valóságon túli valósággá, univerzalisztikus világszemléletté, szubjektum- és egzisztenciálfilozófiai alapozássá. A határokat felállítók idegensége pontosan annyira nyilvánvaló, mint amennyire a kinnrekedtek vagy bennszorultak hiányérzete. Mindenki számára kínos a helyzet. Akik a problémát előidézték saját pszeudo-azonosságukat tennék kockára, ha módosítanának. Az elszenvedők pedig, ha tudatosult bennük mindez, akkor magukba rejtik, vagy...
     Ennek a vagynak a különböző természetét szedi lajstromba a filozófus (Mészáros András). Nem feledkezve meg a léthelyzet alapmeghatározottságairól, a "mintha-lét" kiinduló feltételeinek számbavételéről. "A vélekedés tehát olyan irányban deformálja a kérdések és az ismeretek viszonyát, hogy a dilemmák - amelyek létünk alapjaiba ágyazottak - eleve kizárják a nemtudás beisme- rését vagy egy másik tudat beismerését." Filozófusunk végig arról az erőszakmentes, értelmet feltáró és arra hatást gyakorló kényszerről beszél, hogy a "nemtudás kizárása" még nem jelenti a kisebbségi "mintha-lét" ontológiai, kognitív és gyakorlati kérdéseinek eltűnését.
     Hogy a határok megismerése és tudatosítása a filozofálás alapvető feladatai között tartható számon, arra szerzőnk az agonális-elv újraértelmezése kapcsán hívja föl figyelmünket. Az agóra és a filozofálás egybekapcsolásának felidéződése (1989) jelzi a bölcselet megszüntethetetlen dialogikus jellegét, a lét alapjaira rákérdező természetét és a kimunkált igazság érvek általi elfogadtatását.
     Mészáros András pontosan azokra a neuralgikus határ- pontokra kérdez rá, melyeknek kibeszélése nem éppen gyakori. A modern és posztmodern viszonyának regionális létfeltételekhez kötött értelmezése olyan filozófiai természetű hívószavakat tölt meg friss tartalommal mint például az idő. Ennek kontextusában kérdésessé tehető a "radikális konstruktivizmus", ahol az ismeretek az objektivizmussal szemben a szubjektumon keresztül reprodukálódnak, valamint a "játékos elképzelések kreativizmusa". A premodern társadalmak individuális, sajátos mozgástempójával szemben a modern társadalmak absztrakt időfogalma a semlegességet, a szinkronitás kényszerét és az állandó időhiányt demonstrálja mindennapjainkban és a társadalom épp-így-létével összefüggésben. Rutincselekvéseink határidők szorításában vergődnek, s tevékenységeink időszükségletének ismeretlensége eltakarja előlünk a valós időkalkuláció lehetőségét. Mindehhez hozzáadódik a társadalmi szinten jelentkező lemaradás időzavara, megtetézve azzal, hogy a lemaradás behozására egyre csökkenő idő adatik meg a külső lehetőségek behatároltságának következtében. Így csak pillanatnyi lehet az az időintervalllum is, amikor elgondolkod- hatunk, hogy milyen feszültségeket hordoznak azok a társadalmak, amelyeknek nincs elég idejük, hogy rászokjanak a közös mindennapi élet normáira, s hogy milyen következ- ményekkel járhat az intolerancia zsigereinkig ható méreg- koncentrátuma.
     De az individuumok önértelmezésének határait is érzékelteti Mészáros a 68-as nemzedék lehetséges tipologizációjának felvillantásával, ahol a Saulus és Paulus nem tradicionális értelemben szerepel, a jogosultság és illetékesség nézőpontjai sokfélék, s tragédia és katarzis lehetősége éppúgy fönnáll, ám mégis az utolsó esély panorámája nyújt némi reményt: "A kitagadottaknak elégtételt, a megtűrteknek létük ambivalen- ciájának feloldását, a kiválasztottaknak a szakmai hatalomról való lemondást és főként a múlt bevallását, az ironikusoknak a kiindulóponthoz való visszatérést és a szereplőtársaktól való távolságtartást, a névteleneknek magukratalálást, a szereplő- társaknak (ha képesek rá)  morális depressziót, a kezdőknek kitakarított színpadot."

(vidék) Hogy milyen játéklehetőségek adottak, s hogy milyenek adódhatnának, arról nem pusztán a filozófiai reflexió megnyi- latkozásaiból tudhatunk, s mégcsak nem is ennek saját műfa- jához kötött felbomlása kapcsán. Mivel ezek a formák akkor is megtartják a metafizikai jellegzetességüket, ha azt teljesen tagad- ják. Másképpen fogalmazva a vidék természetrajzáról és antro- pológiai állapotáról a  poétikus beszédformák sok esetben többet mondanak mint a határokon belülre terelt fogalomvezérelt textusok. Nem véletlen, hogy ezt a játéklehetőséget sem szalasztja el Mészáros András, amelynek két alapaxiómája a következőképpen hangzik:
     "1. A válaszok mögött kérdések vannak
     2. Ostoba, aki azt hiszi, hogy a válaszok egyértelműen a kérdésekre vonatkoznak!"

Farnbauer Gábor két könyve kapcsán megfogalmazódnak azok a játékkombinációk, amelyek az idő önértelmezésének keretében tágítják a "Provinz" látóhatárát, s rákérdeznek a személyes megnyilvánulásokban tetten érhető kimondhatatlan témake- resésekre. A különböző textusok végén megszólíttatott olvasó önként lemondhat az értelemegész kutatásáról. Ám az aforizmák puzzle-játéka újfajta létértelmezést kínál: belegondolást, mellé- gondolást, hozzágondolást, vele- és együttgondolkodást. Ezekben a formavariációkban, amelyek recenzióként, töredékhalmazként, feljegyzésként sorolhatnánk műfaji kategóriákba (ha szükség lene effélére) olyan "meta-metafizikai" töprengések, gondolatgör- dülések találnak helyet, amelyek visszájára fordítják a nyugati posztmodern puzzle-játék lényegiségét. Mert itt nem az egyedi különös kontextualizációja jelzi a "Provinz" átértékelési kísérle- tét, hanem az általános formatartalmat hordozó gondolat- monászok érzékeltetik az illatokat, gesztusokat a kiindulópontok egyidejűségének egymásrakövetkezéseit, átfedéseit.
     Ám a tőzséri magánvaló kapcsán a tragikus létértelmezés poétikai játékának műhelytitkaira is rávilágít szerzőnk. A hagyomány intim önértékeinek kitörölhetetlensége és az univerzializmus lehetőség-feltételeiből kinövő remény feszültségzónái láthatóvá, érezhetővé és képzelhetővé teszik annak a magánvalónak a természetét, amelyet csak az ezen tájékon termő gombák, és egyéb furcsaságok adhatnak tudtunk- ra, Közép-Kelet-Európában a "mintha-lét" "n" dimenziójú. Az "n" dimenziót nem extenzív, hanem intenzív értelemben végte- lennek tekintve, hiszen a koordináták és kiterjedések egymásba  is fonódnak, máskor pedig egymást semlegesítik. A Múlt az enyém is, meg nem az enyém, hiszen a Történelem vállán cipelő néphez hozzá is tartozom (egy dimenzióban), meg nem is (egy másik dimenzióban). A szubjektum így nem válhat ironikussá, mert ahhoz kívüle és felette kéne állnia a "mintha létnek". Ezzel ismét visszahozza Mészáros a poétikus játéktérbe, a határ- probléma kapcsán már jelzett "mintha-lét", szubjektumhoz kötödő, ám mégis ontológiai és történetfilozófiai reflexiókhoz kapcsolódó odafordulását. Azaz azt tudatosítja ismételten, hogy a poétikus beszédforma mélyrétegeiben felfedhetőek azok a vonatkozási problémák, amelyek nemcsak az általános különös megjeleníthetőségében tehetik érzékelhetővé a szubjektum ironikus intencióinak lehetőségét és hiábavalóságát, de a történet visszajátszása is tanulságos lehet: a különösben meglátott magánvaló hozzáférhetetlenségével együtt gondolt "mintha-lét" peremhelyzetének bemérésével.
     S még egy-kettő-három-négy "konkrét-n" dimenzióval rendelkező pillanatfelvételt szemlélhetünk a "tizenkilencedik századi ismeretlen eperjesi filozófus hagyatékának" közzété- telekor, a hrabali "uniomystica" mindennapi átlényegítéseinek értékeléseken vagy a Kundera és Wittgenstein újraértelmezése kapcsán keletkezett töredékeket olvasva. Olyan szemléletbővítő és tradícióértést elősegítő/módosító szándékokat fedhetünk fel ezekben az írásokban, amelyek mind az idődimenziók, mind a nyelvi-játékok radikális posztmodern eklektikájával szemben vagy mellette, ám mindenkori morális elkötelezettség igényével: a ténylegesen létező, környező világ átélhetőségeit veszik célba. A "múlt századi eperjesi bölcselő" így fogalmaz: "Az alázat itt is, akárcsak a sejtés esetében a köztem és a másik ember (sajátsá- gos realitás) közti határ átjárhatóságán (sőt, megszüntetésén) alapszik. Nem leszek talán messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy ez a »köztesség« - amelyet sem a hit, sem az ész nem képes felderíteni - önmagát mutatja meg ebben az alázatban. Ami azt is jelentené, hogy az alázat révén feloldódik a határ az érzéki-konkrét és az absztrakt-általános között, valamint hogy az érzékiben megtestesülnek az általános bizonyos jegyei és az érzéki az absztrakt hozzáférhető formájává válik."

(filozófia) S hogy mennyire jellemző gondolkodás- és beszéd- forma Mészáros Andrásnál is az a bizonyos "köztesség", azt kiválóan érzékeltetik azok az elemzései, amelyek egy-egy filozófiai textus vagy problémahalmaz nyomán öltenek látható alakot. Mindjárt itt van Eugen Fink A boldogság oázisa könyvé- nek áttekintése. Ahol két játékfelfogás kapcsán számtalan olyan problémával szembesít bennünket, amelyek eminens filozófiai kérdésfeltevésükön túl is figyelmet érdemlőek. A létezés alap- jellegzetességeként értett játékfogalom érzékelteti a husserli transzcendentális ego szubjektivizmusára irányuló meghaladási kísérletet, azaz egy olyan fenomenológiai beállítódás körvo- nalazását, ahol az egyes egzisztenciálék, a halál, a munka, a hatalom, a szeretet és a játék egyaránt a véges emberi élet teljességéről tudósítanak a pillanat intenzitására építve.
     A nyugvó jelen középpontjából leírható egzisztenciálék és kapcsolódásaik rekonstrukciói ideális esetben eljuttathatnak az emberi létezés megértéséhez. A játék zsenialitása a szabályok kihasználásával individualizálódik, míg az ellenpóluson a szerelem "csak" a másik individualizálódásába való beleélésként mutatkozik meg: így szerelem és halál egybetartozóak, egymás nélkül elképzelhetetlenek, a káosszal, elrendezetlenséggel való szembenézésre utalnak; mindezen életösszefüggések másik vetületében a munka alapvető konstiúciói, a hatalom egyénen túlmutató "itt és most"-jai és a játék szubjektív feltételének hangsúlyozása az autónom világ tételezésének zálogaként jelenik meg: érzékeltetve az emberi életet keretező, megszilárdító rendszer elemeinek relációit. S fontos annak kiemelése, hogy ez a fenomenológiai beállítódás lehetőséget kínál a valóság racio- nális vázának leírására is, míg a tisztán metafizikai játékfogalmat és a lét értelmét egybekapcsoló kísérletek esztétikai világszem- lélete az áhitat, lelkesültség, szeretet, hódolat előtérbe helyezé- sével háttérbe szoríthatja a kétely, kiszámíthatóság és racionalitás jelentőségét.
     Azonban a jelzett metafizikai játékelmélet esélyei is meg- sokszorozódnak mondja Mészáros András -, mert mikor a világ játékszerré válik, s a játéktér egyre inkább elhomályosul, s váratlanul bukkannak fel rajta az ismeretlen cél felé vezető utat nehezítő csúcsok és szakadékok, akkkor az egyénnek nem marad más választása, mint elfogulatlan biztonsággal közeledni az élet kiszámíthatatlan kanyarulatai felé, mintha azokat ismerné. De azt is hozzáteszi szerzőnk az Újszövetség és Fink szellemé- ben: csak játékosként juthatunk be az Úr országába.
     S ezzel ismét egy újabb nézőpontot kínál szerzőnk. Mert nemcsak társadalomelméleti (ontológiai) szempontból kísérelhető meg a társadalom, illetve az egyén rendelkezésére álló idő- mennyiség kritikai felülvizsgálata, hogy hogyan, mikor és mennyi modernitás és posztmodernitás kellene nekünk valójában, de jelzi a Rortyval "szembeni" észrevétel egy másik továbbgondolási lehetőségét is. Mert nem véletlen, hogy a műalkotások, nyelvjátékok és kulturális szituációértelmezések különössége kapcsán ("Provinz") jelezhető a játék megmutatkozási lehetősége, egyéni, közösségi, valamint időben és térben is különbözőképpen változó teljesítményei, s az is magától értetődő, hogy az egzisztenciálék fenomenológiai és metafizikai jellegzetességeinek egyaránt lehetőséget kínál a filozófiai értelmezések körében. Ám az is szükségképpeni kritikaként jelenik meg, amit saját létértelmezési kísérletei nyomán rögzít: "A rendszerfilozófiával Richard Rorty az ún. épületes filozófiát állítja szembe. A rendszeralkotók, szerinte, konstruktívak és érvekkel jönnek, az épületes gondolkodók viszont reaktívak és szatírákat, paródiákat, aforizmákat írnak. A szervesen működő társadalmakban ez a filozofálási mód csak a filozófia művelé- sének elfogadott paradigmája és metanormái szerint »abnor- mális«. A liberális demokráciáknak ugyanis nincs szükségük bölcseleti alapvetésre vagy igazolásra, mert ennek az emberi tevékenységnek az univerzalisztikus módszerei nem hoznak semmi hasznot. Ott azonban, ahol még folyik a harc az »univer- záliákért«, ott ahol új értékeket keresnek, a filozófia nem lehet fennkölt játék. Pontosabban nem lehet csak fennkölt játék." S éppen a határok metafizikai kijelölése, amely a különböző filozófiai irányzatok által is elfogadott szabadság elvének transzcendentálásában érhető tetten, valamint a játékkombi- nációk és taktikai variánsok posztmodern szellemiséget idéző sokféleségének együttlétezése jellemzi leginkább jelenünket. Ám régiónkban még nem teljesen tisztáztak a játéktér kijelölésének feltételei, hogy a csapatok felállításáról vagy a játékszabályok nyilvánossá tételéről, együttes elfogadásáról már ne is beszéljünk. Éppen ezért van szükség olyan "határ-vidék- filozófiákra" is, amelyek előmozdíthatják, hogy minél előbb elkezdődhessen a tényleges játék, igazi játékosokkal: "A sorsát vállaló ember a játékos. Tudja, hogy veszíthet is. Mégpedig nem akármit: akár a saját életét is. De ő azt is tudja, hogy az élete nem a teljes léte. A játszma ugyanis éppen a létre megy ki. És az már megéri a kockázatot."

(Nap Kiadó, Dunaszerdahely 1996)