|
Bohár András
Határ-vidék-filozófia
Mészáros András:
A filozófia határvidékén
(határ) A határok kijelölése
éppúgy izgatta a bölcselet prominens képviselőit, mint a határok mindenkori
áthágásának kísértése. A mitikus világrend megjelenését a polisz körvonalazása
követte, hogy majd átminősülhessen mindez valóságon túli valósággá, univerzalisztikus
világszemléletté, szubjektum- és egzisztenciálfilozófiai alapozássá. A
határokat felállítók idegensége pontosan annyira nyilvánvaló, mint amennyire
a kinnrekedtek vagy bennszorultak hiányérzete. Mindenki számára kínos a
helyzet. Akik a problémát előidézték saját pszeudo-azonosságukat tennék
kockára, ha módosítanának. Az elszenvedők pedig, ha tudatosult bennük mindez,
akkor magukba rejtik, vagy...
Ennek a vagynak
a különböző természetét szedi lajstromba a filozófus (Mészáros András).
Nem feledkezve meg a léthelyzet alapmeghatározottságairól, a "mintha-lét"
kiinduló feltételeinek számbavételéről. "A vélekedés tehát olyan irányban
deformálja a kérdések és az ismeretek viszonyát, hogy a dilemmák - amelyek
létünk alapjaiba ágyazottak - eleve kizárják a nemtudás beisme- rését vagy
egy másik tudat beismerését." Filozófusunk végig arról az erőszakmentes,
értelmet feltáró és arra hatást gyakorló kényszerről beszél, hogy a "nemtudás
kizárása" még nem jelenti a kisebbségi "mintha-lét" ontológiai, kognitív
és gyakorlati kérdéseinek eltűnését.
Hogy a határok
megismerése és tudatosítása a filozofálás alapvető feladatai között tartható
számon, arra szerzőnk az agonális-elv újraértelmezése kapcsán hívja
föl figyelmünket. Az agóra és a filozofálás egybekapcsolásának felidéződése
(1989) jelzi a bölcselet megszüntethetetlen dialogikus jellegét, a lét
alapjaira rákérdező természetét és a kimunkált igazság érvek általi elfogadtatását.
Mészáros András
pontosan azokra a neuralgikus határ- pontokra kérdez rá, melyeknek kibeszélése
nem éppen gyakori. A modern és posztmodern viszonyának regionális létfeltételekhez
kötött értelmezése olyan filozófiai természetű hívószavakat tölt meg friss
tartalommal mint például az idő. Ennek kontextusában kérdésessé tehető
a "radikális konstruktivizmus", ahol az ismeretek az objektivizmussal szemben
a szubjektumon keresztül reprodukálódnak, valamint a "játékos elképzelések
kreativizmusa". A premodern társadalmak individuális, sajátos mozgástempójával
szemben a modern társadalmak absztrakt időfogalma a semlegességet, a szinkronitás
kényszerét és az állandó időhiányt demonstrálja mindennapjainkban és a
társadalom épp-így-létével összefüggésben. Rutincselekvéseink határidők
szorításában vergődnek, s tevékenységeink időszükségletének ismeretlensége
eltakarja előlünk a valós időkalkuláció lehetőségét. Mindehhez hozzáadódik
a társadalmi szinten jelentkező lemaradás időzavara, megtetézve azzal,
hogy a lemaradás behozására egyre csökkenő idő adatik meg a külső lehetőségek
behatároltságának következtében. Így csak pillanatnyi lehet az az időintervalllum
is, amikor elgondolkod- hatunk, hogy milyen feszültségeket hordoznak azok
a társadalmak, amelyeknek nincs elég idejük, hogy rászokjanak a közös mindennapi
élet normáira, s hogy milyen következ- ményekkel járhat az intolerancia
zsigereinkig ható méreg- koncentrátuma.
De az individuumok
önértelmezésének határait is érzékelteti Mészáros a 68-as nemzedék
lehetséges tipologizációjának felvillantásával, ahol a Saulus és Paulus
nem tradicionális értelemben szerepel, a jogosultság és illetékesség nézőpontjai
sokfélék, s tragédia és katarzis lehetősége éppúgy fönnáll, ám mégis az
utolsó esély panorámája nyújt némi reményt: "A kitagadottaknak elégtételt,
a megtűrteknek létük ambivalen- ciájának feloldását, a kiválasztottaknak
a szakmai hatalomról való lemondást és főként a múlt bevallását, az ironikusoknak
a kiindulóponthoz való visszatérést és a szereplőtársaktól való távolságtartást,
a névteleneknek magukratalálást, a szereplő- társaknak (ha képesek
rá) morális depressziót, a kezdőknek kitakarított színpadot."
(vidék) Hogy milyen játéklehetőségek
adottak, s hogy milyenek adódhatnának, arról nem pusztán a filozófiai reflexió
megnyi- latkozásaiból tudhatunk, s mégcsak nem is ennek saját műfa- jához
kötött felbomlása kapcsán. Mivel ezek a formák akkor is megtartják a metafizikai
jellegzetességüket, ha azt teljesen tagad- ják. Másképpen fogalmazva a
vidék természetrajzáról és antro- pológiai állapotáról a poétikus
beszédformák sok esetben többet mondanak mint a határokon belülre terelt
fogalomvezérelt textusok. Nem véletlen, hogy ezt a játéklehetőséget sem
szalasztja el Mészáros András, amelynek két alapaxiómája a következőképpen
hangzik:
"1. A válaszok
mögött kérdések vannak
2. Ostoba,
aki azt hiszi, hogy a válaszok egyértelműen a kérdésekre vonatkoznak!"
Farnbauer Gábor két könyve kapcsán megfogalmazódnak
azok a játékkombinációk, amelyek az idő önértelmezésének keretében tágítják
a "Provinz" látóhatárát, s rákérdeznek a személyes megnyilvánulásokban
tetten érhető kimondhatatlan témake- resésekre. A különböző textusok végén
megszólíttatott olvasó önként lemondhat az értelemegész kutatásáról. Ám
az aforizmák puzzle-játéka újfajta létértelmezést kínál: belegondolást,
mellé- gondolást, hozzágondolást, vele- és együttgondolkodást. Ezekben
a formavariációkban, amelyek recenzióként, töredékhalmazként, feljegyzésként
sorolhatnánk műfaji kategóriákba (ha szükség lene effélére) olyan "meta-metafizikai"
töprengések, gondolatgör- dülések találnak helyet, amelyek visszájára fordítják
a nyugati posztmodern puzzle-játék lényegiségét. Mert itt nem az egyedi
különös kontextualizációja jelzi a "Provinz" átértékelési kísérle-
tét, hanem az általános formatartalmat hordozó gondolat- monászok érzékeltetik
az illatokat, gesztusokat a kiindulópontok egyidejűségének egymásrakövetkezéseit,
átfedéseit.
Ám a tőzséri
magánvaló kapcsán a tragikus létértelmezés poétikai játékának műhelytitkaira
is rávilágít szerzőnk. A hagyomány intim önértékeinek kitörölhetetlensége
és az univerzializmus lehetőség-feltételeiből kinövő remény feszültségzónái
láthatóvá, érezhetővé és képzelhetővé teszik annak a magánvalónak a természetét,
amelyet csak az ezen tájékon termő gombák, és egyéb furcsaságok adhatnak
tudtunk- ra, Közép-Kelet-Európában a "mintha-lét" "n" dimenziójú. Az "n"
dimenziót nem extenzív, hanem intenzív értelemben végte- lennek tekintve,
hiszen a koordináták és kiterjedések egymásba is fonódnak, máskor
pedig egymást semlegesítik. A Múlt az enyém is, meg nem az enyém, hiszen
a Történelem vállán cipelő néphez hozzá is tartozom (egy dimenzióban),
meg nem is (egy másik dimenzióban). A szubjektum így nem válhat ironikussá,
mert ahhoz kívüle és felette kéne állnia a "mintha létnek". Ezzel ismét
visszahozza Mészáros a poétikus játéktérbe, a határ- probléma kapcsán már
jelzett "mintha-lét", szubjektumhoz kötödő, ám mégis ontológiai és történetfilozófiai
reflexiókhoz kapcsolódó odafordulását. Azaz azt tudatosítja ismételten,
hogy a poétikus beszédforma mélyrétegeiben felfedhetőek azok a vonatkozási
problémák, amelyek nemcsak az általános különös megjeleníthetőségében tehetik
érzékelhetővé a szubjektum ironikus intencióinak lehetőségét és hiábavalóságát,
de a történet visszajátszása is tanulságos lehet: a különösben meglátott
magánvaló hozzáférhetetlenségével együtt gondolt "mintha-lét" peremhelyzetének
bemérésével.
S még egy-kettő-három-négy
"konkrét-n" dimenzióval rendelkező pillanatfelvételt szemlélhetünk a "tizenkilencedik
századi ismeretlen eperjesi filozófus hagyatékának" közzété- telekor, a
hrabali "uniomystica" mindennapi átlényegítéseinek értékeléseken vagy a
Kundera és Wittgenstein újraértelmezése kapcsán keletkezett töredékeket
olvasva. Olyan szemléletbővítő és tradícióértést elősegítő/módosító szándékokat
fedhetünk fel ezekben az írásokban, amelyek mind az idődimenziók, mind
a nyelvi-játékok radikális posztmodern eklektikájával szemben vagy mellette,
ám mindenkori morális elkötelezettség igényével: a ténylegesen létező,
környező világ átélhetőségeit veszik célba. A "múlt századi eperjesi
bölcselő" így fogalmaz: "Az alázat itt is, akárcsak a sejtés esetében a
köztem és a másik ember (sajátsá- gos realitás) közti határ átjárhatóságán
(sőt, megszüntetésén) alapszik. Nem leszek talán messze az igazságtól,
ha azt állítom, hogy ez a »köztesség« - amelyet sem a hit, sem az ész nem
képes felderíteni - önmagát mutatja meg ebben az alázatban. Ami azt is
jelentené, hogy az alázat révén feloldódik a határ az érzéki-konkrét és
az absztrakt-általános között, valamint hogy az érzékiben megtestesülnek
az általános bizonyos jegyei és az érzéki az absztrakt hozzáférhető formájává
válik."
(filozófia) S hogy mennyire
jellemző gondolkodás- és beszéd- forma Mészáros Andrásnál is az a bizonyos
"köztesség", azt kiválóan érzékeltetik azok az elemzései, amelyek egy-egy
filozófiai textus vagy problémahalmaz nyomán öltenek látható alakot. Mindjárt
itt van Eugen Fink A boldogság oázisa könyvé- nek áttekintése. Ahol
két játékfelfogás kapcsán számtalan olyan problémával szembesít bennünket,
amelyek eminens filozófiai kérdésfeltevésükön túl is figyelmet érdemlőek.
A létezés alap- jellegzetességeként értett játékfogalom érzékelteti a husserli
transzcendentális ego szubjektivizmusára irányuló meghaladási kísérletet,
azaz egy olyan fenomenológiai beállítódás körvo- nalazását, ahol az egyes
egzisztenciálék, a halál, a munka, a hatalom, a szeretet és a játék egyaránt
a véges emberi élet teljességéről tudósítanak a pillanat intenzitására
építve.
A nyugvó jelen
középpontjából leírható egzisztenciálék és kapcsolódásaik rekonstrukciói
ideális esetben eljuttathatnak az emberi létezés megértéséhez. A játék
zsenialitása a szabályok kihasználásával individualizálódik, míg az ellenpóluson
a szerelem "csak" a másik individualizálódásába való beleélésként mutatkozik
meg: így szerelem és halál egybetartozóak, egymás nélkül elképzelhetetlenek,
a káosszal, elrendezetlenséggel való szembenézésre utalnak; mindezen életösszefüggések
másik vetületében a munka alapvető konstiúciói, a hatalom egyénen túlmutató
"itt és most"-jai és a játék szubjektív feltételének hangsúlyozása az autónom
világ tételezésének zálogaként jelenik meg: érzékeltetve az emberi életet
keretező, megszilárdító rendszer elemeinek relációit. S fontos annak kiemelése,
hogy ez a fenomenológiai beállítódás lehetőséget kínál a valóság racio-
nális vázának leírására is, míg a tisztán metafizikai játékfogalmat és
a lét értelmét egybekapcsoló kísérletek esztétikai világszem- lélete az
áhitat, lelkesültség, szeretet, hódolat előtérbe helyezé- sével háttérbe
szoríthatja a kétely, kiszámíthatóság és racionalitás jelentőségét.
Azonban a
jelzett metafizikai játékelmélet esélyei is meg- sokszorozódnak
mondja Mészáros András -, mert mikor a világ játékszerré válik, s a játéktér
egyre inkább elhomályosul, s váratlanul bukkannak fel rajta az ismeretlen
cél felé vezető utat nehezítő csúcsok és szakadékok, akkkor az egyénnek
nem marad más választása, mint elfogulatlan biztonsággal közeledni az élet
kiszámíthatatlan kanyarulatai felé, mintha azokat ismerné. De azt is hozzáteszi
szerzőnk az Újszövetség és Fink szellemé- ben: csak játékosként juthatunk
be az Úr országába.
S ezzel ismét
egy újabb nézőpontot kínál szerzőnk. Mert nemcsak társadalomelméleti (ontológiai)
szempontból kísérelhető meg a társadalom, illetve az egyén rendelkezésére
álló idő- mennyiség kritikai felülvizsgálata, hogy hogyan, mikor és mennyi
modernitás és posztmodernitás kellene nekünk valójában, de jelzi a Rortyval
"szembeni" észrevétel egy másik továbbgondolási lehetőségét is. Mert nem
véletlen, hogy a műalkotások, nyelvjátékok és kulturális szituációértelmezések
különössége kapcsán ("Provinz") jelezhető a játék megmutatkozási
lehetősége, egyéni, közösségi, valamint időben és térben is különbözőképpen
változó teljesítményei, s az is magától értetődő, hogy az egzisztenciálék
fenomenológiai és metafizikai jellegzetességeinek egyaránt lehetőséget
kínál a filozófiai értelmezések körében. Ám az is szükségképpeni kritikaként
jelenik meg, amit saját létértelmezési kísérletei nyomán rögzít: "A rendszerfilozófiával
Richard Rorty az ún. épületes filozófiát állítja szembe. A rendszeralkotók,
szerinte, konstruktívak és érvekkel jönnek, az épületes gondolkodók viszont
reaktívak és szatírákat, paródiákat, aforizmákat írnak. A szervesen működő
társadalmakban ez a filozofálási mód csak a filozófia művelé- sének elfogadott
paradigmája és metanormái szerint »abnor- mális«. A liberális demokráciáknak
ugyanis nincs szükségük bölcseleti alapvetésre vagy igazolásra, mert ennek
az emberi tevékenységnek az univerzalisztikus módszerei nem hoznak semmi
hasznot. Ott azonban, ahol még folyik a harc az »univer- záliákért«, ott
ahol új értékeket keresnek, a filozófia nem lehet fennkölt játék. Pontosabban
nem lehet csak fennkölt játék." S éppen a határok metafizikai kijelölése,
amely a különböző filozófiai irányzatok által is elfogadott szabadság elvének
transzcendentálásában érhető tetten, valamint a játékkombi- nációk és taktikai
variánsok posztmodern szellemiséget idéző sokféleségének együttlétezése
jellemzi leginkább jelenünket. Ám régiónkban még nem teljesen tisztáztak
a játéktér kijelölésének feltételei, hogy a csapatok felállításáról vagy
a játékszabályok nyilvánossá tételéről, együttes elfogadásáról már ne is
beszéljünk. Éppen ezért van szükség olyan "határ-vidék- filozófiákra" is,
amelyek előmozdíthatják, hogy minél előbb elkezdődhessen a tényleges játék,
igazi játékosokkal: "A sorsát vállaló ember a játékos. Tudja,
hogy veszíthet is. Mégpedig nem akármit: akár a saját életét is. De ő azt
is tudja, hogy az élete nem a teljes léte. A játszma ugyanis éppen a létre
megy ki. És az már megéri a kockázatot."
(Nap Kiadó, Dunaszerdahely
1996)
|
|