monodráma I. JELENET 1. kép
AKAKIJ AKAKIJEVICS Tyű! (Hirtelen felül, meggyújtja a gyertyát.) Az áldóját! Már azt hittem... egészen kivert a verejték... izé... már majdnem... elrontottam... de nem rontottam el. Én sohasem rontottam el... még soha egyetlen betűt sem... az kéne csak, hogy rontsak... azért, izé, nem élném túl... abba belehalnék, bele bizony. (Szaporán veti a kereszteket.) Pedig majdnem megtörtént. A legszebb betűnél. Az m-nél. Pont az m-nél. Akinek az összes betű közül a legszebb a lelke. Bizony, a betűknek lelke van, az egyiknek kisebb, a másiknak nagyobb... az m-nek meg egyenesen óriási. Amikor a másolásban valahol egy m-hez érek, mindig szívdobogás tör rám, lüktet a halán- tékom, megvastagszik a nyakamon az ér... bizsergést érzek az egész testemben... az altestemben is, bizony... előbb megvizs- gálom a lúdtoll hegyét, s ha rendben valónak találtatik a hegy, kellő finomsággal belemártható a tintatartóba, csak annyira merítve persze, hogy az m-hez szükséges tintamennyiséget felvegye, akkor megrajzolom az orrát, azt a finom kis rézsút felfelé haladó vonalacskát, utána szusszanok egyet, majd nagy levegőt véve meghúzom az első lefelé szárat, olyankor még az is előfordul, izé, hogy a nyelvem hegyét egy csöppet kidugom nagy igyekezetemben, egy kicsit megint pihenek... nem is pihenek, inkább rákészülök... (megdermed az utolsó szóra) Az ám... izé... azért nos... ráadásul... holnap megyek ehhez a... Petrovicshoz. Az nekem külön megpróbáltatás... egészen úgy. Rettenetes alak, annyit mondhatok. Iszik, mint a gödény. Bemegyek hozzá, a szeme vérben forog, a pofája fel van püffedve, ömlik belőle a bundapálinka szaga... meg mondhatom, izé, addig is az út a hátsó lépcsőn, fel a harmadikra, az az istenverte húgyszag meg vodkaszag odáig, meg az ember, én mondom, izé, bokáig gázol a vízben, télen-nyáron oda öntik ki az asszonyok a mosóvizet, ráadásul a Grigorij... Mert nem hívták ám mindig Petrovicsnak ezt a részeges gazembert, aki most úgy fenn hordja az orrát, de úgy, hogy beleesik a pétervári eső, az ám, elég hideg van mostanában, megérzi az összes tagom, de már nem sokáig... na szóval, izé, ez a Petrovics csak egy tedd ide, tedd oda jobbágy volt valami kis uraságnál, de, izé, megkapta a szabadságlevelét, mire is rettentően elkezdett inni, eleinte csak nagy ünnepeken, aztán válogatás nélkül minden egyházi ünnepnapon, ahol csak kereszt áll a naptárban. Hát izé, szabó az ilyen? Aztán még ott van a felesége is, akinél rútabb perszónát nem találni a pokol fenekén sem, biztosíthatom, akiről csak annyi tudható, hogy állandóan főkötőt hord és csúnya, mint az ördög segge, és ordít meg káromkodik az urával, mint egy kocsis, no de hát meg is érdemli az istentelen Petrovics, hogy a teremtő rogyasztaná rá az eget a pénzsóvár fajtájára, hát nem ki akar szedni az átkozott a zsebemből izé... ki se lehet mondani... hát izé, végső soron... százötven rubelt, no, de ettől is kiver a víz, valahányszor rágondolok... (Felkel az ágyból, elnyűtt, régi hálóingében fel-alá járkál.) Hideg van itt Északon, mondhatom, ez a legkellemetlenebb dolog ebben a mi szép Pétervárunkban, a hideg, nekem aztán mondhatják, hogy a hideg egészséges, hát egészséges a fenét, legfeljebb annak, aki otthon heverészik egész nap, a jó meleg szobában, és a szolga behordja neki a vodkát meg a szamovárból a gőzölgő teát, de nem egészséges, izé, teljességgel mondhatom, izé, annak, aki reggel hivatalba megy... én reggel pedig hivatalba szoktam menni. Minden reggel, évek óta, mióta az eszemet tudom, megyek én minden reggel, és télen, ez a huncut pétervári tél oda-odafricskáz az ember orrára, úgyhogy legjobb sietni, azt teszi, izé, én mondom, az összes hivatalnok, aki hozzám hasonlóan a hivatalába tart, aztán meg az ember homlokát is megfájdítja a fagy, meg a könny is kicsordul a szegény címzetes tanácsosok szeméből. Persze, vihettem volna többre is, de én nem akartam többre vinni. Minek többre vinni? Még csak az hiányzik, hogy engem izé, hogy úgy mondjam, kiemeljenek... Egyszer voltam persze ilyen veszélyben, izé, valamelyik igazgató, volt belőlük már vagy két tucat, csak mióta én a hivatalban másolok, na, mondhatom, odajön az egyik hozzám, mosolyog, hogy alig fér el a szája a képén, hoz egy aktát, na, Akakij Akakijevics, így nekem, egészen a képembe hajolva, itt van ez az akta, most ezt szépen átalakítod, galambocskám, és átküldjük, ha készen vagy egy másik hivatalnak. Azt hiszem, elég értetlenül meredhettem rá, mert kisvártatva hozzátette: nincs vele egyéb dolgod, mint hogy a címeket megváltoztatod, és az igéket átteszed - hellyel-közzel - egyes szám első személyből harmadikba. Megveregette a vállamat, ami az összes kollégámból sárga irigységet váltott ki, és csámpázó léptekkel visszament kancelláriájába. Hát, nos, izé, ültem egész délután az akta fölött, éreztem, hogy az agyamat szétveti a vér, nem is tudtam gondolkodni emiatt, hallottam, ahogy a fülemben zakatol vadul, aztán meg attól féltem, hogy megüt a guta, mondom, de tényleg, még csak az kell, hogy a guta üssön meg, szépen visszavittem az aktát az igazgatónak, s mondom neki, adjon inkább valami másolnivalót. Mekkora marha vagy te, Basmacskin, bámult rám meglepetten, hogy te mekkora egy marha vagy, Basmacskin! Törődtem is én vele. Kaptam új másolnivalót, attól kezdve a szél sem ért. Odabent. Hanem, odakint annál inkább. Az idei tél cefetül megviselt. Előbb a hátamat, aztán meg a vállamat karmolta a hideg. Szaladtam én, izé, ahogy csak tudtam az utcán, hogy mielőbb elérjem a kapus szobáját, ahol reggelenként mindig ott tolongott már öt-hat magam forma négyszáz rubeles címzetes tanácsos, hiába. Mondok, izé, nagy a hideg. De nem nagyobb, mint máskor, érzi az arcom, a könnyező szemem. Aztán meg, hogy baj van a vállammal. No de a hátammal is? Szörnyű gyanú támadt fel bennem. Veszem a köpenyt, nézem tövirül hegyire, hát olyan az néhol, akár a szita. El van nyűve teljesen. (Hirtelen rámered a gyertyára.) Na meg, izé, hogy én egy mekkora marha vagyok... Mióta égetem ezt a gyertyát itt... Micsoda kiadás, Akakij, micsoda kiadás, elment a maradék józan eszed is, látom. (Elfújja a gyertyát.) Na, aludjunk! Jó éjszakát! (Forgolódik.) Nem tudok aludni. Az ördög vigye el! Éhes vagyok. Ez különös. Már hetek óta koplalok, de soha nem éreztem ennyire éhesnek magamat... Ki-be járt rajta a szél. A bélés is szétfeslett. Hacukának hívták... izé, a kollégák... hacuka, így. (Megint kiugrik az ágyból.) Még hogy százötven rubel! Ez a Petrovics egy rabló. Egy sintér! Egy... izé... komolyan mondom... egy izé. Hogy nem lehet megjavítani... nem fogja meg a tűt az anyag. Hát izé, különben , fogja meg akkor az anyagot a tű... Hiába mondom neki, én azért izé, Petrovics... ez a köpönyeg... látod, a posztója... máshol még mindig egészen erős... csak egy kicsit belepte a por és ócskának látszik, de új, csak ezen a helyen egy kicsit... izé... itt a hátán, meg itt a vállán kopott egy picikét, no meg itt a másik vállán is, látod, ennyi az egész... nincs vele sok munka... erre a Petrovics, izé, kiteríti a hacukát az asztalra, sokáig vizslatja azzal az apró malacszemével, dohányport szippantgat a burnót szelencéjéből, kifordítja, befordítja, egyre csak csóválja a fejét, végül csak annyit mond: Nem, nem lehet kijavítani, rossz gúnya biz’ ez! Miért nem lehet, Petrovics? Hiszen csak az az egész baja, hogy elkopott a vállon, és én tudom, neked vannak valamilyen darabjaid... Merthogy mindig a Petrovics javítgatta, toldozgatta-foldozgatta a ruháimat. Foltnak valót még csak lehet találni, de rávarrni nem lehet: egészen avítt portéka, ha hozzáér az ember a tűvel, máris szétmállik. Hadd málljék, tegyél azonnal... oda is egy kis foltot... De nincs mire tenni a foltocskát, nincs miben megkapaszkodnia, vajmi gyengén tart már ez. Csak a neve posztó már ennek, ha egy kis szél fúj, szétrepül az egész. No de azért csak varrd rá! Nem. Semmit sem lehet csinálni. Vacak az egész. Jobb, ha kapcát csinál belőle, ha jön a szigorú tél, mert a harisnya nem melegít. Azt csak a németek találták ki, hogy minél több pénzt harácsoljanak össze. Bizony - fejezte be a szörnyeteg Petrovics -, új köpönyeget kell csináltatni. Hogyhogy újat? Hisz nincs is rá pénzem. De annak a hóhérnak a szeme sem rebbent. Újat. Igen, újat. No, de, ha már újat kellene, hát akkor az hogy is... vagyis, hogy mennyibe kerülne? Igen. Hát, három ötvenest okvetlen rá kell szánni. Nem, nem idegesítem most vele magamat. Lemegyek
az öregasszonyhoz, hátha fölvan még. No, izé, hát persze, neki is kell
a társaság. Ebben pedig az utóbbi időben becsülettel bőveltetem. El is
terjedtek a pletykák a hivatalban, hogy én meg az öregasszony... ostobák.
Csöppet sem élvezem a süket öregasszony társaságát. De azzal is megtakarítgatok
valamit, annyit bizonyosan, hogy nem a saját gyertyámat használom estelente.
Neki meg jól is jön az izé, a társaság, mondhatom, úgy őszintén. Még élvezi
is. De hát min tudnék én takarékoskodni? Úgy egyébként? No, elsőként a
hasamon. Egy kis koplalás nem árt már az én koromban. Lemondtam a teázásról
is. Az öregasszony úgyis megkínál, ha sokáig vagyok a nyakán. Alkonyatkor
nem gyújtok gyertyát, ott van az övé. Persze, Akakijnak azért vannak ötletei.
Hogyan lehet megóvni például a csizmát, amely igen súlyos tétel a kiadások
között? Egyszerű és izé, komolyan mondom, zseniális a megoldás. Óvatosan,
csaknem lábujjhegyen kell lépkedni a kockaköveken, könnyeden, akár a balett-táncosok,
hogy el ne kopjék a csizma talpa időnek előtte. Azon kívül itt van a drága
fehérnemű. Azt állandóan mosásba kell adni. A mosásban pedig erősen kopik,
mint tudjuk, izé, különben, hát az anyag. Gatyáimmal együtt kimossák a
pénzecskéimet is. Szinte látom a szennyes mosólében elringani a rubelkáimat.
Kiloccsantani a hátsó lépcsőház kövére... Nos, nem kell őket túl sűrűn
a mosásba adni. Ez alapmegfigyelés. Hogy el ne koszolódjam, máris ledobom
a gatyát, mihelyt hazaérek, ne nyűvődjék el izé, olyan hamar, s el se koszolódjék
az itthoni semmittevésben... elég ez az izé, szavamra, elég kellemes egy
szál félpamut hálóköntösben téblábolni idehaza... az ember szellőzik...
még szerencse, hogy nincs feleségem... itt van énnekem feleségnek a vastagon
vattázott, nyűhetetlen, erős bélésű köpeny, az én köpenyem, amely felé
vidáman csengetnek már a megtakarított kopejkák... De irány az öregasszony,
tegyük magunkat még hasznosabbá ez éjjeli órán...
2. kép
AKAKIJ AKAKIJEVICS Százötven rubel egy
köpönyegért? Mégis, mit képzel? Akkorát ordítottam, amekkorát azelőtt,
életembe se, soha. De azt a részeges Petrovicsot, szeretett Arina Szemjonovnám,
kinek is örök hálával tartozom, hogy ez súlyos éji órákon befogad, még
ez sem hatotta meg. Innentől kezdve én már egyáltalán nem érdekeltem. Nem
érdekelte az sem, van-e pénzem, vagy nincs. Egyedül a köpönyeg érdekelte.
Igen, uram, morogta türelmetlenül, ötszáz rubel, de milyen köpönyeg
az? Ha nyusztgallért teszünk rá, és rábiggyesztünk egy selyembéléses kámzsát,
már kétszázba is belekerül. Petrovics, kérlek, foltozd meg valahogy, hogy
legalább egy darabig hordani lehessen! De nem lehet, értse már meg, ebből
már nem lesz semmi: én hiába ölnék bele annyi munkát, maga meg potyára
dobná ki a pénzét. És nem volt izé, nem volt apelláta, már fordult is el
és varrta tovább a kabátot, amit a látogatásom miatt tett félre. Mondhatom
önnek, drága asszonyom, alvajáróként tántorogtam ki az utcára. Ej, micsoda
csapás, micsoda baj. Igazán nem gondoltam volna, hogy így fog kiütni. Hát
izé, így van ez. Mi lett a vége! Igazán, egyáltalán nem hittem volna, hogy
így lesz. Így hát úgy... Ilyen még nem volt! Micsoda körülmény... És ahogy
megyek az utcán, sorra érnek a csapások. Előbb izé, igazán, egy galamb
leszarta a hacukámat. Hitvány holmi, de azért mégis. Nekem dörgölődzött
egy kéményseprő, a fejemre hullott valahonnan egy kalapra való mész. De
ez még mind semmi, kedves Arina! Képzelje, nekimentem egy utcai rendőrőrszemnek.
Épp burnótot rázogatott a szelencéjéből a markába... Mit mászol az ember
pofájába? Ott van a járda, hé! Természetesen megijedtem, izé, és elszeleltem...
Hogyan? Hiszen mondtam már, izé, ha nem lenne süket, akár az ágyú... ide
se figyel... esküszöm, izé, komolyan mondom, ha nem lenne a gyertyája...minden
alkalommal elmondom... na jó, az úgy történt, hogy március huszonharmadikára
virradó éjjel megszült az anyám... nem éjjel, virradatkor, süket öregasszony...
és anya gyerekágya mellett ott állt jobb kéz felől a koma, Iván Ivanovics
Jeroskin... Jeroskin, ahogy mondom, Je-ros-kin, de a neve talán nem is
olyan fontos, igen kiváló ember, irodafőnökként szolgált a szenátusban,
és ott volt még a felesége is, már nem emlékszem, izé, hogy hívják, és
a szegény gyerekágyas nőnek, szegény megboldogult anyámnak, azt mondják,
válasszon a Mokkij, a Szosszij vagy a Hozdazat vértanúk neve között, mármint,
izé, szóval, milyen névre kereszteljenek, még a kalendáriumot is fellapozták,
és a Trifilij, a Dula és a Varahaszij neveket ajánlgatták a szegény mamának,
meg még izé, a Pavszikahijt meg a Vahtyiszijt. Na, erre szegény mama berágott,
és így kiáltott fel: Most már látom, hogy minden bizonnyal ez a gyermek
sorsa! És ha egyszer így van, inkább hívják úgy, mint az apját. Az apja
Akakij volt, legyen a fia is Akakij. Mire föl, izé, de komolyan mondom,
sírni kezdtem és fintorokat vágtam, erre meg azt mondja a Jeroskin koma,
ebből a gyerekből címzetes tanácsos lesz. Úgy is lett... Persze, hogy nem
lehet ilyen névvel följebb kapaszkodni a hivatali ranglétrán, de ki akar,
szeretett gazdaasszonyom, bármilyen létrán is feljebb izé, kapaszkodni...
Nem, dehogy zavar, hogy azt mondják, itt van, másolja le ; vagy egyszerűen
csak rám förmednek, nesze, egy óra múlva legyen kész. Miért is zavarna!
Az ám, képzelje, szeretett Arina Szemjonovnám, azt pletykálják rólunk,
igen, rólunk kettőnkről, és hiába izé, hetvenesztendős öregasszony... tisztes
matrónát mondtam, természetesen, szóval azt pletykálják, hogy maga el szokott
izé, engem, komolyan, agyabugyálni... nohiszen... Szemtelenek és tiszteletlenek
ezek a mai fiatalok, azt kiabálják, hogy mikor lesz a lagzi, meg papírosdarabkákat
szórnak a fejemre azzal, hogy esik a hó... De én, természetesen, izé, és
igazán, soha egyetlen hibát nem követek el, ennek ellenére sem. Mindössze
annyit mondok nekik, ha már nagyon bosszantanak: Hagyjanak békén! Mit bántanak!
Igen, igen, olyankor békén hagynak, arrébb mennek, de pár perc múlva ismét
kezdik az élcelődést, amit észre sem veszek, persze, izé... Naná, hogy
nem vagyok hülye, nekem is eszembe jutott, hogy ez a Petrovics egy szeszkazán,
és talán próbálkozzam vele máskor. Mondtam is, izé, magamban, most nem
lehet szót érteni Petroviccsal, ő most olyan izé... úgy látszik, alaposan
elagyabugyálta a felesége, na. Jobb, ha vasárnap reggel megyek el hozzá,
olyankor a szombat esti iddogálás után későn kel fel, még keresztbe áll
a szeme, nagyon jól esne neki egy kis itóka, de az asszony nem ad rá pénzt,
akkor majd a markába nyomok egy tízkopejkást, és mindjárt jobban hajlik
a szóra, s akkor majd kirukkolok a köpönyeggel... Így is lett. Megvártam
az első vasárnapot, messziről kilestem, a Petrovics felesége mikor ment
el hazulról, akkor osontam be hozzá. Csakugyan, izé, keresztbe állt a szeme,
majdnem a padlót verte a fejével, annyira mámoros volt, mindazonáltal,
mihelyt meghallotta, hogy mi járatban vagyok, mintha az ördög bújt volna
beléje. Nem lehet, tessék újat rendelni. Odacsúsztattam a tízkopejkást.
Köszönöm, uram, iszok egy kupica szíverősítőt a maga egészségére, de a
köpönyeg miatt ne törje magát, nem való az már semmire sem. Majd varrok
én magának egy remek új köpönyeget, ebben maradjunk. Mondhattam én neki
akármit, drága asszonyom, csak fújta a magáét. Okvetlen újat varrok magának,
s afelől is nyugodt lehet, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Sőt, majd
bevarrott ezüstcsattal kapcsolódik a gallérja, mert most ez jött divatba.
S nekem főhetett a fejem. S fő még ma is. Bevallom magának, van nekem egy
kulcsra járó kis dobozkám. Nem hallja? Dobozkám... Nem is baj, ha nem hallja...
Ebbe én minden elköltött rubel után bele szoktam tenni egy garast. Minden
félévben megszámolom a pénzt, és ezüst aprópénzre váltom. Megsúgom magának,
már több, mint negyven rubelem gyűlt így össze. Azon felül, számítok a
hivatalból is legalább negyvenöt rubelre. Az ám! Csakhogy a pénzt már jó
előre beosztottam. Új nadrágot kellett volna beszereznem, meg kellett volna
adnom az adósságomat a csizmadiának, a varrónőnél legalább három inget
kellett volna rendelnem, meg, izé, már megbocsásson, megmondom őszintén,
vásárolnom kellett volna két gatyát is magamnak. De mindezeknek lőttek,
kérem, bizony mondom Önnek, lőttek mindennek. S még az sem bizonyos, hogy
sikerül megvennem az anyagot a köpenyhez. Ó, ne sírjon, imádott Arina Szemjonovnám,
csak ne,hogy sír... mi... hogy izé... nem sír... sírhatna egy kicsinykét...
hallatlan...
3. kép AKAKIJ AKAKIJEVICS (vadul dörömböl
az öregasszonynál, aki azonban nem akarja kinyitni neki az ajtót) Ejnye,
hát izé, komolyan, na, engedjen már be... kérem, szerelmetes gazdaasszonyom,
Arina Szemjonovna, hogy valamennyi szent hosszabbítsa meg az életét, csak
egy percre, izé, hogy elmondjam... dehogyis ittam, kérem, engem még nem
látott senki Pétervárott alkoholos állapotban, már a feltételezés is mélységesen
megsért, mit megsért, izé, komolyan mondom, megaláz... nem fogom sokáig
feltartani... esküszöm, izé, valóban, megadom a gyertyát, amit miattam
kell elhasználni, de hát olyan híreim vannak... persze, persze, hogy elmondom,
hogyan kaptam az Akakij Akakijevics nevet, naná, hogy elmondom... nem fogok
türelmetlenkedni, ígérem, szépen, aprólékosan elmondom, galambocskám, hogyan
adta az én megboldogult édesanyám a gyermekágyon... igen, igen, Jeroskin
szenátusi irodafőnökről és Belobrjuskova asszonyról is... dehogy a felesége
volt a derék Iván Ivanovicsnak, a derék asszonyság egy kerületi rendőrkapitány
felesége volt... Dehogy kiabálok én magával, de hát izé, innen nem tudhatom,
kintről, hogy hallja-e, amit mondok, elgyengült fülcimpáival... (Meggyullad
a gyertya, az ajtó kinyílik, a résen besurran Akakij Akakijevics. Rettenete-
sen feldúltnak látszik.) Na végre! Izé, tényleg, mennyit kell könyörögni
manapság az ember fiának még az olyan derék és tisztességben megőszült
matrónának is, amilyen ön, kedves Arina Szemjonovna... na, szóval, el sem
hiszi, milyen híreim vannak... hírek, galambocskám, el sem fogja hinni,
mik történtek velem... persze, hogy el fogom izé, mondani a névadásom történetét,
de előbb a mai nap rendkívüli történéseivel izé, valóban, tisztelem meg...
honnan is kezdjem, hogy ki ne felejtsek semmit, izé, na szóval, bemegyek
reggel a hivatalba, szemügyre veszem a lúdtollakat, amelyiken kell, preparálok
egy kicsinykét, már éppen kezdeném a másolást, nem hiszi el, m-betűvel
kezdődött a szöveg, megmaradó, ez volt a cím első szava, két m
is egy percen belül, még az orrcimpám is remegett a boldogságtól, már attól
tartottam, nagy örömében leugrik az orrom a képemről és önálló életet kezd...
mi az, hogy izé, hogy hallott már ilyesmiről, hálás lennék, drága asszonyom,
ha nem szakítana félbe kétes értékű megjegyzéseivel... tudhatná, izé, hogy
valóban, komolyan mondom, tényleg, hogy maga az egyetlen, akit megtisztelek
életem történéseinek viszonylag részletes feltárásával, és akkor maga nekem
azzal izé, szakítja félbe a történetemet, hogy már hallott valami orról...
Kicsoda az az izé, Iván Jakovlev, nem értem, valóban?... hogy a Voznyeszenszkij
Proszpekten borbély... nagyszerű, valóban, izé, de hát hogy jön ide egy
borbély a Voznyeszenszkij Proszpektről... hogy talált egy orrot a kenyerében...
na és, kit érdekel az a hülye borbély a kenyerével és az orrával... nagy
híreim vannak, drága madám, izé, hogy is mondjam, komolyan, hát... lesz
köpenyem. Most meg mit hunyorgat a vaksi szemeivel, igen, Akakij Akakijevics
Basmacskin címzetes tanácsos úr a mai napon megrendelte Petrovics szabónál
a köpönyeget... Honnan, honnan, hát van. Először is, volt a negyven rubelecske
a kulcsra járó kicsi dobozkából, ami az egy garasosokból jött össze, aztán
meg valami eredményre csak-csak vezetett a koplalás, a lábujjhegyen járás,
a gatyák célirányos használata, meg minden... már nyolcvan rubel körül
járt az összezsugorgatott pénzem... és ma, kérem szépen, izé, asszonyság,
hát ma reggel, komolyan, bemegyek a hivatalba, amit talán már említettem
az előbb... de mondja csak, nagyra becsült háziasszonyom, nem könnyíthetnénk
egy forró teával e kései órán magunkon... ó, dehogy fárasztanám, de ha
már úgyis maradt meleg vizecske izé, ebben a szamovárban, gondoltam, ne
hűljön ki reggelig potyára... mondom, mondom, ne türelmetlenkedjék, kérem,
maga csak csinálja a teát jó erősre, ha már hozzáfogott végre... izé, tehát,
végül is kérem, na én ott ülök a helyemen, s már a lúdtoll hegyével gyengéden
megborzolom a tinta tegnap óta kissé meghártyásodott bőrét, amikor közeledni
látom, izé, az igazgatót látom közeledni, egyenesen felém tart, mondhatom
magának, galambocskám, rögtön elmúlt az m betűk felkeltette várakoz öröm,
helyét pedig valami sötét és hideg izé, szellet töltötte be, valóban, az
igazgató kopasz feje csillogva közeledett, s félreérthetetlenül az én asztalom
fölött állaodott meg... mondhatom, izé, föl sem mertem nézni... oda a posztó,
gondoltam, hiába jártam Petrovics nyakára minden héten legalább egyszer,
hogy a legjobb posztót keresse ki, a legjobb selymet tetesse félre, hogy
ha esetleg elérkezik az alkalmas pillanat... nos, izé, engem ezek a látogatások
alaposan ki is merítettek, noha elégedetten tértem haza a szabóval való
fontos megbeszélések után... Kedves Akakij Akakijevics... így az igazgató,
izé, na, mondok, ez nem is kezdődik olyan rosszul... Kedves Akakij Akakijevics...
Dehogy mondta kétszer, csak azt akarom izé, hogy valóban, ne keverjen össze
semmit, izé, maradjon már na, (egy tea kerül eléje) köszönöm, ez
jónak látszik, jó erősnek, ott áll, és azt mondja, kedves Akakij
Akakijevics, galambocskám... miért ne mondhatta volna, izé, komolyan mondom,
így, galambocskám, éppen így, te negyven rubel jutalomra számítasz, nemde,
Basmacskin? Na, izé, puff, neki, öntötte el a víz a hátamat, az igazgató
fülébe jutott, hogy mennyire számítok a jutalomra, és egy követelőző féregnek
alít, vége a köpönyegnek, adieu Petrovics, adieu köpönyeg, adieu élet,
de nem, izé, azt mondja az igazgató úr, Basmacskin, én önnek hatvan, nem
több, nem kevesebb, kereken hatvan rubelt utaltam ki. Hallja, amit mondok
egyáltalán? Hatvan rubel, nem több, nem kevesebb, kereken hatvan, hát én
felugrottam, megragadtam a kezét, és csak az mentette meg attól a drága
embert, hogy kezet csókoljak neki, hogy megcsúsztam, és a kabátom szárával
levertem a tintatartót, és az után kellett kapnom... meg levegő után kellett
kapkodnom... munka után végigfutottam az utat Petrovicsig, az a részeges
ördög éppen egy hitvány köpönyeget foldozott, megragadtam a grabancánál
fogva, és elcipeltem posztót vásárolni. A rőfös már zárni készült, izé,
de nem zárt be, természetesen, megszagolta bennünk a nagy üzletet, izé,
hogyan is ne, amikor már hónapok óta a nyakára jártunk posztó-ügyben. No,
izé, de megváltozott ez a Petrov is. Ilyeneket mondott, ezt vegyük meg,
drága Akakij Akakijevics, ilyen posztó nincs még egy a világon. Meg azt
mondja, bélésnek ezt a kalikót vegyük, ez a legjobb, olyan sűrű, a selyemnél
különb, de még mutatósabb is annál, s fényesebb... Nem, nem nyusztprém lesz
rajta, tudja, galambocskám, az bizony annyira drága, hogy kétszer ennyi
koplalással és nélkülözéssel sem tudnám megvenni. Tudja mit, Akakij Akakijevics,
így Petrovics, válasszuk ki a legszebb vadmacskaszőrmét, ami csak van az
üzletben, az, ha jól teszik rá a köpönyegre, még elegánsabb is tud lenni,
mint a nyusztprém. Holnap elkezdi varrni a bitang, megígérte, hogy nem
fog annyit részegeskedni, amíg be nem fejezi a varrást... Igen, igen, madám,
más lesz az élet néhány nap múlva, izé, az is lehet, két hét is beletelik,
de hát ki kell azt is, komolyan mondom, bírni, és akkor... higgye el, olyan
ez, mintha az ember a házasságára várna... a izé, a menyasszonyára, galambocskám,
hát nősülgetünk, nősülgetünk...
4. kép
AKAKIJ AKAKIJEVICS Ha látta volna az arcát, igen tisztelt, izé, Arina Szemjonovna, a részeges Petrovics arcát, ahogy beállított a köpönyeggel! Meg sem ismerte volna... Persze, hogy magának dolga van, nem is azért mondtam, hogy magának kellett volna várnia az én köpenyemre... ezt csak úgy mondtam, ez a Petrovics, isteni pofa, noha tizenkét rubelt kért az átkozott a munkájáért, azt állította, hogy két hétig állandóan csak ezt varrta, mindent izé, selyemmel varrt, kettős és apró öltéssel, minden varraton végigment a fogával, kiegyengette a különféle ráncokat... ezt izé, ugye, kivételesen el is hiszem neki, mert kétségtelen tény, hogy remek munkát végzett... hát izé, ennek a szeszkazán Petrovicsnak olyan ünnepélyes volt a képe, mintha a cár atyuskához érkezett volna vendégségbe a nyavalyás, soha sem láttam még ilyennek, pedig elég régóta ismerem, olyan volt, tudja, asszonyom, épp izé, olyan, mint egy igazi szabó. Kendőben hozta el a köpönyeget, fehér, patyolat tiszta izé, kendőben, amit a végén összehajtott, és a zsebébe süllyesztett, nyilván izé, később is használni akarja majd. Ő adta a vállamra, drága Arina Szemjonovnám, az új köpönyeget, ügyesen és fürgén dobta rá a vállamra, megrántotta hátul, felülről lefelé letapogatta a tenyerével, és kissé kinyitva, szépen ráncba szedte a köpönyeget. Az ujját is ki akarom izé, próbálni, rendelkeztem a szabómmal, hát szépen felsegítette rám azt is, nos, galambocskám, a köpönyeg, amint izé, őszintén szólva, láthatja, ujjban is kifogástalan. Azért vállaltam ám ilyen olcsón, arcátlankodott a korhely Petrovics, mert kis utcában lakom, és a cégérem sincs kitéve, meg már igen régóta ismerem magát, Akakij Akakijevics drágaságom, annyit azonban elmondhatok, hogy a Nyevszkij Proszpekten csak a varrásért elkértek volna vagy hetvenöt rubelt... dehát én, izé, átláttam rajta, tudtam rögtön, hogy még több pénzt akar, kiegyenlítettem hát a tartozást, és izé, kipenderítettem az ajtón. Nem állhattam ellent, megsimogattam a köpönyeget, egyszer, aztán megint, aztán még sokszor... izé, de erőt kellett vegyek magamon, indultam vissza az irodába. Jobbkor nem is jöhetett volna az új köpönyeg, csikorgó hideg volt ma Pétervárott. Na, csak izé, képzelje el, Arina Szemjonovna, drága háziasszonyom, ahogy kilépek a ház kapuján, látom ám, settenkedik utánam Petrovics, a szabó. Hol közelebbről szemlélte a köpönyeget rajtam, hol átment a túloldalra, onnan méregetett. Sőt, egy görbe sikátoron egy alkalommal elém is került, igyekezett persze meglepett képet vágni a találkozáshoz, ahogy egyszerre csak megint szemben álltunk egymással, de én átláttam a gazemberem, csak hűvösen biccententettem az izé, kimondottan, a fejemmel. Erre lesütött a tekintetét, és eloldalgott... Az ám, a hivatalban! Az sem volt akármi, asszonyom, az bizony egyenesen egy tömegdemonstráció volt, úgy ám! És én voltam a főszereplője... izé, hát nehezen viseltem, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem esett jól... pedig én a kapus gondjaira bíztam az új köpönyeget... egy percen belül, izé, már mindenki tudott mindent, hogy nincs többé hacuka, mindenki szaladt a kapus szobájába, megnézni, megtapogatni a köpönyegemet. Én, madám, mióta élek, nem kaptam ennyi jókívánságot, mint ott, akkor, izé, alig győztem a verejtékemet letörölni, mely az öröm és az izgalom érzete miatt öntötte el időről időre az arcomat. A végén már, izé, úgy higgye el, restellni kezdtem a dolgot. Fel kell avatni az új kabátot! Legalább egy vacsorát kell rendeznie nekünk a köpönyeg örömére! Ha már ilyen szép kabátja van, tisztelt Akakij Akakijevics uram, hát meg kellene adnia a módját! Akinek ilyen kabátra telik, az egy vendéglátást is bátran megengedhet magának! Ilyeneket és efféléket, izé, kiabáltak, komolyan mondom, én meg igen csak megijedtem, azt gondolnám, izé, fülig el is pirultam már, mondogattam, hogy nem is olyan új már ez a köpeny, meg hogy nem is olyan elegáns az, de hiába, a hivatal kórusban követelte, hogy rendezzek nekik egy estélyt. Nos, el tudja ön, izé, madám, képzelni, hogy itt, ebben az én kis odúmban, már megbocsásson, izé, azonban, nekem persze teljesen megfelel az ön szobája, szép is, tágas is, izé, napos is nappal, de ezt sajnos csak az egyedüli vasárnap tudom élvezni, de ugye, izé, szóval, komolyan mondom, ide vendégeket hívni, egy percig sem gondolhattam komolyan. Már-már az ájulás kerülgetett, a tarkóm vészesen kezdett izzani, s elhomályosodó tekintetem előtt svábbogarak jelentek meg, legalább annyi,
amennyi Petrovics konyhakövezetén szokott izé, hemzsegni, szóval, közel
voltam az elvágódáshoz, amikor az irodafőnök helyettese, ő is egy kopasz,
fényes homlokú úr, mellém lépett, és ezen szónoklatot, izé, vágta ki: No
hát akkor, majd én adok estélyt Akakij Akakijevics helyett, és kérem, hogy
fáradjanak el hozzám holnap este teára; véletlenül épp a nevem napja lesz.
Erre köréje gyűltek valamennyien, a hivatalnokok, izé, éppen, és mindenféle
jókat kívántak neki, én pedig, drága Arina Szemjonovna, hát én meg a szégyentől
legszívesebben elsüllyedtem volna, mondtam is, hogy nagyon kedves a felajánlás,
de én ugye, lévén szerény ember, nem tudok elmenni arra az estélyre, mire
föl megint elkezdtek a kollégák kiabálni, hogy gyalázat így viselkednie,
meg hogy szégyen, hogy mindig mindenből kihúzza magát, sőt, izé,
valaki azt süvítette hátulról, hogy hol akarja használni a köpenyét, ha
nem estélyre sétálás közben... Ismer engem, galambocskám, megmondhatja
bátran, szoktam én estélyekre járni, nők után koslatni, italmérő helyeken
izé, a pultot támasztani? De ez az utóbbi bekiabálás megnyugtatott, miért
is ne, drága asszonyom, ugye egyet ért velem, miért is ne sétálnék egy
nagyot az új köpönyegemben, fogadva a hódoló tekinteteket, ez egy komoly
ember lehet, ennek vadonás új a köpönyege, vagy hogy micsoda szabás,
és az a vadmacska prém sem mindennapi, vagy mondhatni, izé, a termetemről,
esetleg a tekintetem acélosságáról... Hát én olyan boldogan, de olyan boldogan
érkeztem haza, szeretett Arina Szemjonovnám, hogy maga azt elképzelni sem
tudja. Óvatosan akasztottam fel a köpönyegemet a szögre, meg ne sértsem
a posztót, azután tüzetesen megvizsgáltam, nem akaszkodott-e rá valami
pehely, cérnaszál, szalmaszálacska, de nem, erre előhúztam a szekrény mélyéről
a régi hacukát, néztem a kettőt, de hát össze se lehet, izé, komolyan mondom,
hasonlítani a kettőt... s tudja, mi történt? Nem tudom, illik-e az ilyesmit
elmondani... hát tudja meg, madám, én akkor, én akkor izé, ott, valóban,
én ott, izé, valóban, én ott... elnevettem magam. De még ebéd után is elmosolyodtam,
nem is egyszer, elég volt, ha eszembe jutott a szögön lógó pompás köpönyeg.
És mosolyogtam délután, és mosolyogtam a vacsora idején is, és mosolygok
izé, valóban, most is, mélyen tisztelt Arina Szemjonovnám, és nem tudtam
másolni sem délután óta, és most azt gondolom, el is teszem magam holnapig,
tudja, szeretnék kipihenten elmenni, izé, arra a bizonyos estélyre... estélyre
megyek, madám, ahogy a címzetes tanácsosok szoktak, bizony, azonban, estélyre
megyek, ahol talán még pezsgőt is fogok fogyasztani karcsú szárú pohárból,
no hát, még egy kortyocskát hörpintsünk fel ebből a finom teácskából, galambocskám,
azután tényleg térjünk nyugovóra, nagy nap elé nézünk, izé, szóval, elég
nagy nap elé nézünk.
5. kép
AKAKIJ AKAKIJEVICS (még kintről ordibál) Engedjen be, engedjen már be végre, én vagyok, Akakij Akakijevics! Nagy baj történt, madám, be kell, hogy engedjen... (Bejut.) Végem van, kérem, ne nézzen így rám... nem vagyok ittas, micsoda ízléstelen izé, feltételezés, komolyan mondom, az ember nem tud hová lenni a bánatával... Izé, végem, halott ember vagyok, Arina Szemjonovna, drágaságom, el vagyok veszve, azt hiszem, jaj, ez hallatlan szerencsétlenség és izé, tragédia, komolyan mondom, nem, nem tudom elmondani, mert nem tudom, izé, persze, végül is, magam sem tudom elhinni, ami történt, vizet, vizet, galambocskám, nem teát, vén boszorkány, vizet, jaj, én elájulok, rosszul vagyok, végem... mi történt, mi történhetett volna, ugyan mi, hát a köpönyeg, a köpönyegem... az történt, hogy... (Elvágódik, a szín elsötétül). (Folytatás a következő
számban)
* A színpadi adaptáció Makai Imre fordításának a felhasználásával készült a Kolibri Színház megrendelésére. Akakij Akakijevics szerepét Balkay Géza alakítja, a rendező Csizmadia Tibor. Az átíró külön köszönetet mond valamennyiüknek. |