|
Fodor András
És aztán...
Névnapodon még köszöntöttelek,
mondtad, Ispánkról távozóban,
az ott töltött napokra visszaérző
levelem elteszed, mert
valami lényegre ható
igazat írtam benne
a nemes aszúvá sűrűlt
barátság erejéről,
az összetartó asszonyi szerepről.
És aztán...László
kétségbeesett,
barlangból kitörő, sötét
hangja a telefonban:
a Borzasztó! a Borzasztó!
halált suhintó bárdütése:
Összeestél az utcán...
kimúlt veled
a lélegeztető gép...
Napokig arra ébredtem, hogy
utakon, járdán, kerten át
jössz, éppen szemben, kissé félszakos
tartással, arcodban, szemedben
karod igéretében is
a jótét-lelke mindig nyílni vágyó,
előre küldött derűje.
Nem, nem temettünk el,
hiszen a könyvbe is,
mit búcsuzóul adtál,
utólag vettük észre -
átlépve, érvénytelenítve
a gyász ítéletét -
különös módon egy,
részedre már
el-nem-következő
dátumot írtál.
|
|