Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 7.sz.
 Fodor András
És aztán...
 
 
Névnapodon még köszöntöttelek,
mondtad, Ispánkról távozóban,
az ott töltött napokra visszaérző
levelem elteszed, mert
valami lényegre ható
igazat írtam benne
a nemes aszúvá sűrűlt
barátság erejéről,
az összetartó asszonyi szerepről.

És aztán...László
kétségbeesett,
barlangból kitörő, sötét
hangja a telefonban:

a Borzasztó! a Borzasztó!
halált suhintó bárdütése:

Összeestél az utcán...
kimúlt veled
a lélegeztető gép...

Napokig arra ébredtem, hogy
utakon, járdán, kerten át
jössz, éppen szemben, kissé félszakos
tartással, arcodban, szemedben
karod igéretében is
a jótét-lelke mindig nyílni vágyó,
előre küldött derűje.
     Nem, nem temettünk el,
     hiszen a könyvbe is,
     mit búcsuzóul adtál,
     utólag vettük észre -
     átlépve, érvénytelenítve
     a gyász ítéletét -
     különös módon egy,
     részedre már
     el-nem-következő
     dátumot írtál.