Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 6.sz.
 Jász Attila
Hívószavak
A Pusztulás Képeinek Lehetséges Változataihoz*
 

(ELŐ-HÍVÁS)

Elnézést a bonyolultnak tűnő címért. Megpróbálom tételszerűen elmondani, mire gondoltam kiválasztása közben.
     Eleinte, amikor elkezdtem gondolkozni azon, hogy mit fogok majd mondani, egy hasonlat jutott eszembe. E fényképeket megpróbálom úgy értelmezni, mint versfordítások lehetséges változatait. De mint a nagy fordítóktól és saját tapasztalatunkból tudjuk, ez efféle pluralizmus csupán önmagunk becsapása, álszerénység lenne, hogy ne kelljen vállalni döntésünket. Egy versnek is valójában egyetlen változata van, a lehetséges fordítások legjobbika. És most kell megjegyeznem, hogy az itt kiállított képanyag számomra a legközelebb van Szamódy Zsolt témáinak egyetlen lehetséges változatához.
     De már e mondatok vázlatszerű rögzítésekor éreztem, hogy ez a hasonlat, így meglehetősen pontatlan. Óhatatlanul szembekerültem megint az írás és a kép összehasonlíthatat- lanságának problémájával.
     De menjünk sorba’.
 

(A PUSZTULÁS)

Néhány éve pusztulni kezdtek az európai és az amerikai kontinens fái; először a tűlevelesek betegedtek meg a savanyú esőktől, később a lombhullatók. Néhány éve az úgynevezett civilizált országok újszülöttei egyenesen az anyatejből kapják meg a szervezet számára lebonthatatlan fémek első adagját: az ólmot. Néhány éve Heyerdahl, a tengerkutató, leírta írásos kultúránk legiszonytatóbb mondatát: »Az óceán a horizonttól a horizontig szennyezett.« Néhány éve, ha télen nem fúj a szél, le kell állítani a nagy ipari városok közlekedését, átmenetileg be kell szüntetni a kénmonoxidot és szénmonoxidot okádó üzemek termelését: a biológiai körforgáshoz elengedhetetlenül szükséges oxigén visszacsalása érdekében meg kell bénítani a civilizált élethez elengedhetetlenül szükséges körforgást. Néhány éve ismeretesek azok a felmérési eredmények, miszerint a biológiai egyensúlyhoz elengedhetetlenül szükséges növényfajták és állatfajok közül, egyszer s mindenkorra hányat irtottunk ki a földről: tízezres nagyságrendű számokkal számoltunk.
     Ezek a profétikus sorok az Apokalipszis szövegének mai változatát jelentik számomra, a pusztulás leírását.
     Szamódy Zsolt fotóin nem látunk már embert, valóban a történelem utáni időket idézhetnék, ha tudnánk, hogy ez mit jelent; s a fotókról, hogy akarnak-e jelenteni egyáltalán valamit. A képeken a természet pusztulásának, az ipari elhasználódásnak a nyomait láthatjuk időtlenül széppé válva.
 

(A KÉP)

A látványt többféleképpen meg lehet közelíteni. A kép felől például, a mozdíthatatlan tájat beemelni muzeális igényű látóterünkbe, másolatot készíteni róla, kivágni egy valóság- darabot, kiszakítani természetes összefüggéséből, (ön)tudatlanul is - a külső, lefoszlott, kirabolt, elcsépelt világ jelenségei által - elárulni a lélek gazdagságát. Megmutatni a lélek rezdülésének villanásnyi pillanatait az élet mindennapi tükrében.
     A Krisztus előtti második évezredben a lineáris írás feltalálásával a képiség "mágikus" hatalma évezredekig háttérbe szorult. Az ószövetségi képtilalom szerint tilos Isten házában képeket tartani, mert az istenit, mely lelket önt a természetbe, nem lehet elképzelni. Valószínűleg nem a képzelet megzabolá- zása volt az elsődleges célja e tiltásnak - amely egyes mai vélemények szerint az írott szó érdekében érvényesíttetett a kép ellenében -, hanem a sokszorosításé. Amit ma a technikai civilizáció betegségének gondolunk, hogy az ismételhetőség kételyeket szül.
 

(A LEHETSÉGES)

A fotónak az egyetlen lehetséges látásmódot kell megtalálnia. Ezért talán megengedhető a sok változat, a sokszorosítás az isteni tilalom ellenére. S főként, mivel Isten a teremtésben, a teremtéssel a fotósnak sem azt nyilatkoztatta ki, hogy mit lásson. A téma ott van mindnyájunk szeme előtt, a fotósnak is csupán jelez.
     Szamódy Zsolt lecsupaszított, leegyszerűsített képtémái ösztönösen a mulandóságra összpontosulnak, talán fel sem fogva, meg sem értve szimbolikus jelentőségüket. (Erről más témájú képei árulkodnak leginkább.) Azonban éppen ez az öntudatlanság szabadítja meg képeit a melankolikusság veszélyé- től; míg naivsága az ironikus szemléletmódtól óvja meg.
 

(A VÁLTOZATOK)

A szerzői tudatosság a képek kiválasztásával lép az alkotás folyamatába, majd e változatok elszínezésével. Mintha az idő múlásával befejezetlennek érezné a képet, érzékenysége azt követeli, hogy a kiválasztott változatokon tovább változtasson. Így lesznek részlegesen, vagy teljesen megszínezve a fotók, mintha makacsul bízna abban a művész, hogy valaha is befejezheti képeit. Mintha elfelejtené, hogy ő csupán egy közvetítő, személyes szűrő, amin keresztül a nézőhöz jut el az általa imaginált kép. A téridőből két síkra szűkíti a jelenségeket, szimbólummá avatja. E szimbólumok megfejtése a kép nézőjére vár, amennyiben megérintette őt a keretek közé zárt látvány.
     Valójában nincsenek lehetséges változatok, csak jó és rossz képek. A fényképek kiállított sorozata a fényképész szándékát szemlélteti. A fotónál a technikai apparátus és a sokszorosítás miatt amúgy is nagyobb a véletlen szerepe, mint a többi művészeti ágnál; ugyanakkor sokkal jobban kötődik a valósághoz.
     Végezetül, nézzék meg még egyszer a pusztulás e látszólag legkevésbé sem apokaliptikus fényképeit, és ezzel segítsenek a művésznek befejezni e változatait.

(Megjegyzés: A szövegben konkrét vagy átírt formában Nádas Péter, Vilém Flusser és Jean Baudrillard idézetek fordultak elő.)
 

* Elhangzott 1997. április 9-én Esztergomban, a Duna Múzeumban Szamódy Zsolt fotóművész kiállításán.