(ELŐ-HÍVÁS) Elnézést a bonyolultnak tűnő címért.
Megpróbálom tételszerűen elmondani, mire gondoltam kiválasztása közben.
(A PUSZTULÁS) Néhány éve pusztulni kezdtek az európai
és az amerikai kontinens fái; először a tűlevelesek betegedtek meg a savanyú
esőktől, később a lombhullatók. Néhány éve az úgynevezett civilizált országok
újszülöttei egyenesen az anyatejből kapják meg a szervezet számára lebonthatatlan
fémek első adagját: az ólmot. Néhány éve Heyerdahl, a tengerkutató, leírta
írásos kultúránk legiszonytatóbb mondatát: »Az óceán a horizonttól a horizontig
szennyezett.« Néhány éve, ha télen nem fúj a szél, le kell állítani a nagy
ipari városok közlekedését, átmenetileg be kell szüntetni a kénmonoxidot
és szénmonoxidot okádó üzemek termelését: a biológiai körforgáshoz elengedhetetlenül
szükséges oxigén visszacsalása érdekében meg kell bénítani a civilizált
élethez elengedhetetlenül szükséges körforgást. Néhány éve ismeretesek
azok a felmérési eredmények, miszerint a biológiai egyensúlyhoz elengedhetetlenül
szükséges növényfajták és állatfajok közül, egyszer s mindenkorra hányat
irtottunk ki a földről: tízezres nagyságrendű számokkal számoltunk.
(A KÉP) A látványt többféleképpen meg lehet
közelíteni. A kép felől például, a mozdíthatatlan tájat beemelni muzeális
igényű látóterünkbe, másolatot készíteni róla, kivágni egy valóság- darabot,
kiszakítani természetes összefüggéséből, (ön)tudatlanul is - a külső, lefoszlott,
kirabolt, elcsépelt világ jelenségei által - elárulni a lélek gazdagságát.
Megmutatni a lélek rezdülésének villanásnyi pillanatait az élet mindennapi
tükrében.
(A LEHETSÉGES) A fotónak az egyetlen lehetséges látásmódot
kell megtalálnia. Ezért talán megengedhető a sok változat, a sokszorosítás
az isteni tilalom ellenére. S főként, mivel Isten a teremtésben, a teremtéssel
a fotósnak sem azt nyilatkoztatta ki, hogy mit lásson. A téma ott van mindnyájunk
szeme előtt, a fotósnak is csupán jelez.
(A VÁLTOZATOK) A szerzői tudatosság a képek kiválasztásával
lép az alkotás folyamatába, majd e változatok elszínezésével. Mintha az
idő múlásával befejezetlennek érezné a képet, érzékenysége azt követeli,
hogy a kiválasztott változatokon tovább változtasson. Így lesznek részlegesen,
vagy teljesen megszínezve a fotók, mintha makacsul bízna abban a művész,
hogy valaha is befejezheti képeit. Mintha elfelejtené, hogy ő csupán egy
közvetítő, személyes szűrő, amin keresztül a nézőhöz jut el az általa imaginált
kép. A téridőből két síkra szűkíti a jelenségeket, szimbólummá avatja.
E szimbólumok megfejtése a kép nézőjére vár, amennyiben megérintette őt
a keretek közé zárt látvány.
(Megjegyzés: A szövegben konkrét
vagy átírt formában Nádas Péter, Vilém Flusser és Jean Baudrillard idézetek
fordultak elő.)
* Elhangzott 1997. április 9-én Esztergomban, a Duna Múzeumban Szamódy Zsolt fotóművész kiállításán. |