Február 18-19-20, kedd-szerda-csütörtök Kecskeméten, a Nemzetközi Kerámia Stúdióban,
a tetőtéri könyvtárban üldögélek, és reggeltől estig könyveket, kiállítási
katalógusokat jegyzetelek: életrajzi adatokat gyűjtök a keramikusok lexikonának
címszavaihoz. Este Probstner Jánossal, a stúdió igazgatójával beszélgetve
tudom meg, hogy a közeli jövőben realizálódik a terv: az Iparművészeti
Főiskola kerámia-tanszéke ide, Kecskemétre költözik. Ezzel párhuzamosan
indul a stúdióhoz kapcsolódó múzeumépület felépítése is, vagyis a rendkívül
gazdag kortárs kerámiagyűjtemény végleges otthonra lel. A műhelyekben ezekben
a napokban a Deforma-csoport tagjai dolgoznak, és a mesteriskolások is
szorgalmasan tevékenykednek a kitűnő műhelyfeltételek között: a kemencék
körül jóval éjfél után is égnek még a lámpák. A körülményekre nekem sem
lehet panaszom. A valóságos életrajzok körmölésének egyik szünetében kiötlök
egy sohasem létezettet, egy nem létezőt: az életrajzi lexikonok összeállításának
íratlan szabályai szerint szerepeltetni fogunk egy kitalált művész-biográfiát
is. A képlékeny anyagot keménnyé alakító mesterek sorában majdan szereplő
fiktív művész - aki a talajfúró vállalat segédeként tevékenykedve kapott
kedvet a keramikus szakmához - nevét is kitalálom: ő Pucha Szilárd.
Február 28, péntek Hervasztó zsüri Budakeszin. Majzik Máriának
a balatonföldvári önkormányzat felkérésére a település közösségi házának
névadóját, a Bajor Gizit ábrázoló kerámiadomborművet kell elkészítenie.
A művész bemutatja az alkotás tervét, egy mintázási és anatómiai hibákkal
terhelt, édeskés agyag-domborművet. A jegyzőkönyvben a két szakértő véleményét
rögzítem: Lőrincz Győző és Thury Levente átdolgozásra javasolja a kompozíciót.
A földvári megbízók, a tisztség- viselők telefonon kimentették magukat
- betegség miatt nem lehettek jelen -, így elmaradt a konfliktus, illetve
most már a megrendelő és a művész megegyezésén, bölcs belátásán múlik,
hogy milyen művet - e rosszul elgondoltat és kivitelezettet, vagy esetleg
egy újabb nekifutásra készülő módosítottat - helyeznek el az állandóság
igényével. A lényeg az, hogy a szakvélemény nem kötelező érvényű: csupán
javaslatként, illetve dokumentumként fogalmazódik meg.
Március 1, szombat Siófokon vagyok, a Martyn Ferenc-emlékkiállítást
rendezem a Kálmán Imre Múzeumban. Korábban érkezem, járok egy kört a városközpontban.
Az építészetileg meglehetősen anarchisztikus környezetben sétálva először
Kiss Sándor minősíthetetlenül gyenge világháborús emlékébe, majd Varga
Imre szobrászművész egyik monumentális alkotásába ütközöm: a háromalakos
bronzkompozíció felirata szerint ez a MÁRTÍROK EMLÉKMŰVE, amelyet TÖREDÉK
gyanánt állítottak fel. A három köznapi figura rezignált egykedvűséggel
tekint maga elé, nem egykönnyen fejthető meg, mi az alakok köze egymáshoz,
no és a mártíromsághoz. Miért vannak hárman, és miért azok, akik? És miért
takarják el egymást, miért nincs zavartalan nézete az együttesnek? No persze,
a mű története azért választ ad a kételyekre, a história eloszlatja a homályt:
a siófoki "kompozíció" annak az eredetileg Kaposváron elhelyezett Mártíremlékműnek
a maradványa, amely a somogyi megyeszékhely Lenin-monumentumaként valósult
meg 1985-ben. Az együttest a rendszerváltás/változás után eltávolították,
a bronzalakokat raktárba szállították, s még egy újságcikkre is emlékszem,
amely hírül adta, hogy a Varga Imre-által megformált bronz munkásmozgalmárok
közül néhány nyomtalanul eltűnt. A somogyi szocialisták, forradalmárok
és a Lenin-hasonmás szoborsorsa azonban nem enyészett el végérvényesen
a bizonytalanságokban: Siófok, a művész szülővárosa a kilencvenes évek
derekán megvásárolta Kaposvártól a maradékot. A régi rendszer munkásmozgalmárai
egy új rendszer mártírjaivá váltak. Közép- európai, magyarországi szoborsors:
a közép-európai, magyarországi emberi sors hű tükörképe. S az a tragikus
ebben a jelenségben, hogy sem a szoborállítókban, sem a szobor-befogadóban
nem tudatosul, hogy egyszerre rendezők és szereplők egy ostoba, abszurd
történetben.
Március 2, vasárnap Siófok élménye nem hagy nyugodni. Új
szobrok, monumentális emlékek állításával foglalatoskodván - és azzal a
jelenséggel szembesülvén, hogy nem fogynak a hősök, nem apadnak a történelmi
sorsfordulók, akikre és amelyekre emlékezni, emlékeztetni, hivatkozni kell,
s hogy ezek a hivatkozások egyre hiteltelenebbekké válnak - azon tűnődöm,
hogy elérkezett az ideje: emlékművet kellene állítani a gyanúnak. A gyanússágoknak,
a megnevezés és rámutatás előtti érzetfel- éledéseknek. Nem kis feladat
lenne ez egy szobrásznak - aki Leninben, proletárban, forradalmárban, hősöket
sírató asszonyalakban tud csupán gondolkozni - de csak-csak akadna mester,
aki autentikus eszközökkel megragadná e korszakjelző életérzést. "Mert
végtelen a száma azoknak a szempontoknak, amelyeknek alapján emlékművet
lehet állítani." - írta Fülep Lajos a századelőn, és bölcs megállapítását
az eltelt évtizedek történései fényesen igazolták. Jöjjön akkor most a
gyanú, ha csak virtuális síkokon is. Vagy hirdessük meg a felhívást a közadakozásra?
Március 4, kedd Munkahelyi értekezlet. A téma sorsdöntő
jelentőségűnek ígérkezik: a Képző- és Iparművészeti Lektorátus közhasznú
társasággá való alakítása. Az eddig költségvetési intézményként működő
intézmény új, a felsőbb szervek által megjelölt, leendő státusa azt jelzi,
hogy néhány államilag támogatott, elodázhatatlan feladat ellátása mellett
a cég a szakmai tevékenysége által megtermelt bevételekből tartja majd
fenn magát, biztosítja kiadásainak fedezetét. A beszélgetés során számos
kétely megfogalmazódik munkatársaim véleményében az igencsak sürgetett,
a kollégáim által is elhamarkodottnak és teljesen megalapozatlannak ítélt
átalakítással kapcsolatosan. Én arra hivatkozom, hogy Magyarországon nincs
kulturális piac, s így a kulturális-művészeti háttér-, illetve kiegészítő
tevékenység nem eladható. Ennél súlyosabb problémának látom, hogy az én
értékítéletem, szakmai erkölcsi meggyőződésem nem áru: nem értékesíthető.
A közhasznú társaság-koncepció a lektorátusi bevételeket a szakvélemények
eladása révén tervezi. Felvetem, hogy az elutasító szakvéleményért - amellyel
a független szakértők bevonásával, véleményével alátámasztottan egy-egy
terv kivitelezését, egy-egy művészeti elgondolás megvalósítását nem
javasoljuk - jövőben ötvenezer, vagy csak huszonötezer forintot kell kérnünk?
És egy ilyen jegyzőkönyv kiadása után az adott önkormányzat vagy intézmény,
magáncég hasonló ügyben majd ismét a lektorátust fogja megkeresni? Ilyen
kényszerek, feltételek, és nem létező piaci viszonyok között a közhasznú
társasággá alakítás: a cég felett kimondott halálos ítélet.
Március 6, csütörtök délelőtt A tatabányai tévések hívására Zsámbékra
autózom, ahol a megyeszékhely Ady- szobráról készítenek riportot Melocco
Miklós szobrászművésszel: a szombathelyi regionális adó megrendelésére
készülő produkcióban a mű viharos történetét kell felvázolnom. A közelmúlt
két évtizede alatt a szoborrongálók támadásai miatt már másodszor kellett
újrafaragni e nagyon fontos, a magyar köztéri szobrászatban korszakjelzőnek
minősülő alkotást, s most újra készen, visszaszállításra és vissza- állításra
vár. Az utolsó pillanatban a művész meggondolta magát: Melocco Miklós aggódik,
hogy tervezett új helyén, a városközpontban a mű ismét a vandálok áldo-
zatául esik, ezért egy olyan, új helyszín biztosításához ragaszkodik, ahol
nem eshet baja, ahol állandó figyelem övezi a törékeny Ady-megjelenítést.
Az a megérzésem, hogy hosszú keresgélés vár a tatabányaiakra.
Március 6, csütörtök este Megkapom a Magyar Szalonra szóló kiállítási
felhívást, és nem értem a helyzetet. Lassan másfél éves küzdelem zajlik
a művésztársaságok és szövetségek, intézmények és hivatalok között a honi
kortárs művészet reprezentatív kollektív bemutatói kapcsán, és ezalatt
senkinek sem jutott eszébe, hogy kidolgozzon és érvényesítsen egy, a Műcsarnokra
és az állami kiállítási lehetőségekre szabott szakmai koncepciót. A felhívás
szerint az 1997. május 15. és június 5. között megrendezésre kerülő Magyar
Szalonra "...minden magyar képzőművész jelent- kezhet 1994 után készült,
országos kiállításon még be nem mutatott alkotásával. A beadáskor csak
kiállításra kész műveket fogadunk el, melyeket független zsüri válogat.
[...]Minden műfajban 2 mű adható be." A minden műfajban-megjelölés súlyos
veszélyeket rejt: a két évvel ezelőtt, a Műcsarnokban megrendezett Helyzetkép
című szobrászati kiállítás is tanúsította, hogy milyen tág példának okáért
a szobrászat ágazata, s hogy ezért a Műcsarnok termei már-már szűknek bizonyultak.
Ha most jelentkeznek majd - a szobrászok mellett - a festők, a grafikusok,
valamint a műveiket képzőművészeti igénnyel megformáló iparmű- vészek -
keramikusok, textilesek, üvegesek -, valamint az új médiumok művelői -
például a videoművészek -, akkor mely testület - ha mégoly független is
- vállalja majd, hogy megrostálja az anyagot? Milyen indokkal szórják majd
ki a kitűnő alkotásokat? Ki és miért döntött hogy, ilyen, teljes bizonyossággal
prognosz- tizálhatón kaotikus helyzet alakuljon ki? És ki fogja vállalni
a felelősséget?
Március 7, péntek Takács Lajos megnyitásra váró szentendrei
Christoff Galériájában azzal a hatalmas műtárgyegyüttessel ismerkedem,
amelyet Takács-gyűjteményként szeretnék feldolgozni, s bemutatni több fórumon.
E többszáz darabból álló festmény-, grafika- és kisplasztika kollekciót
persze nem tekinthetem át a szamárhegyi, festői környezetben: a gyűjtemény
tetemes része letétként Dunaújvárosban található, a Modern Művészetért
Alapítvány kezelésében, amely a tervek szerint még idén megnyitja új múzeumát.
Takács úr több mint húsz esztendeje gyűjti a szentendrei és a nem szentendrei
kortárs magyar művészek alkotásait. Számos munka még Svédországban van,
ahol a nyolcvanas években műtermet rendezett be - itt sok-sok magyar festőt
és grafikust látott vendégül, így többek között Csíkszent- mihályi Róbertet
és Kovács Pétert, ef Zámbó Istvánt és fe Lugossy Lászlót -, akik a munkalehetőségek
biztosításának viszonzásaként műveket adományoztak a gyűjtőnek. Takács
Lajos együttese nem a sztárok, a felkapott, az állandóan és mindenütt szereplő
művészek alkotásainak gyűjteménye, hanem azon kevésbé reflektorfényben
munkálkodó alkotóké, akiknek jelentősége tulajdonképpen rejtett, ám mégiscsak
megfellebbezhetetlen. Vagyis nem a szereplők igazolják a gyűjte- ményt,
hanem a gyűjtemény szeretné a szereplőket verifikálni. Mindezen túl volt
Takács Lajosnak egy nagyon fontos gyűjtemény szervezői szempontja: a mű-
vésszel kialakított baráti kapcsolat, amely aztán vagy hosszan tartó nexussá
alakult, vagy valamilyen konfliktus miatt megszakadt. A művek azonban mindkét
esetben a gyűjtő tulajdonában, a gyűjteményben maradtak.
Március 8, szombat A Vérmező mellett autózva eszembe ötlik
a közeli napokban olvasott riport - talán a Magyar Hírlap közölte?
- az egykori Kun Béla-emlékmű hatalmas talapzatáról, amely ma itt éktelenkedik
a park Moszkva tér felé mutató csúcsában. Szilágyi András, a Budapest Galéria
osztályvezetője azt nyilatkozta, hogy nincs pénz a bontásra, s egyébiránt
is milyen jó kis szánkózódombként funkcionált a gyermekek számára a téli
hónapokban. Azon túl, hogy ezzel a cinikus állásponttal nem azonosulhatok,
kétségbe vonom azt is, hogy a vaskorlátokkal körbevett, bazaltkövekkel
kirakott szánkózódomb lenne a legjobb téli játszóhelye a budai gyermekeknek.
A nyilatkozó vélekedésével szemben nekem megoldási javaslatom is lenne:
az egykori szoborállítók - az általuk korábban olyannyira kedvelt metódust
alkalmazva - társadalmi munkában bontsák le a városrész arculatát drasztikusan
szétromboló, otromba, funkciótlanná vált építményt. (A proletárforradalom
kissé ellentmondásos vezéregyéniségének emlékműve előtt a tisztelet egyébiránt
továbbra is leróható a budatétényi szoborparkban.)
Március 9, vasárnap A győri művésztelep vaskos, több mint
húsz esztendőt felölelő dokumentációját olvasgatom: cikkeket, katalógusokat,
munkaterveket, jelentéseket. Ma már kissé nevetségesek a megfogalmazások,
az alkalmazott fordulatok: "A párthatározat szellemében a tevékenységi
kört illetően az új alkotói műhelymunkában a környezetesztétikával, a városképalakítással,
a városépítészettel összefüggő munkát jelöltük meg." Vagy: "A három éves
működésük alatt elkészült mobilok, objektek szakmai színvonala - mint a
hivatalos zsűri megállapította - nem érte el a kellő szintet, megmaradtak
az anyaggal és a formával való kísérletezés stádiumának szintjén." E kifejezések,
fogalmak, mondatok már megszületésük időpontjában, 1980-ban is üresen kopogtak,
napjainkban meg szerény, ám mégiscsak bőbeszédű, korjelző dokumentumokká
fakultak. Az ezen vélekedésekkel jellemzett alkotások - Haraszty István,
Trombitás Tamás, Nádler István, Bohus Zoltán és külföldi kortársaik művei
- végső soron indirekt módon ezt a szellemiséget, illetve az e szellemiséggel
való szembenállást közvetítik, sugározzák. A nyáron megnyíló szoborparkban
elhelyezésre kerülő kompozíciók a hetvenes és nyolcvanas évek Magyarországának
tanúiként állnak majd a győri Petőfi Sándor Művelődési Központ kertjében.
Március 10, hétfő délelőtt Tóth Menyhért kiadatlan verseit, leveleit,
feljegyzéseit, művészetelméleti eszmefuttatásait olvasom: az írásos hagyatékot
gondozó Zsellér Jenő kért meg arra, hogy adjak szakvéleményt, hogy mielőbb
megjelenhessen a gyűjtemény. Az egyik lapon csak ez olvasható: "A fehér
szín Isten!"
Március 10, hétfő délután Ismét Szentendrén vagyok, de most a
Pismányban, a település kertvárosi részében, Márkus Péter szobrászművésznél,
a komáromi, tavaly felavatott Alapy Gáspár domborműves emléktábla alkotójánál.
A téli hónapokban készült, új szobrait mutatja meg: a különös, fémből és
fából összeállított konstrukciókat. A hálószerű szerkezetekbe foglalt szárnyelemek
együtteseiben tér és sík, váz és test válaszolgat egymással, s a szoboralkotó
elemekből épülő kompozíciók intenzíven szervezik maguk körül a teret. Egzaltált
térnek nevezem el magamban a Márkus-művek közegét. A művész panaszkodik,
hogy magányosan dolgozik, alig-alig kap visszajelzést. Kiállítást javaslok:
mutassa be kollekcióját valamelyik budapesti galériában, bár nem sok reménnyel
kecsegtet manapság egy ilyen fellépés sem. Csak kivételesen szerencsés
esetben jelenik meg egy-egy kritika, vagy csak a művész kitartó szervezése
eredményeként. Akkor viszont nincs különösebb jelentősége.
Március 11, kedd délelőtt Előkészítő megbeszélésen veszek részt
Nyergesújfalun, az új Városházán kialakítandó állandó kiállítás anyagának,
illetve a galéria programjának kidolgozása ügyében. A rohamléptekben épülő
új székház falai között a tervező, Tóth Miklós vezet körbe: átgondolt a
térszervezés, kitűnő arányúak a terek, jók a kiállítási adottságok. Precíz
a világítási terv, és lesz tágas raktár is. Remélhető, hogy az épületgépészet
és a burkolat sem ront majd el semmit. Két-három héten belül kell elküldenem
azt a koncepciót, amely részletesen rögzíti, hogy a Nyergeshez kötődő anyagot
milyen formában lehet bemutatni: Kernstok Károly, a nyergesi 1919-es szabadiskola
művészeinek, a két Nyergesi - János és István -, Kóthay Ernő és még napjainkban
is dolgozó Vecsési Sándor munkássága révén jelentős művészeti múlt, illetve
jelen kapcsolódik a Duna menti településhez. A terv realizálására mintegy
háromnegyed évünk lesz.
Március 11, kedd este Kovács Péter Balázs festőművész József
nádor téri műtermében átnézzük a "portál-portré kiállítás" anyagát. Az
ötlet kitűnő: a Belvárosi Művészek Társasága olyan kiállítást hirdetett
meg, amelyhez művészeinek aktív, jóllehet szokatlan jellegű részvételét
kérte. Egy fotóművész sorra fotografálta az alkotókat azon ház kapuja előtt
állva (vagy ülve), amelyben laknak, illetve dolgoznak. A művész ezután
a kapu csupasz fotóját is megkapta, és feladata az volt, hogy bármely technikával
- kollázs, festés, rajzolás, vágás, stb. - művé alakítsa e dokumentumot.
Így minden alkotó két művel fog szerepelni a kiállításon: a kapuban rögzített
alakjával és a kapuról alkotott, mellé helyezett műalkotással. A dokumentumjellegű
képek és a fotót művé alakító gesztusok révén igen érdekes művészeti és
művészet- szociológiai, művészetpszichológiai összefüggések teremtődnek:
Pauer Gyula, Szikora Tamás, El Kazovszkij és kollégáik, iparművészek, forma-
és bábtervezők - mintegy hatvan alkotó - megjelenése, munkája kapcsán kell
majd alaposan végiggondolnom a problémát az anyagot kísérő kiadvány bevezető
tanulmányának megírásához. Hazafelé baktatva arra gondolok, hogy a Komárom-Esztergom
megyei művészek körében sem lenne haszontalan egy hasonló művészeti akció
szervezése: soksok olyan művész van, akinek arcvonásait, egyéniségét is
alig-alig ismerjük, nemhogy tudnánk egykori lakóhelyéről.
Március 12, szerda Tatabányáról Virág Jenő hív telefonon
a nyári tatai Hommage a Vaszary grafikai kiállítás előkészítése
ügyében - néhány címet egyeztetünk -, majd letéve a kagylót a hatvanas
évek festészetét tárgyaló tanulmányok miatt fellapozom az Alföld című
folyóirat márciusi számát. A kitűnő, alapos Mezei Ottó-, és a kissé felületes
Lóska Lajos-eszmefuttatás után Losonczy Tamás festőművész Vaszary Jánost
gyönyö- rűen megidéző visszaemlékezését olvasom: "Én a sunyi, sötét, csokoládé-,
ürülék- és dohányszínű főiskoláról menekültem ide Vaszary Jánoshoz. A főiskola
tanári kara az ugyancsak kitűnő Csók István kivételével egyöntetűen kígyót-békát
hány Vaszary Jánosra. Oh, az örök főiskola, az ilyen-olyan másolás, a naturalizmus
és más megmerevedett stílusoknak otthona. Bármit, csak eredeti, bátor dolgot
ne műveljenek a fiatalok. Ezt papolták a tekintély nélküli madárijesztő
méltóságos urak. Amikor Vaszaryhoz kerültem nagyon fiatal voltam. És jóformán
ez az öreg ember öntötte belém és szabadította fel a fiatalságomat. Az
alkotás életszeretetet és művészetszeretetet. Érezzük jól magunkat. Kitárta
a családomban honoló mély gyász elsötétítő ablakait. Levette a lámpáról
a gyászfátyolt, amelyet apámnak korai halála hagyott reánk. Vaszary életszeretete
indított el utamon. És én most messziről is látom bátorító integetését.
Ne hagyjuk magunkat, barátaim, a mindig ugyanazt ismétlők országútjára
hajtani, mint valami ökörcsordát, a jól bevált sablonok és módszerek szellemi
börtönkapui felé terelni!"
Március 13, csütörtök A véletlenek ma is kísértenek. Sasvári
Edit művészettörténész telefonál Dunaújvárosból: a balatonboglári kápolnatárlatok
történetét dolgozza fel, és ezért át szeretné lapozni a lektorátusi doku-mentumokat
is: a jegyzőkönyveket és a leveleket. Megállapodunk, hogy megnézem, mi
van az archívumban, és aztán megbeszélünk egy időpontot. Hazaérkezve Prutkay
Péter grafikusművész küldeménye vár: különleges papírjainak gyűjteményéből
ezúttal két dokumen- tummásolatot küldött el: a balatonboglári kápolnatárlatok
1971. évi részletes programját a résztvevő művészek teljes névsorával,
és egy korabeli Somogyi Néplap-cikkmásolatot, amelynek már a címe
is sokatmondó: Bérelt kápolnában - illegális kiállítások, műsorok.
Törvénytelen úton néhány avantgarde.
Március 14, péntek Nagyon szalad az idő; jó lenne közbeiktatni egy-egy fiktív napot. |