Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 5.sz.
Wehner Tibor
Kíméletlen Művészeti Napló
 

Február 18-19-20, kedd-szerda-csütörtök

Kecskeméten, a Nemzetközi Kerámia Stúdióban, a tetőtéri könyvtárban üldögélek, és reggeltől estig könyveket, kiállítási katalógusokat jegyzetelek: életrajzi adatokat gyűjtök a keramikusok lexikonának címszavaihoz. Este Probstner Jánossal, a stúdió igazgatójával beszélgetve tudom meg, hogy a közeli jövőben realizálódik a terv: az Iparművészeti Főiskola kerámia-tanszéke ide, Kecskemétre költözik. Ezzel párhuzamosan indul a stúdióhoz kapcsolódó múzeumépület felépítése is, vagyis a rendkívül gazdag kortárs kerámiagyűjtemény végleges otthonra lel. A műhelyekben ezekben a napokban a Deforma-csoport tagjai dolgoznak, és a mesteriskolások is szorgalmasan tevékenykednek a kitűnő műhelyfeltételek között: a kemencék körül jóval éjfél után is égnek még a lámpák. A körülményekre nekem sem lehet panaszom. A valóságos életrajzok körmölésének egyik szünetében kiötlök egy sohasem létezettet, egy nem létezőt: az életrajzi lexikonok összeállításának íratlan szabályai szerint szerepeltetni fogunk egy kitalált művész-biográfiát is. A képlékeny anyagot keménnyé alakító mesterek sorában majdan szereplő fiktív művész - aki a talajfúró vállalat segédeként tevékenykedve kapott kedvet a keramikus szakmához - nevét is kitalálom: ő Pucha Szilárd.
 

Február 28, péntek

Hervasztó zsüri Budakeszin. Majzik Máriának a balatonföldvári önkormányzat felkérésére a település közösségi házának névadóját, a Bajor Gizit ábrázoló kerámiadomborművet kell elkészítenie. A művész bemutatja az alkotás tervét, egy mintázási és anatómiai hibákkal terhelt, édeskés agyag-domborművet. A jegyzőkönyvben a két szakértő véleményét rögzítem: Lőrincz Győző és Thury Levente átdolgozásra javasolja a kompozíciót. A földvári megbízók, a tisztség- viselők telefonon kimentették magukat - betegség miatt nem lehettek jelen -, így elmaradt a konfliktus, illetve most már a megrendelő és a művész megegyezésén, bölcs belátásán múlik, hogy milyen művet - e rosszul elgondoltat és kivitelezettet, vagy esetleg egy újabb nekifutásra készülő módosítottat - helyeznek el az állandóság igényével. A lényeg az, hogy a szakvélemény nem kötelező érvényű: csupán javaslatként, illetve dokumentumként fogalmazódik meg.
 

Március 1, szombat

Siófokon vagyok, a Martyn Ferenc-emlékkiállítást rendezem a Kálmán Imre Múzeumban. Korábban érkezem, járok egy kört a városközpontban. Az építészetileg meglehetősen anarchisztikus környezetben sétálva először Kiss Sándor minősíthetetlenül gyenge világháborús emlékébe, majd Varga Imre szobrászművész egyik monumentális alkotásába ütközöm: a háromalakos bronzkompozíció felirata szerint ez a MÁRTÍROK EMLÉKMŰVE, amelyet TÖREDÉK gyanánt állítottak fel. A három köznapi figura rezignált egykedvűséggel tekint maga elé, nem egykönnyen fejthető meg, mi az alakok köze egymáshoz, no és a mártíromsághoz. Miért vannak hárman, és miért azok, akik? És miért takarják el egymást, miért nincs zavartalan nézete az együttesnek? No persze, a mű története azért választ ad a kételyekre, a história eloszlatja a homályt: a siófoki "kompozíció" annak az eredetileg Kaposváron elhelyezett Mártíremlékműnek a maradványa, amely a somogyi megyeszékhely Lenin-monumentumaként valósult meg 1985-ben. Az együttest a rendszerváltás/változás után eltávolították, a bronzalakokat raktárba szállították, s még egy újságcikkre is emlékszem, amely hírül adta, hogy a Varga Imre-által megformált bronz munkásmozgalmárok közül néhány nyomtalanul eltűnt. A somogyi szocialisták, forradalmárok és a Lenin-hasonmás szoborsorsa azonban nem enyészett el végérvényesen a bizonytalanságokban: Siófok, a művész szülővárosa a kilencvenes évek derekán megvásárolta Kaposvártól a maradékot. A régi rendszer munkásmozgalmárai egy új rendszer mártírjaivá váltak. Közép- európai, magyarországi szoborsors: a közép-európai, magyarországi emberi sors hű tükörképe. S az a tragikus ebben a jelenségben, hogy sem a szoborállítókban, sem a szobor-befogadóban nem tudatosul, hogy egyszerre rendezők és szereplők egy ostoba, abszurd történetben.
 

Március 2, vasárnap

Siófok élménye nem hagy nyugodni. Új szobrok, monumentális emlékek állításával foglalatoskodván - és azzal a jelenséggel szembesülvén, hogy nem fogynak a hősök, nem apadnak a történelmi sorsfordulók, akikre és amelyekre emlékezni, emlékeztetni, hivatkozni kell, s hogy ezek a hivatkozások egyre hiteltelenebbekké válnak - azon tűnődöm, hogy elérkezett az ideje: emlékművet kellene állítani a gyanúnak. A gyanússágoknak, a megnevezés és rámutatás előtti érzetfel- éledéseknek. Nem kis feladat lenne ez egy szobrásznak - aki Leninben, proletárban, forradalmárban, hősöket sírató asszonyalakban tud csupán gondolkozni - de csak-csak akadna mester, aki autentikus eszközökkel megragadná e korszakjelző életérzést. "Mert végtelen a száma azoknak a szempontoknak, amelyeknek alapján emlékművet lehet állítani." - írta Fülep Lajos a századelőn, és bölcs megállapítását az eltelt évtizedek történései fényesen igazolták. Jöjjön akkor most a gyanú, ha csak virtuális síkokon is. Vagy hirdessük meg a felhívást a közadakozásra?
 

Március 4, kedd

Munkahelyi értekezlet. A téma sorsdöntő jelentőségűnek ígérkezik: a Képző- és Iparművészeti Lektorátus közhasznú társasággá való alakítása. Az eddig költségvetési intézményként működő intézmény új, a felsőbb szervek által megjelölt, leendő státusa azt jelzi, hogy néhány államilag támogatott, elodázhatatlan feladat ellátása mellett a cég a szakmai tevékenysége által megtermelt bevételekből tartja majd fenn magát, biztosítja kiadásainak fedezetét. A beszélgetés során számos kétely megfogalmazódik munkatársaim véleményében az igencsak sürgetett, a kollégáim által is elhamarkodottnak és teljesen megalapozatlannak ítélt átalakítással kapcsolatosan. Én arra hivatkozom, hogy Magyarországon nincs kulturális piac, s így a kulturális-művészeti háttér-, illetve kiegészítő tevékenység nem eladható. Ennél súlyosabb problémának látom, hogy az én értékítéletem, szakmai erkölcsi meggyőződésem nem áru: nem értékesíthető. A közhasznú társaság-koncepció a lektorátusi bevételeket a szakvélemények eladása révén tervezi. Felvetem, hogy az elutasító szakvéleményért - amellyel a független szakértők bevonásával, véleményével alátámasztottan egy-egy terv kivitelezését, egy-egy művészeti elgondolás megvalósítását nem javasoljuk - jövőben ötvenezer, vagy csak huszonötezer forintot kell kérnünk? És egy ilyen jegyzőkönyv kiadása után az adott önkormányzat vagy intézmény, magáncég hasonló ügyben majd ismét a lektorátust fogja megkeresni? Ilyen kényszerek, feltételek, és nem létező piaci viszonyok között a közhasznú társasággá alakítás: a cég felett kimondott halálos ítélet.
 

Március 6, csütörtök délelőtt

A tatabányai tévések hívására Zsámbékra autózom, ahol a megyeszékhely Ady- szobráról készítenek riportot Melocco Miklós szobrászművésszel: a szombathelyi regionális adó megrendelésére készülő produkcióban a mű viharos történetét kell felvázolnom. A közelmúlt két évtizede alatt a szoborrongálók támadásai miatt már másodszor kellett újrafaragni e nagyon fontos, a magyar köztéri szobrászatban korszakjelzőnek minősülő alkotást, s most újra készen, visszaszállításra és vissza- állításra vár. Az utolsó pillanatban a művész meggondolta magát: Melocco Miklós aggódik, hogy tervezett új helyén, a városközpontban a mű ismét a vandálok áldo- zatául esik, ezért egy olyan, új helyszín biztosításához ragaszkodik, ahol nem eshet baja, ahol állandó figyelem övezi a törékeny Ady-megjelenítést. Az a megérzésem, hogy hosszú keresgélés vár a tatabányaiakra.
 

Március 6, csütörtök este

Megkapom a Magyar Szalonra szóló kiállítási felhívást, és nem értem a helyzetet. Lassan másfél éves küzdelem zajlik a művésztársaságok és szövetségek, intézmények és hivatalok között a honi kortárs művészet reprezentatív kollektív bemutatói kapcsán, és ezalatt senkinek sem jutott eszébe, hogy kidolgozzon és érvényesítsen egy, a Műcsarnokra és az állami kiállítási lehetőségekre szabott szakmai koncepciót. A felhívás szerint az 1997. május 15. és június 5. között megrendezésre kerülő Magyar Szalonra "...minden magyar képzőművész jelent- kezhet 1994 után készült, országos kiállításon még be nem mutatott alkotásával. A beadáskor csak kiállításra kész műveket fogadunk el, melyeket független zsüri válogat. [...]Minden műfajban 2 mű adható be." A minden műfajban-megjelölés súlyos veszélyeket rejt: a két évvel ezelőtt, a Műcsarnokban megrendezett Helyzetkép című szobrászati kiállítás is tanúsította, hogy milyen tág példának okáért a szobrászat ágazata, s hogy ezért a Műcsarnok termei már-már szűknek bizonyultak. Ha most jelentkeznek majd - a szobrászok mellett - a festők, a grafikusok, valamint a műveiket képzőművészeti igénnyel megformáló iparmű- vészek - keramikusok, textilesek, üvegesek -, valamint az új médiumok művelői - például a videoművészek -, akkor mely testület - ha mégoly független is - vállalja majd, hogy megrostálja az anyagot? Milyen indokkal szórják majd ki a kitűnő alkotásokat? Ki és miért döntött hogy, ilyen, teljes bizonyossággal prognosz- tizálhatón kaotikus helyzet alakuljon ki? És ki fogja vállalni a felelősséget?
 

Március 7, péntek

Takács Lajos megnyitásra váró szentendrei Christoff Galériájában azzal a hatalmas műtárgyegyüttessel ismerkedem, amelyet Takács-gyűjteményként szeretnék feldolgozni, s bemutatni több fórumon. E többszáz darabból álló festmény-, grafika- és kisplasztika kollekciót persze nem tekinthetem át a szamárhegyi, festői környezetben: a gyűjtemény tetemes része letétként Dunaújvárosban található, a Modern Művészetért Alapítvány kezelésében, amely a tervek szerint még idén megnyitja új múzeumát. Takács úr több mint húsz esztendeje gyűjti a szentendrei és a nem szentendrei kortárs magyar művészek alkotásait. Számos munka még Svédországban van, ahol a nyolcvanas években műtermet rendezett be - itt sok-sok magyar festőt és grafikust látott vendégül, így többek között Csíkszent- mihályi Róbertet és Kovács Pétert, ef Zámbó Istvánt és fe Lugossy Lászlót -, akik a munkalehetőségek biztosításának viszonzásaként műveket adományoztak a gyűjtőnek. Takács Lajos együttese nem a sztárok, a felkapott, az állandóan és mindenütt szereplő művészek alkotásainak gyűjteménye, hanem azon kevésbé reflektorfényben munkálkodó alkotóké, akiknek jelentősége tulajdonképpen rejtett, ám mégiscsak megfellebbezhetetlen. Vagyis nem a szereplők igazolják a gyűjte- ményt, hanem a gyűjtemény szeretné a szereplőket verifikálni. Mindezen túl volt Takács Lajosnak egy nagyon fontos gyűjtemény szervezői szempontja: a mű- vésszel kialakított baráti kapcsolat, amely aztán vagy hosszan tartó nexussá alakult, vagy valamilyen konfliktus miatt megszakadt. A művek azonban mindkét esetben a gyűjtő tulajdonában, a gyűjteményben maradtak.
 

Március 8, szombat

A Vérmező mellett autózva eszembe ötlik a közeli napokban olvasott riport - talán a Magyar Hírlap közölte? - az egykori Kun Béla-emlékmű hatalmas talapzatáról, amely ma itt éktelenkedik a park Moszkva tér felé mutató csúcsában. Szilágyi András, a Budapest Galéria osztályvezetője azt nyilatkozta, hogy nincs pénz a bontásra, s egyébiránt is milyen jó kis szánkózódombként funkcionált a gyermekek számára a téli hónapokban. Azon túl, hogy ezzel a cinikus állásponttal nem azonosulhatok, kétségbe vonom azt is, hogy a vaskorlátokkal körbevett, bazaltkövekkel kirakott szánkózódomb lenne a legjobb téli játszóhelye a budai gyermekeknek. A nyilatkozó vélekedésével szemben nekem megoldási javaslatom is lenne: az egykori szoborállítók - az általuk korábban olyannyira kedvelt metódust alkalmazva - társadalmi munkában bontsák le a városrész arculatát drasztikusan szétromboló, otromba, funkciótlanná vált építményt. (A proletárforradalom kissé ellentmondásos vezéregyéniségének emlékműve előtt a tisztelet egyébiránt továbbra is leróható a budatétényi szoborparkban.)
 

Március 9, vasárnap

A győri művésztelep vaskos, több mint húsz esztendőt felölelő dokumentációját olvasgatom: cikkeket, katalógusokat, munkaterveket, jelentéseket. Ma már kissé nevetségesek a megfogalmazások, az alkalmazott fordulatok: "A párthatározat szellemében a tevékenységi kört illetően az új alkotói műhelymunkában a környezetesztétikával, a városképalakítással, a városépítészettel összefüggő munkát jelöltük meg." Vagy: "A három éves működésük alatt elkészült mobilok, objektek szakmai színvonala - mint a hivatalos zsűri megállapította - nem érte el a kellő szintet, megmaradtak az anyaggal és a formával való kísérletezés stádiumának szintjén." E kifejezések, fogalmak, mondatok már megszületésük időpontjában, 1980-ban is üresen kopogtak, napjainkban meg szerény, ám mégiscsak bőbeszédű, korjelző dokumentumokká fakultak. Az ezen vélekedésekkel jellemzett alkotások - Haraszty István, Trombitás Tamás, Nádler István, Bohus Zoltán és külföldi kortársaik művei - végső soron indirekt módon ezt a szellemiséget, illetve az e szellemiséggel való szembenállást közvetítik, sugározzák. A nyáron megnyíló szoborparkban elhelyezésre kerülő kompozíciók a hetvenes és nyolcvanas évek Magyarországának tanúiként állnak majd a győri Petőfi Sándor Művelődési Központ kertjében.
 

Március 10, hétfő délelőtt

Tóth Menyhért kiadatlan verseit, leveleit, feljegyzéseit, művészetelméleti eszmefuttatásait olvasom: az írásos hagyatékot gondozó Zsellér Jenő kért meg arra, hogy adjak szakvéleményt, hogy mielőbb megjelenhessen a gyűjtemény. Az egyik lapon csak ez olvasható: "A fehér szín Isten!"
 

Március 10, hétfő délután

Ismét Szentendrén vagyok, de most a Pismányban, a település kertvárosi részében, Márkus Péter szobrászművésznél, a komáromi, tavaly felavatott Alapy Gáspár domborműves emléktábla alkotójánál. A téli hónapokban készült, új szobrait mutatja meg: a különös, fémből és fából összeállított konstrukciókat. A hálószerű szerkezetekbe foglalt szárnyelemek együtteseiben tér és sík, váz és test válaszolgat egymással, s a szoboralkotó elemekből épülő kompozíciók intenzíven szervezik maguk körül a teret. Egzaltált térnek nevezem el magamban a Márkus-művek közegét. A művész panaszkodik, hogy magányosan dolgozik, alig-alig kap visszajelzést. Kiállítást javaslok: mutassa be kollekcióját valamelyik budapesti galériában, bár nem sok reménnyel kecsegtet manapság egy ilyen fellépés sem. Csak kivételesen szerencsés esetben jelenik meg egy-egy kritika, vagy csak a művész kitartó szervezése eredményeként. Akkor viszont nincs különösebb jelentősége.
 

Március 11, kedd délelőtt

Előkészítő megbeszélésen veszek részt Nyergesújfalun, az új Városházán kialakítandó állandó kiállítás anyagának, illetve a galéria programjának kidolgozása ügyében. A rohamléptekben épülő új székház falai között a tervező, Tóth Miklós vezet körbe: átgondolt a térszervezés, kitűnő arányúak a terek, jók a kiállítási adottságok. Precíz a világítási terv, és lesz tágas raktár is. Remélhető, hogy az épületgépészet és a burkolat sem ront majd el semmit. Két-három héten belül kell elküldenem azt a koncepciót, amely részletesen rögzíti, hogy a Nyergeshez kötődő anyagot milyen formában lehet bemutatni: Kernstok Károly, a nyergesi 1919-es szabadiskola művészeinek, a két Nyergesi - János és István -, Kóthay Ernő és még napjainkban is dolgozó Vecsési Sándor munkássága révén jelentős művészeti múlt, illetve jelen kapcsolódik a Duna menti településhez. A terv realizálására mintegy háromnegyed évünk lesz.
 

Március 11, kedd este

Kovács Péter Balázs festőművész József nádor téri műtermében átnézzük a "portál-portré kiállítás" anyagát. Az ötlet kitűnő: a Belvárosi Művészek Társasága olyan kiállítást hirdetett meg, amelyhez művészeinek aktív, jóllehet szokatlan jellegű részvételét kérte. Egy fotóművész sorra fotografálta az alkotókat azon ház kapuja előtt állva (vagy ülve), amelyben laknak, illetve dolgoznak. A művész ezután a kapu csupasz fotóját is megkapta, és feladata az volt, hogy bármely technikával - kollázs, festés, rajzolás, vágás, stb. - művé alakítsa e dokumentumot. Így minden alkotó két művel fog szerepelni a kiállításon: a kapuban rögzített alakjával és a kapuról alkotott, mellé helyezett műalkotással. A dokumentumjellegű képek és a fotót művé alakító gesztusok révén igen érdekes művészeti és művészet- szociológiai, művészetpszichológiai összefüggések teremtődnek: Pauer Gyula, Szikora Tamás, El Kazovszkij és kollégáik, iparművészek, forma- és bábtervezők - mintegy hatvan alkotó - megjelenése, munkája kapcsán kell majd alaposan végiggondolnom a problémát az anyagot kísérő kiadvány bevezető tanulmányának megírásához. Hazafelé baktatva arra gondolok, hogy a Komárom-Esztergom megyei művészek körében sem lenne haszontalan egy hasonló művészeti akció szervezése: soksok olyan művész van, akinek arcvonásait, egyéniségét is alig-alig ismerjük, nemhogy tudnánk egykori lakóhelyéről.
 

Március 12, szerda

Tatabányáról Virág Jenő hív telefonon a nyári tatai Hommage a Vaszary grafikai kiállítás előkészítése ügyében - néhány címet egyeztetünk -, majd letéve a kagylót a hatvanas évek festészetét tárgyaló tanulmányok miatt fellapozom az Alföld című folyóirat márciusi számát. A kitűnő, alapos Mezei Ottó-, és a kissé felületes Lóska Lajos-eszmefuttatás után Losonczy Tamás festőművész Vaszary Jánost gyönyö- rűen megidéző visszaemlékezését olvasom: "Én a sunyi, sötét, csokoládé-, ürülék- és dohányszínű főiskoláról menekültem ide Vaszary Jánoshoz. A főiskola tanári kara az ugyancsak kitűnő Csók István kivételével egyöntetűen kígyót-békát hány Vaszary Jánosra. Oh, az örök főiskola, az ilyen-olyan másolás, a naturalizmus és más megmerevedett stílusoknak otthona. Bármit, csak eredeti, bátor dolgot ne műveljenek a fiatalok. Ezt papolták a tekintély nélküli madárijesztő méltóságos urak. Amikor Vaszaryhoz kerültem nagyon fiatal voltam. És jóformán ez az öreg ember öntötte belém és szabadította fel a fiatalságomat. Az alkotás életszeretetet és művészetszeretetet. Érezzük jól magunkat. Kitárta a családomban honoló mély gyász elsötétítő ablakait. Levette a lámpáról a gyászfátyolt, amelyet apámnak korai halála hagyott reánk. Vaszary életszeretete indított el utamon. És én most messziről is látom bátorító integetését. Ne hagyjuk magunkat, barátaim, a mindig ugyanazt ismétlők országútjára hajtani, mint valami ökörcsordát, a jól bevált sablonok és módszerek szellemi börtönkapui felé terelni!"
 

Március 13, csütörtök

A véletlenek ma is kísértenek. Sasvári Edit művészettörténész telefonál Dunaújvárosból: a balatonboglári kápolnatárlatok történetét dolgozza fel, és ezért át szeretné lapozni a lektorátusi doku-mentumokat is: a jegyzőkönyveket és a leveleket. Megállapodunk, hogy megnézem, mi van az archívumban, és aztán megbeszélünk egy időpontot. Hazaérkezve Prutkay Péter grafikusművész küldeménye vár: különleges papírjainak gyűjteményéből ezúttal két dokumen- tummásolatot küldött el: a balatonboglári kápolnatárlatok 1971. évi részletes programját a résztvevő művészek teljes névsorával, és egy korabeli Somogyi Néplap-cikkmásolatot, amelynek már a címe is sokatmondó: Bérelt kápolnában - illegális kiállítások, műsorok. Törvénytelen úton néhány avantgarde.
 

Március 14, péntek

Nagyon szalad az idő; jó lenne közbeiktatni egy-egy fiktív napot.