Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 5.sz.
 Hizsnyai Zoltán
Az agg Juan szertelen szerenádja
 
 
Kitelt kebel - átring a Hold
a felhők puha mancsán,
vágyat karóz, tar botba olt,
s a görcsös husáng bandzsán
mered s terem - terhemen mégse old
a lankadatlan handzsár...

Baszk dombok buja hajlatán,
s a narancssárga Katalániában
sokat bolyongtam hajdanán,
pancsoltam egyre parttalanb Hiányban;
s bús donnák barna balkona
alatt, ha esdve párolgott a völgy,
hiába szisszent halk "Soha!",
még aznap estve enyém lett a hölgy;
ölem Andalúz öblöt is sanyart,
kordéval űzött Córdoba,
mert asszonyain fentem az agyart;
s a borostyánnal beszőtt Granada,
hol markom hamvas narancsot facsart...

— óh, mennyi nőben pácoltam a vágyam,
s bár hét mennyország tárt kapukat lágyan,
lobbanásomnak hamva sem maradt,
de most csontig hamuhodom,
     szívemben vad tűzvész fakadt,
szél seper szét a szirtfokon,
     égbe szökő bástyád alatt...
Ah, kacsalábon forgó testerőd,
legyűröd bennem mind a tetterő
ikerrondellád magasszik fölém,
s a kapuszárny a barbakán tövén
kasztanyettaként diktál ütemet -
...de széttárt karod inkább feszület,
hívása hűvös. Hús befonta kanna -
ennyi vagy csupán, édes Donna Anna!
S mennyi vágy övez mégis, bűnös kaptár;
rajzani rest vagy, ám betelt a naptár:
söprűmön röpködsz, meglásd, boldogan,
s gyönyöröd mézén méhed megfogan...

...De a zsivány évek erőmet meglopták,
     mocorognak talpam
     alatt már a kövek ...
Könyörgöm, segíts meg! Ó Elvira, fogj át!
     Ágyékomon hámként
     dobd át izmos öved,
s pányvázd cövekemhez májszín öled fodrát!

— s a bűbáj, úgy érzem, immáron megtöret,
a fonnyadt venyige ereszt mély gyökeret...

...Ám a remény amíg csípőm tettre bírja,
     mély sebet üt a kétségek nyila:
hajnalfény — avagy a naplemente pírja
     a horizonton lobogó lila?!

Akárhogy is van, sorsunk Isten írja,
az éj brokátját egünkről lenyírja;
egyszer meg kell virradnia -
bárha nélkülünk, Zerlina.

Addig is hozzád kél dalom,
te legszédítőbb szélmalom,
aki az égre nyerítve perdülsz,
hogy vitorládat szél kerekítse,


és alul futsz el, pediglen fent ülsz,
és akármilyen alakban feltűnsz,
s elillansz, de nem maradsz meg így se:
csalogánnyá válsz, aztán kőszirt formáz,
gitárfutamtól feldúlt pínea,
epedő szavam, jaj, hiába sorjáz
sehol se vagy már, szép Dulcinea.

Sehol, mert túl közel,
rozsdás vértem föd el,
bozontos mellkasom
bolthajtása ölel —
s ingem, ha gombolom,
már te is vetkezel.

Dús pázsitot szuszog alánk a rét,
temetkezel, gúzsol falánk marék.
Bús margarét, lopott virág leszel,
akit a kéj akármikor leszel.
Főd felveted, majd elhagyod magad,
földre pereg koponyádból a mag.

...S komótosan, mint nagy ügyekben járó,
kopját szegez a vénséges pikáró,
vissza se pillant - fülében halk "Soha!" -,
fáradtan riszál alatta a lova.