Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 5.sz.
Géczi János
Hizsnyai, a több ismeretlenes költő
 

Ahogy az egyenletek között, a költők között is előfordulnak több ismeretlenesek. A mai, lassan középnemzedékké érő poéták többsége ezt az ön- és irodalom- megvalósítási formát, mint ördög a szenteltvizet vagy természettudós a természet fogalmának meghatározását, kerüli. Mintha erősebb esélyt, és különös módon: nagyobb sikert ígérne a mesteremberség, a szakosodás, a kevés húr pengetése, a lehatárolható nyelviség és gondolatiság - valami tévképzet jóvoltából azt mélyebbre, távolabbra tekintőnek hihetik (főként azok, akik annak tartalmába szokásosan alig néznek bele) - mint az omnipotenciát. Bár omnipotens poétái a magyar nyelvnek voltak - mindenekelőtt Arany, majd Weöres Sándor, vagy Szilágyi Domokos, Kálnoky László, Jékely Zoltán (s manapság az, mégha felszínes modorosságai és könnyített gyakorlatozásai többnyire el is fedik ezt a képességét, Kovács András Ferenc).
     Hizsnyai Zoltán, ami költészettani gyakorlatát illeti, ezen csoport tagja lehet. Vagyis - más oldalról véve szemügyre e halmazt - a nyelvi létezés olyan formájában érzik ők jól magukat, amelyben a valóságteremtés egyáltalán nem szégyenteljes munkálkodás, de az sem, ha e nagy munkálkodásban a friss nyelvi valóság is formázókéssel alakítgatni kezdi őket - s persze, erről folyamatosan és kölcsönösen tanúskodni: eredményeket produkálni kezdenek. Általában a nyelvhez és a nyelv folyamataihoz kötődő filozófiához-bölcselethez kapcsolódó alkotók lennének (így-úgy) valamennyien, azaz, a létezéstan tudósai - s oldalabbra állnak az úgynevezett reflexív alkotóktól.
     Azaz amit mi, olvasóként műegésznek értelmezünk, tulajdonképpen egy (ma- gán) világteremtési folyamat része, amelynek referenciális értéke lassan vázolódhat fel, ha egyáltalán képes fölvázolódni, mert hogy egyébként legtöbb ereje természet- szerűleg arra fordítódik, ami a költői komfortérzet, azaz a saját belakható poétikai tér létrehozására irányul. Mindez a magánlíra látszata, vagy a magánlíra tág köréhez tartozó mintázat részvevőjének maszkja lenne (régies szóhasználattal) - de tud- hatjuk, ilyesfajta lírák (akárcsak a boszorkányok) nincsenek.
     Mert bár mindenkor vannak olyan közösségihez kapcsolódó - egyébként a mítoszszerűre utaló - mozzanatok, amelyek rövid távon is segítséget ígérhetnek költői világ(ok) részeredményeinek felfedezéséhez és megmozdításához, a teremtő személyiségi meghatározottságai teljes fejlődése-kifejtettsége nélkül a poétikai hozam felmérése - általában azonban - szeret váratni magára.
     Hizsnyai Zoltán ilyesfajta valósághoz való viszonyát (természetesen) más erőterek is formázzák. Először is azért, mert előszeretettel engedi át magát a nyelv hatásainak, s nem csak tanulmányozója a mondattektonikáknak, hanem azokkal olyan kísérletekbe is mer kezdeni, amelyben a személyiségét (a megfigyelőt!) a szokásosnál erősebb és persze, kiszámíthatatlanabb attakok is utolérhetik. Vannak eltérített, kisiklott versei (ld. szintén Aranyt, vagy az élő pályatársak közül Zalánt), amelyek végső megvalósulásukban mégiscsak poétikai funkciókkal rendelkeznek (s ráadásul sajátosokkal), azoknak ilyenféle eredői látszanak. Harmadik kötetének, a Stigma kráterének kezdőversében, a Metamorphoses mythologiaeban (sok-sok középkoriasan akkurátus, a múlttudatra fokozottan hivatkozó idézet után) mondja: "...de érzitek-e a túlt, // ahol a rendszer visszájára billen? // lobbant a nyelv, s a való világ kihunyt, / szavak ropogtak, és nyílott tág tere / a képzeletnek, de hol mi lángra gyúlt, / ott tátong mélyén a stigma krátere." (kiemelés G. J.-től) vagy "Csupasz kő, csupa por. Csip-csup hatások, / melyeket orvvadász leteríthet, a nagyobb vadak mind a látomások / dzsungelének mélyén legelésznek. // Vetkőzz valómig, s öltöztess magadba. / Mi voltam én?! Voltam, aki leszek! Legyél helyettem én, mert így - szavamra! - / magadat is könnyebben megleled." vagy az Idegzet, s a Lehet című versek.
     Ebben az eljárásban feltétlenül meg kell nevezni mesterét, Weöres Sándort is: nála a konkrétumhoz szögezett mondatok felhajolnak, s úgy kunkorodnak hosszan-messze a nyelvi általánosba, s onnan a bölcseletibe, ahogyan azt Hizsnyai eltanulta (habár mesterénél biztonságosabban képes e helyzeteket érzékíteni, annyiban inkább megkeresi és meg is találja a szavak lehető legpontosabb helyi értékét/értékeit: hiszen hagy magának időt a munkára).
     Hizsnyainak affinitása van a hosszúversekhez is. De ebben mintha más hazai elődökhöz kapcsolódna. A Hemicránia - amely a legújabb nemzedéki antoló- giákban, ha lennének, biztosan kiemelt helyett kellene kapjon - ázsiai bűzösségével és boszorkányos süvöltéseivel elegy bájoló-kiszámoló iróniájával, nyelvtechnikai zsonglőrködéseivel és aprólékos folyamat-ábrázolásával Kálnokyhoz, a szkepszis nagy költőjének köznapiasra formázott világához közelít.
     E két példa arra is elég, hogy megmutassa: Hizsnyai irodalomtörténetben, irodalmi folyamatokban és eszmetörténeti jelenségekben is képes gondolkodni. Ez pedig nemzedéktársaira szégyenletesen nem jellemző. De igazságtalanok lennénk, ha költőnket csupán más költők viszonylatában tudnánk jellemezni. Most mégis inkább ezt a lehetőséget hangsúlyozzuk, de azért, hogy kitessék: rendkívül szervült, tisztázott szándékokkal korba épült, kor- és tárgyszerű munkálkodás folyik költőnk műhelyében. S ez a tudatosság példaadóan fontos: meglehetősen ritka levegőjű magyar művészeti közegben kell szerzőnknek alkotnia.
     Nem hagyható megjegyzés nélkül az sem, hogy szerzőnk könyvműben megtes- tesülő (költői meghatározottságú) gondolatfolyamatokat állít elő (e törekvéseiben a középnemzedék legjobbjaival rokonítható), s azt szálazza-sodorja egybe és külön, azaz műegész a vágya, ezzel az intenzív és magányos tevékenységgel némileg ellentmondó közszereplésekben sem ügyetlen. Évek óta szerkesztője a pozsonyi Kalligramnak, talán az egyetlen magyar irodalmi folyóiratnak, amely valóban a teljes magyar irodalomban képes és akar gondolkodni, s amelynek egyelőre arra is megvan a lehetősége, hogy fittyet hányjon az anyaországbeli klikkek elvárásainak, terrorjának vagy negligációinak. (Habár azt sem szabad nem elmondani, hogy a lap előkészítésében lenne mit ellesni a hazai laptársaktól.)
     Hizsnyai, a költő, a szerkesztő (bár hírlik, legutóbb írói jegyzeteit is megjelen- tette), az irodalmi élet moderátora ritka pozícióban van: több irányú művészi- emberi-irodalomszervezői meghatározottságai a legkülönbözőbb értelmiségi fórumokon és társaságokban hitelesnek találtatik. Elismerései bizonyítják ezt - legutóbb éppen a Sziveri János-díj tulajdonosává vált. S végül egy személyes megjegyzés. Költőnk, de ez kiderül bármelyik szövegéből, vagy hallható a rádióban, televízióban is, olyan magyar tájnyelven beszél, amelynek tökéletessége szabály- szerűen lenyűgözi a hallgatóit. Egyszer majd szeretném azt is megtudni, adottság-e ez nála, vagy megtanult valamit, amelyről sokan azt hittük, hogy nincs rá szük- ségünk.