|
Géczi János
Hizsnyai, a több
ismeretlenes költő
Ahogy az egyenletek között, a költők
között is előfordulnak több ismeretlenesek. A mai, lassan középnemzedékké
érő poéták többsége ezt az ön- és irodalom- megvalósítási formát, mint
ördög a szenteltvizet vagy természettudós a természet fogalmának meghatározását,
kerüli. Mintha erősebb esélyt, és különös módon: nagyobb sikert ígérne
a mesteremberség, a szakosodás, a kevés húr pengetése, a lehatárolható
nyelviség és gondolatiság - valami tévképzet jóvoltából azt mélyebbre,
távolabbra tekintőnek hihetik (főként azok, akik annak tartalmába szokásosan
alig néznek bele) - mint az omnipotenciát. Bár omnipotens poétái a magyar
nyelvnek voltak - mindenekelőtt Arany, majd Weöres Sándor, vagy Szilágyi
Domokos, Kálnoky László, Jékely Zoltán (s manapság az, mégha felszínes
modorosságai és könnyített gyakorlatozásai többnyire el is fedik ezt a
képességét, Kovács András Ferenc).
Hizsnyai Zoltán,
ami költészettani gyakorlatát illeti, ezen csoport tagja lehet. Vagyis
- más oldalról véve szemügyre e halmazt - a nyelvi létezés olyan formájában
érzik ők jól magukat, amelyben a valóságteremtés egyáltalán nem szégyenteljes
munkálkodás, de az sem, ha e nagy munkálkodásban a friss nyelvi valóság
is formázókéssel alakítgatni kezdi őket - s persze, erről folyamatosan
és kölcsönösen tanúskodni: eredményeket produkálni kezdenek. Általában
a nyelvhez és a nyelv folyamataihoz kötődő filozófiához-bölcselethez kapcsolódó
alkotók lennének (így-úgy) valamennyien, azaz, a létezéstan tudósai - s
oldalabbra állnak az úgynevezett reflexív alkotóktól.
Azaz amit
mi, olvasóként műegésznek értelmezünk, tulajdonképpen egy (ma- gán) világteremtési
folyamat része, amelynek referenciális értéke lassan vázolódhat fel, ha
egyáltalán képes fölvázolódni, mert hogy egyébként legtöbb ereje természet-
szerűleg arra fordítódik, ami a költői komfortérzet, azaz a saját belakható
poétikai tér létrehozására irányul. Mindez a magánlíra látszata, vagy a
magánlíra tág köréhez tartozó mintázat részvevőjének maszkja lenne (régies
szóhasználattal) - de tud- hatjuk, ilyesfajta lírák (akárcsak a boszorkányok)
nincsenek.
Mert bár mindenkor
vannak olyan közösségihez kapcsolódó - egyébként a mítoszszerűre utaló
- mozzanatok, amelyek rövid távon is segítséget ígérhetnek költői világ(ok)
részeredményeinek felfedezéséhez és megmozdításához, a teremtő személyiségi
meghatározottságai teljes fejlődése-kifejtettsége nélkül a poétikai hozam
felmérése - általában azonban - szeret váratni magára.
Hizsnyai Zoltán
ilyesfajta valósághoz való viszonyát (természetesen) más erőterek is formázzák.
Először is azért, mert előszeretettel engedi át magát a nyelv hatásainak,
s nem csak tanulmányozója a mondattektonikáknak, hanem azokkal olyan kísérletekbe
is mer kezdeni, amelyben a személyiségét (a megfigyelőt!) a szokásosnál
erősebb és persze, kiszámíthatatlanabb attakok is utolérhetik. Vannak eltérített,
kisiklott versei (ld. szintén Aranyt, vagy az élő pályatársak közül Zalánt),
amelyek végső megvalósulásukban mégiscsak poétikai funkciókkal rendelkeznek
(s ráadásul sajátosokkal), azoknak ilyenféle eredői látszanak. Harmadik
kötetének, a Stigma kráterének kezdőversében, a Metamorphoses
mythologiaeban (sok-sok középkoriasan akkurátus, a múlttudatra fokozottan
hivatkozó idézet után) mondja: "...de érzitek-e a túlt, // ahol a rendszer
visszájára billen? // lobbant a nyelv, s a való világ kihunyt, / szavak
ropogtak, és nyílott tág tere / a képzeletnek, de hol mi lángra gyúlt,
/ ott tátong mélyén a stigma krátere." (kiemelés G. J.-től) vagy
"Csupasz kő, csupa por. Csip-csup hatások, / melyeket orvvadász leteríthet,
a nagyobb vadak mind a látomások / dzsungelének mélyén legelésznek. //
Vetkőzz valómig, s öltöztess magadba. / Mi voltam én?! Voltam, aki leszek!
Legyél helyettem én, mert így - szavamra! - / magadat is könnyebben megleled."
vagy az Idegzet, s a Lehet című versek.
Ebben az eljárásban
feltétlenül meg kell nevezni mesterét, Weöres Sándort is: nála a konkrétumhoz
szögezett mondatok felhajolnak, s úgy kunkorodnak hosszan-messze a nyelvi
általánosba, s onnan a bölcseletibe, ahogyan azt Hizsnyai eltanulta (habár
mesterénél biztonságosabban képes e helyzeteket érzékíteni, annyiban inkább
megkeresi és meg is találja a szavak lehető legpontosabb helyi értékét/értékeit:
hiszen hagy magának időt a munkára).
Hizsnyainak
affinitása van a hosszúversekhez is. De ebben mintha más hazai elődökhöz
kapcsolódna. A Hemicránia - amely a legújabb nemzedéki antoló- giákban,
ha lennének, biztosan kiemelt helyett kellene kapjon - ázsiai bűzösségével
és boszorkányos süvöltéseivel elegy bájoló-kiszámoló iróniájával, nyelvtechnikai
zsonglőrködéseivel és aprólékos folyamat-ábrázolásával Kálnokyhoz, a szkepszis
nagy költőjének köznapiasra formázott világához közelít.
E két példa
arra is elég, hogy megmutassa: Hizsnyai irodalomtörténetben, irodalmi folyamatokban
és eszmetörténeti jelenségekben is képes gondolkodni. Ez pedig nemzedéktársaira
szégyenletesen nem jellemző. De igazságtalanok lennénk, ha költőnket csupán
más költők viszonylatában tudnánk jellemezni. Most mégis inkább ezt a lehetőséget
hangsúlyozzuk, de azért, hogy kitessék: rendkívül szervült, tisztázott
szándékokkal korba épült, kor- és tárgyszerű munkálkodás folyik költőnk
műhelyében. S ez a tudatosság példaadóan fontos: meglehetősen ritka levegőjű
magyar művészeti közegben kell szerzőnknek alkotnia.
Nem hagyható
megjegyzés nélkül az sem, hogy szerzőnk könyvműben megtes- tesülő (költői
meghatározottságú) gondolatfolyamatokat állít elő (e törekvéseiben a középnemzedék
legjobbjaival rokonítható), s azt szálazza-sodorja egybe és külön, azaz
műegész a vágya, ezzel az intenzív és magányos tevékenységgel némileg ellentmondó
közszereplésekben sem ügyetlen. Évek óta szerkesztője a pozsonyi Kalligramnak,
talán az egyetlen magyar irodalmi folyóiratnak, amely valóban a teljes
magyar irodalomban képes és akar gondolkodni, s amelynek egyelőre arra
is megvan a lehetősége, hogy fittyet hányjon az anyaországbeli klikkek
elvárásainak, terrorjának vagy negligációinak. (Habár azt sem szabad nem
elmondani, hogy a lap előkészítésében lenne mit ellesni a hazai laptársaktól.)
Hizsnyai,
a költő, a szerkesztő (bár hírlik, legutóbb írói jegyzeteit is megjelen-
tette), az irodalmi élet moderátora ritka pozícióban van: több irányú művészi-
emberi-irodalomszervezői meghatározottságai a legkülönbözőbb értelmiségi
fórumokon és társaságokban hitelesnek találtatik. Elismerései bizonyítják
ezt - legutóbb éppen a Sziveri János-díj tulajdonosává vált. S végül egy
személyes megjegyzés. Költőnk, de ez kiderül bármelyik szövegéből, vagy
hallható a rádióban, televízióban is, olyan magyar tájnyelven beszél, amelynek
tökéletessége szabály- szerűen lenyűgözi a hallgatóit. Egyszer majd szeretném
azt is megtudni, adottság-e ez nála, vagy megtanult valamit, amelyről sokan
azt hittük, hogy nincs rá szük- ségünk. |
|