|
Zalán Tibor
Barakarikatúra
Barakban van valami. Aki nem hiszi,
járjon benne utána. Olyasmire lehet gondolni, hogy állandóság a sértettség
és a sértés egyszerre és egy helyen ható gesztusából. Valami komolyság,
komorság, állandósult, fenyegető fanyarság. A merülés, süllyedés verziója
is feltételezhető, ugyanennyi erővel a tragédiáé, az elkerülhetetlen pusztulásé
is.* Kikerülhetetlen tények: Szerzőnk negyvennégy éves, kiadói igazgató,
nyolc kötet megírója. Ez utóbbi - olyan, arányosan kevés, ez előbbi,
funkcióját tekintve, arányosan - sok. Na meg van benne valami önfejűség,
fafejűség, vasfejűség, kőfejűség, üvegfejűség, nagyfejűség, sokfejűség.
Azok közé az alkotók közé tartozik, akik nem változtatják a hangjukat,
sőt, témáikat sem keresik, hanem adottnak tekintik, szinte elejétől fogva.
A téma Barak előtt hever. Enyém, ami enyém. S nem átallja fölemelni azt.
Élményköltészetet művel (ennek van persze valami kicsi pejoratív stichje
is manapság, ám erre az ostobaságra ne vesztegessünk szót), ennek következtében
erős lírai énnel intonál szinte valamennyi művében. Vagyok, aki Barak.
Én-kezelése azonban nem teljesen romantikus, mint az elvárható lenne
tőle, hanem félig-meddig ironikus. Pengézései a magánbe- szélgetésekben
egy elszabadult görög kocsmai verekedőére emlékeztetnek. Deréktájról, láthatatlanul
indulnak el a fényes és vércsordító villanások. Nincs kegyelem és nincs
válogatás. Sem elmozdulás az örökmosoly elől. A romantikusan átélt,
megérteni akart, szolidaritással a világba küldött énből a költő ismert
alakja bontakozik ki, a némely vonatkozásában tizenkilencedik századi szenvedő,
nép- vagy közösségképviselő költőé, míg e költői terheket nap mint nap
hordó, a szűkre szabott létet csak nehezen elbíró hétköznapi én kerül az
irónia gyűjtőlencséjébe. Arckifejezése leginkább komoly, mi több komor
(bikáé), mint a terheket hordóké általában (terhekkel terheltek némasága),
de némely gyermetegnek látszó ok mosolygásra készt. Őt is. Is őt. A
valóság és a költői valóságszféra, úgymint álom, vágyott élet, elfogadott
és elviselni képzelt értékek, éles cenzúrával kapcsolódnak egymáshoz, vagy
inkább válnak el egymástól. Ennek megfelelően állandóan váltakoznak a megemelt,
költői hatást keltő nyelv elemei a profán megszólalásokkal, sőt, kiszólásokkal.
Mint minden jóravaló férfiember, szabad a szája, szalad a szája, és
meglehetősen keserű a mája. Bár állítása szerint mostaná- ban nem iszik.
Mindig.
A kisszerűre
szabatott lét nyomása alóli felszabadulás vágyát a gyakori madármotívumokkal
érzékelteti. A madár fajtájára, nemére vagy nevére nincsenek pontosabb
utalások, de sejthetően a kolibri és a strucc között keresendőek a gyanúsítható
egyedek. A homályt növeli, hogy magáról a repülésről is sajátos elképzelése
van a szerzőnek: A repülés - olyan, mintha repülnél. / A mintha - olyan,
mintha repülnél. Mármost mi olyan, mint az olyan? Nyilván a nem-olyan,
mint.
Ha most valaki
Don Quijote-i bús képű komor huszadik század végi figurának gondolja Barakot
(ha ezek után még gondolja valamilyennek), téved. Öndefiniálásaként
a híres fegyverhordozót, Sancho Panzát, a földön két teli talppal járó
rezonőrt sajátítja ki, aki az álomszövés helyett a túlélés értelmetlen
dolgaiban kell helyt álljon, aki az óriásokban a szélmalmot kénytelen meglátni,
Dulcinea del Tobosóban pedig a telefonszámla miatt perlekedő, kifáradt
asszonyt.
Sovány Sancho, ápolt bajusszal és szakállal,
és szép lágy tüzek gyúlnak a szemében, amikor Tóth Lacit szélmalomnak nézi.
Élethiányos
élet a Barak-által megidézett, amelyből azok a nedvek hiányoznak, melyek
révén olyan érzetekhez jut el az élettulajdonos, mint az öröm, vagy a boldogság.
Ez az elszerencsétlenedés ugyanakkor paradox módon szolidaritás vállalását
váltja ki a lírai énből, a rálátást biztosító kívül kerülést meg sem kísérelve
így azután a bennlevés pozíciójából borong és szenved. Élet. Hiány.
Öröm. Hiány. Boldogság. Hiány. Hiány - élet, öröm, boldogság. Csupa szamárság,
nem csoda hát, hogy ezeket hiányítja (hányja ki) szövegeiből a maiestro,
ki is tudja, benn legfeljebb egeret foghat a macska. Kívül-belől leselkedő
egerecskét.
A deheroizált
lét vizsgálatakor a költő el-elborul, ilyenkor Kölcsey Vanitatum vanitasát
véljük felismerni a soraiban, noha valójában a visszatekintést csak megközelítésnek
használja, s nagy romantikus elődjével szemben nem óhajtja megvonni bizalmát
mindattól, amit múltnak, történelemnek, kultúrának, sőt, emberiségnek hívunk.
E nagyvonalú megbocsátás a világgal szemben még számtalan bonyodalmat okozhat
költőnk életében. A világ ugyanis nem szokott megbocsátani a megbocsátónak.
A világ leginkább terjedelmes seggfejre emlékeztet. S ki látott már megbocsátó
seggfejet - emlékezni? Más kérdés, hogy ez a bizalom, valahol, előbb
vagy utóbb, csak-csak megvonódik. Még jó, és na.
A napi
létbe ennyire belegyökerező művek esetében feltétlenül meg kell jelenítenie
a költőnek a politikai szférához való viszonyát. Baraknál ez a viszony
a viszolygás. Viszonyban viszolyogni, valljuk be, nem is olyan mindennapi
állapot. A politika cseppfertőzése ellen javasolható a terroristamaszk.
Setét harisnya, szem- és szájkivágatokkal. De Barak nem terrorista(ellenes).
Szerzőnk tehát nem mutat túl nagy lojalitást az őt eluraló rendszer
iránt, s meglepő pontossággal határolja el magát korunk egyik, bizonyára
káros kelet-európai jelenségétől: Válság van: / a költők politizálnak,
/ pedig hipnotizálniuk kéne [...] / Védd magad, mert növeszti lombját a csend.
A Barak-líra
egyik fontos sajátossága: gyilkosan komoly önreflexióit láthatóan komolyan
is veszi. Az más kérdés, hogy saját magára is megsértődik emiatt. Vagy
épp amiatt. Lelki mazochizmus: tágra nyílt szemmel bámulom a világot, a
világban magamat - hogy fájjon... Játékai többnyire nem nyelvi-, hanem
életjátékok, emiatt gyakorta durvák és meghökkentően eredetiek, s amint
az idézetből is látható lesz, ismét a személyes sors kilátástalannak lefestett
installációi közé vezethetőek vissza.
A korban
bennlevés nagy Barak-felismerése: közép-európai operett részesei
vagyunk, perspektívánk csak annyi, ameddig ellátni egy kopott kis operett
díszletei közül a díszleten túli világ idegen, hideg ragyogásába. Szerinte
azonban nem arra vezet út. Ha költő akarsz lenni - jelöli ki az
egyik utat -, menj el a külvárosba, / hol a fény nem önmagáért való, /
hanem az elvágyódás gyöngyörgetett díszlete. / Szóval / a himnuszok nem
ilyen helyeken íródnak. S van egy talányosabb irány is. Ez a hamisít(hat)atlan
Barak-irány. Valahogy majd csak megleszek - bíztatja olvasóját -,
ha veszek stigmát, / bőséges malaszttal [...] / Lehet belőlem kalaposinas
- / vagy egy kalap szar.
Nos, mivel
beleszólásunk nincs, csak reménykedhetünk, hogy jól választ. Szóval, legalább
- mindazonáltal, vagy ez, vagy az ... az egyik. Ha van kettő közül jobbik.
* A szövegben használt
kurzív részek egy korábbi Barak-tűnődéssorozatból átvett idézetek. Félkövérrel
szedtem a szerző saját szövegeit. |
|