|
Tóth László
Önfeledten a végtelent
Feljegyzések Kulcsár Ferencről
Kulcsár Ferenc legutóbbi verseskönyvét
lapozgatom. Négy éve már, hogy - 1993-ban megjelent, s a tág értelmezési
kört nyitó Mindig címet adta neki a költő. A kötet nem keltett visszhangot:
a költő szűkebb hazájában, Szlovákiában alig valami jelent meg róla; idehaza,
a tágabb hazában emlékezetem szerint, semmi, a könyv - a költő kilencedik
könyve, hatodik verseskötete - talán el sem jutott Magyarországra. Ez a
csend azonban - s erről győz meg mostani lapozgatása is -, szerencsére,
nem a kötetet és nem is a költőt minősíti; sokkal inkább a mai magyar irodalomkritika,
könyvkiadás és könyvterjesztés egyelőre változtathatatlannak tűnő visszásságaira
utal. Ha Kulcsár Ferenc nem Kulcsár Ferenc volna, pontosabban: nem az az
alkat, ami: ha szoros barátságot tartana valamelyik magyarországi írótársasággal,
érdekszövetséggel, ha hetente megfordulna Budapesten, ha széles körű levelezést
folytatna a mai magyar irodalmi élet számottevő képviselőivel, ha tenne
róla, hogy neve legalább havonta egyszer felbukkanjon a magyarországi irodalmi
és közszolgálati médiákban, ha verseit, esszéit és könyveit rendre eljuttatná
a magyarországi szerkesztőségekbe, írótársakhoz és krtitikusokhoz, talán
már József Attila-díja is lehetne. Így azonban, eredendő szemérmessége
miatt és a jelenlegi viszonyok ismeretében esélye sincs arra, hogy valakinek
is eszébe jusson a neve a szóban forgó - vagy akár más - díjjal kapcsolatos
jelölőlisták összeállításakor. S ha valaki - valamilyen csoda folytán -
mégis fölvetné ilyenkor a nevét, meggyőződésem, akkor sem ismerik őt annyian
- a költészetét, annak egyes szakaszait, fejlődését, legutóbbi törekvéseit
és eredményeit pedig még ennél is kevesebben -, hogy a végső döntéshez
elegendő szavazatot kapjon. Ami, ha az ő baja is, megint csak nem őt minősíti.
Sőt, abban is tökéletesen igaza van, amikor azt mondja: neki nincs más
dolga, mint írni a verseit, esszéit s minél messzebbre eljutni az önépítkezésben,
minél tökéletesebb és megfelelőbb formáját megtalálni annak az akár egyetlen
mondatnak is, amellyel a leginkább megközelíthető a szavakkal már kimondhatatlan,
amiről már csak szótlanul lehet szólni. Mi pedig - néhányan, költészete,
írásművészete igazi értékeinek, valódi mélységeinek ismerői - csak reménykedhetünk
abban, hogy egyszer talán mégis eljutunk oda, hogy egy-egy díjazott személyének
kilétéről a valóságnak megfelelő értékviszonyok döntenek majd, mert ekkor
Kulcsár Ferenc is biztos esélyesként jöhetne szóba az irodalmi díjak odaítéléséről
döntő végszavazásoknál. Költőnk viszont, visszahúzódva dunaszerdahelyi
magányába, s már az írószobája és a könyvkiadói szerkesztői szobája közti
megszokott napi útvonaláról sem szívesen térve le, szerencsénkre, addig
is ír, mind mélyebbre és mélyebbre jutva a létezés - és a nyelv - titkainak
fürkészésében.
Ahogyan már kereken három évtizede teszi,
napra nap, hétre hét, hóra hó, évre év. Pontosan ennyi ideje ugyanis, hogy
1967. július 18-án, a pozsonyi Új Ifjúság hasábjain, költőnk első
verse, az Anyám udvara megjelent.
A napra és
az alkalomra pontosan emlékszem, hiszen ugyanazon az újságoldalon látott
napvilágot az én, ha nem is a legelső, de az első ma is vállalható szövegem.
(Csak zárójelben fér ide: a szóban forgó lapszám külön érdekessége, hogy
a kérdéses pályakezdőket - fényképpel, kiséletrajzzal, verssel, novellával
- bemutató oldal nyolc szép reményű fiatalja közül öten, Varga Imre, Varga
Erzsébet, a csekély pályamódosítással érzékeny tollú publicistává, riporterré
lett Miklósi Péter, valamint Kulcsár Ferenc és én - többé-kevésbé a pályán,
azaz írás- és könyvközelben maradtunk.) A szereplés, a közös fellépés,
a valakihez tartozás tudata - mert talán mondanom sem kell, hogy az oldal
szerkesztője, Tóth Elemér, ha szándéktalanul, illetve ideiglenes érvénnyel
is, egyúttal az összetartozás láthatatlan fonalát is kifeszítette közénk
- olyan izgalommal töltött el, hogy sokáig néhányuk versét kívülről fújtam.
Így Kulcsárét is: "Reggel a csenddel ébred / anyám népes udvara / Kiül
a nap, az égre - egymaga. / Parancsa, bókja tüzesen széled / Jó reggelt
Üdv a világnak / Hívja a csibéket, apró kacsákat / Ez anyám birodalma -
egy élet." A versike, persze, ma már bugyutának tűnik a nap "tüzetesen
széledő" parancsával, bókjával egyetemben, ami azonban már ekkor is felkelti
a figyelmet, az az ifjú poétajelölt egyéni látása, biztató formaérzéke,
jól kivehető versérzékenysége. S távol került azóta Kulcsár, fényévnyi
messzeségbe, az Anyám udvara szinte gyermeki bájjal felrajzolt idilljétől
is. Ez az idill már rögtön a rákövetkező esztendőkben, a költő Pozsonyba
kerülésével, a gyermekkor édenének elvesztésével egyidejűleg széttöredezik,
s a nemzedékének - nemzedékemnek - 1970-ben megjelent bemutatkozó antológiájában,
a Tőzsér Árpád szerkesztette Egyszemű éjszakában föllelhető hat
kis opusában már foszlányok sem maradtak belőle. Az első lépéseit próbálgató
költő előtt hirtelen kitárul/kitágul a világ, egyik verse szerint a mindenséggel
találja szembe magát, s a távlatok egyúttal feszültségekkel, külső és belső
drámákkal telítik meg fiatal életét. Tele vannak játékossággal, lendülettel,
tomboló mozgékonysággal ekkor írt versei, megérinti őt az izmusok és az
avantgárd poétikák szele,továbbá a mitológiáké és a különböző filozófiáké,
feltárulnak előtte a magyar nyelv és művelődés legmélyebb rétegei, misztikusok
és misztikák bűvkörébe kerül, s már ekkor felsejlenek, bár még nem látszanak
teljes egyértelműségükben - vallásosságának legelső jelei is.
Máig úgy gondolom,
hogy az időben nemzedékem azon tagjai közé tartozik - beleértve magyarországi
pályatársainkat is -, akik a legtöbb regiszteren képesek megszólalni, s
azt sem lenne nehéz bizonyítani, hogy akkori próbálkozásaink közül az ő
nevéhez - antológiabeli szerepléséhez és első kötetéhez, az 1972-es Napkitörésekhez
- fűződik, legalábbis emlékezetem és hitem szerint, a legtöbb, nemzedékünk
útkeresését, világérzékelését, poétikai és noétikai törekvéseit, erkölcsi
kánonjait, nyelvvel való küzdelmeit máig leghitelesebben és legérvényesebb
formában tükröző opusz. Verscímek sorjáznak most bennem - a Hídtól,
az Úgy legyentől, Az én erőmtől, a Kijelentő mondatoktól,
az Ádám kering - betonból párologtól, A festőnő vallatásától,
Az idő hallgatásától és A kétnemű isten hegedűsétől a szerelmes
Zsókán, Asszony-őz látogatásán vagy az Apollinaire-nek
és Ilonának ajánlott Lefekvés előttön keresztül egészen A házinéni
líraiig, a szerte- lenkedő csapatunkat, illetve első lépéseinket értetlenül
fogadó Szalatnai Rezsővel vitába szálló Nyílt levélig, valamint
a Kitérők mindannyiunkértig és a Parasztos Prométheuszig
-, mind-mind beillene akár nemzedéki manifesztumnak is, mind-mind túlmutat
- még mai olvasatban is - önmagán. A mélyebb elemzés persze most nem lehet
célom, miként az sem, hogy teljes katalógusát adjam Kulcsár témáinak, motívumainak,
az emberi teljességet megragadni, a teremtett és még megteremtésre váró
világ egyetemét becserkészni/megteremteni kívánó kalandozásainak. Az azonban
idetartozik, hogy költő barátom további kötetei - beleértve gyermek- verskötetét
(Dióhintó, 1981), bodrogközi mondafeldolgozásainak eddig két kiadást
megért gyűjteményét (A kígyókő, 1984, l994) és istenkereső esszékötetét
(Imád- ságok, 1992) is - szintén a személyiségkeresés és a közösségi
(nemzedéki, kisebbségi) sors dokumentálásának fontos állomásai. Még akkor
is, ha útjaink időközben szétváltak, ha a zsákutcákat - így második kötetének,
az Édennek neveztemnek (1975) nagy nyelvi erőket, képi tartalékokat
mozgosító, ám mégiscsak másodlagos líráját, annak túlbeszéltségét, modorát
- sem kerülhette el. S akkor is, ha sokaktól talán idegen - mert magától
a költészettől nem feltétlenül - az a fajta közvetlen közéleti ihletettség,
illetve a nyomasztó társadalmi gondoknak, sőt, időnként a politikumnak
a versbe való minduntalan beszüremkedése, amely Kulcsár Ferencnek a hetvenes-nyolcvanas
évek fordulóján írt verseit, köteteit (Krónika- töredék, 1979),
illetve a politikai okok miatt évekig várakozólistára helyezett A felkiáltójeles
embert (1987) jellemzi; ne feledjük, az 1968 utáni husáki rezsim posztsztálinista
restaurációjának legsötétebb éveiben vagyunk ekkor, amikor az újraéledő
szlovák nacionalizmus oldaláról is egyre erőteljesebb támadások érik költőnk
szűkebb közösségét, a csehszlovákiai magyarságot. E támadások annak múlttudata,
nemzetiségi önismerete, nyelvének széles körű használata és iskola- rendszere
ellen irányulnak elsősorban, valamint arra, hogy a szóban forgó töredéknépet
elszakítsák a magyar művelődés egészétől.
Csoda-e, ha
a személyiség önazonosságát kereső és féltő versek elé ez idő tájt a közösségi
identitáskeresés és -megőrzés opuszai tolakodnak; ha a költői attitűd a
krónikásszerep fölerősödéséről tanúskodik; ha a szárnyalás helyett a költő
leszáll a lassú, nehéz lépteitől döngő földre; ha a nyelv, az anyanyelv
- Kulcsár egyik nagylélegzetű verskompozíciójának címe szerint: Óriás
arany-orgona - mindenek elé helyezése, a "Kétszer születtem itt: véletlenül,
vérben egy őszi délután, / s másodszor, mikor beszélni tanított az anyám..."
magatartása válik - már-már azt hinné az ember: kissé túldimenzionáltan
- a Kulcsár-líra ekkori legjellegzetesebb jegyévé. Magához és gondjaihoz
illő magatartásmintákat keresve a nagy hanvai magányos, Tompa Mihály (Tompa
Mihály ismeretlen költői levele), továbbá Ady Endre (Bazalt-Virág),
József Attila (Én szeretlek, és nem hiszem az istent), valamint
a "stószi remete", Fábry Zoltán (A krónikás kiáltása), a losonci
festő, Szabó Gyula (A felkiáltójeles ember), illetve a "kassai Chagall",
Jakoby Gyula (Ezeregyéjszaka) felé fordul ekkor, ám e minták olykor
gúzsba is kötik, meg is béklyózzák őt. Mi több, számomra is túl harsány,
túl deklaratív és dekoratív helyenként, sőt, rendíthetetlen társadalmi
igazságérzete, a titkosrendőrség kitüntető figyelmétől sem visszariadó
közéleti hevülete szövegeinek bizonyos hevenyészettségét, kócosságát is
okozza ekkoriban. Robusztusságával, költészetének elemi erejével, lendületével
mégis, mindezek ellenére megnyerő tud lenni, s minden mozdulatából érződik,
hogy egy nagyszabású költői projektum szolgálatában áll.
Kulcsár Ferenc legutóbbi verseskönyvét,
a Mindiget lapozgatom tehát, s egyre inkább úgy érzem, hogy ez a
kötet bizonyos értelemben teljes paradigmaváltást, költészetének nem euklideszi
szakaszát, szemléletének, nyelvének a sallangoktól való megtisztulását,
végletes letisztulását jelenti pályáján. Visszatérést a költő egyik legkorábban
elhíresült, pályájának még a legelső szakaszát jelző verséhez, Az idő
hallgatásához, a semmivel szembesülő ember képéhez, kozmikus magányához:
"Az ember ez az ember az ember / kozmoszban alszik kozmoszban ébred / s
oly magányos mint a Föld / míg üres tenyerében tartja jobb szemét / és
kézfeje mint az állaté / és lábfeje mint az állaté // Mióta hallgat így".
A Mindig fiktív lírai hőse is ugyanígy a semmivel néz szembe, a
kanti transzcendentálissal méri magát. Élete permanens köztes-állapotban,
afféle "anyaöl és anyaföld" (Között) közti "tündöklő hontalanságban"
(Otthon) telik el. Szemét önfeledten a végtelenre (Nélkül),
a "szellemi egek"-re veti (Megnevezhetetlen), élete a háromidejű,
háromdimenziójú létezés szinkronitásában ölt testet. "Vagyok, ki leszek,
mert voltam, / álmomban, ébren, holtan" - fejeződik ki credója Kulcsár
remek kétsorosában (Vallomás). S erre a semmibe vetett emberre a
világűr hidegéből a maga képére formált Isten arca néz vissza, a teremtőé
és teremtődőé, mert lennie kell valakinek a létezés káprázata mögött (Lyuk),
aki által életünk a létbe tart (Ünnep II.). Kulcsár Ferenc számára
a nyelv itt ezekben a versekben többé nem béklyó már, mintegy kilép belőle,
elegendő "egy tűhegynyi elmozdulás", s máris a "létnyelv" közelébe jut
(Létnyelv), mely a "véleményalkotás" helyébe a "megírhatatlan élet"
(Tűz) megragadásának, az "elhelyezhetetlen elhelyezésének" (Vérverejték),
a "kimondhatatlan kimondásának" (Öröm) belső kényszerét lépteti.
Vagyis nagyon közel jár ama bizonyos igazsághoz, a Simone Weil-i értelemben
vetthez: "Az olyan szellem, ki be van zárva a nyelvbe, ha a lehető legjobban
osztályozza is a dolgokat, börtönben él. [...] Minden, a nyelv börtönében
raboskodó szellem egyedül a véleményalkotásig juthat el. De minden szellem,
ki képessé vált a kifejezhetetlen gondolatok megragadására - kifejez- hetetlen,
mert e gondolatokban fölmérhetetlenül sok összefüggés fonódik egybe, mik
ugyanakkor messze pontosabbak és világítóbbak, mint amiket a legpontosabb
nyelv valaha is kimondhat -, minden szellem, ki egyszer eljutott idáig,
az igazságban időzik már." Ehhez azonban arra volt szükség, hogy tisztázza
viszonyát a transz- cendenshez, a születés előttihez és a halál utánihoz,
mivel - folytatja Weil - "Az ember nem érkezhet meg az igazságba, ha előbb
át nem kelt tulajdon megsem- misülésén; ha előbb hosszan el nem időzött
a teljes és végletes alázat állapotában."
A Mindig
versei kétségtelenül már e "teljes és végletes" alázatra utalnak. A hallgató
idő világűrbe vetett - lemeztelenített, díszeitől, cikornyáitól, testétől
megfosztott - "mezít-kéz mezít-has mezít-láb" embere itt már szótalanul
szól, a csend egyetemes hangján. S ezzel a csenddel ragyog fel az igazi
szépség, a létezés szépsége, s ebben a csendben testesül meg az egyetlen
igazság, a létezés igazsága. A létezés pedig maga a szabadság.
Oda kellene
figyelnünk Kulcsár Ferencre: bizony, jobban mint eddig.
Nem neki -
magunknak tartozunk ezzel.
Fontos dolgokat
tud, mint aki meghallott valamit a "kezdet szavából", megsejtett valamit
"a lélekbe írt első tudás / testvéri csöndjéből s melegéből" (Ez),
s őriz magában valamit a forrásból, aki által hozzánk "az egész világ beszél
/ a villám, a fű, a szivárvány s a szél..." |
|