Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 5.sz.
Tóth László
Önfeledten a végtelent
Feljegyzések Kulcsár Ferencről

 

Kulcsár Ferenc legutóbbi verseskönyvét lapozgatom. Négy éve már, hogy - 1993-ban megjelent, s a tág értelmezési kört nyitó Mindig címet adta neki a költő. A kötet nem keltett visszhangot: a költő szűkebb hazájában, Szlovákiában alig valami jelent meg róla; idehaza, a tágabb hazában emlékezetem szerint, semmi, a könyv - a költő kilencedik könyve, hatodik verseskötete - talán el sem jutott Magyarországra. Ez a csend azonban - s erről győz meg mostani lapozgatása is -, szerencsére, nem a kötetet és nem is a költőt minősíti; sokkal inkább a mai magyar irodalomkritika, könyvkiadás és könyvterjesztés egyelőre változtathatatlannak tűnő visszásságaira utal. Ha Kulcsár Ferenc nem Kulcsár Ferenc volna, pontosabban: nem az az alkat, ami: ha szoros barátságot tartana valamelyik magyarországi írótársasággal, érdekszövetséggel, ha hetente megfordulna Budapesten, ha széles körű levelezést folytatna a mai magyar irodalmi élet számottevő képviselőivel, ha tenne róla, hogy neve legalább havonta egyszer felbukkanjon a magyarországi irodalmi és közszolgálati médiákban, ha verseit, esszéit és könyveit rendre eljuttatná a magyarországi szerkesztőségekbe, írótársakhoz és krtitikusokhoz, talán már József Attila-díja is lehetne. Így azonban, eredendő szemérmessége miatt és a jelenlegi viszonyok ismeretében esélye sincs arra, hogy valakinek is eszébe jusson a neve a szóban forgó - vagy akár más - díjjal kapcsolatos jelölőlisták összeállításakor. S ha valaki - valamilyen csoda folytán - mégis fölvetné ilyenkor a nevét, meggyőződésem, akkor sem ismerik őt annyian - a költészetét, annak egyes szakaszait, fejlődését, legutóbbi törekvéseit és eredményeit pedig még ennél is kevesebben -, hogy a végső döntéshez elegendő szavazatot kapjon. Ami, ha az ő baja is, megint csak nem őt minősíti. Sőt, abban is tökéletesen igaza van, amikor azt mondja: neki nincs más dolga, mint írni a verseit, esszéit s minél messzebbre eljutni az önépítkezésben, minél tökéletesebb és megfelelőbb formáját megtalálni annak az akár egyetlen mondatnak is, amellyel a leginkább megközelíthető a szavakkal már kimondhatatlan, amiről már csak szótlanul lehet szólni. Mi pedig - néhányan, költészete, írásművészete igazi értékeinek, valódi mélységeinek ismerői - csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer talán mégis eljutunk oda, hogy egy-egy díjazott személyének kilétéről a valóságnak megfelelő értékviszonyok döntenek majd, mert ekkor Kulcsár Ferenc is biztos esélyesként jöhetne szóba az irodalmi díjak odaítéléséről döntő végszavazásoknál. Költőnk viszont, visszahúzódva dunaszerdahelyi magányába, s már az írószobája és a könyvkiadói szerkesztői szobája közti megszokott napi útvonaláról sem szívesen térve le, szerencsénkre, addig is ír, mind mélyebbre és mélyebbre jutva a létezés - és a nyelv - titkainak fürkészésében.

Ahogyan már kereken három évtizede teszi, napra nap, hétre hét, hóra hó, évre év. Pontosan ennyi ideje ugyanis, hogy 1967. július 18-án, a pozsonyi Új Ifjúság hasábjain, költőnk első verse, az Anyám udvara megjelent.
     A napra és az alkalomra pontosan emlékszem, hiszen ugyanazon az újságoldalon látott napvilágot az én, ha nem is a legelső, de az első ma is vállalható szövegem. (Csak zárójelben fér ide: a szóban forgó lapszám külön érdekessége, hogy a kérdéses pályakezdőket - fényképpel, kiséletrajzzal, verssel, novellával - bemutató oldal nyolc szép reményű fiatalja közül öten, Varga Imre, Varga Erzsébet, a csekély pályamódosítással érzékeny tollú publicistává, riporterré lett Miklósi Péter, valamint Kulcsár Ferenc és én - többé-kevésbé a pályán, azaz írás- és könyvközelben maradtunk.) A szereplés, a közös fellépés, a valakihez tartozás tudata - mert talán mondanom sem kell, hogy az oldal szerkesztője, Tóth Elemér, ha szándéktalanul, illetve ideiglenes érvénnyel is, egyúttal az összetartozás láthatatlan fonalát is kifeszítette közénk - olyan izgalommal töltött el, hogy sokáig néhányuk versét kívülről fújtam. Így Kulcsárét is: "Reggel a csenddel ébred / anyám népes udvara / Kiül a nap, az égre - egymaga. / Parancsa, bókja tüzesen széled / Jó reggelt Üdv a világnak / Hívja a csibéket, apró kacsákat / Ez anyám birodalma - egy élet." A versike, persze, ma már bugyutának tűnik a nap "tüzetesen széledő" parancsával, bókjával egyetemben, ami azonban már ekkor is felkelti a figyelmet, az az ifjú poétajelölt egyéni látása, biztató formaérzéke, jól kivehető versérzékenysége. S távol került azóta Kulcsár, fényévnyi messzeségbe, az Anyám udvara szinte gyermeki bájjal felrajzolt idilljétől is. Ez az idill már rögtön a rákövetkező esztendőkben, a költő Pozsonyba kerülésével, a gyermekkor édenének elvesztésével egyidejűleg széttöredezik, s a nemzedékének - nemzedékemnek - 1970-ben megjelent bemutatkozó antológiájában, a Tőzsér Árpád szerkesztette Egyszemű éjszakában föllelhető hat kis opusában már foszlányok sem maradtak belőle. Az első lépéseit próbálgató költő előtt hirtelen kitárul/kitágul a világ, egyik verse szerint a mindenséggel találja szembe magát, s a távlatok egyúttal feszültségekkel, külső és belső drámákkal telítik meg fiatal életét. Tele vannak játékossággal, lendülettel, tomboló mozgékonysággal ekkor írt versei, megérinti őt az izmusok és az avantgárd poétikák szele,továbbá a mitológiáké és a különböző filozófiáké, feltárulnak előtte a magyar nyelv és művelődés legmélyebb rétegei, misztikusok és misztikák bűvkörébe kerül, s már ekkor felsejlenek, bár még nem látszanak teljes egyértelműségükben - vallásosságának legelső jelei is.
     Máig úgy gondolom, hogy az időben nemzedékem azon tagjai közé tartozik - beleértve magyarországi pályatársainkat is -, akik a legtöbb regiszteren képesek megszólalni, s azt sem lenne nehéz bizonyítani, hogy akkori próbálkozásaink közül az ő nevéhez - antológiabeli szerepléséhez és első kötetéhez, az 1972-es Napkitörésekhez - fűződik, legalábbis emlékezetem és hitem szerint, a legtöbb, nemzedékünk útkeresését, világérzékelését, poétikai és noétikai törekvéseit, erkölcsi kánonjait, nyelvvel való küzdelmeit máig leghitelesebben és legérvényesebb formában tükröző opusz. Verscímek sorjáznak most bennem - a Hídtól, az Úgy legyentől, Az én erőmtől, a Kijelentő mondatoktól, az Ádám kering - betonból párologtól, A festőnő vallatásától, Az idő hallgatásától és A kétnemű isten hegedűsétől a szerelmes Zsókán, Asszony-őz látogatásán vagy az Apollinaire-nek és Ilonának ajánlott Lefekvés előttön keresztül egészen A házinéni líraiig, a szerte- lenkedő csapatunkat, illetve első lépéseinket értetlenül fogadó Szalatnai Rezsővel vitába szálló Nyílt levélig, valamint a Kitérők mindannyiunkértig és a Parasztos Prométheuszig -, mind-mind beillene akár nemzedéki manifesztumnak is, mind-mind túlmutat - még mai olvasatban is - önmagán. A mélyebb elemzés persze most nem lehet célom, miként az sem, hogy teljes katalógusát adjam Kulcsár témáinak, motívumainak, az emberi teljességet megragadni, a teremtett és még megteremtésre váró világ egyetemét becserkészni/megteremteni kívánó kalandozásainak. Az azonban idetartozik, hogy költő barátom további kötetei - beleértve gyermek- verskötetét (Dióhintó, 1981), bodrogközi mondafeldolgozásainak eddig két kiadást megért gyűjteményét (A kígyókő, 1984, l994) és istenkereső esszékötetét (Imád- ságok, 1992) is - szintén a személyiségkeresés és a közösségi (nemzedéki, kisebbségi) sors dokumentálásának fontos állomásai. Még akkor is, ha útjaink időközben szétváltak, ha a zsákutcákat - így második kötetének, az Édennek neveztemnek (1975) nagy nyelvi erőket, képi tartalékokat mozgosító, ám mégiscsak másodlagos líráját, annak túlbeszéltségét, modorát - sem kerülhette el. S akkor is, ha sokaktól talán idegen - mert magától a költészettől nem feltétlenül - az a fajta közvetlen közéleti ihletettség, illetve a nyomasztó társadalmi gondoknak, sőt, időnként a politikumnak a versbe való minduntalan beszüremkedése, amely Kulcsár Ferencnek a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján írt verseit, köteteit (Krónika- töredék, 1979), illetve a politikai okok miatt évekig várakozólistára helyezett A felkiáltójeles embert (1987) jellemzi; ne feledjük, az 1968 utáni husáki rezsim posztsztálinista restaurációjának legsötétebb éveiben vagyunk ekkor, amikor az újraéledő szlovák nacionalizmus oldaláról is egyre erőteljesebb támadások érik költőnk szűkebb közösségét, a csehszlovákiai magyarságot. E támadások annak múlttudata, nemzetiségi önismerete, nyelvének széles körű használata és iskola- rendszere ellen irányulnak elsősorban, valamint arra, hogy a szóban forgó töredéknépet elszakítsák a magyar művelődés egészétől.
     Csoda-e, ha a személyiség önazonosságát kereső és féltő versek elé ez idő tájt a közösségi identitáskeresés és -megőrzés opuszai tolakodnak; ha a költői attitűd a krónikásszerep fölerősödéséről tanúskodik; ha a szárnyalás helyett a költő leszáll a lassú, nehéz lépteitől döngő földre; ha a nyelv, az anyanyelv - Kulcsár egyik nagylélegzetű verskompozíciójának címe szerint: Óriás arany-orgona - mindenek elé helyezése, a "Kétszer születtem itt: véletlenül, vérben egy őszi délután, / s másodszor, mikor beszélni tanított az anyám..." magatartása válik - már-már azt hinné az ember: kissé túldimenzionáltan - a Kulcsár-líra ekkori legjellegzetesebb jegyévé. Magához és gondjaihoz illő magatartásmintákat keresve a nagy hanvai magányos, Tompa Mihály (Tompa Mihály ismeretlen költői levele), továbbá Ady Endre (Bazalt-Virág), József Attila (Én szeretlek, és nem hiszem az istent), valamint a "stószi remete", Fábry Zoltán (A krónikás kiáltása), a losonci festő, Szabó Gyula (A felkiáltójeles ember), illetve a "kassai Chagall", Jakoby Gyula (Ezeregyéjszaka) felé fordul ekkor, ám e minták olykor gúzsba is kötik, meg is béklyózzák őt. Mi több, számomra is túl harsány, túl deklaratív és dekoratív helyenként, sőt, rendíthetetlen társadalmi igazságérzete, a titkosrendőrség kitüntető figyelmétől sem visszariadó közéleti hevülete szövegeinek bizonyos hevenyészettségét, kócosságát is okozza ekkoriban. Robusztusságával, költészetének elemi erejével, lendületével mégis, mindezek ellenére megnyerő tud lenni, s minden mozdulatából érződik, hogy egy nagyszabású költői projektum szolgálatában áll.

Kulcsár Ferenc legutóbbi verseskönyvét, a Mindiget lapozgatom tehát, s egyre inkább úgy érzem, hogy ez a kötet bizonyos értelemben teljes paradigmaváltást, költészetének nem euklideszi szakaszát, szemléletének, nyelvének a sallangoktól való megtisztulását, végletes letisztulását jelenti pályáján. Visszatérést a költő egyik legkorábban elhíresült, pályájának még a legelső szakaszát jelző verséhez, Az idő hallgatásához, a semmivel szembesülő ember képéhez, kozmikus magányához: "Az ember ez az ember az ember / kozmoszban alszik kozmoszban ébred / s oly magányos mint a Föld / míg üres tenyerében tartja jobb szemét / és kézfeje mint az állaté / és lábfeje mint az állaté // Mióta hallgat így". A Mindig fiktív lírai hőse is ugyanígy a semmivel néz szembe, a kanti transzcendentálissal méri magát. Élete permanens köztes-állapotban, afféle "anyaöl és anyaföld" (Között) közti "tündöklő hontalanságban" (Otthon) telik el. Szemét önfeledten a végtelenre (Nélkül), a "szellemi egek"-re veti (Megnevezhetetlen), élete a háromidejű, háromdimenziójú létezés szinkronitásában ölt testet. "Vagyok, ki leszek, mert voltam, / álmomban, ébren, holtan" - fejeződik ki credója Kulcsár remek kétsorosában (Vallomás). S erre a semmibe vetett emberre a világűr hidegéből a maga képére formált Isten arca néz vissza, a teremtőé és teremtődőé, mert lennie kell valakinek a létezés káprázata mögött (Lyuk), aki által életünk a létbe tart (Ünnep II.). Kulcsár Ferenc számára a nyelv itt ezekben a versekben többé nem béklyó már, mintegy kilép belőle, elegendő "egy tűhegynyi elmozdulás", s máris a "létnyelv" közelébe jut (Létnyelv), mely a "véleményalkotás" helyébe a "megírhatatlan élet" (Tűz) megragadásának, az "elhelyezhetetlen elhelyezésének" (Vérverejték), a "kimondhatatlan kimondásának" (Öröm) belső kényszerét lépteti. Vagyis nagyon közel jár ama bizonyos igazsághoz, a Simone Weil-i értelemben vetthez: "Az olyan szellem, ki be van zárva a nyelvbe, ha a lehető legjobban osztályozza is a dolgokat, börtönben él. [...] Minden, a nyelv börtönében raboskodó szellem egyedül a véleményalkotásig juthat el. De minden szellem, ki képessé vált a kifejezhetetlen gondolatok megragadására - kifejez- hetetlen, mert e gondolatokban fölmérhetetlenül sok összefüggés fonódik egybe, mik ugyanakkor messze pontosabbak és világítóbbak, mint amiket a legpontosabb nyelv valaha is kimondhat -, minden szellem, ki egyszer eljutott idáig, az igazságban időzik már." Ehhez azonban arra volt szükség, hogy tisztázza viszonyát a transz- cendenshez, a születés előttihez és a halál utánihoz, mivel - folytatja Weil - "Az ember nem érkezhet meg az igazságba, ha előbb át nem kelt tulajdon megsem- misülésén; ha előbb hosszan el nem időzött a teljes és végletes alázat állapotában."
     A Mindig versei kétségtelenül már e "teljes és végletes" alázatra utalnak. A hallgató idő világűrbe vetett - lemeztelenített, díszeitől, cikornyáitól, testétől megfosztott - "mezít-kéz mezít-has mezít-láb" embere itt már szótalanul szól, a csend egyetemes hangján. S ezzel a csenddel ragyog fel az igazi szépség, a létezés szépsége, s ebben a csendben testesül meg az egyetlen igazság, a létezés igazsága. A létezés pedig maga a szabadság.
     Oda kellene figyelnünk Kulcsár Ferencre: bizony, jobban mint eddig.
     Nem neki - magunknak tartozunk ezzel.
     Fontos dolgokat tud, mint aki meghallott valamit a "kezdet szavából", megsejtett valamit "a lélekbe írt első tudás / testvéri csöndjéből s melegéből" (Ez), s őriz magában valamit a forrásból, aki által hozzánk "az egész világ beszél / a villám, a fű, a szivárvány s a szél..."