Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 5.sz.
  Pécsi Györgyi
Enkidu Uruk városában
 

Van egy szál Tőzsér Árpád költészetében, amely indulásakor sokkal föltűnőbb volt. Akkor többen fölfigyeltek rá, később azonban nem annyira látványos az előfordulása, jóllehet búvópatakszerűen folyamatosan jelen van. Indulásakor Sinka István-os mélyvilágból szólaltak meg ezek a versek; a vad ösztönök, a genetikai meghatározottság dacos vállalásának jegyében születtek. Turczel Lajos "biológiai determinizmust" említett: a halálhoz, tragédiához való vonzalmát a költő nem konkrét szociológiai okokkal, inkább az ősök sorsmeghatározó szerepével értelmezte.
     A nyolcvanas években - alakváltó formában - újra felerősödik ez a különös "biológiai determinizmus", meggondolkodtató erőteljességgel és látványossággal követel szerepet magának. Ekkori önértelmező, önmitizáló verseiben a sinkás mélyvilágot a lélek- és sorselemző pszichológia, a modern tudományok eredményeinek, eszközeinek segítségével kísérli meg értelmezni: Szondy Lipót és Jung név szerint is verseibe kerül, aztán filozófusok sokasága érhető - közvetve vagy közvetlenül - tetten. S tulajdonképpen ettől válik hallatlanul izgalmassá költészetének ez a szála: ugyanis nem szűnik meg a mélylélektan, a filozófia, a "magas intellektus" síkján sem "a barbár, a történelem előtti, a természeti" ember problematikája sem, sőt, tudatossá válik a sors-, a genetikai örökség meghatáro- zottságának vállalása (elismerése). És lényegében ugyanúgy nem kap megnyugtató választ, mint az induló pályaszakaszban, illetve annyiban mégis, hogy struktu- ráltabban képes megfogalmazni a kérdést, ami föltéve roppant egyszerűnek tetszik: mi az ember, meddig a tudati önformálás eredménye, s mettől a lét (a biológiai és sorsdetermenizmus és az immanens, történelem előtti "barbár" kreatúra átlép- hetetlen) meghatározottsága?
     Domokos Mátyás figyelmeztetett egy korábbi verse kapcsán, hogy a betegség, a neurózis, a depresszió a civilizáció következménye. A betegség ilyetén értelmezése Tőzsér Árpád későbbi verseiben egyre hangsúlyosabbá válik: központi szerepet kap a Mittel-versekben, ironikusan is a bolondokháza lesz több vers helyszíne, hősei a társadalom, a civilizáció ellenében maradtak/rekedtek kívül. Betegségük valójában aszocializáció, nem tudták/akarták megkötni azt az alkut, amelyet a hétköznapi ember nap mint nap megköt túléléséért; a "természetes" létezésforma és a civili- záció koradekvát társadalmiasultságának konfliktusában elmerültek.
     Tőzsér Árpád eme versvonulatához is hozzátartozik az a bizonyos tizenöt éves kor, személyes sorsának Rubiconja. A boldogság, az idill, a paradicsomi állapot előtti és utáni állapot vízválasztója, ami - történetesen, de tán nem véletlenül - egybe esett a falusi (természetesebb) közösségi létforma és a városi (civilizáltabb) individualizáció konfrontációjának sokkjával. Ez a dráma a történelem előtti ember és létformája, és a történelmi ember, a civilizáció drámája is. Nem a hatvanas évekre jellemző, B. Nagy László nevezte keszonbetegségre gondolok (a társadalom "alsó" rétegéből hirtelen a "magasba" történő szociológiai váltás sokkjára). Tőzsér Árpád költészetében ez a tragédia egyetemesebb. Magából a természetből, a civilizáción kívülről a civilizációba bekerülő ember egyetemes sokkja inkább - azé, aki a civilizációba bekerülve is magában hordozza a természeti, a történelem előtti, a "barbár" meghatározottságát. Sinkát említettem, mert - azt tartom - a magyar irodalomban az ember természeti, "barbár" mibenlétéről legtöbbet Sinka tudott. A természeti létforma és a társadalmiasultság konfliktusait sokan megfogalmazták. Tőzsér Árpád azonban abban jutott legmesszebbre, hogy úgy nevelte magát "vérbeli urbánussá", hogy ezenközben nem tagadta meg - amit egyébként hajlamosak vagyunk nap mint nap elfelejteni - az ember eredendő "vadságát", első természetét, tragikus alkatánál fogva az ún. sinkás mélyvilágot.
     A huszadik század végén, az internetirodalom korában éppen e kettőssége miatt különösen meghökkentő és zavarba ejtő Tőzsér Árpád e versvonulata (is). Enkidut, a vadembert, ki "hegyek közt termett, síkságon nőtt", elcsábítja Uruk városa, s attól fogva nem élhet a tájban, mindörökre városlakó marad. Enkidu megtanulja Uruk városát, Gilgames méltó barátja lesz, de a fájdalom, amit a civilizálódás, az ember/állat/teremtmény első származási helyétől való elszakadás okozott, egész életében sebet üt benne. Nem helyette kap valamit, hanem mást kap. Jót és rosszat is, az intellektus örömét is, meg az örök sóvárgás tragikus érzékenységét is. Az emberiség legelső nemzeti (óbabilóniai) eposza egy paradigmatikus sor kezdete - van abban valami megnyugtató, hogy a történelem összes skizofréniája ellenére az alapvető kérdések ötezer év után sem változnak. És hogy az esztétikum rangján föl is tétetnek.