|
Pécsi Györgyi
Enkidu Uruk városában
Van egy szál Tőzsér Árpád költészetében,
amely indulásakor sokkal föltűnőbb volt. Akkor többen fölfigyeltek rá,
később azonban nem annyira látványos az előfordulása, jóllehet búvópatakszerűen
folyamatosan jelen van. Indulásakor Sinka István-os mélyvilágból szólaltak
meg ezek a versek; a vad ösztönök, a genetikai meghatározottság
dacos vállalásának jegyében születtek. Turczel Lajos "biológiai determinizmust"
említett: a halálhoz, tragédiához való vonzalmát a költő nem konkrét szociológiai
okokkal, inkább az ősök sorsmeghatározó szerepével értelmezte.
A nyolcvanas
években - alakváltó formában - újra felerősödik ez a különös "biológiai
determinizmus", meggondolkodtató erőteljességgel és látványossággal követel
szerepet magának. Ekkori önértelmező, önmitizáló verseiben a sinkás mélyvilágot
a lélek- és sorselemző pszichológia, a modern tudományok eredményeinek,
eszközeinek segítségével kísérli meg értelmezni: Szondy Lipót és Jung név
szerint is verseibe kerül, aztán filozófusok sokasága érhető - közvetve
vagy közvetlenül - tetten. S tulajdonképpen ettől válik hallatlanul izgalmassá
költészetének ez a szála: ugyanis nem szűnik meg a mélylélektan, a filozófia,
a "magas intellektus" síkján sem "a barbár, a történelem előtti, a természeti"
ember problematikája sem, sőt, tudatossá válik a sors-, a genetikai
örökség meghatáro- zottságának vállalása (elismerése). És lényegében ugyanúgy
nem kap megnyugtató választ, mint az induló pályaszakaszban, illetve annyiban
mégis, hogy struktu- ráltabban képes megfogalmazni a kérdést, ami föltéve
roppant egyszerűnek tetszik: mi az ember, meddig a tudati önformálás eredménye,
s mettől a lét (a biológiai és sorsdetermenizmus és az immanens,
történelem előtti "barbár" kreatúra átlép- hetetlen) meghatározottsága?
Domokos Mátyás
figyelmeztetett egy korábbi verse kapcsán, hogy a betegség, a neurózis,
a depresszió a civilizáció következménye. A betegség ilyetén értelmezése
Tőzsér Árpád későbbi verseiben egyre hangsúlyosabbá válik: központi szerepet
kap a Mittel-versekben, ironikusan is a bolondokháza lesz több vers
helyszíne, hősei a társadalom, a civilizáció ellenében maradtak/rekedtek
kívül. Betegségük valójában aszocializáció, nem tudták/akarták megkötni
azt az alkut, amelyet a hétköznapi ember nap mint nap megköt túléléséért;
a "természetes" létezésforma és a civili- záció koradekvát társadalmiasultságának
konfliktusában elmerültek.
Tőzsér Árpád
eme versvonulatához is hozzátartozik az a bizonyos tizenöt éves kor, személyes
sorsának Rubiconja. A boldogság, az idill, a paradicsomi állapot előtti
és utáni állapot vízválasztója, ami - történetesen, de tán nem véletlenül
- egybe esett a falusi (természetesebb) közösségi létforma és a városi
(civilizáltabb) individualizáció konfrontációjának sokkjával. Ez a dráma
a történelem előtti ember és létformája, és a történelmi ember, a civilizáció
drámája is. Nem a hatvanas évekre jellemző, B. Nagy László nevezte keszonbetegségre
gondolok (a társadalom "alsó" rétegéből hirtelen a "magasba" történő szociológiai
váltás sokkjára). Tőzsér Árpád költészetében ez a tragédia egyetemesebb.
Magából a természetből, a civilizáción kívülről a civilizációba bekerülő
ember egyetemes sokkja inkább - azé, aki a civilizációba bekerülve is magában
hordozza a természeti, a történelem előtti, a "barbár" meghatározottságát.
Sinkát említettem, mert - azt tartom - a magyar irodalomban az ember természeti,
"barbár" mibenlétéről legtöbbet Sinka tudott. A természeti létforma és
a társadalmiasultság konfliktusait sokan megfogalmazták. Tőzsér Árpád azonban
abban jutott legmesszebbre, hogy úgy nevelte magát "vérbeli urbánussá",
hogy ezenközben nem tagadta meg - amit egyébként hajlamosak vagyunk nap
mint nap elfelejteni - az ember eredendő "vadságát", első természetét,
tragikus alkatánál fogva az ún. sinkás mélyvilágot.
A huszadik
század végén, az internetirodalom korában éppen e kettőssége miatt különösen
meghökkentő és zavarba ejtő Tőzsér Árpád e versvonulata (is). Enkidut,
a vadembert, ki "hegyek közt termett, síkságon nőtt", elcsábítja Uruk városa,
s attól fogva nem élhet a tájban, mindörökre városlakó marad. Enkidu megtanulja
Uruk városát, Gilgames méltó barátja lesz, de a fájdalom, amit a civilizálódás,
az ember/állat/teremtmény első származási helyétől való elszakadás okozott,
egész életében sebet üt benne. Nem helyette kap valamit, hanem mást
kap. Jót és rosszat is, az intellektus örömét is, meg az örök sóvárgás
tragikus érzékenységét is. Az emberiség legelső nemzeti (óbabilóniai) eposza
egy paradigmatikus sor kezdete - van abban valami megnyugtató, hogy a történelem
összes skizofréniája ellenére az alapvető kérdések ötezer év után sem változnak.
És hogy az esztétikum rangján föl is tétetnek. |
|