Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 5.sz.
Kovács Lajos 
A felejtés emlékezete
Papp András A feledés egyenletes növekedése című
novelláskötetéről 
 

A kereszt háromdimenziós szerkezetét rajzolja újra az elsőkötetes novellista, Papp András mélylélegzetű kisprózájában. Nem testes írások testes könyve A feledés egyenletes növekedése, inkább a mikrotörténések nagyító alatt szétszerelt rezdüléseinek és mikroorganizmusainak tárgyilagos, aprólékos leírása, jegyző- könyvelése.
     Háromágú, ezért háromféle megközelítést igényel a kötet szerkezete. Három világos és arányos fejezete szakrális egységet alkot, ugyanakkor e három tömb mássága is jól megfigyelhető. Három lendületvételét, háromféleképpen hurkolt, mégis egybetartozó szövegkísérletét egyetlen célnak rendeli alá a szerző: csaknem cselekménytelen, de nem eseménytelen történeteiben boncolja a pillanat pikkelyei alatt rejtőzködő belső történésű, másik világunkat. Azt, amelyikre figyelmünk általában nem terjed ki, azt nem képes így koncentrálni - tehát azt, amit a megtörténttel egyszerre elkezdünk egyenletesen felejteni.
 

1.

Az első rész címe: Egymondatos történetek. A gyakorlott, tanult olvasó unásig ismeri már a század nagy kísérleteinek eme változatát: indítsd el munkádat nagy kezdőbetűvel, s egyetlen sodrásban dolgozva, a mű legvégén helyezd el a pontot!
     Önmagáért megismételni a bravúrt (a modoros trükköt) kilencvenes éveinkben kinek jutna eszébe? Bizonyítani, hogy összefogott, ami szétesett?
     Papp András sem ezért teszi. Filozófiát, regénytörténeti (örök) pillanatot eszel ki az ötlethez: megutaztatja a Búsképű lovagot a semmiben (a búsképű lovag én vagyok), tudtára hozza, hogy az örökkévalóság testébe került, azaz elért a valóság határára, ahol egyetlen mondattal kell megírnia önmagát, hogy teljesítse titokzatos próbáját. Így születik meg a Valóságképzelet: Képzeletvalóság kettőssége-egysége, az ő Don Quijote-i Papp András-i lovagi tornájának színtere.
     Ezzel vége is a mítoszvilágnak. Innen kezdve már a mai valóság mikrovilága adja az egymondatos történések lebegéséhez a közeget. Kóborlovag szerzőnk maga keresi a realitás szeleteiben a varázslat elhomályosult képeit.
Legelőbb is saját kísérletével kell el/leszámolnia. Kávéházi ripacsként győzködik arról, hogy a "feszültséget keltő, véget nem érő mondatok" micsoda végleteket aktivizálnak a fuldoklás és fellélegzés, a szorongás és a megkönnyebbülés végpontjain - amíg a profán semmibe nem ejti papírlapjait a tehetetlenség ostoba törvénye (Oldalazó).
     Remek szikevágás a Noémi pillanatképe, amint a hétköznapi tisztálkodás lassuló mozdulatai már az erotikus folytatás sejtéséig hullámzanak.
     Minden magasztosság nélkül, de nem dísztelenül mesteriek ezek a képkivágások, mert egyszerre statikusak és áttűnőek. Megakadt pillanatfotók, valamilyen haladék perceit növelve, ránk bízva az elmozdulás esélyének megítélését. Mint az Egyedül kettenben a gyógyszert bevenni készülő magányos alak tétovasága, aki körül besűrűsödik a ma sötétsége, a holnap bíztatása nélkül.
     Filozófikus sejtések ébrednek a történetek szereplőiben. A Vörös és fekete szerencsejátékosa szenvedésében, aki ráébred, hogy tudatosan vállalja ezt a szen- vedést, amikor az asztal mellett marad. A Felkiáltóban két ember elveszíti a közös csend és szívverés örömét, mert a szív csendjében elfeledett beszéd hiánya meg- kínozza őket. S ilyen morális tudathasadást idéz meg a Füstfaragó, ahol narkotikus mámorában a józanság és épelméjűség valósághatárán ténfergő ember saját gondo- latcsapdájában vergődik: csak a bolond nem ismeri el bolondságát.
     Papp András "hősei" menekülnek. A Hasonlóságban a termékenység némi kis illúziójával áll szemben a tehetetlenség érzete. A Híd mozilátogatóját kiűzi a néző- térről az illúziót otrombán összetörő, papírgalacsint hajigáló tréfa. Az És a jövendő örök életet önmegfigyelő szereplőjének - ez a legmozgalmasabb egymondatos tör- ténet - a folyamat(osság) és szakadás ádventi mitikus pontján állva önmaga, csa- ládja, kultúrája múltját kell értelmeznie: minden a várakozásnak van alárendelve. Mindez lehetne boldogító, a hagyományok magját csíráztató szép várakozás, ha nem tenné görcsössé az önbizalomvesztés. Mindnyájunk önbizalom- és kul- túravesztése.
     A novellafűzér zárójeles (Félmondat időről és helyről) című végpontján a Föld, s vele minden idő csak úgy kap mentséget, hogy forgása meglassul, átfordul, s kelet nyugattal lendületet cserél.
     A kereszt bal szárnyán így véreznek ki az egymondatos történetek.
 

2.

Középen - második fejezet - megidézzük a megváltás misztériumát.
     A könyvszerkezet sajátos számmisztikája kétszeresen bonyolult a mértani kö- zéppontban. E középső fejezetben - A magasztalás napja - a novellák száma is három, elhelyezkedése szimmetrikus.
     Az egyik oldalon - az Innen élve ki nem jutsz című novellában - egy szökés két szereplője, két megfertőzött lelkületű fiatalember menekül, át a határon. Gyerek- koruk minden álmát, élményét átitatta a partizánnosztalgia és ügynökromantika, menekülésük logikáját is Stirlitz és Klotz kapitány irányítja. Az egyik menekülő szemével és agyával éljük meg az éjszakai megvilágosodást: "...mintha egy befejezetlen képből kellene kilépnünk [...] Szökés attól a valakitől, akit sohase tudunk elfogadni, szökés ahhoz a valakihez, akit alig ismerünk." Élő generációk sokkja ez ma is. A történet pedig talányos rejtvényként marad félbe, mielőtt befejeződne.
     A középső, minden értelemben kulcsnovella, az Égigérő fa a megváltás keresztfájának kalandos-regényes útikönyve a Golgotáig, a kereszthalálig A vargabetűk logikátlanul is következetesen őrzik a minisztériumot. A legendát alkotók "emlékezetük hiányosságai fölé hidat emelnek képze- letükkel". Pilátus sem tehet mást, mint a holttest legendáját szolgálja, amikor így gondolkodik: "Nem a föld (nyelte el), hanem az ég."
     S aztán a fejezet harmadik darabjaként folytatódik - immár a másik szökésben lévő főszereplő elmondásában - a határsértés, sőt a visszaszökés története A hely megtalálásában. Papp András szerint "minden visszatérésnek van egy sajátos problematikája, mivel azt hisszük, ugyanoda érkezünk meg, ahonnan elindultunk, noha távollétünkkel az ottani jelenlétünk hiányával valamit észrevétlenül elveszítünk a helyből ..."
     Ez a filozófia visszavezet az üldözők karmai közé. Ebben a közegben "határ van, amit nem lehet kinyitni, bezárni, csak őrizni lehet". S a keresztszerkezet jobb oldalán mindez így kell, hogy végződjön: "A szökés a rettegés és a remény kritikája."
     A felmagasztalt kereszt két oldalán a fizikai és szellemi latorság gondolatát véljük hát felfedezni? A szökés: az örökkévalóság és a mulandóság határát érintő mozdulat - ahogyan az egymondatos történetek várakozása vagy menekülése is volt az első fejezetben.
 

3.

A harmadik fejezetcím, a Többmondatos történetek három novellája sem kínál több eseményt vagy vigaszt az előbbieknél. Szerkezetileg itt az első két írás fonódik össze egymás színe- és fonákjaként (Azon az éjszakán, Égve hagytad a folyosón a villanyt). Egy kihűlő kapcsolat tragikusnak induló lezárását követhetjük nyomon az első elbeszélésben, ahol éppen egymás túlzott ismerete és tisztelete bénítja a még lehetséges közeledést. A klasszikus verssort idéző, válásra utaló második novella- cím történetében már a tragédiától távolódó-távolító ostoba félreértésről, egy ku- ruzsló méregként eladott hamis tablettájáról pironkodik a "koncentrált figyelem". Nem tudjuk hát megélni tragédiáinkat sem, nevetségesek vagyunk a saját szemünkben is eltörpült érzelmeinkkel.
     A feltételesség kivételes mosolya magányos opusz ebben a kötetben. Meglehet: ez a legérettebb darab is egyben. Már-már egy másik könyv, egy másfajta szer- kezet szárnydarabja. Lazán kötődő eleme ennek is a szabadulás vágya: ezúttal a műszakváltáskor részegen talált másik embertől. "Úgy akarok szabadulni, mintha nem is akarnék..." A váltás jelentését, értelmét változtatja meg ez az éjszaka. A megszabadulás utáni pillanat az, amely mindent átrendez. Az emberi kapcsolatok kopott felületei alatt, a megkapart védőrétegtől többé nem takarva, a feledés repedezettségében és mozaikszerűségében is elénk türemkednek a remény ment- ségei: talán mégsem a megszabadulás vágya bennünk a legelemibb ösztön. Talán van, lesz újra váltás.
     Papp András mélylélegzésű, a mélyben súlyosan, ezért lassan áramló meséket hajt a felszínre. Érzékeny, számunkra már alig érinthető belső történéseket a fe- ledés megőrzött emlékeiből. Aprólékos gonddal szerkesztett mikrogolgotája a belső monológok nyelvi, de nem gondolati parttalanságában, láncszerűen fűzött, de nem kuszálódó szövegkötésében formálódik erőteljes, tehetséges művé, kötetté. Érett, várakozást keltő, nyelvünk termékeny gazdaságát megmutatni tudó elsőkötetes írót avatott a Széphalom Könyvműhely Tótágas sorozata.