|
Papp András
Te beszállsz a bárkába
(3. részlet)
"És az Úr bezárta mögötte az ajtót."
(Ter. 7,16.)
Noét ennek a barnafelhős napnak a hajnalhasadása,
csakúgy mint az utóbbi hetekben, amióta az eső elállt, most is a fedélzeten,
az oldalsó korlát mellett érte. A felhőre és a különös fényjátékra azonban
nem figyelt. A távoli horizontot sem kémlelte úgy, mint máskor. Kissé áthajolva
a korláton, a láda melletti vizet nézte, mely enyhén gőzölögni látszott.
A gyomra émelygett. Rosszkedvű és fáradt volt. Végre szeretett volna már
lefeküdni a fedélzeten álló sátorba, a szentek szentélyébe, külön a többiektől,
ahol fennhangon szól az Úrhoz, de akitől a legutóbbi időkig nem kapott
semmiféle jelet.
A gyomra azonban
nem engedte. Úgy érezte, hánynia kell. A tegnap esti savas bor ott kapart
a torkában. A fényes és józanító reggel csöndje a fülében tompa zúgássá
változott; nehéz volt a feje, féloldalasan fájt. Az éjszaka sokat ivott,
pedig már alig volt miből; a korsók és a tömlők alján lévő bor nem igazán
jó bor. Mintha a torkán akadt volna valami. Egyszer már sikerült ledugnia
az ujját, de az sem volt jó, mert csak köhögött és öklendezett és semmit
sem hozott föl. Viszont ezzel az émelygéssel sem tud lefeküdni, ellenben
ez a kis szenvedés mégiscsak jó arra, hogy legalább nem gondol a
kis torzszülöttre, akit tegnap este ugyanitt engedett le a szurkos ládikóban.
Mégpedig oly óvatosan téve a vízre, hogy a gyermek föl sem ébredt. És később
sem hallotta a sírást, elvitte a sötét, reggelre már sehol sem volt. A
korláton most mélyebben hajolt át.
De mégsem
tudott másra gondolni. És a fejét fölemelni sem nagyon merte, hátha itt
van a közelben, hátha visszahozta a reggel. A fekete ládikót könnyen észrevenné
az erős fényben. Az is eszébe jutott, hogy még nem is imádkozott, pedig
utána mindjárt akart. De akkor ment le a kamrába. És aztán ugyanúgy elfelejtett
imádkozni, amint elfelejtett a csónakosért is imádkozni vízáradáskor. Feledékenységére
talán mentség, hogy fontos dolgokkal volt elfoglalva. Igen, nekik életben
kellett maradniuk.
De a gyermek.
Őt nem viheti a partra. Ha egyszer partot érnek. Inkább úgy döntött, hogy
a döntést az Úrra bízza, ő csak vízre tette a ládát.
Noénak valamiért
oda kellett néznie, ahol a sátor állt. Azt hitte, látni fog valamit. De
nem volt ott semmi különös; a bőrökön átfűzött zsinórok lazák voltak az
elmúlt nagy viharoktól, s a több darabból összeállított sátor oldalai behorpadtak,
mintha lesoványodott volna a hosszú út alatt. S ha szél fújt, akkor pedig
olyan volt, mintha lélegeznék, mintha élne és suttogna. Noénak még nem
volt ideje arra, hogy megfeszítse a zsinórokat. S most ez halaszthatatlan
feladatként állt előtte, de talán csak azért, hogy gyomrának szörnyű háborgására
se kelljen gondolnia.
Közelebb lépett
a sátorhoz.
Ekkor vette
észre, hogy egyik oldalt valami rúd áll ki a sátorból, ferdén, jókora darabon
beszakítva a bőrt. Mi a fene lehet az? Ránézésre olyan volt, mint Khám
szigonya. De hogyan és mikor került ide? Noé nem mert hozzányúlni. Pedig
a lehető legrosszabb helyre esett; a szigony fogas hegye átszúrta Noé fekhelyét,
a puha birkabőröket. Pedig ha le akar feküdni, ki kell találnia valamit.
Még az esőzések
idején történt, hogy fölcserélte a nappalt az éjszakával. Pontosan maga
sem tudta, miért és hogyan is történt ez így, talán a hosszú virrasztásoknak
volt köszönhető, annak a fáradtságnak, amelynek egy hét elteltével nem
tudott tovább parancsolni, s egyik délben, mikor is az esőverés monoton
ritmusában valami angyali dalocskát hallott, szemét lefogta az üres sötétség,
s másnap estig mozdulatlanul és szinte minden lélegzet nélkül aludt. De
persze az is lehet, hogy a nappali sötét miatt volt így, mert bizony a
felhők akkor egészen feketék voltak, és nem is úgy, mint holmi közönséges
esőfelhők, nem habosan szürkék, hanem mint a sasmadárnak körmei, selymesen
feketék, akárha az ég is gyászolná a lelkeket, miközben a szurokszerű csöppek
végleg kioltják a lenti mécsvilág és szövétnekvilág még megmaradt remegő
fényeit.
Azzal egyáltalán
nem áltatta magát, hogy az alvásnak és az ébrenlétnek ez az új rendje törvényekkel
igazolható valódi rendet jelentene a bárkán, már csak azért sem, mert az
eltelt napok azt mutatták, hogy immár törvény sem létezik, mintha azt is
elmosta volna az eső; mindenki a maga ura, és ő, Noé már nem érzett magában
erőt. Ezalatt a háromszáz nap alatt többet öregedett, mint háromszáz év
alatt. Mintha a "bárkaidő" jobban öregítene, noha bizonyos értelemben még
meg sem született. És mintha ellentmondásokból is több lenne most, mint
régebben; például ő mindig azt hitte, hogy olyan ember, aki a parancsokat
nem adja, hanem kapja és végrehajtja. De az ember kiszámíthatatlan. Mert
az még érthető, ha a kapott feladat végrehajtásához neki is parancsot kell
adnia, csak azt nem érti, miért kell fenntartani azt a látszatot, hogy
a parancsot teljesítő kiszolgáltatottabb, mint a parancsot osztó; persze
nem a megaláztatáson és megalázkodáson múlik egy-egy feladat teljesíthetősége
és sikere, hanem hogy elvégzik és bevégzik és értelmezik. Valójában értelmezéssel
kezdődik a parancsteljesítés is. S míg valaminek a végére nem érnek, addig
számtalanszor értelmezik magát az értelmezést is, vagyis kiindulópontokat
keresnek, tapasztalatokat, emlékeket és érzelmeket, egymással rokonítható
fogalmakat és egymásnak ellentmondó szavakat, miközben a szerencsésebbek
eljuthatnak ama ciszternához, melynek vize megmutatja egyetlen és valóságos
képüket. És ennek az arcnak a látása nem minden veszély nélkül való - aki
közelebbről is szemlélni akarja a maga mását, a megbomlott egésznek a folytatását,
a ciszterna megbomlott lépcsőin kell alászállnia, gyakran hibás, vízlyuggatta
grádicsokon, mígnem a napfénytől majdnem teljes egészében érintetlen legalsó
fokra ér, ahol akár már ihatnék is a vízből, hogy az izgalomtól száraz
ajkait megnedvesítse. Az a kút az övé. Másnak meg sem nyílna. Ám, ha mégis
szomját próbálná oltani, csak még keservesebb, még gyötrőbb szomjúságot
érezne ott az apró körökben széthullámzó képe fölött. Szívszorító érzés
lehet egy rövid ideig azt hinni, hogy elveszítettük magunkat, aminthogy
tagadhatatlan, nem minden szorongás nélkül való érzés az sem, hogy magunkra
találtunk. Mivel minden újralátásban, újraértelmezésben ott van a bizonytalanság,
jól látom-e, helyesen értelmezem-e magamat, a másikat, a múltamat. Noé
minden reggel meglátta magát a nagy vízben. De mindig kicsit másként, más
színekben és árnyalatokban, új vonásokkal, melyeket azelőtt nem is látott
magán. És ő tudta, nem annyira a kép az érdekes, semmint a változás, hogy
ez az egyetlen és valóságos kép, mert folyamatosan változik, s hálát adott
az Úrnak, hogy ő ezt fáradt szemével is jól látja. És még közel sem ért
a víz végére; a háromszázadik napnál tartott, de csak úgy, minden számolás
nélkül: ami elmúlt, mind tegnap volt, így értelmezte a víz fölött az időt.
S hiába volt mögötte több száz év, számára a múlt időt a tegnap jelentette,
mert emlékezete közel hozta és egyetlen napba sűrítette az elmúlt világot.
Tegnap volt
a világ. És a tegnapi világ mára eltűnt. Egyszer volt. S a mozdulatlan
víz fölött sehol nem volt emléke a múltnak, mintha volt sem volna,
csak valami alig meghatározható kevés maradék, szégyen, lelkiismeret, sóhaj.
Beomlott minden
egyetlen kis ciszternába, amelybe azelőtt csak Noé pillanthatott. De már
ez a ciszterna sem volt többé; vizét fölnyomta és szinte a végtelenbe terjesztette
a pusztulás. Vagy hát mi is?, mire kell neki gondolnia, ha többé el nem
feledheti az önmegismerés aggasztó eredményeit? Ha egyszer nem feledheti
a megszabadulás örömét és fájdalmát? De hát nem őneki kell számon tartania
a hazugságokat. Mi köze neki a kapzsisághoz és fösvénységhez? Vagy a bujálkodókhoz
és irigyekhez? Nem kell följegyeznie a gyilkosok nevét, és nem kell az
áldozatok nevét sem. Az egymással szövetkező önzőket sem kell megneveznie,
sem azokat, akiknek a beszédéből hiányoztak a szép szavak. Nem, őneki már
jó és rossz szavakat sem kell mondania, csupán tényként kell közölnie:
az ég fiai földi lányokkal egyesültek.
Noémi tagadta,
hogy egyet is ismert volna közülük. A bárkán született gyermek apjának
törvény szerinti férjét, Noét nevezte meg, mikor az még semmit sem tudott
a dologról. Egyben arra is emlékeztette Sémet, aki a szülő nőt, mégha az
az anyja volt is, a szokások szerint egy meghatározott időre tisztátalannak
nyilvánította, szóval hogy az első hetekben Noé még együtt volt vele, nem
pedig külön, a fönti sátorban. Ám Sém, Khámmal szokatlanul nagy egyetértésben,
tisztátalannak mondta az újszülöttet is, kerülve óvatosan a fogyatékosságára
utaló kifejezéseket, inkább különös testi adottságról beszélt, arról, ami
egyébként is eldönthetetlenné tette a gyermek nemét. Mert egyszerre volt
fiú és lány, oly zavarbaejtően az, hogy könnyebb volt hinniük, valami természetfölötti
erő segítségével, közreműködésével fogant Noémi ölében a gyermek, semmint
Noé szerelmes ölelésének következtében.
Nevet sem
tudtak adni a gyermeknek, akit alig egy órával születése után máris elszakítottak
az anyjától, hogy megmutathassák a napszálltával kelő Noénak. Aztán már
nem is került vissza a szűk, fénytelen és levegőtlen kis kamrába, az anyja
mellé, hanem egy csaknem teljesen üres takarmányos szobába vitték, s tartották
ott mindaddig, míg sorsa felől Noé nem rendelkezett.
A szigonyt
nagy erőlködéssel, rúdját két kézzel megragadva tudta csak kitépni a padló
deszkájából. A fönnakadt bőröket lecibálta a végéről, és a sátor hasadékán
keresztül visszadobálta, mert még használhatóknak látszottak. Egyébként
sem sok kellett a dereka alá, megszokta a keményen való fekvést. A szigonynak
három villája volt reszelt fogakkal. Nem látszott rajta semmi különös.
Fölemelte a vállára, majd anélkül, hogy bármit is megcélzott volna, belehajította
a vízbe. A kis ívben repülő szigony ferdén csapódott a vízbe, egy pillanatig
még úszni látszott a víz alatt, aztán hangtalanul elmerült. De hát tegnap
este vajon nem az Úr emelte föl figyelmeztetve és fenyegetve mutatóujját
a füstös gerendák alatt?, nem ő fordult feléjük egy ártatlanul együgyű
mosollyal, a gyermek testén mutatva meg a borzasztó jeleket, hogy a káosz
mélyén is ott a törvény, az áthághatatlan rend.
A hosszú út
Noé számára nem egy felismerést hozott, amelyeket azonban nem mondhatott
el fiainak, akiket ugyanúgy magukra kellett hagynia, amint azt megtette
vele is az Úr. Az a képzet, hogy az ítélet végső kimenetele az ő gondolataitól,
az értelmezés helyességétől és szabad akaratától függ, elbizonytalanította.
Túl nagy volt a felelősség ahhoz, hogysem egyedül határozottan vállalni
merte volna. Mindamellett nyugtalanította két visszatérő álma is. Az egyik
nagyon egyszerű, majdhogynem semmitmondó volt: a víz jégbe volt fagyva
körülötte. És ő álmában az enyhülésnek azt a pillanatát várta, mikor a
jég enged és olvadni kezd. A másikban a bárkát látta süllyedni: mintha
léket kapott volna, a víz betört az alsó szintre. És ő álmában mozdulatlanul
feküdt a sátorban, mintha álmában is tudná, ez csak álom, nem veszhetünk
el. Ugyanakkor a megrémült állatok hangjától jól el tudta különíteni a
zubogó víz hangját meg Jáfet hangját is, aki mintha az ő nevét kiáltaná.
A bőrökön fekve is érezte, a bárka mind jobban oldalra dől, sőt a legutóbbi
álmaiban már kapaszkodnia kellett, hogy ki ne csússzék sátorból. De még
akkor sem gondolt arra, hogy föl kellene kelnie. Egyik álma sem volt kellemes.
A nagy csönd olyan, akár a nagy víz: kimondhatatlan; ringat és elnémít.
Megmenthet és elveszíthet, megtisztíthat és süketté tehet.
A víz és a
csönd Noé szerint láthatóan összeért, csupán a bárka nyitott mindkettőnek
egy kis hasadékot.
Felismerte,
hogy minden hangnak csöndtermészete van, az emberi létnek pedig hangtermészete,
ami korántsem ellentmondás, hanem megfelelés. Tehát, hogy nemcsak Isten
képére vagyunk hasonlatosak, hanem a hangjára is: a mi hangtermészetünket
a csönd határolja. S akár az őskori fenyők megkövesedett gyantájában az
apró kis rovar, mi is bele vagyunk foglalva a csöndbe; a mi hangunk sem
ér tovább, mint ameddig annak a rovarnak az árnyéka ér.
Noé régóta
várt egy hangra, s talán ezért érthette meg, hogy a süket csönd
az ő saját, tragikusnak mondható csöndje, a társtalanság és magány csöndje,
ám mégis: csak hangunkban lehetünk egyedül, csöndünkben soha.
Úgy gondolta,
hogy mindezek után szavak nélkül, jelekből is megérti az Urat. Csak arra
kell vigyáznia, hogy a jelek meg ne tévesszék, mivel tapasztalta, ha akar,
bármire talál magyarázatot és feleletet, ám a sok okoskodás épp a jelenvalóság
érzetétől, az élménytől és közvetlenségtől fosztja meg; mintha nem is az
Úr küldené azt a jelet, hanem ő jelezné az Úrnak a hiányát, mert bizonyítani
akar, valahogyan igazolni, hogy a hiányban is benne van az ő teljessége
és mindenhatósága, hogy semmi sincs nélküle, hogy a semmi is csak általa
van. De ha csak a jelekből ítélhet, ha csak a semmi-Istenre kell gondolnia,
elcsügged az ő szíve, mert zavaros semmi lesz utána minden gondolat, szóvarázslat,
játék minden öröm nélkül.
Húsba szakadt
köröm. Kedélyköz a vízvonal alatt.
A vizet még
mindig ott nézte, ahol a szigony elmerült.
Sehol egy
fehér hullám, sehol egy fekete folt.
Foltvolt.
Voltvolt.
Gőzözön. Ködbekövető.
A bárka körüli
meleg víz nagy problémát jelentett. Melegségénél fogva ihatatlan volt.
S bárhogy próbálták hűteni, nem sikerült, sőt egy idő után a sajtárból
is elpárolgott a víz. A rendes ivóvízből, a megposhadás veszélye mellett,
nem lehetett sokat tartani, legalábbis nem sokáig. A fölforralt és visszahűtött
vizet az állatok nem nagyon szerették. Eső pedig régóta nem esett. Khám
vállalta ugyan a vízpótlást, de csak azért, hogy egyedül lehessen; a csónakkal
majd mindennap kievezett, jó messzire eltávolodva a bárkától, hogy ne lássák,
mit csinál. De az a víz sem volt valami sok, amit ő halászat közben, mert
halat sem lehetett fogni a bárkáról, a tömlőkbe töltött.
Nincs ebben
a melegségben semmi, mondta egyszer Noé Khámnak, csak angyalok.
Angyalvíz,
mondta Khám. Meleg és sárga, akár a pisi.
Noé egyáltalán
nem tartotta olyan szellemesnek a hasonlatot, mint középső fia, aki nevetve
köpött át a korláton, utána sem nézve, csak ismerős nyálcsattanást várta,
de hiába, mert Noé beszélni kezdett.
Még emlékezett
nagyapja szavára, aki elmondta neki, ha az angyalok elmerülnek a vízben,
a víz forrni kezd. S ha kiszállnak belőle, le fog hűlni.
Jól körbecéloztak
bennünket, mondta Kám, sokat kell eveznem, hogy hideg vizekre érjek.
Ugyanakkor
mindketten emlékeztek arra, hogy az esőzések idején éppen fordított volt
a helyzet, a bárka körül volt hideg a víz, s távolabb forró. S mindeddig
párologni sem nagyon látták, mert ha belenéztek, nem homályosult el benne
sem az ég, sem az ő képük.
Talán ez a
párolgás.
Áldás. Káromlás.
Noé mélyen
áthajolt a korláton. Mintha magát kereste volna a vízben.
A gyomrom:
gyomrom.
Epeölelés.
Bélbál és
szélvész.
Mostnemulassak!
Szárnyszél.
Hányhiány.
Bordadal.
Angyalaggyal
szállni - gondolat.
Szószent.
Szószóló.
Egynyelves
beszély: istenmondta: legyek - szógát.
"S ha majd leszek, a túlsó
parton,
az eszem talán visszakapom."
És megint az angyalok:
az első neve Jequon volt. Ő volt az, aki az angyalok gyermekeit elcsábította.
Ő vezette le a földre őket, hogy elcsábítsák az emberek lányait;
a második neve Asbiel volt. Ő volt az, aki az angyalok gyermekeinek rossz
tanácsot adott és arra csábította őket, hogy az emberek lányaival elkeveredjenek.
Ő volt tehát Asbiel;
a harmadik neve Gádriel volt, aki az embereket halálos ütésekre tanította;
a negyedik neve Kasdeya volt, aki az embereket a szellemek és démonok gonosz
alkalmazására megtanította. És ő tanította meg az embereket arra is, hogy
a magzatot az anyaméhből idő előtt hogyan hajítsák ki. Valamint ráolvasást
tanított, mérgeket és betegségeket;
az ötödik neve Penemue volt. Ő volt az, aki a bölcsesség titkait elárulta
az embereknek. Aki tintával és tollal való írást tanította. Ezáltal vétkeznek
az emberek öröktől örökig. Mert az ember nem arra született, hogy hűségét
tintával és tollal megerősítse. Az ember éppúgy, mint az angyal, arra született,
hogy igaz és tiszta maradjon, és akkor a halál, amely mindent elemészt,
nem érintette volna őket. Ez a tudás pedig a halálba vezette őket, és ez
az ő elemészetésük oka.
Noé lehunyta
a szemét. Próbált semmire sem gondolni, akárha a szavakat, a jókat és torzítottakat,
a szabad képzettársításokat próbálná feledni. Azt remélte, ha majd kinyitja
a szemét, valami mást fog látni, mint amit eddig; mást, ugyanakkor vágyait
és reményeit most semmiképp nem akarta megfogalmazni.
Várt. Az enyhe
kis légmozgás mellkasára simította hosszú szakállát. A gyomra még mindig
remegett. Aztán ahogy ott állt, nem is tudja, mikor, de volt egy pillanat,
amikor mintha tényleg sikerült volna semmire sem gondolnia; talán levegőt
sem vett akkor, és lehet, szívverése sem volt, kihagyott egy dobbanást.
Aztán lassan
kinyitotta a szemét. Úgy nyitotta ki, mintha nehezére esne, mintha hosszan
tartó mély álomból ébredne, telve bizalmatlansággal a valóság dolgai iránt.
De a vidék
végtelenül kopasz és sivár volt most is.
Sehol, sehol
semmi élő!
És? Búhúgocskámnak
szólította a reggelt. |
|