Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 5.sz.
 Papp András
Te beszállsz a bárkába
 (3. részlet)
 

                                            "És az Úr bezárta mögötte az ajtót."
                                                                                           (Ter. 7,16.)
 

Noét ennek a barnafelhős napnak a hajnalhasadása, csakúgy mint az utóbbi hetekben, amióta az eső elállt, most is a fedélzeten, az oldalsó korlát mellett érte. A felhőre és a különös fényjátékra azonban nem figyelt. A távoli horizontot sem kémlelte úgy, mint máskor. Kissé áthajolva a korláton, a láda melletti vizet nézte, mely enyhén gőzölögni látszott. A gyomra émelygett. Rosszkedvű és fáradt volt. Végre szeretett volna már lefeküdni a fedélzeten álló sátorba, a szentek szentélyébe, külön a többiektől, ahol fennhangon szól az Úrhoz, de akitől a legutóbbi időkig nem kapott semmiféle jelet.
     A gyomra azonban nem engedte. Úgy érezte, hánynia kell. A tegnap esti savas bor ott kapart a torkában. A fényes és józanító reggel csöndje a fülében tompa zúgássá változott; nehéz volt a feje, féloldalasan fájt. Az éjszaka sokat ivott, pedig már alig volt miből; a korsók és a tömlők alján lévő bor nem igazán jó bor. Mintha a torkán akadt volna valami. Egyszer már sikerült ledugnia az ujját, de az sem volt jó, mert csak köhögött és öklendezett és semmit sem hozott föl. Viszont ezzel az émelygéssel sem tud lefeküdni, ellenben ez a kis szenvedés mégiscsak jó arra, hogy legalább nem gondol  a kis torzszülöttre, akit tegnap este ugyanitt engedett le a szurkos ládikóban. Mégpedig oly óvatosan téve a vízre, hogy a gyermek föl sem ébredt. És később sem hallotta a sírást, elvitte a sötét, reggelre már sehol sem volt. A korláton most mélyebben hajolt át.
     De mégsem tudott másra gondolni. És a fejét fölemelni sem nagyon merte, hátha itt van a közelben, hátha visszahozta a reggel. A fekete ládikót könnyen észrevenné az erős fényben. Az is eszébe jutott, hogy még nem is imádkozott, pedig utána mindjárt akart. De akkor ment le a kamrába. És aztán ugyanúgy elfelejtett imádkozni, amint elfelejtett a csónakosért is imádkozni vízáradáskor. Feledékenységére talán mentség, hogy fontos dolgokkal volt elfoglalva. Igen, nekik életben kellett maradniuk.
     De a gyermek. Őt nem viheti a partra. Ha egyszer partot érnek. Inkább úgy döntött, hogy a döntést az Úrra bízza, ő csak vízre tette a ládát.
     Noénak valamiért oda kellett néznie, ahol a sátor állt. Azt hitte, látni fog valamit. De nem volt ott semmi különös; a bőrökön átfűzött zsinórok lazák voltak az elmúlt nagy viharoktól, s a több darabból összeállított sátor oldalai behorpadtak, mintha lesoványodott volna a hosszú út alatt. S ha szél fújt, akkor pedig olyan volt, mintha lélegeznék, mintha élne és suttogna. Noénak még nem volt ideje arra, hogy megfeszítse a zsinórokat. S most ez halaszthatatlan feladatként állt előtte, de talán csak azért, hogy gyomrának szörnyű háborgására se kelljen gondolnia.
     Közelebb lépett a sátorhoz.
     Ekkor vette észre, hogy egyik oldalt valami rúd áll ki a sátorból, ferdén, jókora darabon beszakítva a bőrt. Mi a fene lehet az? Ránézésre olyan volt, mint Khám szigonya. De hogyan és mikor került ide? Noé nem mert hozzányúlni. Pedig a lehető legrosszabb helyre esett; a szigony fogas hegye átszúrta Noé fekhelyét, a puha birkabőröket. Pedig ha le akar feküdni, ki kell találnia valamit.
     Még az esőzések idején történt, hogy fölcserélte a nappalt az éjszakával. Pontosan maga sem tudta, miért és hogyan is történt ez így, talán a hosszú virrasztásoknak volt köszönhető, annak a fáradtságnak, amelynek egy hét elteltével nem tudott tovább parancsolni, s egyik délben, mikor is az esőverés monoton ritmusában valami angyali dalocskát hallott, szemét lefogta az üres sötétség, s másnap estig mozdulatlanul és szinte minden lélegzet nélkül aludt. De persze az is lehet, hogy a nappali sötét miatt volt így, mert bizony a felhők akkor egészen feketék voltak, és nem is úgy, mint holmi közönséges esőfelhők, nem habosan szürkék, hanem mint a sasmadárnak körmei, selymesen feketék, akárha az ég is gyászolná a lelkeket, miközben a szurokszerű csöppek végleg kioltják a lenti mécsvilág és szövétnekvilág még megmaradt remegő fényeit.
     Azzal egyáltalán nem áltatta magát, hogy az alvásnak és az ébrenlétnek ez az új rendje törvényekkel igazolható valódi rendet jelentene a bárkán, már csak azért sem, mert az eltelt napok azt mutatták, hogy immár törvény sem létezik, mintha azt is elmosta volna az eső; mindenki a maga ura, és ő, Noé már nem érzett magában erőt. Ezalatt a háromszáz nap alatt többet öregedett, mint háromszáz év alatt. Mintha a "bárkaidő" jobban öregítene, noha bizonyos értelemben még meg sem született. És mintha ellentmondásokból is több lenne most, mint régebben; például ő mindig azt hitte, hogy olyan ember, aki a parancsokat nem adja, hanem kapja és végrehajtja. De az ember kiszámíthatatlan. Mert az még érthető, ha a kapott feladat végrehajtásához neki is parancsot kell adnia, csak azt nem érti, miért kell fenntartani azt a látszatot, hogy a parancsot teljesítő kiszolgáltatottabb, mint a parancsot osztó; persze nem a megaláztatáson és megalázkodáson múlik egy-egy feladat teljesíthetősége és sikere, hanem hogy elvégzik és bevégzik és értelmezik. Valójában értelmezéssel kezdődik a parancsteljesítés is. S míg valaminek a végére nem érnek, addig számtalanszor értelmezik magát az értelmezést is, vagyis kiindulópontokat keresnek, tapasztalatokat, emlékeket és érzelmeket, egymással rokonítható fogalmakat és egymásnak ellentmondó szavakat, miközben a szerencsésebbek eljuthatnak ama ciszternához, melynek vize megmutatja egyetlen és valóságos képüket. És ennek az arcnak a látása nem minden veszély nélkül való - aki közelebbről is szemlélni akarja a maga mását, a megbomlott egésznek a folytatását, a ciszterna megbomlott lépcsőin kell alászállnia, gyakran hibás, vízlyuggatta grádicsokon, mígnem a napfénytől majdnem teljes egészében érintetlen legalsó fokra ér, ahol akár már ihatnék is a vízből, hogy az izgalomtól száraz ajkait megnedvesítse. Az a kút az övé. Másnak meg sem nyílna. Ám, ha mégis szomját próbálná oltani, csak még keservesebb, még gyötrőbb szomjúságot érezne ott az apró körökben széthullámzó képe fölött. Szívszorító érzés lehet egy rövid ideig azt hinni, hogy elveszítettük magunkat, aminthogy tagadhatatlan, nem minden szorongás nélkül való érzés az sem, hogy magunkra találtunk. Mivel minden újralátásban, újraértelmezésben ott van a bizonytalanság, jól látom-e, helyesen értelmezem-e magamat, a másikat, a múltamat. Noé minden reggel meglátta magát a nagy vízben. De mindig kicsit másként, más színekben és árnyalatokban, új vonásokkal, melyeket azelőtt nem is látott magán. És ő tudta, nem annyira a kép az érdekes, semmint a változás, hogy ez az egyetlen és valóságos kép, mert folyamatosan változik, s hálát adott az Úrnak, hogy ő ezt fáradt szemével is jól látja. És még közel sem ért a víz végére; a háromszázadik napnál tartott, de csak úgy, minden számolás nélkül: ami elmúlt, mind tegnap volt, így értelmezte a víz fölött az időt. S hiába volt mögötte több száz év, számára a múlt időt a tegnap jelentette, mert emlékezete közel hozta és egyetlen napba sűrítette az elmúlt világot.
     Tegnap volt a világ. És a tegnapi világ mára eltűnt. Egyszer volt. S a mozdulatlan víz fölött sehol nem volt emléke a múltnak, mintha volt sem volna, csak valami alig meghatározható kevés maradék, szégyen, lelkiismeret, sóhaj.
     Beomlott minden egyetlen kis ciszternába, amelybe azelőtt csak Noé pillanthatott. De már ez a ciszterna sem volt többé; vizét fölnyomta és szinte a végtelenbe terjesztette a pusztulás. Vagy hát mi is?, mire kell neki gondolnia, ha többé el nem feledheti az önmegismerés aggasztó eredményeit? Ha egyszer nem feledheti a megszabadulás örömét és fájdalmát? De hát nem őneki kell számon tartania a hazugságokat. Mi köze neki a kapzsisághoz és fösvénységhez? Vagy a bujálkodókhoz és irigyekhez? Nem kell följegyeznie a gyilkosok nevét, és nem kell az áldozatok nevét sem. Az egymással szövetkező önzőket sem kell megneveznie, sem azokat, akiknek a beszédéből hiányoztak a szép szavak. Nem, őneki már jó és rossz szavakat sem kell mondania, csupán tényként kell közölnie: az ég fiai földi lányokkal egyesültek.
     Noémi tagadta, hogy egyet is ismert volna közülük. A bárkán született gyermek apjának törvény szerinti férjét, Noét nevezte meg, mikor az még semmit sem tudott a dologról. Egyben arra is emlékeztette Sémet, aki a szülő nőt, mégha az az anyja volt is, a szokások szerint egy meghatározott időre tisztátalannak nyilvánította, szóval hogy az első hetekben Noé még együtt volt vele, nem pedig külön, a fönti sátorban. Ám Sém, Khámmal szokatlanul nagy egyetértésben, tisztátalannak mondta az újszülöttet is, kerülve óvatosan a fogyatékosságára utaló kifejezéseket, inkább különös testi adottságról beszélt, arról, ami egyébként is eldönthetetlenné tette a gyermek nemét. Mert egyszerre volt fiú és lány, oly zavarbaejtően az, hogy könnyebb volt hinniük, valami természetfölötti erő segítségével, közreműködésével fogant Noémi ölében a gyermek, semmint Noé szerelmes ölelésének következtében.
     Nevet sem tudtak adni a gyermeknek, akit alig egy órával születése után máris elszakítottak az anyjától, hogy megmutathassák a napszálltával kelő Noénak. Aztán már nem is került vissza a szűk, fénytelen és levegőtlen kis kamrába, az anyja mellé, hanem egy csaknem teljesen üres takarmányos szobába vitték, s tartották ott mindaddig, míg sorsa felől Noé nem rendelkezett.
     A szigonyt nagy erőlködéssel, rúdját két kézzel megragadva tudta csak kitépni a padló deszkájából. A fönnakadt bőröket lecibálta a végéről, és a sátor hasadékán keresztül visszadobálta, mert még használhatóknak látszottak. Egyébként sem sok kellett a dereka alá, megszokta a keményen való fekvést. A szigonynak három villája volt reszelt fogakkal. Nem látszott rajta semmi különös. Fölemelte a vállára, majd anélkül, hogy bármit is megcélzott volna, belehajította a vízbe. A kis ívben repülő szigony ferdén csapódott a vízbe, egy pillanatig még úszni látszott a víz alatt, aztán hangtalanul elmerült. De hát tegnap este vajon nem az Úr emelte föl figyelmeztetve és fenyegetve mutatóujját a füstös gerendák alatt?, nem ő fordult feléjük egy ártatlanul együgyű mosollyal, a gyermek testén mutatva meg a borzasztó jeleket, hogy a káosz mélyén is ott a törvény, az áthághatatlan rend.
     A hosszú út Noé számára nem egy felismerést hozott, amelyeket azonban nem mondhatott el fiainak, akiket ugyanúgy magukra kellett hagynia, amint azt megtette vele is az Úr. Az a képzet, hogy az ítélet végső kimenetele az ő gondolataitól, az értelmezés helyességétől és szabad akaratától függ, elbizonytalanította. Túl nagy volt a felelősség ahhoz, hogysem egyedül határozottan vállalni merte volna. Mindamellett nyugtalanította két visszatérő álma is. Az egyik nagyon egyszerű, majdhogynem semmitmondó volt: a víz jégbe volt fagyva körülötte. És ő álmában az enyhülésnek azt a pillanatát várta, mikor a jég enged és olvadni kezd. A másikban a bárkát látta süllyedni: mintha léket kapott volna, a víz betört az alsó szintre. És ő álmában mozdulatlanul feküdt a sátorban, mintha álmában is tudná, ez csak álom, nem veszhetünk el. Ugyanakkor a megrémült állatok hangjától jól el tudta különíteni a zubogó víz hangját meg Jáfet hangját is, aki mintha az ő nevét kiáltaná. A bőrökön fekve is érezte, a bárka mind jobban oldalra dől, sőt a legutóbbi álmaiban már kapaszkodnia kellett, hogy ki ne csússzék sátorból. De még akkor sem gondolt arra, hogy föl kellene kelnie. Egyik álma sem volt kellemes. A nagy csönd olyan, akár a nagy víz: kimondhatatlan; ringat és elnémít. Megmenthet és elveszíthet, megtisztíthat és süketté tehet.
     A víz és a csönd Noé szerint láthatóan összeért, csupán a bárka nyitott mindkettőnek egy kis hasadékot.
     Felismerte, hogy minden hangnak csöndtermészete van, az emberi létnek pedig hangtermészete, ami korántsem ellentmondás, hanem megfelelés. Tehát, hogy nemcsak Isten képére vagyunk hasonlatosak, hanem a hangjára is: a mi hangtermészetünket a csönd határolja. S akár az őskori fenyők megkövesedett gyantájában az apró kis rovar, mi is bele vagyunk foglalva a csöndbe; a mi hangunk sem ér tovább, mint ameddig annak a rovarnak az árnyéka ér.
     Noé régóta várt egy hangra, s talán ezért érthette meg, hogy a süket csönd az ő saját, tragikusnak mondható csöndje, a társtalanság és magány csöndje, ám mégis: csak hangunkban lehetünk egyedül, csöndünkben soha.
     Úgy gondolta, hogy mindezek után szavak nélkül, jelekből is megérti az Urat. Csak arra kell vigyáznia, hogy a jelek meg ne tévesszék, mivel tapasztalta, ha akar, bármire talál magyarázatot és feleletet, ám a sok okoskodás épp a jelenvalóság érzetétől, az élménytől és közvetlenségtől fosztja meg; mintha nem is az Úr küldené azt a jelet, hanem ő jelezné az Úrnak a hiányát, mert bizonyítani akar, valahogyan igazolni, hogy a hiányban is benne van az ő teljessége és mindenhatósága, hogy semmi sincs nélküle, hogy a semmi is csak általa van. De ha csak a jelekből ítélhet, ha csak a semmi-Istenre kell gondolnia, elcsügged az ő szíve, mert zavaros semmi lesz utána minden gondolat, szóvarázslat, játék minden öröm nélkül.
     Húsba szakadt köröm. Kedélyköz a vízvonal alatt.
     A vizet még mindig ott nézte, ahol a szigony elmerült.
     Sehol egy fehér hullám, sehol egy fekete folt.
     Foltvolt. Voltvolt.
     Gőzözön. Ködbekövető.
     A bárka körüli meleg víz nagy problémát jelentett. Melegségénél fogva ihatatlan volt. S bárhogy próbálták hűteni, nem sikerült, sőt egy idő után a sajtárból is elpárolgott a víz. A rendes ivóvízből, a megposhadás veszélye mellett, nem lehetett sokat tartani, legalábbis nem sokáig. A fölforralt és visszahűtött vizet az állatok nem nagyon szerették. Eső pedig régóta nem esett. Khám vállalta ugyan a vízpótlást, de csak azért, hogy egyedül lehessen; a csónakkal majd mindennap kievezett, jó messzire eltávolodva a bárkától, hogy ne lássák, mit csinál. De az a víz sem volt valami sok, amit ő halászat közben, mert halat sem lehetett fogni a bárkáról, a tömlőkbe töltött.
     Nincs ebben a melegségben semmi, mondta egyszer Noé Khámnak, csak angyalok.
     Angyalvíz, mondta Khám. Meleg és sárga, akár a pisi.
     Noé egyáltalán nem tartotta olyan szellemesnek a hasonlatot, mint középső fia, aki nevetve köpött át a korláton, utána sem nézve, csak ismerős nyálcsattanást várta, de hiába, mert Noé beszélni kezdett.
     Még emlékezett nagyapja szavára, aki elmondta neki, ha az angyalok elmerülnek a vízben, a víz forrni kezd. S ha kiszállnak belőle, le fog hűlni.
     Jól körbecéloztak bennünket, mondta Kám, sokat kell eveznem, hogy hideg vizekre érjek.
     Ugyanakkor mindketten emlékeztek arra, hogy az esőzések idején éppen fordított volt a helyzet, a bárka körül volt hideg a víz, s távolabb forró. S mindeddig párologni sem nagyon látták, mert ha belenéztek, nem homályosult el benne sem az ég, sem az ő képük.
     Talán ez a párolgás.
     Áldás. Káromlás.
     Noé mélyen áthajolt a korláton. Mintha magát kereste volna a vízben.
     A gyomrom: gyomrom.
     Epeölelés.
     Bélbál és szélvész.
     Mostnemulassak!
     Szárnyszél.
     Hányhiány.
     Bordadal.
     Angyalaggyal szállni - gondolat.
     Szószent.
     Szószóló.
     Egynyelves beszély: istenmondta: legyek - szógát.
 

"S ha majd leszek, a túlsó parton,
az eszem talán visszakapom."

És megint az angyalok:
                                     az első neve Jequon volt. Ő volt az, aki az angyalok gyermekeit elcsábította. Ő vezette le a földre őket, hogy elcsábítsák az emberek lányait;
                          a második neve Asbiel volt. Ő volt az, aki az angyalok gyermekeinek rossz tanácsot adott és arra csábította őket, hogy az emberek lányaival elkeveredjenek. Ő volt tehát Asbiel;
                                                                   a harmadik neve Gádriel volt, aki az embereket halálos ütésekre tanította;
                                                                       a negyedik neve Kasdeya volt, aki az embereket a szellemek és démonok gonosz alkalmazására megtanította. És ő tanította meg az embereket arra is, hogy a magzatot az anyaméhből idő előtt hogyan hajítsák ki. Valamint ráolvasást tanított, mérgeket és betegségeket;
                               az ötödik neve Penemue volt. Ő volt az, aki a bölcsesség titkait elárulta az embereknek. Aki tintával és tollal való írást tanította. Ezáltal vétkeznek az emberek öröktől örökig. Mert az ember nem arra született, hogy hűségét tintával és tollal megerősítse. Az ember éppúgy, mint az angyal, arra született, hogy igaz és tiszta maradjon, és akkor a halál, amely mindent elemészt, nem érintette volna őket. Ez a tudás pedig a halálba vezette őket, és ez az ő elemészetésük oka.
     Noé lehunyta a szemét. Próbált semmire sem gondolni, akárha a szavakat, a jókat és torzítottakat, a szabad képzettársításokat próbálná feledni. Azt remélte, ha majd kinyitja a szemét, valami mást fog látni, mint amit eddig; mást, ugyanakkor vágyait és reményeit most semmiképp nem akarta megfogalmazni.
     Várt. Az enyhe kis légmozgás mellkasára simította hosszú szakállát. A gyomra még mindig remegett. Aztán ahogy ott állt, nem is tudja, mikor, de volt egy pillanat, amikor mintha tényleg sikerült volna semmire sem gondolnia; talán levegőt sem vett akkor, és lehet, szívverése sem volt, kihagyott egy dobbanást.
     Aztán lassan kinyitotta a szemét. Úgy nyitotta ki, mintha nehezére esne, mintha hosszan tartó mély álomból ébredne, telve bizalmatlansággal a valóság dolgai iránt.
     De a vidék végtelenül kopasz és sivár volt most is.
     Sehol, sehol semmi élő!
     És? Búhúgocskámnak szólította a reggelt.