Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 4.sz.
 Wehner Tibor
Kíméletlen Művészeti Napló
 

Január 18, szombat

Váratlan expresszlevél érkezik a Művelődési és Közoktatási Minisztériumból: a Munkácsy-díj kuratóriumának munkájában való részvételre kérnek fel, s arra, hogy január 24-én jelenjek meg az előkészítő értekezleten. Azonnal írógéphez ülök és lekopogom a válaszlevelet, amelynek az a lényege, hogy a megtisztelő feladatra személyes és elvi okok miatt alkalmatlan vagyok. Személyes és elvi okok miatt azért, mert nem vállalom, nem vállalhatom a felelősséget az általam alig-alig befolyásolható, megindokolhatatlan kollektív döntésekért.
 

Január 20, hétfő

A siófoki Kálmán Imre Múzeum márciusi Martyn Ferenc-emlékkiállításának anya- gát válogatjuk Matyikó Sebestyén József igazgatóval és Tüskés Tibor szerkesztő- irodalomtörténésszel a budapesti Lejtő úton, a művész özvegyénél. A hangsúly - néhány kisméretű olajkép mellett - az egyedi és sokszorosított grafikákon, s mindezeken túl a kísérőrajzokon lesz: a Janus Pannonius-, a Berzsenyi-, a Petőfi- és a Weöres Sándor-versekhez, illetve drámákhoz illeszkedő alkotások kapnak főszerepet. Martyn Ferenc nem szerette, sohasem használta az "illusztráció" megjelölést; a kísérőrajz fogalommal azt hangsúlyozta, hogy ő képben mindig mintegy újragondolta, újrateremtette a szöveget. Nagy kár, hogy e műnem legragyogóbb Martyn Ferenc alkotta lapjai, a Joyce Ulysseséhez készült kísérő- rajz-sorozat - amely 1982-ben a tatai Vármúzeum toronyszobájában szerepelt nagy sikerű kiállításon - időközben a művész végakaratának szellemében véglegesen külföldre, az írországi Modern Művészetek Ír Múzeumába került.
 

Január 21-22, kedd-szerda

Záporoznak a telefonok: művészek és kollégák kérik számon, hogy milyen meggondolás alapján utasítottam vissza a Munkácsy-díj kuratóriumi tagságot, s próbálnak meggyőzni, hogy mégis vállaljam el. Nem értem, miért ilyen fontos ez. Felelősségre vonnak: hónapokig tartó, hosszú tárgyalások során egyeztették a névsort, és most én az utolsó pillanat után felrúgom a konszenzust. Közbevetőleg megemlítem, hogy jó lett volna, ha előzetesen velem is egyeztetnek: már az első, tapogatódzó jellegű tárgyaláson tisztázódhatott volna, hogy nem számíthatnak rám. Nem tudom, hogy most mi lesz, sóhajt a miniszteriális hölgy a vonal túlsó végén. Mondom: hívjanak be egy póttagot. Azt válaszolja, hogy nincs póttag. Mondom, tanulhattak volna valamit a letűnt rendszertől, az MSZMP Politikai Bizottságának bezzeg volt póttagja. (Azt már nem vallom be, hogy sohasem tudtam, mit jelöl ez a státus.)
 

Január 22, szerda este

Tettamanti Béla grafikusművész kiállítását nyitom meg Dorogon, a művelődési ház galériájában. Könnyű dolgom van: itt, az Új Forrásban, a januári számban Kovács Lajos közölt egy olyan beszélgetést, amelyből a művész életrajzát és munkásságát jellemző legfontosabb mozzanatok, s a Doroghoz kapcsoló szálak is pontosan kirajzolódtak. Persze azért a múlt héten a kiállításra kerülő művekkel is megismer- kedtem a Tettamanti-műhelyben. A tárlatnyitón - a Magyar Kultúra Napja alkal- mából - ritka nagy tömeg gyűlt össze, a művészt szeretettel fogadta az egykor otthont adó település közönsége. Elmondom, hogy a hetvenes évek második felétől a napjainkig ívelő periódusban Tettamanti Béla rajzművészetének szemlélete, gon- dolatvilága, problémaérzékenysége semmit sem változott: egy végtelen szomorú- sággal és abszurditásokkal súlyosan áthatott közeg rajzi vetületeként minősíthetjük a bemutatott műveket.
 

Január 23, csütörtök

F. Molnár Anikó, a Tatabányai Múzeum igazgatója telefonál: meg szeretnék vásárolni Dobroszláv Lajos festőművész két, megvételre felkínált olajképét, valamint festőállványát és festőszerszámait - és mindössze százezer forintért -, de a város művészetéért munkálkodó alapítvány nehezen hajlik a vételár biztosítására, mondván, hogy Dobroszláv Lajos életműve már lezárult, vagyis nem a városban élő-dolgozó művész munkáiról van szó. Gyorsan megírok egy szakvéleményt: megpróbálom meggyőzni az alapítvány gondozóit, hogy Tatabánya nem bővelkedik művészeti hagyományokban, s talán Dobroszláv Lajos munkássága az egyetlen, amely a két világháború közötti időszakban jelentős produkcióként a településhez köthető. A majdani tatabányai Városi Képtár nem képzelhető el Dobroszláv-művek nélkül, vagyis a vásárlással az alapítvány a ma és a jövőben Tatabányán munkálkodó alkotók érdekeit szolgálja. Útjára indítva a szöveget arra gondolok, hogy ismét egy apró, de fontos ügy kerekedett, amelynek izgalommal várhatom végkifejletét.
 

Január 24, péntek

Dunaújvárosban, Palotás József szobrászművész műtermében vagyunk, a Zala- egerszeg 750 éves évfordulóját köszöntő emlékmű fogadószobrának zsürijén. Palotás Dévényi Sándorral, a kitűnő pécsi építésszel dolgozott ki egy rendkívül meggyőző, szép tervet a zalaegerszegi Vizsla-park emlékhellyé alakítására: szob- rokkal, építményekkel, az éveket jelölő kőoszlopok hosszú-hosszú sorával. Most a pályázatnyertes koncepció szobrászati fő elemét, IV. Béla király agyagban meg- mintázott szobrát szemlélgetjük és szakvéleményezzük. A dunaújvárosi szobrász vékony, fejét az égre emelő, különös figurát formált meg, amely nem hős-király, s nem történelmi idézetekkel terhelt, konvencionális uralkodó-alak, hanem szikár, átszellemült, ideges jelenség. Az oldalnézet tárja fel, hogy a test megfeszül, mint egy íj: roppant feszültséggel telített. Miként a szakértők, a megrendelők, az egerszegi városi tiszt- és tisztségviselők is maradéktalanul elégedettek a tervvel: indulhat az öntödébe.
 

Január 27, hétfő

Valószínűleg két nyilvántartásuk van: Kiss János alt. u. 59., és Kiss János altáborn. u. 59. címre is kapok egy új formátumú, új szerkesztési elveket tanúsító Magyar Műhelyt. Mindkét borítékon azonos, hogy a NYOMTATVÁNY felirat áthúzva, és aláírva kézzel: Nyomtatott füzet. Az egyik, de csak az egyik friss példányban csekk lapul, a hétszáz forintos előfizetési díj feladására ösztökélvén. Kitöltöm a blankettát és a közlemény-rovatba nagy, nyomtatott betűkkel beírom: DE AZTÁN KÜLDJÉK ÁM! Vagyis ez így - a két küldemény és a viszontküldemény - egy mű lett. Vagy csak egy (magyar) mű-hely.
 

Január 28-29, kedd-szerda

Tatabánya, a hajdani XV-ös akna, Hangfürdő: a Lois Viktor - tavaly ősszel meg- nyitott - szoborgyűjteményét bemutató televíziós filmet forgatjuk. Az elhagyatott öltöző- és fürdőépületben, a szobrok új otthonában mérhetetlenül hideg van. Míg a riportot rögzítjük, a lámpák fényében látszik a művész lehelete; beszél tatabányai gyermekkoráról, a bányavárosi pályakezdéséről, a bánhidai Beteg Szamár Galériá- ról, az 1982-es Szentendrére költözéséről, majd a hangszerszobor-gyűjtemény keletkezéséről és vándorútjáról, a Velencei Biennáléról, s a művek Tatabányára való visszakerüléséről. Felvázolja a terveket is, hogy a nyári hónapokban szobrászati- zenei alkotótelep, fesztivál lesz a Hangfürdő vonzáskörzetében. Aztán amíg a stáb a totálok bevilágításával és felvételével bajlódik, el-elmenekülünk a másik épületben berendezett melegedőbe. Viktor ott mesél hajdani, a hetvenes évek végén kimunkált Városkapu tervéről, amelyet Tatabánya emlékműveként szeretett volna megvaló- sítani végtelenített pályán körbe-körbejáró csillékből, és a kilencvenes évek első felében készült Szárnyalógépről, amely a Turult helyettesítette volna az üresen maradt talapzaton a rekonstrukció alatt. No persze, az ötlet csak ötlet maradt. Én viszont ma is hitelesebb műként üdvözölném a város fölötti sziklákon a hatalmas vastraverzekből összeállított Lois-konstrukciót, mint a plasztikailag meghamisított, durván átszabott-derekonstruált Donáth-féle madarat.
 

Január 30, csütörtök

Megkezdem a Képző- és Iparművészeti Lektorátus által kezdeményezett országos emlékműfelmérésre visszaérkezett kérdőívek feldolgozását. Az összegző jellegű számbavétel célja a közelmúlt változásainak - általános konzekvenciák megvonására alkalmas - regisztrálása: az új emlékművek, emlékjelek, szobrok felállításáról, a régiek bontásáról, áthelyezéséről 1990 óta önállóan dönthetnek az önkormányzatok, ezért a történéseket csak helyben dokumentálták - ha éppen dokumentálták -, összegző nyilvántartás nem létezik. A hatalmas papírhegytől kissé megrettenve úgy döntök, hogy mintavétel gyanánt egy megyét, Komárom-Esztergomot próbálom analizálni. Gyorsan kiderül, hogy a megyei települések mintegy fele nem küldte vissza jelentését - a részvételi arány is következtetések megvonását indukálhatja. A városok közül csupán Oroszlány és Kisbér nem reagált. A legfontosabb - már a tájékozódó jellegű áttekintés révén megállapítható - tanulság az, hogy érdekes módon az 1989-90 előtt állított emlékművek alig-alig mozdultak el helyükről - persze Lenin tatabányai monumentuma, néhány szovjet hősi, felszabadulási emlékmű visszavonulásra kényszerült -, s mint országszerte, itt is a II. világhá- borúra és az 1956-ra emlékező-emlékeztető köztéri objektumok születtek a legnagyobb számban. Együttesükben már-már elenyésző számúnak ítélhető a művészi igényű munka: általában emléktáblák, emlékoszlopok, emlékkövek kerültek a települések központjába és temetőibe, és természetesen kopjafák. Komárom- Esztergom megyében (is) feltartóztathatatlan a kopjafa-őrület: az ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilences forradalom és szabadságharc, az első és a második világháború, az 1956-os forradalom, a hősök és az áldozatok, valamint egy-egy kiemelkedő történelmi jelentőségű személyiség alakjának megidézésére is alkalmasnak találtatik ez a fából faragott sírjel. Félő azonban, hogy ha ennyi mindent jelenthet, akkor már nem jelent semmi; valószínűleg csak lusta megszokásból állítják, állíttatják e szabványmementókat.
 

Február 6, csütörtök

Heritesz Gábor szobrászművész kiállításának megnyitója a Csepel Galériában. E tárlattal egy több mint két évtizedes szobrászi munkásság utolsó szakaszának termése tárul fel: Heritesz Gábor a hatvanas-hetvenes évtizedforduló óta jelentkezik alkotásaival, és a nyolcvanas évektől különösen aktív részvétele művészeti életünkben. Önálló bemutatkozásai sorában a legjelentősebbnek az 1995-ös Vigadó Galéria-beli minősíthető. Most Csepelen a remek következetességgel épülő életmű megelőző alkotóperiódusokhoz szervesen ízesülő munkáit láthattuk. A konstruktív szellemiségű, a rend- és rendszerközpontú, a geometrikus és minimalista törekvésekhez vonzódó és kapcsolódó Heritesz-művek a század- és ezredvég korszellemének autentikus szobrászati vetületei, objektumai; szűkszavú, mély értelmű műtárgyösszegzések. A krómacélból és rézlemezből nagy precizitással megformált egyenlő szárú, derékszögű háromszög-kompozíciók csúcsa mindig felfelé mutat, s a tiszta befoglaló forma higgadt közegében sok minden megtörténhet és megtörténik: kiemelkedések és visszahúzódások, rárakódások és átfedések válaszolgatnak egymásnak, s a méretekben, arányokban, ritmusokban, felülethiányokban utalásmozzanatok manifesztálódnak, egyszersmind dekoratív szándékok öltenek testet. A művész tántoríthatatlan következetességgel küzd a világos képletek megtalálásáért, az áttekinthető rendszer megteremtéséért, a szikár kijelentések megfogalmazásáért, és amikor megleli a formát, megteremti a közeget, kidolgozza a nyelvet, kifejezéssé érleli a gondolatot, kétségbeesetten kényszerül szembesülni művével, amely bonyolult rétegzettségű, ezernyi részletelemből épül fel, utalások és áttételek rengetegébe vezérel, s ráció- és emóciózuhatagban tündököl.
 

Február 12, szerda

Tatabányára, majd a Tatabányai Alkotóművészeiért Alapítvány képviselőivel Tatára utazom; meg kell néznünk a vételre felajánlott Dobroszláv-képeket és -rekvizítu- mokat. A kocsiban még reménykedem a misszió sikerében, de aztán amikor egy Kossuth téri lakásban elénk tárja kincseit a tulajdonos, minden illúzióm szertefoszlik: egy Dobroszláv-akvarell felnagyított olaj-másolatát (a hamisítvány kifejezést nem használhatjuk ebben az esetben, mert az már művészi szintet jelöl), és egy semmit- mondó portrét, amely önarcképként szerepel. A gyenge mázolmányon ábrázolt középkorú férfi úgy hasonlít a tíz esztendeje elhunyt tatai festőművészre, mint ahogy én - vagyis sehogy. Így természetesen megkérdőjeleződik a festőszer- számok, állványok, dobozok eredetisége is. Gyorsan távozunk. Az alapítvány vagyona érintetlen maradt.
 

Február 13, csütörtök

Az újságokat lapozgatva egyre inkább megérlelődik bennem a gondolat: elérkezett a pillanat, hogy a magyar művészeti élet állóvizét felkavarandó a Káprázat Szalon Igazgatósága szabad beadású, retrospektív kiállítást rendezzen Kétség címmel, pályázati rendszerben. A tárlatra bárki beadhatja hamisnak vélt, vagy biztosan hamisnak tudott Kassák-képét. A kétségbevonhatatlanul kétes eredetű, nyilván- valóan ügyetlen másolatok mellett a rendezők szívesen várják mind a köz-, mind a magángyűjteményekben féltve őrzött azon Kassák-ál-főműveket, amelyek kapcsán még csak parányi gyanú merült fel, hogy nem eredeti. (Az Igazgatóság előszeretettel fogadja a művek hamis voltát igazoló - esetleg hamis - szakértői jelentéseket is.) A pályázók ne feledjék: az erőfeszítések csak akkor kecseg- tethetnek némi sikerrel, ha mindenki teljes nyíltsággal, feltétlen bizalommal fordul hamis képe felé.
 

Február 14, péntek, délután és este

Megnézek egy rendezés alatt álló kiállítási anyagot a Pest-centerben, ahol Almásy Aladár grafikus- és festőművésszel találkozom. Bár számtalanszor összefuthattunk volna - tárlatokon, megnyitókon, művészeti rendezvényeken - tizenöt éve mégsem beszélgettünk. Most rögtön felidézzük a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának közös élményeit és emlékeit, s a tragikusan fiatalon elhunyt közös barátunk, Neuberger Róbert alakját. Aztán persze szóba kerülnek napjaink művészeti közállapotainak feszültséggócai is. Almásy szenvedélyesen, felháborodottan taglalja a "mű-szemét" gátlástalan térnyerését és favorizálását a kiállítótermekben és a múzeumi gyűjteményekben. Aztán megnézzük a munkákat, amelyek közül kiemelkedik a Szent Ágoston fahipnózisa című litográfia. A szürreális Almásy- látomásra visszagondolva este fellapozom - az állandó rohanás, a kapkodás az oka, hogy nem az eredeti szövegeket - a Szent Ágoston esztétikai nézeteit összefoglaló lexikonszócikket, és nyugtázom: elmélkedéseinek kései szakaszában egyre türelmetlenebbül nyilatkozott a művészetek ellen. Kijelentette példának okáért, hogy a költészet és a festészet "pazar hazugság", ám nem vetette el teljesen a reményt, mondván: a művészet a viszonylag ártalmatlan hazugságok közé sorolandó, sőt, a művészet éppen a valótlanságok miatt igaz, hiszen a művész akkor is igazi művész, ha hazugságokat talál ki. Eltűnődöm, hogy mit kezdjünk akkor a művészetről szóló kommentárokkal, értelmezési kísérletekkel, amelyek így már a hatványozott hazugságok körébe utalandók, s korántsem minősíthetők ártalmatlan tényezőknek?
 

Február 14, péntek, késődélután

Új Művészet-est a Vigadó Galériában: a megújult lap első dupla számának bemutatása. A folyóirat - amelynek elődje a hatvanas évektől Művészet címmel jelent meg, s amely 1990 ősze óta Új Művészetként jelzi, hogy az előzményektől szakmailag és szellemileg függetlenül tevékenykedik - most nagyobb formátumú lett mint korábban volt, és változott a tipográfia, a tördelés is. A szerkesztők névsora, a szerzőgárda változatlan maradt. A címlap január-februári hónapokat és 1. számot jelöl - így ellentmondás merül fel a dupla számot illetően -, de majd a következő megjelenés fényt derít a számozási metódusra. Az igényesen kivitelezett, szép nyomdai arculattal - és rengeteg szöveghibával, elírással - napvilágot látott lap legnagyobb problémája a hosszú átfutási idő és a szeszélyes megjelenés: a tavaly december első napjaiban megjelent 12-es szám után csaknem három hónap telt el, míg e január-februári az utcára került. Az esten ünnepi aktus részesei is vagyunk: az Új Művészet 1996-os díját - a legértékesebb publikációért - Sturcz János, egykori évfolyamtársam kapta, a kortárs amerikai művészeti jelenségeket feltérképező tanulmányfüzéréért, amely valóban az elmúlt év jelentős szakmai teljesítménye volt.
 

Február 17, hétfő

Valami pályázatbeadási határidő közeledhet, mert napok óta szinte egyfolytában csörög a telefon, mindenki ajánlást kér, szakmai indokokkal és szakértői véle- ményekkel alátámasztandó anyagi támogatási igényét, amelyet kiállítások meg- rendezésére, katalógus kiadására, szerszámvásárlásra hivatkozva ad be. Szorgal- masan gépelek: melegen ajánlom többek között az esztergomi pasztellbiennálé, a nagyatádi, öt pályázati témaként versenybe induló faszobrászati programok, a dunaújvárosi Modern Művészeti Alapítvány katalógusa, a Bartók 32 Galéria művészeti kiadványai, Dévényi Mónika festő- és Chesslay György szobrászművész tervének megvalósítását. Egy telefon, egy ajánlás. Körülbelül a huszonharmadik fogalmazványnál járhatok, amikor rádöbbenek, hogy gátlástalan működésem veszély- és konfliktushelyzetet gerjeszt: a kuratórium előtt sok-sok wehneri ajánlással beérkezett és támogatott pályázat versenyez majd egymás mellett és egymás ellen, s az egyik wehneri ajánlású a másik wehneri ajánlású kérvényt üti el az anyagi támogatás lehetőségétől. Így ellenségévé válok azon művészeknek is, akiket segíteni szeretnék. Eme helyzet fokozódásával - az ajánlatok végérvényesen és teljességgel kioltják egymást - a kuratórium már nem tudja áttekinteni a szituá- ciót, megzavarodik és lemond, s mert a jelenség tovagyűrűzik, lassan-lassan megbénul a pályázati rendszer, fokozatosan megszűnik a művészeti élet. Akkor majd nem kell több ajánlást se írnom.
 

Február 18, kedd

Tegnap este Prutkay Péter fészekrajzoló grafikusművész tartóztatott fel egy pillanatra és kért meg: küldjek egy mondatot. Egész nap azon töprengek, hogy melyiket küldjem a sok közül.