1996 december 19, csütörtök A művészek társaságában alig néhány
érdeklődő lézeng a Vigadó Galériában a Tizenkilencen a Vajda Lajos Stúdióból
című kiállítás megnyitóján: már a szentendrei progresszió művészeinek,
műveinek is tovatűnt a régi, egykor ellenállhatatlan vonzereje. Az elegáns
belvárosi galériában tompulnak a nyersebb effektusok; itt túlságosan sterilek
a körülmények, fehér a fal, puha a padlószőnyeg, fülledt a meleg - ez a
környezet bizony nem a szentendrei Péter-Pál utcai pincegaléria közegét
idézi. Ezúttal nincs szenzáció, nincs balhé, nincs betiltott mű, nincs
megrökönyödésre késztető munka, vagy csak minden és mindenki - a mű, a
szituáció, az alkotó és a befogadó is - megfáradt volna? Ezen a megnyitón
nincs akció, nincs performance, nincs zene sem; csak Novotny Tihamér szenvedtetően
hosszú és hallatlanul unalmas megnyitószövege. Novotny már nem először
téveszti össze a kiállítás-megnyitó rövid aktusát a hosszadalmas tudományos
felolvasóüléssel, nem csodálható hát, hogy monoton előadásának tizenötödik
percétől a tisztelt közönség a büféasztal felé kezd araszolni, és csendes
társalgásba, pogácsa- és vörösborfogyasztásba kezd. Lóska Lajossal beszélgetek
a Vigadó Galéria egyre aggasztóbb, megszűnéssel fenyegető helyzetéről -
időközben az előadó csak-csak felhagyott az érdektelen deklarációval -
amikor egy fontoskodó, ámde csinos, fiatal hölgy lép hozzánk, és valamelyik
tévétársaságra hivatkozva megkérdezi: melyik művésszel lenne érdemes interjút
csinálni? Meglehetősen komolyan figyelmeztetem: a riportok, a beszélgetések
ideje véglegesen lezárult, a kiáltványok beolvasásának korszakát éljük,
ha nem vette volna észre. Ezen mintha elgondolkozott volna.
december 20, péntek Szakértő vagyok a budavári labirintus
szobrászati pályázatának zsürijében: a budai Várban, a Mátyás templomtól
a Dísz térig húzódó negyed alatti, összefüggő, hatalmas pincerendszert
- folyosók, kiteresedések, beugrók, termek és teremsorok, lépcsők bonyolult
láncolatát - egy vállalkozói csoport látványos történelmi labirintussá
szeretné alakítani, s terveik szerint az eszközök elsősorban szobrászatiak
lennének. A tíz meghívott művész közül kettő már menet közben visszalépett,
s további három nem érkezett meg pályaművével: a feladat korántsem ítélhető
egyszerűnek, de annál nagyobb lehetőségeket rejt magában. Egy amatőr próbálkozás
- a számomra ismeretlen Kiss Zoltán festőművész formakultúramentes pályaműve
- mellett Balás Eszter csupán egy részterület megoldásával - egy lépcsősor
berendezésével - foglalkozott, míg Paulikovics Iván hagyományos, történelmi
alakokat megidéző figuraegyütteseket tervezett. E Paulikovics-tervet is
megvalósításra javasoltuk, de a kiemelkedő jelentőségű alkotáslehetőségként,
kitűnő tervként Kecskeméti Sándor keramikusművész és alkotótársainak elképzelését
ítéltük meg: modelljeik, leírásaik, részletkidolgozásaik révén kerámiából
és üvegből gyönyörű, egyszerre a valóságra utaló és meseszerű jelenetek
formálódtak, s a nyomasztó környezetben - párás levegő, szürke falak, durva
felületek - sziporkázó, a régmúlt történelmi periódusaihoz kötődő, de azt
mégis a napjainkhoz emelő együtteseket teremtettek. A megrendelő döntése
néhány héten belül várható - nagyon kíváncsi vagyok választásukra. A konzultáció
végén az amatőrnek ítélt pályamunka alkotója, Kiss Zoltán felháborodottan
kéri számon: milyen meggondolás alapján ítéltem dilettánsnak munkáját?
Határozottan emlékeztetem arra, hogy nem dilettáns, hanem amatőr volt a
minősítés.
1997 január 2, csütörtök Telefonon felhívom Dévényi Istvánt,
a Magyar Nemzeti Galéria jelenkori gyűjteményének osztályvezetőjét, hogy
a Magyar Televízió képzőművészeti szerkesztőségének felkérésére január
20-ra szeretnénk elkészíteni egy kisfilmet arról, hogy a Kortárs Művészeti
Múzeum, a kilencvenes évek művészetének budavári gyűjteménye megnyitása
milyen váratlan szituációt teremtett a közelmúlt művészetének múzeumi feldolgozásában.
A produkció azt tisztázná, hogy mi a Magyar Nemzeti Galéria feladata a
20. századi magyar művészet gyűjtése és bemutatása vonatkozásában, és az
új helyzetben milyen lehetőségei nyílnak a több évtizede gyűjtött modern
anyag kiállításon való feltárásában. Dévényi István a rövid határidőre
és a felkorbácsolt szakmai kedélyekre, a még tisztázatlan helyzetre hivatkozva
azt szeretné, ha nem foglalkozna a televízió az üggyel, illetve semmiképpen
sem tartaná szerencsésnek a Magyar Nemzeti Galéria szerepeltetését. Mondom,
hogy akkor az 1945 és 1989 közötti művészet feldolgozásának, bemutatásának
kérdése a téma. Dévényi azt válaszolja, hogy most készítik elő e periódus
kiállítását, amely remélhetően a közeljövőben megnyitásra kerülhet. Mondom,
hogy ez igencsak időszerű, mert jelenleg az 1920-as évek végéig láthatók
a magyar művészet alkotásai a galériában. Mondja, hogy a harmadik emeleten
ott a további időszakok emlékanyaga is. Mondom, hogy az már elég régen
zárva van, olyan, mintha nem is lenne. Mondja, mert hogy nincs teremőr.
Mondom, hogy talán mert a teremőrök valahol máshol őrzik a termeket. Mondja:
minél több helyen zajlik a gyűjtés, annál jobb a magyar művészetnek, minél
több múzeum van, annál több az esélye a kortárs képzőművészetnek. Mondom,
hogy szakmai szempontból azért ez nem ítélhető meg ilyen nagyvonalúan:
valamilyen koncepcióra csak-csak szükség lenne. Mondja: nem szabad bolygatni
ezt az ügyet amíg a koncepciókialakítás zajlik. Mondom: arról viszont nem
érdemes filmet csinálni, hogy ne bolygassuk. Ebben aztán egyetértünk. Így
hát lefújom a produkciót, pedig már kétoldalnyi kérdést feljegyeztem, és
a produkció címét is kitaláltam: Szegény magyar művészet. Nem a
legjobban indul ez az év.
január 3, péntek Thury Levente keramikusművész invitálására
a Dohány utcai zsinagóga nemrégiben felújított épületébe megyek: a Wesselényi
utcai szárnyban, a Zsidó Múzeum emeleti, tetővilágítású termeiben kiállítást
rendeznek a múzeum műtárgyaiból és kortárs művészek alkotásaiból. A falnak
támasztva rengeteg kép, s az utolsó teremben plasztikák: egy kitűnő Maróti
Géza-portré mellett vörösmárvány Spangher-szobor áll — amelyről érdekes
módon Andrási Gábor 1987-es, az ismeretlen művész munkásságát feltáró tanulmánya
nem tesz említést —, és egy kétalakos, életnagyságú gipszkompozíció — két
vékony, ideges figura — magasodik, talapzatán B. T. 1959 jelzéssel. Thury
Levente megjegyzi, hogy a monogramot nem tudták feloldani, ezért megígérem,
hogy megpróbálom a rejtélyt kibogozni. Otthon lexikonokat lapozgatok, névmutatókat
böngészek, de csak egyetlen szobrászra akadok, akivel a B.T.-monogram kapcsolatba
hozható: a közelmúltban, a még alkotóereje teljében elhunyt Borbás Tiborra.
Beleolvasok az egyik Borbás-életrajzba: 1942-ben született, tehát 1959-ben
tizenhét éves, a Képző- és Iparművészeti Gimnázium növendéke volt. A vállalkozás
egy művészeti gimnáziumi tanuló életkorához viszonyítva nagynak tűnik,
de a szenvedélyes alakformálás, a heroikus hangvétel miatt a mű mégiscsak
Borbás korai munkásságához köthető. Este Thury Levente telefonál: ő Borbásra
tippel. Mondom, hogy én is őt gyanítom alkotónak, de fiatalkori műről lévén
szó, még kellenének további adatok. Ismét egy szobrász, akinek életműve
feldolgozásra vár: Borbás Tibor a hatvanas évektől rendkívül aktív alkotója
volt művészetünknek, különösen köztéri működése számottevő — Tatán Öreg
halász című mészkőszobra a tóparton áll —, s az idő múlásával az oeuvre
számbavétele egyre nehezebb lesz.
január 4-5, szombat-vasárnap Csendes hétvége: a nagyatádi faszobrászati
alkotótelepről tervezett kiadvány egyik tanulmányán dolgozom. A húsz esztendős
múltra visszatekintő műhely mintegy száz alkotása szakmai körökben is alig-alig
ismert, analizálatlan, jóllehet számos kitűnő magyar és külföldi szobrász
jelentős műve született itt: ezúttal Berczeller Rezső és Bencsik István,
Martyn Ferenc és Vilt Tibor, Deim Pál, a japán Issei Amemiya és a finn
Marja Liisa Mäki Penttila nevét, nagyatádi munkálkodását emelném ki. A
művek sorában számos megszületett és elpusztult: a fa nem bírja évtizedekig
a szabadtéri elhelyezést, a szélsőséges időjárásváltozásokat: a csapadék,
a fagy, a napsütés hatására sok alkotás az enyészeté lett. Napjainkban
már csak a fotódokumentáció őrzi sok monumentális kompozíció egykori megjelenését,
a nagyatádi szoborpark természeti közegébe való illeszkedését. Nagyatád
legnagyobb dilemmája ez: a konzerválási kísérletek és próbálkozások alig-alig
vezettek sikerre. Vagyis egyetlen lehetőség az egész emlékanyagot úgy értékelni
és értelmezni, mint egy olyan komplex műalkotást, amelynek önálló története
van, amelyben vannak állandó és változó, keletkező és megszűnő alkotóelemek.
Vagyis a dokumentátorok felelőssége a legnagyobb: folyamatosan regisztrálni
kell a változásokat, a keletkező, az eltűnő munkákat. A dokumentátorok
lennének korszakunk legfontosabb művészei?
január 8, szerda Kolléganőm, Sós Katalin telefonál —
aki jól ismerte: hosszú évekig együtt dolgozott Borbás Tibor szobrászművésszel
—, hogy a B.T. monogrammal jelölt kompozíció nem lehet Borbás-mű, mert
e művészt eredetileg Kertésznek hívták, a Borbás-művésznevet csak később
vette fel. Hogy pontosan mikor, azt nem tudja. Így továbbra is bizonytalanságban
lebeg a probléma.
január 9, csütörtök A képek élni kezdik öntörvényű, az életmű
és a múló idő által meghatározott életüket. Turányi Sándor hív Esztergomból,
hogy eladásra kínálják Kollár György Jelek című, nagyméretű olajképét,
mi lehet az ára? Mondom, amit ilyenkor mondani szoktam: bármi, amiben az
eladó és a vevő megegyezik. Végül kiböki: nyolcvan-százezer forint körüli
összeg lenne a vételár. Mondom, hogy ez teljesen reális. A kagylót a helyére
téve a könyvespolchoz lépek, és leemelem az 1993-as emlékkiállítás alkalmából
megjelent kismonográfiát, de a Jelek reprodukciója a kis könyvben
nem szerepel. A Kollár-életrajz utolsó sorára pillantok: a tehetséges esztergomi
festő öt éve, március 25-én halt meg.
január 10, péntek A Budapest Art Expo Alapítvány Kuratóriuma
postai nyomtatvány-küldeményben értesít, hogy 1997 márciusában a Műcsarnokban
rendezi meg a hetedik budapesti művészeti vásárt. Kereskedelmi jellegű,
alapvetően gazdasági célzatú, piac- és nyereségorientált akcióról lévén
szó ezennel, ezúton határozottan tiltakozom az ellen, hogy az adófizetők
pénzéből fenntartott és működtetett reprezentatív, kiemelt jelentőségű
nemzeti művészeti intézményben rendezzék meg a meglehetősen vegyes színvonalúnak
ígérkező Budapest Art Expot. Az egy évvel ezelőtt lebo- nyolított vásárvárosi
művészeti vásár katalógusában dr. Magyar Bálint művelődési és közoktatási
miniszter az alábbiakat szögezte le: "Egy, sőt két évtized is kell ahhoz,
mire kialakul a polgári demokráciákban jól ismert szereposztás, melynek
minden résztvevője - a művész, a galériás, a nonprofit kiállítóhely, a
múzeum, a magán- és állami mecenatúra - pontosan azt a feladatot látja
el, amelyet a piac- gazdaság követelményei diktálnak. Nálunk sok még az
átfedés és a szerepzavar." Nos, ha így van - és ha ilyen pontos a helyzetelemzés
- miért nem tesznek az átfedések és a szerepzavarok ellen, miért nem tisztázzák
a helyzetet? Mit keres az üzlet a nonprofit kiállítóteremben? Arra gondolok:
a rendszerváltás lényeges, legfontosabb oka nem a hazugságokra alapozott
társadalom megszüntetése volt, hanem egészen egyszerűen csak új hazugságokra
volt már szükség.
január 11, szombat György Péter eszmefuttatását olvasom
a Népszabadságban, amelyben a magyar művészeti életet szétziláló
ügyekről értekezik: a szövetség, a szövetségek létének, jelentőségének
megkérdőjelezéséről és a Műcsarnok működéséről, a szövetségbe tömörült
művészek kiállítási lehetőségeiről. A Budapest Art Exporól érdekes módon
nem esik szó, de a szerző szentel egy félmondatot munkahelyemnek is: a
kiváló esztéta úgy ítéli meg, hogy a Képző- és Iparművészeti Lektorátus
valamilyen rejtélyes okból működhet napjainkban. Ez is egy tájékozatlanságból
eredő, vagy talán egészen egyszerűen elvakultsággal fogalmazott megállapítás.
Miért nem tájékozódik, miért nem tesz föl illetékes fórumokon kérdéseket
a korszak művészeti történéseivel foglalkozó szakember arról, hogy mivel
foglalkozik a kulturális kormányzat ezen intézménye? Miért nem tudja azt,
hogy a lektorátus 1989-90 óta szakintézményként tevékenykedik országos
hatókörrel, és mint ilyen, a kortárs művészeti élet egyetlen szakmai szervezete,
amely a művészeti ösztöndíjakat gondozza, amely szakvéleményezi a köztéri
produkciókat, amely felkérésre országos művészeti rendezvényeket szervez,
pályázatokat ír ki, és dokumentál, feldolgoz. Dokumentálja többek között
azt, hogy művészeti kérdésekben a Népszabadság publicistája még
1997-ben is gátlástalanul félretájékoztat.
január 12, vasárnap, délelőtt A komáromi Ráfael Győző Viktor-emlékkiállítás
utójátékaként meglátogatom dr. N. E. özvegyét, akivel a megnyitón találkoztam,
és aki nagyon kedvesen meghívott magángyűjteménye megtekintésére. A budai
lakás falain mindenütt képek: Ráfael-vásznak és -rajzok, Márffy Ödön-festmények
és Gadányi Jenő-grafikák. Mint megtudom, dr. N. E. kitűnő kapcsolatban,
barátságban volt Ráfael Győző Viktorral, és műterméből rendszeresen vásárolt
alkotásokat, így csaknem minden korszakból szerepel a gyűjteményben mű.
A rangos munkákat felsorakoztató kollekcióból akár egy emlékkiállítás is
megrendezhető lenne. A Márffyk és Gadányik remek kiegészítő elemek: BÁV-árverésekről
kerültek a gyűjteménybe. A képek mellett áttanulmányozhatom a Ráfaelre
vonatkozó dokumentumokat is; a festő munkásságával kapcsolatos kiadványokat,
kritikákat, leveleket. A néni — minden mozdulatából, megnyilatkozásából
ez sugárzik — bensőséges, meghitt viszonyban él a képekkel, és csak azért
aggódik, hogy mi lesz a gyűjtemény sorsa halála után? Megnyugtatom, hogy
a képek szét fognak szóródni, magán- és közgyűjtemények megbecsült darabjai
lesznek — mert kitűnő, a század második felének művészetét reprezentáló
munkák. De az sem lenne nagy baj, ha együtt maradna a kollekció: Komárom
városának új múzeumában tudomásom szerint még nincsenek Ráfael-képek.
január 12, vasárnap, délután Levelek, válaszok állandó partnereimnek;
Bodri Ferenc esztergomi irodalom- történésznek, Cukor György törökbálinti
költőnek és György Csaba Borgó Százhalombattán élő festőművésznek. Bodri
úrral már több mint húsz éves, még a tatai periódus óta rendszeres a levélváltás,
Cukor költő urammal a nyolcvanas évek eleje, Borgó úrral néhány éve levelezünk
felvetve, megbeszélve az aktuális problémákat, meg-megtárgyalva kérdéseket,
vagy csak egyszerűen beszámolván egymásnak az eseményekről, történésekről.
György Csaba Borgó festőművész úr - akinek legújabb képei a Vigadó Galériában
rendezett Vajda Lajos Stúdió-kiállításon függtek - egyben a százhalombattai
öregfiúk kosárlabdacsapatának oszlopos tagja is - alaptörvény: puhán kell
leérkezni -, és talán e fontos mozzanatból ered azon meggyőződésem, hogy
szimmetrikus felépítésű képeinek kompozicionális, rejtett rendezőelve a
kosárlabdapálya alaprajza. Borgó úr az elvont, nonfiguratív képeiben, illetve
képcímeiben gyakran idézi meg szövegeimet, illetve az emlékezetesebb nézéseket
rögzítő irodalmi feldolgozásaimat (Fót-Szentendre viszonylat). Most a legújabb
képcímutalás szerény viszonzásaként a soron következő levél kíséretében
egy kosárlabda témájú szöveget indítok el Százhalombatta felé:
MEGÉRDEMELT GYŐZELEM Mint normális esetben mindig, felvonulnak
a pályára a csapatok, a középen álló bíró körbepillant - társa az oldalvonalnál
bólint - minden rendben, feldobja hát a kosárlapdát, sípjába fúj. A lapda
ott fönt, az ominózus legmagasabb ponton megáll. És ebben a pillanatban
a két csapat játékosai - tehát a tíz fő, és a padon a cserejátékosok is
- megmerevednek, kétszer húsz percnyi időtartamra mozdulatlanná válnak:
fejben játsszák le a mérkőzést. A játékvezetők sem futkároznak hiába, korrekt
módon követik a lapda útját, alig akad téves ítélet. (Félidőben kis lazítás,
frissítők, taktikai tanácsok.) A végén a győztes csapat játékosai diadalittasan
(és csapzottan), a vesztesé lehorgasztott fejjel (nemkülönben csapzottan)
vonulnak az öltözőbe. Ám minden sportembert elégedettséggel tölt el a fáradtsággal
kevert zavaros tudat: nehéz, küzdelmes, izgalmas, nagy taktikai csatát
hozó meccs volt.
január 14, kedd Tóth Sándor textiltervező iparművész
érkezik, hóna alatt egy nagy könyvvel: Németországból hozta a 20. század
építészetét összefoglaló vaskos, gazdagon illusztrált kiadványt. Peter
Gössel és Gabriele Leuthäuser 1994-es kiadású, a Benedikt Taschen gondozásában
megjelent albumát átlapozva persze rögtön a magyar építészeket keresem,
de csak Breuer Marcel szerepel egy felsorolásban. Csillapítgatom magam:
az építészetben, az építészeti irodalomban nem vagyok annyira tájékozott,
hogy megítélhessem: a szerzők hatalmas tévedése, hogy meg sem említik -
példának okáért - Lechner Ödönt, vagy olyannyira provinciális és jelentéktelen
a világ építészetéhez mérten a magyarországi, hogy teljesen jogos a mellőzöttség?
január 17, péntek Írok egy performance-forgatókönyvet a visszatartásról. Meg leírok még egy mondatot, amivel nem tudom pontosan mi lesz, de valószínűleg így marad, ahogy van: állandóan vonatpótló autóbuszon utazni |