Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 3.sz.
Wehner Tibor
Kíméletlen Művészeti Napló
 

1996 december 19, csütörtök

A művészek társaságában alig néhány érdeklődő lézeng a Vigadó Galériában a Tizenkilencen a Vajda Lajos Stúdióból című kiállítás megnyitóján: már a szentendrei progresszió művészeinek, műveinek is tovatűnt a régi, egykor ellenállhatatlan vonzereje. Az elegáns belvárosi galériában tompulnak a nyersebb effektusok; itt túlságosan sterilek a körülmények, fehér a fal, puha a padlószőnyeg, fülledt a meleg - ez a környezet bizony nem a szentendrei Péter-Pál utcai pincegaléria közegét idézi. Ezúttal nincs szenzáció, nincs balhé, nincs betiltott mű, nincs megrökönyödésre késztető munka, vagy csak minden és mindenki - a mű, a szituáció, az alkotó és a befogadó is - megfáradt volna? Ezen a megnyitón nincs akció, nincs performance, nincs zene sem; csak Novotny Tihamér szenvedtetően hosszú és hallatlanul unalmas megnyitószövege. Novotny már nem először téveszti össze a kiállítás-megnyitó rövid aktusát a hosszadalmas tudományos felolvasóüléssel, nem csodálható hát, hogy monoton előadásának tizenötödik percétől a tisztelt közönség a büféasztal felé kezd araszolni, és csendes társalgásba, pogácsa- és vörösborfogyasztásba kezd. Lóska Lajossal beszélgetek a Vigadó Galéria egyre aggasztóbb, megszűnéssel fenyegető helyzetéről - időközben az előadó csak-csak felhagyott az érdektelen deklarációval - amikor egy fontoskodó, ámde csinos, fiatal hölgy lép hozzánk, és valamelyik tévétársaságra hivatkozva megkérdezi: melyik művésszel lenne érdemes interjút csinálni? Meglehetősen komolyan figyelmeztetem: a riportok, a beszélgetések ideje véglegesen lezárult, a kiáltványok beolvasásának korszakát éljük, ha nem vette volna észre. Ezen mintha elgondolkozott volna.
 

december 20, péntek

Szakértő vagyok a budavári labirintus szobrászati pályázatának zsürijében: a budai Várban, a Mátyás templomtól a Dísz térig húzódó negyed alatti, összefüggő, hatalmas pincerendszert - folyosók, kiteresedések, beugrók, termek és teremsorok, lépcsők bonyolult láncolatát - egy vállalkozói csoport látványos történelmi labirintussá szeretné alakítani, s terveik szerint az eszközök elsősorban szobrászatiak lennének. A tíz meghívott művész közül kettő már menet közben visszalépett, s további három nem érkezett meg pályaművével: a feladat korántsem ítélhető egyszerűnek, de annál nagyobb lehetőségeket rejt magában. Egy amatőr próbálkozás - a számomra ismeretlen Kiss Zoltán festőművész formakultúramentes pályaműve - mellett Balás Eszter csupán egy részterület megoldásával - egy lépcsősor berendezésével - foglalkozott, míg Paulikovics Iván hagyományos, történelmi alakokat megidéző figuraegyütteseket tervezett. E Paulikovics-tervet is megvalósításra javasoltuk, de a kiemelkedő jelentőségű alkotáslehetőségként, kitűnő tervként Kecskeméti Sándor keramikusművész és alkotótársainak elképzelését ítéltük meg: modelljeik, leírásaik, részletkidolgozásaik révén kerámiából és üvegből gyönyörű, egyszerre a valóságra utaló és meseszerű jelenetek formálódtak, s a nyomasztó környezetben - párás levegő, szürke falak, durva felületek - sziporkázó, a régmúlt történelmi periódusaihoz kötődő, de azt mégis a napjainkhoz emelő együtteseket teremtettek. A megrendelő döntése néhány héten belül várható - nagyon kíváncsi vagyok választásukra. A konzultáció végén az amatőrnek ítélt pályamunka alkotója, Kiss Zoltán felháborodottan kéri számon: milyen meggondolás alapján ítéltem dilettánsnak munkáját? Határozottan emlékeztetem arra, hogy nem dilettáns, hanem amatőr volt a minősítés.
 

1997 január 2, csütörtök

Telefonon felhívom Dévényi Istvánt, a Magyar Nemzeti Galéria jelenkori gyűjteményének osztályvezetőjét, hogy a Magyar Televízió képzőművészeti szerkesztőségének felkérésére január 20-ra szeretnénk elkészíteni egy kisfilmet arról, hogy a Kortárs Művészeti Múzeum, a kilencvenes évek művészetének budavári gyűjteménye megnyitása milyen váratlan szituációt teremtett a közelmúlt művészetének múzeumi feldolgozásában. A produkció azt tisztázná, hogy mi a Magyar Nemzeti Galéria feladata a 20. századi magyar művészet gyűjtése és bemutatása vonatkozásában, és az új helyzetben milyen lehetőségei nyílnak a több évtizede gyűjtött modern anyag kiállításon való feltárásában. Dévényi István a rövid határidőre és a felkorbácsolt szakmai kedélyekre, a még tisztázatlan helyzetre hivatkozva azt szeretné, ha nem foglalkozna a televízió az üggyel, illetve semmiképpen sem tartaná szerencsésnek a Magyar Nemzeti Galéria szerepeltetését. Mondom, hogy akkor az 1945 és 1989 közötti művészet feldolgozásának, bemutatásának kérdése a téma. Dévényi azt válaszolja, hogy most készítik elő e periódus kiállítását, amely remélhetően a közeljövőben megnyitásra kerülhet. Mondom, hogy ez igencsak időszerű, mert jelenleg az 1920-as évek végéig láthatók a magyar művészet alkotásai a galériában. Mondja, hogy a harmadik emeleten ott a további időszakok emlékanyaga is. Mondom, hogy az már elég régen zárva van, olyan, mintha nem is lenne. Mondja, mert hogy nincs teremőr. Mondom, hogy talán mert a teremőrök valahol máshol őrzik a termeket. Mondja: minél több helyen zajlik a gyűjtés, annál jobb a magyar művészetnek, minél több múzeum van, annál több az esélye a kortárs képzőművészetnek. Mondom, hogy szakmai szempontból azért ez nem ítélhető meg ilyen nagyvonalúan: valamilyen koncepcióra csak-csak szükség lenne. Mondja: nem szabad bolygatni ezt az ügyet amíg a koncepciókialakítás zajlik. Mondom: arról viszont nem érdemes filmet csinálni, hogy ne bolygassuk. Ebben aztán egyetértünk. Így hát lefújom a produkciót, pedig már kétoldalnyi kérdést feljegyeztem, és a produkció címét is kitaláltam: Szegény magyar művészet. Nem a legjobban indul ez az év.
 

január 3, péntek

Thury Levente keramikusművész invitálására a Dohány utcai zsinagóga nemrégiben felújított épületébe megyek: a Wesselényi utcai szárnyban, a Zsidó Múzeum emeleti, tetővilágítású termeiben kiállítást rendeznek a múzeum műtárgyaiból és kortárs művészek alkotásaiból. A falnak támasztva rengeteg kép, s az utolsó teremben plasztikák: egy kitűnő Maróti Géza-portré mellett vörösmárvány Spangher-szobor áll — amelyről érdekes módon Andrási Gábor 1987-es, az ismeretlen művész munkásságát feltáró tanulmánya nem tesz említést —, és egy kétalakos, életnagyságú gipszkompozíció — két vékony, ideges figura — magasodik, talapzatán B. T. 1959 jelzéssel. Thury Levente megjegyzi, hogy a monogramot nem tudták feloldani, ezért megígérem, hogy megpróbálom a rejtélyt kibogozni. Otthon lexikonokat lapozgatok, névmutatókat böngészek, de csak egyetlen szobrászra akadok, akivel a B.T.-monogram kapcsolatba hozható: a közelmúltban, a még alkotóereje teljében elhunyt Borbás Tiborra. Beleolvasok az egyik Borbás-életrajzba: 1942-ben született, tehát 1959-ben tizenhét éves, a Képző- és Iparművészeti Gimnázium növendéke volt. A vállalkozás egy művészeti gimnáziumi tanuló életkorához viszonyítva nagynak tűnik, de a szenvedélyes alakformálás, a heroikus hangvétel miatt a mű mégiscsak Borbás korai munkásságához köthető. Este Thury Levente telefonál: ő Borbásra tippel. Mondom, hogy én is őt gyanítom alkotónak, de fiatalkori műről lévén szó, még kellenének további adatok. Ismét egy szobrász, akinek életműve feldolgozásra vár: Borbás Tibor a hatvanas évektől rendkívül aktív alkotója volt művészetünknek, különösen köztéri működése számottevő — Tatán Öreg halász című mészkőszobra a tóparton áll —, s az idő múlásával az oeuvre számbavétele egyre nehezebb lesz.
 

január 4-5, szombat-vasárnap

Csendes hétvége: a nagyatádi faszobrászati alkotótelepről tervezett kiadvány egyik tanulmányán dolgozom. A húsz esztendős múltra visszatekintő műhely mintegy száz alkotása szakmai körökben is alig-alig ismert, analizálatlan, jóllehet számos kitűnő magyar és külföldi szobrász jelentős műve született itt: ezúttal Berczeller Rezső és Bencsik István, Martyn Ferenc és Vilt Tibor, Deim Pál, a japán Issei Amemiya és a finn Marja Liisa Mäki Penttila nevét, nagyatádi munkálkodását emelném ki. A művek sorában számos megszületett és elpusztult: a fa nem bírja évtizedekig a szabadtéri elhelyezést, a szélsőséges időjárásváltozásokat: a csapadék, a fagy, a napsütés hatására sok alkotás az enyészeté lett. Napjainkban már csak a fotódokumentáció őrzi sok monumentális kompozíció egykori megjelenését, a nagyatádi szoborpark természeti közegébe való illeszkedését. Nagyatád legnagyobb dilemmája ez: a konzerválási kísérletek és próbálkozások alig-alig vezettek sikerre. Vagyis egyetlen lehetőség az egész emlékanyagot úgy értékelni és értelmezni, mint egy olyan komplex műalkotást, amelynek önálló története van, amelyben vannak állandó és változó, keletkező és megszűnő alkotóelemek. Vagyis a dokumentátorok felelőssége a legnagyobb: folyamatosan regisztrálni kell a változásokat, a keletkező, az eltűnő munkákat. A dokumentátorok lennének korszakunk legfontosabb művészei?
 

január 8, szerda

Kolléganőm, Sós Katalin telefonál — aki jól ismerte: hosszú évekig együtt dolgozott Borbás Tibor szobrászművésszel —, hogy a B.T. monogrammal jelölt kompozíció nem lehet Borbás-mű, mert e művészt eredetileg Kertésznek hívták, a Borbás-művésznevet csak később vette fel. Hogy pontosan mikor, azt nem tudja. Így továbbra is bizonytalanságban lebeg a probléma.
 

január 9, csütörtök

A képek élni kezdik öntörvényű, az életmű és a múló idő által meghatározott életüket. Turányi Sándor hív Esztergomból, hogy eladásra kínálják Kollár György Jelek című, nagyméretű olajképét, mi lehet az ára? Mondom, amit ilyenkor mondani szoktam: bármi, amiben az eladó és a vevő megegyezik. Végül kiböki: nyolcvan-százezer forint körüli összeg lenne a vételár. Mondom, hogy ez teljesen reális. A kagylót a helyére téve a könyvespolchoz lépek, és leemelem az 1993-as emlékkiállítás alkalmából megjelent kismonográfiát, de a Jelek reprodukciója a kis könyvben nem szerepel. A Kollár-életrajz utolsó sorára pillantok: a tehetséges esztergomi festő öt éve, március 25-én halt meg.
 

január 10, péntek

A Budapest Art Expo Alapítvány Kuratóriuma postai nyomtatvány-küldeményben értesít, hogy 1997 márciusában a Műcsarnokban rendezi meg a hetedik budapesti művészeti vásárt. Kereskedelmi jellegű, alapvetően gazdasági célzatú, piac- és nyereségorientált akcióról lévén szó ezennel, ezúton határozottan tiltakozom az ellen, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott és működtetett reprezentatív, kiemelt jelentőségű nemzeti művészeti intézményben rendezzék meg a meglehetősen vegyes színvonalúnak ígérkező Budapest Art Expot. Az egy évvel ezelőtt lebo- nyolított vásárvárosi művészeti vásár katalógusában dr. Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter az alábbiakat szögezte le: "Egy, sőt két évtized is kell ahhoz, mire kialakul a polgári demokráciákban jól ismert szereposztás, melynek minden résztvevője - a művész, a galériás, a nonprofit kiállítóhely, a múzeum, a magán- és állami mecenatúra - pontosan azt a feladatot látja el, amelyet a piac- gazdaság követelményei diktálnak. Nálunk sok még az átfedés és a szerepzavar." Nos, ha így van - és ha ilyen pontos a helyzetelemzés - miért nem tesznek az átfedések és a szerepzavarok ellen, miért nem tisztázzák a helyzetet? Mit keres az üzlet a nonprofit kiállítóteremben? Arra gondolok: a rendszerváltás lényeges, legfontosabb oka nem a hazugságokra alapozott társadalom megszüntetése volt, hanem egészen egyszerűen csak új hazugságokra volt már szükség.
 

január 11, szombat

György Péter eszmefuttatását olvasom a Népszabadságban, amelyben a magyar művészeti életet szétziláló ügyekről értekezik: a szövetség, a szövetségek létének, jelentőségének megkérdőjelezéséről és a Műcsarnok működéséről, a szövetségbe tömörült művészek kiállítási lehetőségeiről. A Budapest Art Exporól érdekes módon nem esik szó, de a szerző szentel egy félmondatot munkahelyemnek is: a kiváló esztéta úgy ítéli meg, hogy a Képző- és Iparművészeti Lektorátus valamilyen rejtélyes okból működhet napjainkban. Ez is egy tájékozatlanságból eredő, vagy talán egészen egyszerűen elvakultsággal fogalmazott megállapítás. Miért nem tájékozódik, miért nem tesz föl illetékes fórumokon kérdéseket a korszak művészeti történéseivel foglalkozó szakember arról, hogy mivel foglalkozik a kulturális kormányzat ezen intézménye? Miért nem tudja azt, hogy a lektorátus 1989-90 óta szakintézményként tevékenykedik országos hatókörrel, és mint ilyen, a kortárs művészeti élet egyetlen szakmai szervezete, amely a művészeti ösztöndíjakat gondozza, amely szakvéleményezi a köztéri produkciókat, amely felkérésre országos művészeti rendezvényeket szervez, pályázatokat ír ki, és dokumentál, feldolgoz. Dokumentálja többek között azt, hogy művészeti kérdésekben a Népszabadság publicistája még 1997-ben is gátlástalanul félretájékoztat.
 

január 12, vasárnap, délelőtt

A komáromi Ráfael Győző Viktor-emlékkiállítás utójátékaként meglátogatom dr. N. E. özvegyét, akivel a megnyitón találkoztam, és aki nagyon kedvesen meghívott magángyűjteménye megtekintésére. A budai lakás falain mindenütt képek: Ráfael-vásznak és -rajzok, Márffy Ödön-festmények és Gadányi Jenő-grafikák. Mint megtudom, dr. N. E. kitűnő kapcsolatban, barátságban volt Ráfael Győző Viktorral, és műterméből rendszeresen vásárolt alkotásokat, így csaknem minden korszakból szerepel a gyűjteményben mű. A rangos munkákat felsorakoztató kollekcióból akár egy emlékkiállítás is megrendezhető lenne. A Márffyk és Gadányik remek kiegészítő elemek: BÁV-árverésekről kerültek a gyűjteménybe. A képek mellett áttanulmányozhatom a Ráfaelre vonatkozó dokumentumokat is; a festő munkásságával kapcsolatos kiadványokat, kritikákat, leveleket. A néni — minden mozdulatából, megnyilatkozásából ez sugárzik — bensőséges, meghitt viszonyban él a képekkel, és csak azért aggódik, hogy mi lesz a gyűjtemény sorsa halála után? Megnyugtatom, hogy a képek szét fognak szóródni, magán- és közgyűjtemények megbecsült darabjai lesznek — mert kitűnő, a század második felének művészetét reprezentáló munkák. De az sem lenne nagy baj, ha együtt maradna a kollekció: Komárom városának új múzeumában tudomásom szerint még nincsenek Ráfael-képek.
 

január 12, vasárnap, délután

Levelek, válaszok állandó partnereimnek; Bodri Ferenc esztergomi irodalom- történésznek, Cukor György törökbálinti költőnek és György Csaba Borgó Százhalombattán élő festőművésznek. Bodri úrral már több mint húsz éves, még a tatai periódus óta rendszeres a levélváltás, Cukor költő urammal a nyolcvanas évek eleje, Borgó úrral néhány éve levelezünk felvetve, megbeszélve az aktuális problémákat, meg-megtárgyalva kérdéseket, vagy csak egyszerűen beszámolván egymásnak az eseményekről, történésekről. György Csaba Borgó festőművész úr - akinek legújabb képei a Vigadó Galériában rendezett Vajda Lajos Stúdió-kiállításon függtek - egyben a százhalombattai öregfiúk kosárlabdacsapatának oszlopos tagja is - alaptörvény: puhán kell leérkezni -, és talán e fontos mozzanatból ered azon meggyőződésem, hogy szimmetrikus felépítésű képeinek kompozicionális, rejtett rendezőelve a kosárlabdapálya alaprajza. Borgó úr az elvont, nonfiguratív képeiben, illetve képcímeiben gyakran idézi meg szövegeimet, illetve az emlékezetesebb nézéseket rögzítő irodalmi feldolgozásaimat (Fót-Szentendre viszonylat). Most a legújabb képcímutalás szerény viszonzásaként a soron következő levél kíséretében egy kosárlabda témájú szöveget indítok el Százhalombatta felé:
 

MEGÉRDEMELT GYŐZELEM

Mint normális esetben mindig, felvonulnak a pályára a csapatok, a középen álló bíró körbepillant - társa az oldalvonalnál bólint - minden rendben, feldobja hát a kosárlapdát, sípjába fúj. A lapda ott fönt, az ominózus legmagasabb ponton megáll. És ebben a pillanatban a két csapat játékosai - tehát a tíz fő, és a padon a cserejátékosok is - megmerevednek, kétszer húsz percnyi időtartamra mozdulatlanná válnak: fejben játsszák le a mérkőzést. A játékvezetők sem futkároznak hiába, korrekt módon követik a lapda útját, alig akad téves ítélet. (Félidőben kis lazítás, frissítők, taktikai tanácsok.) A végén a győztes csapat játékosai diadalittasan (és csapzottan), a vesztesé lehorgasztott fejjel (nemkülönben csapzottan) vonulnak az öltözőbe. Ám minden sportembert elégedettséggel tölt el a fáradtsággal kevert zavaros tudat: nehéz, küzdelmes, izgalmas, nagy taktikai csatát hozó meccs volt.
 

január 14, kedd

Tóth Sándor textiltervező iparművész érkezik, hóna alatt egy nagy könyvvel: Németországból hozta a 20. század építészetét összefoglaló vaskos, gazdagon illusztrált kiadványt. Peter Gössel és Gabriele Leuthäuser 1994-es kiadású, a Benedikt Taschen gondozásában megjelent albumát átlapozva persze rögtön a magyar építészeket keresem, de csak Breuer Marcel szerepel egy felsorolásban. Csillapítgatom magam: az építészetben, az építészeti irodalomban nem vagyok annyira tájékozott, hogy megítélhessem: a szerzők hatalmas tévedése, hogy meg sem említik - példának okáért - Lechner Ödönt, vagy olyannyira provinciális és jelentéktelen a világ építészetéhez mérten a magyarországi, hogy teljesen jogos a mellőzöttség?
 

január 17, péntek

Írok egy performance-forgatókönyvet a visszatartásról. Meg leírok még egy mondatot, amivel nem tudom pontosan mi lesz, de valószínűleg így marad, ahogy van:

     állandóan vonatpótló autóbuszon utazni