Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 2.sz.
 N. Pál József
A szavak értelme
Görömbei András tanulmánykötetéről
 

Amikor Görömbei András első tanulmánykötete 1986-ban megjelent (Ki viszi át ...?), egyik bírálója olyasvalamit írt, hogy a szerző jórészt mellőzve a szaktu- domány fogalomrendszerét jobbára csak átírja, lendületes közbeszéddé oldja a méltatott szépirodalmi alkotásokat a maga esszéisztikára hajló nyelvén. Görömbei valóban az esszéíró hagyományt is folytatja, írásaiban nem kerüli mániákusan a vallomásos hangot, tárgyul választott hőseinek stílusfordulatai is átütnek néhol sorain, ám ezt inkább erénynek tartom, mint szakmai fogyatékosságnak. Olyan alkatú tudósról van ugyanis szó, aki a korábban nagy rendezőelvekként fölfogott világképek szétporladásának idején szinte valószerűtlen épségben őrizte meg ember és a világ harmóniájának kikezdhetetlen értéktudatát. Háttere ennek a szinte egymást fedő személyes sors, és a magyar történelem homogén és mégis nyitott értékszemléletet kiszenvedő megélése, az emberi jellemformálás lehetőségének hitén nyugvó létbölcseleti bizalom. "Egy tömbből faragott", autonóm személyiség az ilyen, minden leírt mondata önmagáról is vall. Görömbei számára saját életútja, a magyarsághoz való tartozása és az irodalom (ha tetszik: választott szakmája) egy, megmásíthatatlan axióma, ezért aztán az irodalomról vagy a történelemről való beszéd éppúgy nem válik nála önmagáért való problémává, ahogy személyes létezése sem. Értéktudatának alapelemei soha nem roggyantak meg, nem az eleve értékbizonytalannak fölfogott létezés föloldhatatlan paradoxonjaival folytat iszapbirkózást, nincs szüksége a manapság divatos nyelvfilozófiai hátterű dekonstrukciós módszerekre. Nem egy régmúltról itt rekedt, fejlődésképtelen avittságtól gyarló optimizmus ez, hanem minden tanárembertől elvárható, romolhatatlan személyiségjegyekre valló magatartás.
     Fölfogásában az irodalom és a róla való értekezés egymást átkarolva fölerősítő folyamategyüttes, mindkettő az emberi és a nemzeti tudat formálását szétszálazhatatlan egységben szemlélő morális föladatot végez. Tudomány ugyan, de nem a szcientista fajtából való. Ezen értéktartomány tartópillérei éppúgy mozdíthatatlanok a személyiségben, ahogy a szerző egyik vallomásos írásában (Tűnődés — nagy út után) idézett Szózat parancsoló módban fogalmazott sorai: "Áldjon vagy verjen sors keze, / Itt élned hallnod kell." Elismeri, hogy e magatartás nem erőltethető másokra, de ő maga nem óhajt vitát nyitni róla. Úgy tudja, hogy e feladat belülről fakadt kényszerében élők máig sértetlenül őrizték meg ezen evidenciákat, a gond e magatartást körülölelő s lassan fölőrölni látszó közeg értékviszonynak láttatott érdekviszonyaiban keresendő. Mert hazug viszony- rendszerben élve saját érzékenységünk és értékkiválasztási képességünk züllött széjjel, s szavaink valóban elveszítették eredeti értelmüket. Görömbei András írásai értéktudatosító szenvedélyük mellett ekként válnak perré is az emlékezetkiesés zűrzavarában, minden szakmai hozadékuk mellett egy magatartás tanúsítványaivá. Visszaadni a szavak s a szavak takarta dolgok személyiségnemesítő értelmét — etikai probléma ez, esetleg társadalompszichológiai, de nem nyelvfilozófiai.
     E magatartás aztán idejekorán meghatározta Görömbei András témaválasztásait s esztétikai felfogását. Soha nem a magasan ülő ítészeknek fölnyújtható, szakmainak láttatott bravúrokra törekedett, hanem a lelkiismeret diktálta végezni valóra ügyelt mindig. Akkor írt könyvet a mostohán kezelt Sinka Istvánról (csak 1977-ben jelenhetett meg!), amikor még a költő verseit sem igen olvashattuk újabb kiadásokban. Az ő tollán született meg az első honi korszakmonográfia a nemzetiségi irodalomról (A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980), nevéhez fűződik a "Kortársaink" sorozat első kisebbségi sorsban élő íróról beszélő könyve (Sütő András, 1986), s Tüskés Tibor biográfiakísérlete után akkor írt világképelemző nagymonográfiát Nagy Lászlóról (Nagy László költészete, 1992), amikor már mindenki e műfaj lehetetlenségéről, avittságáról beszélt. Tanköny- vekként forgatható munkákat adott a romániai és általában a kisebbségi magyar irodalmakról, s most már évtizedek óta alig lát napvilágot olyan érdeklődési körébe tartozó jelentősebb könyv, amelyről ne mondaná el kritikusként a véleményét. Terjedelemre is tiszteletet parancsoló ez a munkásság, értékválasztási preferenciái pedig egyértelműek, de nem kizálólagosak.
     Tematikailag a népi irodalom s annak legtágabban értelmezett tradíciója, valamint a szomszédos országok magyar irodalma a leginkább hangsúlyos. Szembeszökő az a Görömbei etikai elkötelezettségére is valló azonosság a két választott szakterület között, hogy mindkettő esztétikumon túli értéktartalmakat is hordoz, mindkettő a nemzeti tudat formálásának fontos összetevője. Görömbei az irodalmat "a személyiséget az emberi teljesség eszményéhez közelítő" művészetnek tudja, amely a nemzeti közösséghez való harmonikus kötődésben valósulhat csak meg igazán. Akárcsak a jelen kötetében kétszer is megidézett "független magyar szellem", Szabó Zoltán, ő is értelmetlennek véli haza vagy haladás választás- kényszerét, lévén hogy cselekvő patriótává válni az autonómiáját kiküzdött személyiség értékteremtő munkálkodásának folyamatában születő eredmény. Ily módon a személyiség integritásához tartozó kötődés nem lehúzó provincializmus, hanem olyan emocionálisan is determinált nyitott tudattartalom, amely "megajándékozza, gazdaggá teszi a személyiséget". Ezért aztán közösségorientált és személyiségorientált, élménykifejező és elvonatkoztató, avagy sorsvállaló és ontológiai célzatú irodalom szembeállításának sincs semmi értelme Görömbei András fölfogásában. Értékpreferenciái alkatiak és ízlésbeliek, nem kizárólagosságra törők. Akinek van füle, pontosan érzi a szerző Kosztolányira, Mészölyre, Pilinszkyre való nyitottságát, fölösleges számolgatni, hány írása beszél a "másik oldal" alkotóiról. Évtizedek óta karakteres szókimondással véd egy napjainkban egyre mostohább sorsú tradíciót, megbecsüli e "vonal" kismestereit is, de bevallott elfogultsága soha nem válik szakmai fogyatékossággá. Hangsúlyo- zottan értékfölmutató és értéktudatosító irodalmár ő (teljességében bíráló írást szinte soha nem tesz közzé, tán néhány vitacikkét kivéve), de mindenütt jelzi az esztétikai gyarlóságot. A sorsvállaló irodalommal szembeni túlzott elfogultsággal aligha vádolható Poszler Györgyöt idézve vallja, hogy "az ismeretelméleti és az eszmét sugárzó érték, valamint az emotív és konstrukciós érték nemcsak kiegészíti, hanem feltételezi, sőt életre hívja egymást. Csak együtt válnak esztétikai értékké". Úgy is mondhatnánk: minden ízlésirányhoz tartozó irodalom ember- és nemzettudat formáló, ha elég jó. Szakmai alaposságával és morális fölhangú küldetéstudatával egy kiveszőfélben lévő tudósfajta, aki az olvasókra is hatni akar, nemcsak az akadémikusokra. Írásainak szereplői és ő egyazon ügyet képviselnek.
     Erről a tudósi ethoszról tanúskodik legújabb tanulmánygyűjteménye is. Már ama tény is jellemző lehet erre, hogy a kötet annál a Püski Kiadónál jelent meg, amelynek hasonló ügyekben való szorgoskodását több mint fél évszázados, néholi esendőségével is példaértékű, folytonos újrakezdési kényszerekkel is megvert heroikus tettsorozat tanúsítja. Mert a sorsirodalomként emlegetett "vonulat" alkotóinak teret adó Püski Sándor aligha ért maradéktalanul egyet Görömbei tanulmányainak minden mozzanatával, de a feladatvállalásban egyek. Ezért is lesz e majd félezer oldalas hófehér könyv önmagán túlmutató mérföldkő a szerző életpályáján — beszédes korviszonyok közepette.
     Néhány korábbi kivételével 1988 és 1995 között születtek az írások, a rendszerváltás körüli s az azt követő esztendők megkavarodott értékviszonyainak idején. Negyvenhat (!) dolgozatot tartalmaz a kötet — meglehet, kissé tán túlzsúfolt —, ám a szigorúan következetes szerkesztés eligazít e betűrengetegben. Mert nemcsak a tanulmányok gondolatai, hanem a szerkezet logikája is közvetíti itt az üzenetet. Könyv ez, kerek egészként, s nem csupán gyűjtemény. A század múlni nem szándékozó létfilozófiai gondjainak nyitányát magyarként megfogalmazó Adytól a mai fiatalabb nemzedéktársakon át az őrző Adyig és Nagy Lászlóig hajlik az ív, csak látszólag önmagába záródó módon. Az írások majd fele (húsz!) a határainkon túli magyar irodalomról, kultúráról beszél, s a szerző — ellentétben korábbi gyűjteményes kötetének gyakorlatával —most nem sorozza külön fejezetbe ezeket, belesímulnak a nagy egészbe. Majd száz esztendő magyar irodalma hozadékának egyes fejezeteit vallatja a szerző, az egyetemes magyar kultúrára tekintő szándékkal. Nagy reménytüzek gyúlásának s e remények újbóli kihúnyásának szűk néhány esztendejében Görömbei András a század egyetemes magyar kultúrájának satuba szorított tradícióját idézi tanúként létezésünkért való pörünkben, amelyet — meglehet — önnön süketségünk és szétzüllöttségünk ellen kell folytatnunk a leginkább, lassan fogyogató elszántsággal. Görömbei munkássága ma is ebben mutat túl saját — amúgy szintén méltánylandó — szaktudományos mivoltán.
     A kötet élén álló — akár egy virtuális előhangnak is tekinthető — írása (Visszaadni a szavak értelmét) 1988 őszén készült, s magán viseli az akkor már nyitódni látszó szellemi égbolt alatt tán mindannyiunk által osztott — lehet, hogy illúziókkal is terhelt — reménykedés sugarait. De figyelmeztetett Görömbei — Sütő András metaforájára utalva — a rohamosan közelgő "kaméleonkorszak" jellemeket rogyasztó veszélyeire, s abban sem tagadta meg önmagát, hogy az ország "válságszintézisében" a rafinált kimódoltsággal működtetett "harmonikázó prés" által is eredményezett morális válságot emlegette lényegesként. Joggal tette, hiszen a már szakadozó rendszer hazugság-fundamentumra épült voltának lett a hosszabb távú következménye szavaink, vagyis a szavak által egykor jelölt etikai tartalmak devalvációja, emberi méltóságunk, nemzeti identitásunk hol öntudatlan gyanútlansággal, hol szinte önelégült közömbösséggel szemlélt szétporladása. Szavaink — tehát elrabolt történelmünk és folytonosságtudatunk — visszaperlésének lehetőségéért emelt vétót akkor a szerző, a honi írástudók összességére apellálva. Aligha véletlen, hogy a kötet utolsó írásában Csoóri Sándor életmű-összegző esszékötetéről szólván (Tenger és diólevél) éppen a Közeledés a szavakhoz című vallomást hiányolja a két vastag kötetből. Csoóri ama írásában a "szétesett bölcső" ellen idézte szavainkat, azért, hogy "az elszemélytelenedés nagy háborújában" megőrizhessük "a személyiség jelentlétét a világban" . Ekként Görömbei András is a lelkekben széttört evidenciák összeragasztását szeretné irodalmunk közös feladatának tudni. Könyvének első dolgozata így villan össze az utolsóval, miközben a címadó "előhang" feladatkijelölőként is ráborul az egész kötetre. Ma már persze tudjuk, ami 1988-ban még reménykedés volt — a különböző ízlésirányokhoz tartozó legjobbak egymást toleráló, értő összefogása s a "magyar irodalom nemzeti kohéziót teremtő erejének nagyfokú kibontakozása" — mára gyarló illúzióvá lett, talán éppen azért, mert a Kádár-Aczél korszak a maga manipulatív hazugságrendszerét mélyebben a reflexeinkbe verte, mint gondoltuk. Hitelvesztett szavainkkal gyilkoljuk egymást, értékeink porladása, porlasztása folyik tovább. Hiába tehát a sokat hangoztatott óhaj, miszerint a demokratikus munkamegosztás beköszöntével irodalmunk lassan végre szakíthat a népsorsvigyázás kényszerekből fakadt attitűdjével, maradt a feladat. Önnön tradíciójára való reflexiós képességében fakuló literatúránk egy része kénytelen sorsirodalommá is lenni az országos süketségben.
     Nemcsak a kronológia, hanem a logika okán is joggal került ezért a Sorskérdések fejezet az első helyre. Németh Lászlót idézi a szóösszetétel, azt az alkotót, aki az Ady-féle szellemi hagyatékkal a legtöbbet birkózott, s akinek a külön is méltatott — fejezetcímet is adó — kötete csak l989-ben kerülhetett nyilvános- ságra. Tizenhárom, többnyire szigorúan szakmai, filológiai tanulmányt olvashatunk e részben, elsősorban a népi mozgalom derékhadának életművéről. Az utolsó dolgozat (Illyés Gyula drámái) az akadémiai kézikönyv számára készült, az első (Ady-képünk és az újabb szakirodalom) az Irodalomtörténetben jelent meg. Az Ady-tanulmány élre kerülését nemcsak a gondolatsor e századi elindítójának személye indokolja, hanem a tanulmány sugallta kérdés is: miként bánik az utókor legsajátabb szellemi örökségünkkel. Az Ady-hagyaték célzatosan manipulatív földarabolására tett kísérleteket is szenvtelen tárgyilagossággal elemző írás a könyv utolsó fejezetének élén olvasható Ady-pályaképpel összecsendítve nyeri el értelmét. Görömbei nemcsak azt bizonyítja, hogy az értő megállapításokra támaszkodva, diákoknak írva is lehet az életmű logikájának egészére ügyelve értelmezést adni, hanem tudatos szerkesztési gesztusával könyve üzenetét is teljessé teszi. A század magyar és egyetemes léttapasztalatát feszültségeiben megélő és kifejező "világszemléleti forradalmár" egyik reprezentatív versének címe: Intés az őrzőkhöz. Görömbei e versről nem beszél ugyan részletesebben, de a választott utolsó fejezetcím (Őrszavak) előtagja ezt is fölidézi, míg a szóösszetétel másik fele a kötetcímmé emelt első — már emlegetett — írás kérdéskörére utal vissza. A szakmai alaposság ekként válik hangos prédikáció nélkül is morális állásfoglalássá.
     Tudatosítván e kettős szándékot, már semmi csodálnivaló nincs abban, hogy olyan — látszólag — egymástól távolabb eső alkotók tárgyalásakor, mint Tamási Áron és Dsida Jenő, Kuncz Aladár és Veres Péter az elemzett egyedi értékek mögött mindannyiszor előfordul Görömbei szövegében egy a racionalitáson túlmutató, emocionálisan is motivált kulcsszó: a feladatvállalás. Ez az etikailag is elkötelezett szakmai attitűd magyarázza, hogy — miközben tán túlzó módon elnéző az ötvenes évek Veres Péterével — nem az életmű esztétikailag esendőbb, élcelődésre is alkalmat adó részein lovagol, hanem annak eredeti mozgatójára: a szociális ethosz és a kikezdhetetlen tárgyi hűség intonálta, közösségi indíttatású létküzdelemre tud figyelni. S ez magyarázza annak értő tudatosítását, hogy olyan eredendően eltérő alkatú életművek mint Németh Lászlóé és Szabó Zoltáné a lényegükben egyek: a "lelkileg független nemzet" kialakulásához segíthetnek hozzájárulni, amely a neveléssel, a "lelkek reformjával" kezdődik.
     Sorskérdések és Őrszavak. Egymásra utaló kezdet és vég, egy kötetben. Nem éppen a ma szinte kötelezően gyakori — néhol erőltetett — egzakt fogalomgyártásra valló szóalkotások ezek, inkább a képes beszéd sajátjai. Metaforák, amelyek többet akarnak sugallni a szótári jelentésnél, a képzeletet és a pszichét is mozgósítják. Ilyennek mondható az archaikusan történeti konnotációjú Krónikás énekek (második fejezet) és a Sütő András két könyvének alcímét idéző — s Görömbei szövegei közül a leginkább személyesre hangolt — Tűnődések (negyedik fejezet) is. A leginkább fogalminak tetsző címet (Egység és sokféleség) a középső fejezet viseli, a feladatvállalás ethoszával munkálkodó szerző irodalomszemléletének, toleranciájának kvintesszenciájaként—olyan ez akár egy jól fölépített kupola záróköve. Nem gyanakvásokat elaltatni szánó üres jelszó ez nála, bizonyítja a tanulmányokból kivilágló szemléleti tágasság, leginkább a szakmai vallomásnak is beillő — a szinte szolgálatként a szorításból éppen kiszabadult erdélyi magyar irodalom megújuló folyóiratának, a Látónak adott — fejezetnyitó dolgozat (Sokféleség és egységtudat az egyetemes magyar irodalomban). Székely János vagy Sütő András prózájának elemzése éppoly magától értetődően követ- kezik itt fölfogásából, mint az egymásnak aligha megfeleltethető irodalomelméleti, irodalomszemléleti alapvetéssel induló Cs. Gyímesi Éva és Kiss Ferenc munkájának megbecsülése.
     Szolgáló irodalomtudósnak is nevezhetném Görömbei Andrást, aki — ellentétben némely bankárral — nem a nála magasabb polcon ülő szaktársak elismerésére áhítozik. Értékgyűjtő, értékmentő és értékfelmutató irodalomtörténész ő, nem a kifogásolni való után szimatol gyanakvó módon — ahogy már emlegettem. Nem ódzkodik az éles polémiáktók (ld. pl. vitáit Nagy László kapcsán), de feladatának az egyetemes magyar kultúra ama faktorának értő védelmét és szélesebb körben való elfogadtatását tudja, amely — itt-ott tán saját hibájából — kevés megbecsülésnek örvend. Irodalomszemlélete ezért létszemlélet is, s ilyen módon leginkább Németh Lászlóéhoz köthető. Róla is hallottam már, hogy talán túl sokat ír — kevésbé szépen: grafomán —, ami a minőség rovására mehet. Lelke rajta, mondom én, írjon csak, szükség van rá, hiszen ismeretterjesztő munkáiból is kicseng a használni akarás szándéka. Dolgozatai soha nem rejtjelezett, önmagukért való produkciók, erkölcs és esztétikum nála szétválaszthatatlan, eszménye a létérdekű cselekvés (az írás is az!), az organikus és értelmes emberi világrend igénye — ahogy az Adyhoz hasonlóan teljességre törekvő Nagy László kapcsán is emlegeti. A számára egyet jelentő emberi és nemzeti tudatunk épen tartásáért emel szót, akárcsak Németh László, aki szintén azért dolgozott, hogy "a nemzeti tudat egyben a legfrissebb orientációjú emberi tudat is legyen". Görömbei tanulmányai értékszerkezetének ez van a középpontjában. E szemléletben a szakmaiság nem fétis, szívesen idéz — akár tudományos — érvként vele rokon gondolkodású írókat, esszéistákat (Csoóri Sándort, Sütő Andrást és másokat). Soha nem csak irodalomelméleti vagy poétikai problémát akar megoldani, célja az elme és az értő érzelem mozgósítása. Munkássága méltán való egyetemi katedrára, amely — miként ez a kötet is — egy a századon átívelő per mai állapotára reflektáló tudósi dokumentum s tanúságtevő kiállítás is egyben.
     Egyetlen lényegi kifogásom van. A Csoóri Sándor esszéiről szóló írást én a középső fejezetbe — mondjuk a végére — tettem volna. Nem egyébért, csak mert sajnálom kissé, hogy nem a szavak értelmét még biztosan őrző Nagy László soraival fejeződik be a kötet: "tisztának a tisztát őrizzük meg / oltalmazzuk az időben, ámen".