|
N. Pál József
A szavak értelme
Görömbei András tanulmánykötetéről
Amikor Görömbei András első tanulmánykötete
1986-ban megjelent (Ki viszi át ...?), egyik bírálója olyasvalamit
írt, hogy a szerző jórészt mellőzve a szaktu- domány fogalomrendszerét
jobbára csak átírja, lendületes közbeszéddé oldja a méltatott szépirodalmi
alkotásokat a maga esszéisztikára hajló nyelvén. Görömbei valóban az esszéíró
hagyományt is folytatja, írásaiban nem kerüli mániákusan a vallomásos hangot,
tárgyul választott hőseinek stílusfordulatai is átütnek néhol sorain, ám
ezt inkább erénynek tartom, mint szakmai fogyatékosságnak. Olyan alkatú
tudósról van ugyanis szó, aki a korábban nagy rendezőelvekként fölfogott
világképek szétporladásának idején szinte valószerűtlen épségben őrizte
meg ember és a világ harmóniájának kikezdhetetlen értéktudatát. Háttere
ennek a szinte egymást fedő személyes sors, és a magyar történelem homogén
és mégis nyitott értékszemléletet kiszenvedő megélése, az emberi jellemformálás
lehetőségének hitén nyugvó létbölcseleti bizalom. "Egy tömbből faragott",
autonóm személyiség az ilyen, minden leírt mondata önmagáról is vall. Görömbei
számára saját életútja, a magyarsághoz való tartozása és az irodalom (ha
tetszik: választott szakmája) egy, megmásíthatatlan axióma, ezért aztán
az irodalomról vagy a történelemről való beszéd éppúgy nem válik
nála önmagáért való problémává, ahogy személyes létezése sem. Értéktudatának
alapelemei soha nem roggyantak meg, nem az eleve értékbizonytalannak
fölfogott létezés föloldhatatlan paradoxonjaival folytat iszapbirkózást,
nincs szüksége a manapság divatos nyelvfilozófiai hátterű dekonstrukciós
módszerekre. Nem egy régmúltról itt rekedt, fejlődésképtelen avittságtól
gyarló optimizmus ez, hanem minden tanárembertől elvárható, romolhatatlan
személyiségjegyekre valló magatartás.
Fölfogásában
az irodalom és a róla való értekezés egymást átkarolva fölerősítő folyamategyüttes,
mindkettő az emberi és a nemzeti tudat formálását szétszálazhatatlan egységben
szemlélő morális föladatot végez. Tudomány ugyan, de nem a szcientista
fajtából való. Ezen értéktartomány tartópillérei éppúgy mozdíthatatlanok
a személyiségben, ahogy a szerző egyik vallomásos írásában (Tűnődés
— nagy út után) idézett Szózat parancsoló módban fogalmazott
sorai: "Áldjon vagy verjen sors keze, / Itt élned hallnod kell." Elismeri,
hogy e magatartás nem erőltethető másokra, de ő maga nem óhajt vitát nyitni
róla. Úgy tudja, hogy e feladat belülről fakadt kényszerében élők máig
sértetlenül őrizték meg ezen evidenciákat, a gond e magatartást körülölelő
s lassan fölőrölni látszó közeg értékviszonynak láttatott érdekviszonyaiban
keresendő. Mert hazug viszony- rendszerben élve saját érzékenységünk és
értékkiválasztási képességünk züllött széjjel, s szavaink valóban elveszítették
eredeti értelmüket. Görömbei András írásai értéktudatosító szenvedélyük
mellett ekként válnak perré is az emlékezetkiesés zűrzavarában, minden
szakmai hozadékuk mellett egy magatartás tanúsítványaivá. Visszaadni a
szavak s a szavak takarta dolgok személyiségnemesítő értelmét — etikai
probléma ez, esetleg társadalompszichológiai, de nem nyelvfilozófiai.
E magatartás
aztán idejekorán meghatározta Görömbei András témaválasztásait s esztétikai
felfogását. Soha nem a magasan ülő ítészeknek fölnyújtható, szakmainak
láttatott bravúrokra törekedett, hanem a lelkiismeret diktálta végezni
valóra ügyelt mindig. Akkor írt könyvet a mostohán kezelt Sinka Istvánról
(csak 1977-ben jelenhetett meg!), amikor még a költő verseit sem igen olvashattuk
újabb kiadásokban. Az ő tollán született meg az első honi korszakmonográfia
a nemzetiségi irodalomról (A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980),
nevéhez fűződik a "Kortársaink" sorozat első kisebbségi sorsban élő íróról
beszélő könyve (Sütő András, 1986), s Tüskés Tibor biográfiakísérlete
után akkor írt világképelemző nagymonográfiát Nagy Lászlóról (Nagy László
költészete, 1992), amikor már mindenki e műfaj lehetetlenségéről, avittságáról
beszélt. Tanköny- vekként forgatható munkákat adott a romániai és általában
a kisebbségi magyar irodalmakról, s most már évtizedek óta alig lát napvilágot
olyan érdeklődési körébe tartozó jelentősebb könyv, amelyről ne mondaná
el kritikusként a véleményét. Terjedelemre is tiszteletet parancsoló ez
a munkásság, értékválasztási preferenciái pedig egyértelműek, de nem kizálólagosak.
Tematikailag
a népi irodalom s annak legtágabban értelmezett tradíciója, valamint a
szomszédos országok magyar irodalma a leginkább hangsúlyos. Szembeszökő
az a Görömbei etikai elkötelezettségére is valló azonosság a két választott
szakterület között, hogy mindkettő esztétikumon túli értéktartalmakat is
hordoz, mindkettő a nemzeti tudat formálásának fontos összetevője. Görömbei
az irodalmat "a személyiséget az emberi teljesség eszményéhez közelítő"
művészetnek tudja, amely a nemzeti közösséghez való harmonikus kötődésben
valósulhat csak meg igazán. Akárcsak a jelen kötetében kétszer is megidézett
"független magyar szellem", Szabó Zoltán, ő is értelmetlennek véli haza
vagy haladás választás- kényszerét, lévén hogy cselekvő patriótává válni
az autonómiáját kiküzdött személyiség értékteremtő munkálkodásának folyamatában
születő eredmény. Ily módon a személyiség integritásához tartozó kötődés
nem lehúzó provincializmus, hanem olyan emocionálisan is determinált nyitott
tudattartalom, amely "megajándékozza, gazdaggá teszi a személyiséget".
Ezért aztán közösségorientált és személyiségorientált, élménykifejező és
elvonatkoztató, avagy sorsvállaló és ontológiai célzatú irodalom szembeállításának
sincs semmi értelme Görömbei András fölfogásában. Értékpreferenciái alkatiak
és ízlésbeliek, nem kizárólagosságra törők. Akinek van füle, pontosan érzi
a szerző Kosztolányira, Mészölyre, Pilinszkyre való nyitottságát, fölösleges
számolgatni, hány írása beszél a "másik oldal" alkotóiról. Évtizedek óta
karakteres szókimondással véd egy napjainkban egyre mostohább sorsú tradíciót,
megbecsüli e "vonal" kismestereit is, de bevallott elfogultsága soha nem
válik szakmai fogyatékossággá. Hangsúlyo- zottan értékfölmutató és értéktudatosító
irodalmár ő (teljességében bíráló írást szinte soha nem tesz közzé, tán
néhány vitacikkét kivéve), de mindenütt jelzi az esztétikai gyarlóságot.
A sorsvállaló irodalommal szembeni túlzott elfogultsággal aligha vádolható
Poszler Györgyöt idézve vallja, hogy "az ismeretelméleti és az eszmét sugárzó
érték, valamint az emotív és konstrukciós érték nemcsak kiegészíti, hanem
feltételezi, sőt életre hívja egymást. Csak együtt válnak esztétikai értékké".
Úgy is mondhatnánk: minden ízlésirányhoz tartozó irodalom ember- és nemzettudat
formáló, ha elég jó. Szakmai alaposságával és morális fölhangú küldetéstudatával
egy kiveszőfélben lévő tudósfajta, aki az olvasókra is hatni akar, nemcsak
az akadémikusokra. Írásainak szereplői és ő egyazon ügyet képviselnek.
Erről a tudósi
ethoszról tanúskodik legújabb tanulmánygyűjteménye is. Már ama tény is
jellemző lehet erre, hogy a kötet annál a Püski Kiadónál jelent meg, amelynek
hasonló ügyekben való szorgoskodását több mint fél évszázados, néholi esendőségével
is példaértékű, folytonos újrakezdési kényszerekkel is megvert heroikus
tettsorozat tanúsítja. Mert a sorsirodalomként emlegetett "vonulat" alkotóinak
teret adó Püski Sándor aligha ért maradéktalanul egyet Görömbei tanulmányainak
minden mozzanatával, de a feladatvállalásban egyek. Ezért is lesz e majd
félezer oldalas hófehér könyv önmagán túlmutató mérföldkő a szerző életpályáján
— beszédes korviszonyok közepette.
Néhány korábbi
kivételével 1988 és 1995 között születtek az írások, a rendszerváltás körüli
s az azt követő esztendők megkavarodott értékviszonyainak idején. Negyvenhat
(!) dolgozatot tartalmaz a kötet — meglehet, kissé tán túlzsúfolt —, ám
a szigorúan következetes szerkesztés eligazít e betűrengetegben. Mert nemcsak
a tanulmányok gondolatai, hanem a szerkezet logikája is közvetíti itt az
üzenetet. Könyv ez, kerek egészként, s nem csupán gyűjtemény. A század
múlni nem szándékozó létfilozófiai gondjainak nyitányát magyarként megfogalmazó
Adytól a mai fiatalabb nemzedéktársakon át az őrző Adyig és Nagy
Lászlóig hajlik az ív, csak látszólag önmagába záródó módon. Az írások
majd fele (húsz!) a határainkon túli magyar irodalomról, kultúráról beszél,
s a szerző — ellentétben korábbi gyűjteményes kötetének gyakorlatával —most
nem sorozza külön fejezetbe ezeket, belesímulnak a nagy egészbe. Majd száz
esztendő magyar irodalma hozadékának egyes fejezeteit vallatja a szerző,
az egyetemes magyar kultúrára tekintő szándékkal. Nagy reménytüzek gyúlásának
s e remények újbóli kihúnyásának szűk néhány esztendejében Görömbei András
a század egyetemes magyar kultúrájának satuba szorított tradícióját idézi
tanúként létezésünkért való pörünkben, amelyet — meglehet — önnön süketségünk
és szétzüllöttségünk ellen kell folytatnunk a leginkább, lassan fogyogató
elszántsággal. Görömbei munkássága ma is ebben mutat túl saját — amúgy
szintén méltánylandó — szaktudományos mivoltán.
A kötet élén
álló — akár egy virtuális előhangnak is tekinthető — írása (Visszaadni
a szavak értelmét) 1988 őszén készült, s magán viseli az akkor már
nyitódni látszó szellemi égbolt alatt tán mindannyiunk által osztott —
lehet, hogy illúziókkal is terhelt — reménykedés sugarait. De figyelmeztetett
Görömbei — Sütő András metaforájára utalva — a rohamosan közelgő "kaméleonkorszak"
jellemeket rogyasztó veszélyeire, s abban sem tagadta meg önmagát, hogy
az ország "válságszintézisében" a rafinált kimódoltsággal működtetett "harmonikázó
prés" által is eredményezett morális válságot emlegette lényegesként. Joggal
tette, hiszen a már szakadozó rendszer hazugság-fundamentumra épült
voltának lett a hosszabb távú következménye szavaink, vagyis a szavak által
egykor jelölt etikai tartalmak devalvációja, emberi méltóságunk, nemzeti
identitásunk hol öntudatlan gyanútlansággal, hol szinte önelégült közömbösséggel
szemlélt szétporladása. Szavaink — tehát elrabolt történelmünk és folytonosságtudatunk
— visszaperlésének lehetőségéért emelt vétót akkor a szerző, a honi írástudók
összességére apellálva. Aligha véletlen, hogy a kötet utolsó írásában Csoóri
Sándor életmű-összegző esszékötetéről szólván (Tenger és diólevél)
éppen a Közeledés a szavakhoz című vallomást hiányolja a két vastag
kötetből. Csoóri ama írásában a "szétesett bölcső" ellen idézte szavainkat,
azért, hogy "az elszemélytelenedés nagy háborújában" megőrizhessük "a személyiség
jelentlétét a világban" . Ekként Görömbei András is a lelkekben széttört
evidenciák összeragasztását szeretné irodalmunk közös feladatának tudni.
Könyvének első dolgozata így villan össze az utolsóval, miközben a címadó
"előhang" feladatkijelölőként is ráborul az egész kötetre. Ma már persze
tudjuk, ami 1988-ban még reménykedés volt — a különböző ízlésirányokhoz
tartozó legjobbak egymást toleráló, értő összefogása s a "magyar irodalom
nemzeti kohéziót teremtő erejének nagyfokú kibontakozása" — mára gyarló
illúzióvá lett, talán éppen azért, mert a Kádár-Aczél korszak a maga manipulatív
hazugságrendszerét mélyebben a reflexeinkbe verte, mint gondoltuk. Hitelvesztett
szavainkkal gyilkoljuk egymást, értékeink porladása, porlasztása folyik
tovább. Hiába tehát a sokat hangoztatott óhaj, miszerint a demokratikus
munkamegosztás beköszöntével irodalmunk lassan végre szakíthat a népsorsvigyázás
kényszerekből fakadt attitűdjével, maradt a feladat. Önnön tradíciójára
való reflexiós képességében fakuló literatúránk egy része kénytelen sorsirodalommá
is lenni az országos süketségben.
Nemcsak a
kronológia, hanem a logika okán is joggal került ezért a Sorskérdések
fejezet az első helyre. Németh Lászlót idézi a szóösszetétel, azt az
alkotót, aki az Ady-féle szellemi hagyatékkal a legtöbbet birkózott, s
akinek a külön is méltatott — fejezetcímet is adó — kötete csak l989-ben
kerülhetett nyilvános- ságra. Tizenhárom, többnyire szigorúan szakmai,
filológiai tanulmányt olvashatunk e részben, elsősorban a népi mozgalom
derékhadának életművéről. Az utolsó dolgozat (Illyés Gyula drámái)
az akadémiai kézikönyv számára készült, az első (Ady-képünk és az újabb
szakirodalom) az Irodalomtörténetben jelent meg. Az Ady-tanulmány
élre kerülését nemcsak a gondolatsor e századi elindítójának személye indokolja,
hanem a tanulmány sugallta kérdés is: miként bánik az utókor legsajátabb
szellemi örökségünkkel. Az Ady-hagyaték célzatosan manipulatív földarabolására
tett kísérleteket is szenvtelen tárgyilagossággal elemző írás a könyv utolsó
fejezetének élén olvasható Ady-pályaképpel összecsendítve nyeri el értelmét.
Görömbei nemcsak azt bizonyítja, hogy az értő megállapításokra támaszkodva,
diákoknak írva is lehet az életmű logikájának egészére ügyelve értelmezést
adni, hanem tudatos szerkesztési gesztusával könyve üzenetét is teljessé
teszi. A század magyar és egyetemes léttapasztalatát feszültségeiben megélő
és kifejező "világszemléleti forradalmár" egyik reprezentatív versének
címe: Intés az őrzőkhöz. Görömbei e versről nem beszél ugyan részletesebben,
de a választott utolsó fejezetcím (Őrszavak) előtagja ezt is fölidézi,
míg a szóösszetétel másik fele a kötetcímmé emelt első — már emlegetett
— írás kérdéskörére utal vissza. A szakmai alaposság ekként válik hangos
prédikáció nélkül is morális állásfoglalássá.
Tudatosítván
e kettős szándékot, már semmi csodálnivaló nincs abban, hogy olyan — látszólag
— egymástól távolabb eső alkotók tárgyalásakor, mint Tamási Áron és Dsida
Jenő, Kuncz Aladár és Veres Péter az elemzett egyedi értékek mögött mindannyiszor
előfordul Görömbei szövegében egy a racionalitáson túlmutató, emocionálisan
is motivált kulcsszó: a feladatvállalás. Ez az etikailag is elkötelezett
szakmai attitűd magyarázza, hogy — miközben tán túlzó módon elnéző az ötvenes
évek Veres Péterével — nem az életmű esztétikailag esendőbb, élcelődésre
is alkalmat adó részein lovagol, hanem annak eredeti mozgatójára: a szociális
ethosz és a kikezdhetetlen tárgyi hűség intonálta, közösségi indíttatású
létküzdelemre tud figyelni. S ez magyarázza annak értő tudatosítását, hogy
olyan eredendően eltérő alkatú életművek mint Németh Lászlóé és Szabó Zoltáné
a lényegükben egyek: a "lelkileg független nemzet" kialakulásához
segíthetnek hozzájárulni, amely a neveléssel, a "lelkek reformjával" kezdődik.
Sorskérdések
és Őrszavak. Egymásra utaló kezdet és vég, egy kötetben. Nem éppen
a ma szinte kötelezően gyakori — néhol erőltetett — egzakt fogalomgyártásra
valló szóalkotások ezek, inkább a képes beszéd sajátjai. Metaforák, amelyek
többet akarnak sugallni a szótári jelentésnél, a képzeletet és a pszichét
is mozgósítják. Ilyennek mondható az archaikusan történeti konnotációjú
Krónikás énekek (második fejezet) és a Sütő András két könyvének
alcímét idéző — s Görömbei szövegei közül a leginkább személyesre hangolt
— Tűnődések (negyedik fejezet) is. A leginkább fogalminak tetsző
címet (Egység és sokféleség) a középső fejezet viseli, a feladatvállalás
ethoszával munkálkodó szerző irodalomszemléletének, toleranciájának kvintesszenciájaként—olyan
ez akár egy jól fölépített kupola záróköve. Nem gyanakvásokat elaltatni
szánó üres jelszó ez nála, bizonyítja a tanulmányokból kivilágló szemléleti
tágasság, leginkább a szakmai vallomásnak is beillő — a szinte szolgálatként
a szorításból éppen kiszabadult erdélyi magyar irodalom megújuló folyóiratának,
a Látónak adott — fejezetnyitó dolgozat (Sokféleség és egységtudat
az egyetemes magyar irodalomban). Székely János vagy Sütő András prózájának
elemzése éppoly magától értetődően követ- kezik itt fölfogásából, mint
az egymásnak aligha megfeleltethető irodalomelméleti, irodalomszemléleti
alapvetéssel induló Cs. Gyímesi Éva és Kiss Ferenc munkájának megbecsülése.
Szolgáló irodalomtudósnak
is nevezhetném Görömbei Andrást, aki — ellentétben némely bankárral — nem
a nála magasabb polcon ülő szaktársak elismerésére áhítozik. Értékgyűjtő,
értékmentő és értékfelmutató irodalomtörténész ő, nem a kifogásolni való
után szimatol gyanakvó módon — ahogy már emlegettem. Nem ódzkodik az éles
polémiáktók (ld. pl. vitáit Nagy László kapcsán), de feladatának az egyetemes
magyar kultúra ama faktorának értő védelmét és szélesebb körben való elfogadtatását
tudja, amely — itt-ott tán saját hibájából — kevés megbecsülésnek örvend.
Irodalomszemlélete ezért létszemlélet is, s ilyen módon leginkább Németh
Lászlóéhoz köthető. Róla is hallottam már, hogy talán túl sokat ír — kevésbé
szépen: grafomán —, ami a minőség rovására mehet. Lelke rajta, mondom én,
írjon csak, szükség van rá, hiszen ismeretterjesztő munkáiból is kicseng
a használni akarás szándéka. Dolgozatai soha nem rejtjelezett, önmagukért
való produkciók, erkölcs és esztétikum nála szétválaszthatatlan, eszménye
a létérdekű cselekvés (az írás is az!), az organikus és értelmes emberi
világrend igénye — ahogy az Adyhoz hasonlóan teljességre törekvő Nagy László
kapcsán is emlegeti. A számára egyet jelentő emberi és nemzeti tudatunk
épen tartásáért emel szót, akárcsak Németh László, aki szintén azért dolgozott,
hogy "a nemzeti tudat egyben a legfrissebb orientációjú emberi tudat is
legyen". Görömbei tanulmányai értékszerkezetének ez van a középpontjában.
E szemléletben a szakmaiság nem fétis, szívesen idéz — akár tudományos
— érvként vele rokon gondolkodású írókat, esszéistákat (Csoóri Sándort,
Sütő Andrást és másokat). Soha nem csak irodalomelméleti vagy poétikai
problémát akar megoldani, célja az elme és az értő érzelem mozgósítása.
Munkássága méltán való egyetemi katedrára, amely — miként ez a kötet is
— egy a századon átívelő per mai állapotára reflektáló tudósi dokumentum
s tanúságtevő kiállítás is egyben.
Egyetlen lényegi
kifogásom van. A Csoóri Sándor esszéiről szóló írást én a középső fejezetbe
— mondjuk a végére — tettem volna. Nem egyébért, csak mert sajnálom kissé,
hogy nem a szavak értelmét még biztosan őrző Nagy László soraival fejeződik
be a kötet: "tisztának a tisztát őrizzük meg / oltalmazzuk az időben, ámen". |
|