|
Gyuris György
Két esztendő
a szegedi Tiszatáj életéből*
1 A betiltás, 1986.
1.1 "A fiú naplójából"
A Tiszatáj 1986. júniusi számának
8-10. lapján Nagy Gáspárnak négy verse jelent meg: Februárius, Kérdések
kérdése, Félelmen túli... és A fiú naplójából címmel. Az első
hárommal nem volt baj. Az utolsó viszont így szólt:
...és a csillagos estben ott
susog immár harminc
évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg
susog a homály követeinek útján s kitünteti őket
lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn...
...és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság
a rémület hókuszpókusza? — akkor eljönnek ablakod
alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre
elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teltömött
gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek
tócsafénye és fénytelen homálya...
...csupán el kéne hinned...de nem hiszed hogy éppen ők
jöttek-szöktek el s maszkabálból hogy éppen ők
azok a független kutyák kik ideológiamentes csontokon
tökéletesítik a fölösleges morgás-harapást...
...nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent
hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket
és másképp vert a szívem másért
pirultam el
másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam
ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek
alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén
de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így
mondhatom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!...
Grezsa Ferenc
1989-ben így írt erről a versről: "igen sommás egyszerűsítés volna, ha
A fiú naplójából krisztiánus szövegét — amely két esztendővel az 1956-os
»népfelkelés« harmincéves évfordulója előtt készült — puszta politikai
allegóriává (portrévá)1 szimplifikálnánk.
A »júdásfa« — egynémely fogadatlan prókátor versértelmezésével szemben
— nem a múltat, hanem a nyolcvanas évek közállapotait jelölő kollektív
szimbólum, amely — a mai magyar költészet egészének sorstudatával összhangban
— a konszolidáció »megrothadt« békéjét és morális válságát állítja pellengérre.
A vallomás lírai alanya, a »fiú« szituációja és az árulás »harminc ezüstjére«
utaló »harminc évgyűrű« képe — a Krisztus-metaforát revelálja. A költő
úgy érzi, hasonlóképp hagyták cserben a »fele-barátok«, amikor írószövetségi
állásából eltávolították, ahogy a Messiást legkedvesebb tanítvány apostola.
A megcsalatás elégiájában, a rezignáltság lelkiállapotát kifejező hangvételben
azonban absztraktabb jelentés is rejtezik: a magyarság is hajlamos elárulni
önmagát, feláldozni hitét és eszményeit az anyagi jólét vélt oltárán."2
A Tiszatáj
e száma szokás szerint a hónap elején jelent meg.3
Szűrös Mátyás
— aki ekkor az MSZMP KB titkárságának tagja volt — nyilatkozatából derült
ki 1990-ben, hogy a lavina a pártfőtitkár közvetlen környezetéből — Berecz
Jánostól, Knopp Andrástól — és magától Kádár Jánostól indult.4
Vörös László szerint "személyesen Kádár János volt a kezdeményező, mert
valaki fölhívta a figyelmét a költeményre, és elhitette vele, hogy ő az
a Júdás, aki a versben szerepel. Ezt követte az egymást megerősítő KB-titkársági
és politikai bizottsági határozat a Tiszatáj felfüggesztéséről és
a szerkesztők megfegyel- mezéséről. Mindezek dokumentumait nem ismerem,
kivéve a Titkárság határozatát, amelyet másolatban a közelmúltban elolvashattam."5
Ugyanakkor
viszont Ablonczy László mondja ki a Szűrös-interjúban, hogy Berecz János
és Knopp András szereplése azt a gyanút kelti, melyszerint Nagy Gáspár
verse csak ürügy volt. Ők az akkori hatalmi harcokban Pozsgay Imre interjújától
félhettek, abban vélték az igazi veszélyt fölfedezni, ezért annak szövege
jutott el belügyi közvetítéssel a felső körökhöz.
Tény, hogy az események az MSZMP Központi
Bizottsága titkárságán megszületett döntés után indultak meg. Vörös Lászlót
június 25-én üzenet várta a Tiszatáj szerkesztőségében, hogy menjen
át Mező Lászlónéhoz, a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat főkönyvelőjéhez.
Át is mentem, Mezőné azt
mondta, óriási baj van. Előző nap késő délután a lakásán keresték Budapestről,
a Hírlapkiadó Vállalattól. (A vállalatigazgató Kispál Antal éppen a veszprémi
tévétalálkozón tartózkodott, az ő távollétében Mezőné számított a kiadóvállalat
első emberének.) Közölték vele, hogy a Tiszatáj júliusi számát zárolni
kell, páncélszekrénybe tenni és szigorúan őrizni. Pár perccel később szintén
a fővárosból, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalától érkezett telefon,
ennek lényege szintén az volt, hogy a folyóiratot egyelőre zárolni kell,
majd néhány hét múlva összeül egy fontos, magas rangú testület és dönt
a Tiszatáj jövőjéről.
Azt hittük, a Pozsgay Imrével készült interjúval lehet esetleg baj: a beszélgetés
a magyar színházi életről szólt, elég kemény bírálatot mondva az akkori
kultúrpolitikai gyakorlatról, annak számos, hibásnak tartott eleméről.
Négy-öt nappal voltunk a következő szám megjelenése előtt: a lap már betördelve,
közvetlenül kötés-fűzés előtt. A júniusi szám eszünkbe sem jutott: ha bármikor
valami probléma volt a már megjelent lapszámmal, pár nappal a megjelenés
után szinte azonnal szóltak. Most viszont már jó három hét múlott el azóta.
Olyan hosszú idő, hogy nagyon meglepődtünk, amikor meghallottuk: nem a
júliusi, hanem a júniusi Tiszatájjal van az az óriási baj.
Június 27-én, pénteken felhívtam Koncz Jánost, a megyei pártbizottság ideológiai
titkárát. Megkérdeztem: mi a baj, tud-e erről az egész dologról. Azt válaszolta,
Sebe János, a megyei pártbizottság osztályvezetője és Lovászi József munkatárs
éppen úton van már hozzám, hogy megbeszéljék: mi a gond a júniusi számmal:
Hát meg is érkeztek, Sebe János elém tette a júniusi lap tizedik oldalán
megjelent A fiú naplójából című Nagy Gáspár-verset. A nekem mutatott
lapszámban sárga színnel voltak bejelölve a versben bizonyos részek, aláhúzva,
satírozva, csak nagyon rövid ideig láthattam, hol és mi. Hogyan értelmezzük
ezt a verset, kérdezték. Elmondtam, hogy én ezt egy személyes vonatkozású
versnek érzem, [...] konkrétan arról szól, hogy Nagy Gáspár 1984-ben az Új
Forrásban megjelent, szintén nagy vihart kavart, Öröknyár; elmúltam
9 éves című verse után sokat csalódott, több barátja cserben hagyta,
hátat fordított neki, úgy érezhette, elárulták — ezt a személyes érzést
írta meg ebben a versben. Egyébként pedig Pannonhalmán érettségizett, sohasem
titkolta vallásosságát, így különösen érthető Júdás és a harminc ezüstpénz
újszövetségi motívuma, erre utal a harmincas szám előfordulása a versben.
[...] Megköszönték a tájékoztatást, és ők is azt mondták: rövidesen egy testület
dönt a Tiszatáj jövőjéről. Arról egy szót sem szóltak, hogy ők vagy
mások hogyan értelmezik a szóban forgó Nagy Gáspár-verset."6
Olasz Sándor májustt szarkasztikusan
megjegyezte: "A júniusi, sárga borítós Tiszatáj néhány darabja azonban
még hetekkel később is ott virít a standokon. Úgy tűnik, az aolvasók még
most sem fogják föl, minő veszedelmes poéma jelent meg benne. És egyáltalán
miért nem ezeket a számokat szedik össze? "7
"Az MSZMP
Politikai Bizottsága 1986. július elsején — a titkárság javaslatát akceptálva
— olyan döntést hozott, hogy mivel az az évi 6. számú Tiszatáj Nagy
Gáspár ellenséges tartalmú versét közölte, a lap szerkesztőbizottságának
kommunista tagjait felelősségre kell vonni, illetve a folyóirat megjelentetését
az új szerkesztőbizottság felállásáig szüneteltetni kell. Ezt követően
a megyei párt-végrehajtóbizottság július 4-i ülésén fölmentette Vörös Lászlót
főszerkesztői beosztásából, de nem tartotta indokoltnak a lap megjelenésének
szüneteltetését, illetve a folytonosság érdekében szükségesnek látta a
szerkesztőség többi tagjának további munkáját " — nyilatkozta Sebe János
akkor már megyei ideológiai titkár, 1989. január 20-án, arról az időszakról,
amikor még a propaganda és művelődési osztály vezetője volt.8
Július 4-én
délután 2 órára behívatták a szerkesztőség tagjait a megyei pártbizottságra.
Vörös László elbeszélése szerint tizenöt-húsz percnél nem tartott tovább
a dolog.
Annus József főszerkesztő-helyettes,
Olasz Sándor belső munkatárs és Tóth Béla, a szerkesz- tőség tagja volt
még jelen. Koncz János ismertette a megyei párt végrehajtó bizottságának
aznap délelőtt meghozott határozatát: különféle közléspolitikai hibákra
hivatkozva a szerkesztőség működését felfüggesztik, egyidejűleg a lap megjelenését
is szüneteltetni kell, pártvizsgálatot rendelnek el a szerkesztőség ellen.9
Egy öttagú testület pedig, amelynek elnöke Székely Sándor, a városi pártbizottság
első titkára [...] alapos beszélgetéseket folytat, tájékozódik, vizsgálatot
folytat az ügyben. Jelentését a megyei párt-vb megtárgyalja majd, s ezután
lesz végső, végérvényes döntés.
Sorozatos közléspolitikai hibáknak konkrétan három esetet neveztek meg:
az 1981-es "lengyel számot", az 1982-es Lancranjan-ügyet és a júniusi Nagy
Gáspár-verset. A megbeszélésen még közölték velünk, hogy cégjelzéses borítékot,
levélpapírt többé levelezésünkben nem használ- hatunk, a nekünk szóló leveleket
Kispál Antal, a megyei lapkiadó vállalat igazgatója dossziéba rakja, ebbe
így beletekinthetünk, de el nem vihetünk egyet sem. A szerkesztőségbe bemehetünk
ugyan, de ott érdemi munkát nem végezhetünk. Később le is pecsételték a
Tisza-parti Sajtóház legfelső emeletén levő szerkesztőséget. Végezetül
bejelentették, hogy a pártvizsgálat vége augusztus 20-25. körül várható.10
A fölfüggesztés után a szerkesztőség
tagjait — Vörös László főszerkesztőt, Annus József főszerkesztő-helyettest,
Olasz Sándor főmunkatársat, Csatári Dániel, Mocsár Gábor és Tóth Béla rovatvezetőt
— egyenként berendelték "elbeszél- getésre". A vizsgálóbizottság elnöke
Székely Sándor; tagja Gyárfás Mihály megyei párttitkár, a pártfegyelmi
bizottság elnöke; Sebe János, a megyei pártbizottság propaganda és művelődési
osztályvezetője; Rákos Istvánné megyei tanácsi művelődésügyi osztályvezető
és Hézső Ferenc festőművész, megyei pb-tag volt. A beidézetteket elsősorban
Nagy Gáspár versének közléséről és a lap irányvonaláról faggatták. Senki
sem határolta el magát a szerkesztőség eddigi munkájától, döntéseitől;
vállalták a szolidaritást társaikkal.
Annus József
emlékei szerint a vizsgálóbizottság tagjai megértők voltak. "Magánemberként
még abban is igazat adtak, hogy az ún. közléspolitikai hibák egy részét
ma már nem minősíthetnénk hibának " [...] A bizottság előtt én őszintén elmondtam,
hogy az eljárást igazságtalannak és méltatlannak tartom. Abszurd, koncepciós
pernek. Ez láthatóan idegesítette a — máskülönben valóban jó szándékú —
bizottságot [...]"11 Vörös László így emlékezik:
"Augusztus 5-én érkeztem haza12, augusztus
8-án ültünk le beszélgetni Székely Sándorral, később a bizottsággal. Ezekről
a beszélgetésekről a mai napig nagyon jó és megnyugtató emlékeim vannak.
Különösen Székely Sándor volt az, aki szépen, emberi hangon és megértően
beszélt velem (a szobájában zajlott le a dolog), ki merem jelenteni, hogy
ő tényleg barátian viselkedett."13
Az első nyilvános
hivatalos megnyilatkozás Vajda György művelődési minisz- terhelyettesé
volt. Ő 1985 végén, Tóth Dezső váratlan halála után vette át ezt a posztot.
Vértessy Péter ezt kérdezte tőle: "Irodalmi körökben mostanában elég sokan
emlegetik Csurka István »ügyét«. Nem jelent meg rangos irodalmi folyó-
iratunk, a Tiszatáj júliusi száma, a »jólértesültek« szerint a lapot
— úgymond — betiltották. Mi az igazság ezekben a kérdésekben?" Vajda György
válasza:
Itt olyan — a kialakult
társadalmi közmegegyezést sértő — ügyekről van szó, amelyek túlmutatnak
a művészetpolitika hatókörén. Meggyőződésem, hogy ezekben a cseppet sem
örömteli kérdésekben is nyílt tájékoztatásra van szükség.
A két ügy távolról sem azonos jellegű. A Szegeden megjelenő Tiszatáj
című folyóirat szerkesztőségének tagjaival szemben — lévén valamennyien
párttagok — a lap politikai felügyeletét ellátó Csongrád Megyei Pártbizottság
pártvizsgálatot indított. A testület sorozatos közléspolitikai hibákkal,
a felelősségteljes és demokratikus műhelymunka hiányával indokolta bizalma
megrendülését. A vizsgálat lezárásáig a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat
szünetelteti a folyóirat megjelenését. A Tiszatáj szerkesztőinek
"ügye" mindenképpen sajnálatos esemény, hisz a folyóirat számos érdekes
publikációjával — így például a határainkon túli magyar irodalom, a szomszédos
népek kultúrájának megismertetésével, népszerűsítésével — méltán vívta
ki az olvasóközönség elismerését.
A továbbiakban Csurka István New York-i
esszékötetéről nyilatkozott hosszabban, de e gondolatokból — éppúgy a Tiszatájra
is vonatkozhatnának — érdemes idézni az álszentség példáit: "Államunk eddig
sem támasztott és ezután sem támaszt világnézeti előfeltételeket azokkal
szemben, akik a hazai nyilvánosság fórumain szerepelni kívánnak. [...] A
kritika, a tévedés lehetőségét is vállaló építő szándékú művészi közéletiség
nemcsak »eltűrt«, hanem illetékes és igényelt írói magatartás. De a kettős
szerep — főleg ha pózzá merevül — a szerepvállalót is hiteltele- nítheti."14
A párt megyei
végrehajtó bizottsága augusztus 29-én tartott ülésén foglalkozott a Tiszatáj
és szerkesztőségének további sorsával. Erre a vb-ülésre Vörös Lászlót is
meghívták, ő így emlékezett erre: "közölték velem, hogy az anyagot kezembe
adják ugyan, s mondjak véleményt az előterjesztésről, az vb majd kérdéseket
is feltesz nekem, utána azonban megköszönik a véleményemet, a megjelenésemet,
és el kell menjek. Így is történt. Különben óriási titoktartás jellemezte
a tárgyalást, a vb-tagok is csak a helyszínen kapták meg elolvasásra az
előterjesztést, és utána nyomban nekik is vissza kellett adniuk. Úgy tudom,
a mai napig titkosan zárolt anyagnak számít... Lényege egyébként annyi, hogy
a Tiszatáj számos érdemét elismerve, a folyóirat országos jelentőségét
méltatva felsorolja azt a bizonyos három közlés- politikai hibának minősülő
esetet, s kifejti azt a Vajda-interjúban is olvasható megállapítást, miszerint
a szerkesztőségben folyó műhelymunka nem volt elég demokratikus.
Hatan szerkesztettük
a Tiszatájt. Hármunkon kívül Tóth Béla, Mocsár Gábor és Csatári
Dániel. [...] A vád mindenesetre úgy hangzott, hogy mi hárman — Annus, Olasz
és én — csinálunk mindent, s talán ez minősülhetett nem kellőképpen demokratikus
szerkesztőségi munkának."15
A vb tagjai
olyan kérdéseket tettek föl, hogy a szerkesztőség tagjai nem tartják-e
ellenforradalminak Nagy Gáspár költeményét? Hogyan döntenek a cikkek, művek
közléséről? Adnak-e vissza kéziratokat? Milyennek érzik a lap felső irányítását?
Majd Vörös
László így folytatta: "Az eredményhirdetésre szeptember elsején délelőtt
kilenc órára hívtak be bennünket. Hármunkon kívül Mocsár Gábor is ott volt.
Koncz János felolvasta a megyei párt-vb határozatát. Azzal indult ez is,
hogy elismerte a lap bizonyos eredményeit, majd kitért a már jól ismert
közléspolitikai hibákra, arra, hogy ezek következtében profilmódosításra
van szükség. Maradjon irodalomközpontú a Tiszatáj, de erősíteni
kell a társadalomtudományi irányultságot és a helyi jelleget is, többek
között a szegedi társművészetekkel való intenzívebb foglalkozással. A szerkesztőségi
munka demokratizmusát is meg kell teremteni. Hangsúlyozták: a vb úgy látja,
hogy én mint főszerkesztő nem tudok az új követelményeknek megfelelni,
ezért leváltásomat javasolja az illetékeseknek, továbbá Annus József és
Olasz Sándor ellen pártfegyelmi eljárás lefolytatását is. Hogy ők a szerkesztőségben
maradhatnak-e, ennek a pártfegyelminek az eredményétől függ majd. Végezetül
kifejtette, hogy a jövőben szerkesztőbizottság is alakuljon a szerkesztőség
mellett, éppen a demokratizmus megteremtése érdekében. Az egész gyorsan,
úgy tíz perc alatt zajlott le.16
Annus Józsefre
és Olasz Sándorra ezután a pártfegyelmi eljárás várt még. Annus József
így nyilatkozott erről: "A megyei fegyelmi bizottság — bizonyára merő véletlen
folytán — jórészt nyugdíjas bácsikból állt, az ő »válogatottjuk« állt ki
velünk szemben. Vereségünk előre biztosított volt, hiszen nem tartoztunk
azonos súlycsoportba. Egyikük évtizedeken át függetlenített párttitkár
egy vállalatnál, a másik valamikor egy járás első embere, később gyárigazgató,
a harmadik világéletében »káder«, megszámlálhatatlan beosztásban. Próbáltam
én a líra eszköztáráról, a különféle költői eszközökről valami »ellenséges
tárgyú« verset adtunk a nyomdába. Szigorú megrovás fokozatot kaptunk, amelyet
két év után (tehát nem a rehabilitáció részeként s a bizottság egykori
tévedését megállapítva) töröltek."17
Az eljárás
befejezéseként október 15-én Annus Józsefet és Olasz Sándort a Csongrád
Megyei Lapkiadó Vállalat irodájába hívták, és ott Kispál Antal kiadói igazgató
és Lovászi József, a megyei pártbizottság propaganda és művelődési osztályának
munkatársa jelenlétében Szabó G. László megyei tanácselnök-helyettes közölte
velük, hogy a vállalat november 1-jétől nem tart igényt munkájukra. Fölmondó
levelet nem adtak a kezükbe.
Vörös László
főszerkesztői megbízása alóli fölmentésére Sebe János, a megyei pártbizottság
propaganda és művelődési, valamint Horváth Lajos, a párt- és tömegszervezetek
osztályának vezetője tett javaslatot. Ezzel a végrehajtó bizottság természetesen
egyetértett, és az erről szóló fölterjesztést Koncz János aláírta. November
21-én Szabó G. László átadta Vörös Lászlónak a Minisztertanács Tájékoztatási
Hivatalának elnöke, Bányász Rezső által november 18-án aláírt fölmondó
levelet november 1-jei hatállyal.
A főszerkesztő
fölmentéséről szóló hírt a Magyar Távirati Iroda november 22-én közölte.
"Nyilvánvaló intő jel volt ez az akkori vezetés részéről az ír, még tágabban
az értelmiség, és legszélesebb értelemben véve a saját fejükkel gondolkodni
merő és megújulást akaró emberek számára, hogy húzzák összébb magukat,
de akkor már minden józanul gondolkodó, valóságismerő ember előtt világos
volt, hogy ellenkező hatása lesz, mint amire szánták. Így is történt, s
így lett ebből országos ügy, nem annyira a mi szerény adottságú lapunk,
hanem a helyzet, és legfőképp a velünk való rossz politizálás folytán."18
1.2 A betiltás visszhangja
A rossz hírek gyorsan terjednek, így
nem csoda, hogy a nyaralási szezon ellenére az írószövetség választmányának
32 — a 62 fős létszám felénél eggyel több — tagja már július 14-én hivatalos
kérelmet terjesztett a titkárság elé: "Alulírottak, a Magyar Írók Szövetsége
Választmányának tagjai, alapszabályban biztosított jogunkkal élve, kérjük
a Titkárságot rendkívüli választmányi ülés sürgős összehívására. Javaslatunkat
a magyar irodalmat ért súlyos sérelem, a Tiszatáj körüli újabb válság
indokolja."19 Az aláírók: Bárány Tamás,
*Bella István, *Buda Ferenc, *Csoóri Sándor, *Csurka István, *Czakó Gábor,
*Chine Mihály, *Domokos Mátyás, *Fekete Gyula, *Fodor András, Galgóczi
Erzsébet, Göncz Árpád, Hernádi Gyula, *Ilia Mihály, *Jókai Anna, Karinthy
Ferenc, *Kis Pintér Imre, *Kiss Benedek, Lázár Ervin, *Mándy Iván, Mészöly
Miklós, Mezei András, *Mocsár Gábor, *Nagy Gáspár, *Rab Zsuzsa, *Rózsa
Endre, Sánta Ferenc, *Spiró György, *Tornai József, *Veress Miklós, Vészi
Endre.20
Július 23-án
kelt a Nemzetközi P.E.N. Klub elnyomás alatt élő írók központja amerikai
csoportjának körlevele A kifejezés szabadságáért címmel:
Az írói szabadság iránti
felelősséggel és aggodalommal hívjuk fel figyelmüket arra, hogy a magyarországi
állami szervek a közelmúltban két alkalommal is súlyosan megsértették ezt
a szabadságot.
1. 1986. július 3-án a hatóság politikai okokból felfügesztette a magyar
szellemi élet egyik legjelentősebb irodalmi folyóiratának, a Tiszatájnak
további kiadását. A Szegeden 1947 óta szerkesztett folyóirat értékes magyarországi
irodalmi alkotások publikálása mellett egyike azon kisszámú fórumoknak,
amelyek rendszeresen közlik és elemzik a Romániában, Csehszlovákiában,
Jugoszláviában és a Szovjetunióban kisebbségi sorsban élő magyar írók műveit
is.
A felfüggesztést a hatóságok diktatórikus módszerekkel hajtották végre,
és önkényes politikai okokkal indokolták: néhány párttisztviselő politikailag
kifogásolandónak tartotta Nagy Gáspár egy versének néhány sorát, amely
a lap júniusi számában jelent meg.
Ez az erőszakos cenzúracselekmény egy olyan zaklatássorozatot tetőz be,
amelyet az állami szervek évek óta folytatnak a Tiszatáj ellen az
abban megjelent szókimondó írások miatt, amelyek rendszeresen foglalkoznak
a magyarság nemzeti és történelmi kérdéseivel és a magyar kisebbségek veszélyeztetett
helyzetével. Új folyóiratok indítására ugyanakkor az állam továbbra is
megtagadja az engedélyt.
2. 1986. július 11-én egy vezető párttisztviselő bejelentette az országos
főszerkesztői értekezlet résztvevőinek, hogy ezentúl meghatározatlan ideig
nem közölhetik Csurka István próza- és színműíró írásait, színdarabjainak
előadását is betiltják. Ezt a durva állami9 cenzúrát azzal indokolták,
hogy márciusi-április amerikai és nyugat-európai előadó körútja során Csurka
István engedélyezte újabb írásainak, előadásainak külföldi fórumokon való
megjelenését.
Hasonló hivatalos cenzúra-beavatkozást követtek el három évvel ezelőtt
Csoóri Sándor ellen és tavaly Köteles Pál ellen — ugyanilyen-politikai
okokból. A magyarországi kulturális vezetők azt hangoztatják, hogy támogatni
és fejleszteni hajtják a kulturális kapcsolatokat — ugyanakkor sorozatosan
megbüntetnek írókat, akik kultúrájuk követeiként vállalják a szóértés ügyének
szolgálatát.
Mint írók, mint a P.E.N. szervezetek tagjai és mint a kifejezés szabadságának,
az egyik legfontosabb emberi jognak elkötelezettjei, elítéljük a Tiszatájnak,
kiváló magyar írók e fontos fórumának felfüggesztését és Csurka István
írói közlési szabadsága korlátozását.
Felhívjuk írótársainkat és a szólásszabadság minden hívét, hogy a rendelkezésükre
álló minden módon lépjenek fel annak érdekében, hogy a magyarországi hatóságok
vonják vissza művészetellenes, emberi jog- és szabadságsértő intézkedéseiket.21
Szeptember 8-ára összehívták az írószövetség
rendkívüli választmányi ülését. A 62 tagból negyvenen jelentek meg. Valamennyien
kiálltak a Tiszatáj mellett. Levelet küldtek az MSZMP Politikai
Bizottságának, ebben tiltakoztak a megyei párt vb döntése ellen, elítélték
a lap megjelenésének fölfüggesztését, a szerkesztők kilátásba helyezett
fölmentését, és kérték a PB intézkedését. A párt- és állami szervekkel
való párbeszéd fölvételére, a legjobb megoldás megtalálására tanácskozó
bizottságot választottak Boldizsár Iván, Csoóri Sándor, Király István,
Mezei András és Szederkényi Ervin részvételével. A bizottság tagjai — bár
Boldizsár Iván Kádár János sakkpartnere volt — egyértelműen a Tiszatáj
mellett álltak ki, és tárgyalásaik során azt képviselték, hogy a politika
vonuljon vissza az irodalmi küzdőtérről — a lehető legkisebb presztízsveszteséggel.
Érveik azonban süket fülekre találtak.
Szeptember
12-én ülést tartott az írószövetség pártaktívája. Radics Katalin, az MSZMP
KB osztályvezetője ismertette a Csongrád megyei pártbizottság végrehajtó
bizottságának határozatát. Lendvai Ildikó osztályvezető-helyettes az állította,
hogy a Tiszatáj szerkesztőségének tagjai sem tartották helyesnek
Nagy Gáspár versének közlését. Ez nem volt igaz, hiszen a szerkesztőség
tagjai minden fórumon egyöntetűen kiálltak a történtek mellett. Hubay Miklós,
az írószövetség elnöke a rendkívüli választmányi ülés egyhangú véleményének
jelentőségét óvatosan úgy akarta csökkenteni, hogy kijelentette: mivel
csak negyvenen vettek részt rajta, nem volt "jelentős ülés". Bertha Bulcsu
úgy nyilatkozott, hogy íróként el van keseredve a Tiszatájjal történtek
miatt; Papp Lajos pedig mint szerkesztő tartotta félelmetesnek a pártbizottság
föllépését. Alföldy Jenő csak annyit mondott, hogy szereti a Tiszatájat,
és ezért aggódik érte. Sziládi János azt fejtegette, hogy a politika és
irodalom, a Tiszatáj esete is ezt mutatja, már kettévált. Helytelen
úton jár a politika a rendcsinálással, és retrográd a Csongrád megyei párt
vb határozata. Nem helyeselte a profilváltást sem: a Tiszatáj -
úgymond - irodalmi folyóirat volt, annak is kell maradnia. Így tehát az
írói pártaktíva is elítélte a Tiszatáj ellen hozott intézkedéseket.
Október 8-án
ismét választmányi ülés volt az írószövetségben. Ezen ismertették a Politikai
Bizottság válaszát tartalmazó, Radics Katalin osztályvezető aláírta levelet.
"A levél lényege az, hogy tudomásul vették a beadványban foglaltakat és
a kérelmet, s a PB ígéretet tesz arra, hogy a Tiszatájra vonatkozó
végső döntést kellő mérlegelés után hozza majd meg."22
Semmitmondó, semmire sem kötelező válasz volt.
A debreceni
irodalmi napok tanácskozását A tájegységek kultúrája és az irodalom
címmel tartották október 30-30-én. Fodor András tartotta a vitaindító előadást.
A Tiszatájról szólt ugyan, de csak történeti szempontból. Annál
többet beszéltek a jelenről a hozzászólók: Kiss Gy. Csaba, Czine Mihály,
Mocsár Gábor, Balogh Ernő stb. Voltak, akik elfogadták a folyóiratot sújtó
szankciókat, a többség azonban a kiállt lap védelmére kelt. Sőt megszólalt
egy harmadik vélemény is: "Éles Csaba először arról beszélt, hogy szerinte
az a magasabb rendű etika, amelyik a Tiszatáj-üggyel kapcsolatban
a dialógus lehetőségét keresi. Mert a megoldás nem az, ha a kéziratokat
visszakérik, hanem az, ha támogatják a lapot színvonalának megtartásában."23
Látva az írószövetség
lépéseinek eredménytelenségét, november 12-én száz- tizennégy író, művész
és más értelmiségi levéllel fordult a párt Központi Bizott- ságának és
a Minisztertanácshoz:
Kötelességünknek tartjuk,
hogy az ügyben illetékes legfőbb testületek tagjainak tudomására hozzuk
megdöbbenésünket és felháborodásunkat azzal az eljárással és döntéssel
kapcsolatban, amely legutóbb a Tiszatáj szerkesztőit, s így a magyar
szellemi élet egyik legfontosabb folyóiratát sújtotta.
Gyakorlatilag megszüntettek egy folyóiratot, amely nemcsak a hazai irodalmi-szellemi
élet kiemelkedően igényes, színvonalas orgánuma volt, de anyaországi otthonává
tudott lenni — hosszú időn át szinte egyedül — a határainkon kívül, elsősorban
a szomszédos országokban élő kiváló magyar írók műveinek is, és ezzel teljes
összhangban tudatos kezdeményezője és ápolója évtizedeken át a szomszédnépek
irodalmával, szellemi életével való kapcsolatainknak. Mindez nem szorul
külön bizonyításra, a Tiszatáj havi számai hosszú évekre visszamenőleg
önmagukért beszélnek. Ezzel szemben igazolni kellene azt az igazgatási
apparátusból némelyek által a nyilvánosság előtt hangoztatott vádat, amely
szerint a szerkesztők (valamennyien párttagok!) sorozatosan "közléspolitikai"
hibákat követtek el. A több hónapig elhúzódó eljárás során senki sem nevezte
meg ezeket a hibákat, és senki nem mondta meg, miféle "közléspolitika"
jegyében minősülhetnek azok hibáknak. Ugyanakkor az illetékes miniszterhelyettes
nem restellte a Magyar Nemzet hasábjain, a fenti vádakon túl, antidemokratikus
szerkesztői gyakorlattal megvádolni a lap szerkesztőit, az egész ügyet
pedig úgy feltüntetni a nyilvánosság előtt, mintha az csupán a megyei pártbizottság
belső ügye volna. Mi pedig most azt kérdezzük: mennyiben minősülhet az
említett eljárás és a Tiszatáj szerkesztőivel szemben hozott döntés
demokratikusnak? Hogyan hozható ez összefüggésbe a szocialista kulturális
politika alapelveivel és az alkotóműhelyek önállóságáról hangoztatott elvekkel?
Mi köze van ennek az intézkedésnek az Országgyűlés által éppen az intézkedésnek
az Országgyűlés által éppen ebben az időszakban elfogadott sajtótörvény
szelleméhez?
Mi a lap felfüggesztése óta mindvégig bíztunk abban, hogy végül a politikai
belátás és ésszerűség győzedelmeskedik majd a döntés meghozatalában. Reméltük,
hogy érvényesülni fog a szellemi értékek tisztelete és a demokratikus alapelvek
tiszteletben tartása némelyek hatalmi gőgjével, indulatával és önkényével
szemben. Csalódással kell tudomásul vennünk, hogy nem így történt. Az ország
érdekei azt kívánnák, hogy felelősségteljes párbeszéd és együttműködés
jöjjön létre a politikai irányítás és a szellemi élet képviselői között.
Ami most történt, nem ezt a célt szolgálja. Úgy látszik, vannak a hatalom
hivatali szervezeteiben olyan személyek, akiknek vagy más céljaik vannak,
vagy rosszul sáfárkodnak a rájuk ruházott hatalommal. Elsősorban az Önök
dolga és lehetősége mérlegre tenni felelősségüket, és olyan helyzetet teremteni,
amelyben a kölcsönösen kívánt és olyannyira szükséges párbeszéd és együttműködés
esélyeit ne aknázhassák alá a jövőben hasonló intézkedések. Kérjük a Központi
Bizottság és a Minisztertanács titkárságát, hogy a testületek tagjaival
ismertessék meg levelünket és tolmácsolják tiltakozásunkat.
Levelünket tájékoztatásul elküldjük a Csongrád Megyei Pártbizottságnak.
A
levél aláírói:
Ablonczy László, Aczél Géza, Adamik Mária, Agócs Sándor, Alexa Károly,
Ágh István, Balassa Péter, Balázs József, Balczó András, Balla Gyula, Balogh
Júlia, Bába Iván, Bella István, Benda Kálmán, Benedek András, Bertha Zoltán,
Bíró Zoltán, Boros Judit, Borsi-Kálmán Béla, Rubik István, Buda Ferenc,
Czakó Gábor, Czine Mihály, Csapody Miklós Csengey Dénes, Cseres Tibor,
Csoóri Sándor, Csurka István, Dobossy László, Dobozi Eszter, Domokos Mátyás
(megjegyzéssel), Döbrentei Kornél, Fábián László, Fekete Gyula, Fodor István,
Funtek Frigyes, Für Lajos, Gergely Ágnes (megjegyzéssel), Gombos Katalin,
Göncz Árpád, Görömbei András, Györffy György, Halász Péter, Hernádi Gyula,
Hideg Antal, Horgas Béla, Imre László, Joó Rudolf, Józsa Fábián, Karinthy
Ferenc, Keresztury Tibor, Kerényi Imre, Kis Pintér Imre, Kis-Tóth Ferenc,
Kiss Benedek, Kiss Gy. Csaba, Kiss Dénes, M. Kiss Sándor, Kiss Tamás, Kodolányi
Gyula, Kovács István, Kozma Huba, Köteles Pál, Kubik Anna, Lackó Miklós,
Lázár Ervin, Levendel Júlia, Lezsák Sándor, Litván György, Marosi Gyula,
Marsall László, Mándy Iván (megjegyzéssel), Márkus Béla, Márton Gyöngyvér,
Mészáros Sándor, Mészöly Miklós, Mocsár Gábor, Nagy Gáspár, Cs. Nagy Ibolya,
Németh Lászlóné, Olasz Ferenc, Pálfy István, Páskándi Géza, Pécsi Györgyi,
Pócs Péter, Pomogáts Béla, Rab Zsuzsa, Ratkó József, Sándor Iván, Sánta
Ferenc, Sára Sándor, Sík Ferenc, Simon Zoltán, Sinkovits Imre, Szabad György,
Szakolczay Lajos, Szále László, Szécsi Margit, Székelyhidi Ágoston, Szepesi
Attila, Szőllősi Zoltán, Tamás Attila, Tamási Áronné, Tárnok Zoltán, Tornai
József, Tóth Bálint, Ugrin Aranka, Utassy József, Váncsa István, Varga
Csaba, Varga Imre, Vekerdi László, Vígh Károly, Zalán Tibor.24
A szokáshoz híven válasz nem érkezett.
Mind az MSZMP KB, mind a Minisztertanács úgy tett, mintha nem történt volna
semmi.
Az írók újabb
pártaktíváján, november 14-én az esedékes közgyűlés előkészítésével foglalkoztak.
Jovanovics Miklós, az írószövetség főtitkára megnyugtatta a megjelenteket,
hogy bár súlyos döntések születtek, mint a Tiszatáj fölfüggesztése,
Csurka szilenciuma, ennek ellenére meg kell tartani a közgyűlést. Vajda
György miniszterhelyettes szóba hozta a Tiszatáj-ügyét. Fölpanaszolta,
hogy a debreceni irodalmi napokon szenvedélyes és szélsőséges hangok hallatszottak
az intézkedésekkel szemben. Leszögezte, hogy a folyóirat profilját megváltoztatják,
és a szerkesztőbizottság vezetője Tóth Béla könyvtárigazgató, a főszerkesztő
pedig Kaposi Márton egyetemi docens lesz. Agrádi Péter, a Magyar Rádió
elnökhelyettese megerősítette a miniszterhelyettes szavait azzal, hogy
a politikának tudnia kell nemet is mondani. Koczkás Sándor, a kritikai
szakosztály elnöke a népi-nemzeti irányzat elvesztését sajnálta, amelyet
a magyar szellemi életben a Tiszatáj képviselt. Földes Péter, a
gyermek- és ifjúsági szakosztály titkára szerint a Tiszatáj elleni
büntető rendelkezéseket vissza kellene vonni még a közgyűlés előtt, mivel
még a párttagok egy része sem tudta megemészteni a történteket. Sziládi
János szarkasz- tikusan jegyezte meg: milyen furcsa, hogy az ellenzék tiltakozik
a leghangosabban három kommunista szerkesztő leváltása miatt. Végül Knopp
András, az MSZMP KB alosztályvezetője leszögezte, hogy mind a Tiszatáj-,
mind a Csurka-ügy tisztán politikai jellegű. Éppen ezért veszélyes, ha
az írók egy csoportja a Tiszatájra hivatkozva egységesen kíván föllépni
a párt által elhatározott politika ellen. Fölhívta a jelenlevők figyelmét
a pártfegyelem kötelezettségére. Egyben azt is elmondta, hogy a lap profilját
már csak azért is meg kell változtatni, mert a Tiszatájban eddig
szereplő írók bojkottot hirdettek a folyóirat új szerkesztősége ellen.
Az írószövetségi
nagyaktíván, november 28-án, egy nappal a közgyűlés előtt egyértelművé
tették, hogy politikai ügyről van szó. Radics Katalin, a pártközpont osztályvezetője
Nagy Gáspár versének közlésében két hibás mozzanatot is vélt fölfedezni:
olyan időpontban történt, amikor jól érzékelhető ‘56 harmincadik évfordulója
és mindhárom szerkesztő párttag. Garai Gábor viszont megnyugodva jelentette
ki, hogy a továbbiakra nézve Tóth Béla garanciát jelent. Pál Lénárd, a
Központi Bizottság ideológiai titkára fölszólalásában sajnálatát fejezte
ki, hogy a szerkesztőség "bedőlt az ellenség provokációjának", de ilyen
hibát nem szabad elkövetni!
A Magyar Írók
Szövetségének közgyűlése november 29-én és 30-án ülésezett a Pesti Vigadó
dísztermében. Szerdahelyi István ellentétes érdekeltségű beszámo- lójából
is kiviláglik, hogy a Tiszatáj és Csurka István elhallgattatása
élesen vetődött föl az írók kongresszusán. Kiss Gy. Csaba fölolvasta a
november 12-i levelet is. Érdemes Szerdahelyi nézőpontjából is szemügyre
venni a vitát:
A Tiszatáj szerkesztőségét
az utóbbi időkben különböző közléspolitikai hibák — s korántsem a "szennyhullám"
elleni fellépés vagy a nemzetiségi magyar irodalom ügyének felkarolása
— miatt több ízben elmarasztalták. A folyóirat 1986. júniusi számában ennek
ellenére közzétették Nagy Gáspár A fiú naplójából című versét, melyben
— más sérelmezhető motívumok mellett — az is olvasható volt, hogy Magyarországon
30 "évgyűrűjével" — tehát 1956 óta — "susog" a "drága júdás-fa", s "lehulló
ezüst-tallérokkal" tünteti ki "a homály követeit". A szerkesztők tudván
tudták, Nagy Gáspár nemrégiben kavart politikai botrányt egy másutt megjelent
versével25, másrészt
pedig a folyóirat e számában még egy lelkesen méltató tanulmányt is közöltek
Nagy Gáspárról. Ezért döntött úgy a lapot fenntartó Csongrád megyei pártbizottság
és tanács, hogy a szerkesztőket (számukra megfelelő állásokat ajánlva)
leváltja, s helyükre más szakembereket állít. Az intézkedés megfelelt az
új sajtótörvény vonatkozó rendelkezéseinek (7. § 2. bekezdés).
Amint ezt a közgyűlésen felszólaló Berecz János, a KB titkára, valamint
Vajda György művelődési miniszterhelyettes kifejtette, a kormányzat olyannyira
nem kifogásolta a folyóirat kapcsolatait a magyar nemzetiségi irodalmakkal
és a szomszéd népek irodalmaival, hogy az új szerkesztők megbízatása éppenséggel
előírja e kapcsolatok hagyományának hasonló szellemű ápolását. S igencsak
különös, mutatott rá az utóbbi két felszólaló, hogy e feladata teljesítését
— bojkottfelhívással, az új szerkesztőség munkatársainak kiközösítésével
fenyegetőzve — éppen azok próbálják megakadályozni, akik — állításuk szerint
— oly nagyra értékelték a Tiszatáj ilyen hagyományait.
Második
felszólalásában Hubay Miklós az ügy távolabbi összefüggéseire is rávilágított.
Nagy Gáspár "szerencsétlen" verse révén előállt egy szituáció, melynek
"már alig van köze a kiváltó vershez, az el is tűnik az éji homályban,
de marad egy szituáció, amit közös akarattal és ügyetlenséggel — beleértve
magamat is — elkezdünk kezelni, tupírozni, befolyásolni, tárgyalni, vitatni,
mindaddig, amíg megoldhatatlan lesz, elviselhetetlen lesz, gordiusi csomó
támad belőle; jön Nagy Sándorként az állam előhúzza kardját — és erre rámutathatunk,
hogy na, ugye, hogy ott volt a háta mögött a kard." Ez — a felszólaló szavai
szerint — egy "mechanizmus", egy "trükk", amivel elérik, hogy a politikai
vezetés olyan helyzetbe kerül, hogy "feladva az addigi toleráns, a költővel
szembeni, az egész irodalommal szembeni toleranciáját meg szabadságtörekvéseinek
honorálását, adminisztratív eszközökhöz nyúl. Akkor aztán a szituáció egy
harmadik fázisba megy át, mert akkor már nemzetközi jelleget ölt ez a szituáció,
akkor már világos, hogy ez a Magyarország, minden addigi jó sajtója, jó
híre ellenére nem jobb a Deákné vásznánál."26
Végeredményben az írószövetség közgyűlésén
az 52 hozzászóló közül 18-an foglalkoztak érdemben a Tiszatáj sorsával.
Ebből 13-an egyértelműen kiálltak a folyóirat mellett. Négyen — Agrádi
Péter, Berecz János, Hubay Miklós és Vajda György — a párt hadállásait
védték. Gyurkó László ködös hozzászólásából nem volt kihámozható sem az
igen, sem a nem.
Szerdahelyi
István azt is megírta, hogy a túl forró ellenzéki hangulat miatt "tiltakozásuk
jeléül, többen kiléptek a szövetségből, s Köpeczi Béla művelődési miniszter
a Népszabadság 1987. január 31-i számában bejelentette: a minisztérium
a továbbiakban nem tekinti az Írószövetséget az egész magyar írótársadalom
képviseleti és konzultatív szervének."27
Az írószövetség kettészakadt, de valójában nem a Tiszatáj- és a
Csurka-ügy miatt, hanem azért, mert a hatalom törésre akarta vinni a dolgot.
Ez a fegyver azonban visszafelé sült el. Kiléptek azon kevesek, többnyire
dogmatikus kommunisták, akik nem tudták elviselni a Kardos G. György szerint
"intoleráns, megbélyegző-befeketítő morális terrort alkalmazó, ellenzéki
aláírásgyűjtési akciókat szervező, hangjukhoz képest meglepően kevés szövetségi
tag" — a valóságban döntő többség — "manipulációs stratégiáját". Az írószövetségi
tájékoztató pontos képet adott a kilépettek számáról: a 613 tag közül másfél
hónap alatt 23 jelentette be ilyen szándékát. "Az elnökség csak sajnálkozásának
adhat hangot annak a túlnyomó többségnek — 95 % — a nevében, amely a Magyar
Írók Szövetségét továbbra is a magyar irodalom és nemzeti-társadalmi ügyünk
szellemi fórumának, világirodalmi kapcsolatokat erősítő közösségnek tartja."28
De ekkorára
már minden bevégeztetett, tehát az írók végképp bezárult kapukat döngettek.
A sajtóban megszűnt ügy lenni a Tiszatáj. Sőt 1987 márciusában meg
is jelent az új szerkesztőség gondozta 1-2. szám.
Jegyzetek:
1 Természetesen Kádár
János portréjára utal.
2 Grezsa Ferenc: A
katarzis esélyei (7.) = Juss (Hódmezővásárhely), 1989/1:6-8.
3 Az e fejezetben elmondottak
a megadott irodalmon kívül a Vörös Lászlóval 1996. március 6-án és 26-án
folytatott, följegyzéseivel alátámasztott beszélgetésen alapulnak.
4 Vö. Ablonczy László:
Most is aggódom... Szűrös Mátyással tegnapi küzdelmekről és mai kétségekről
(82-83.) = Tiszatáj 1990/6:74-95.
5 Könczöl Csaba: A
Tiszatáj-főnix. Szegedi interjú Vörös Lászlóval és Annus Józseffel
(22.) = Kritika, 1989/11:21-25.
6 Domonkos László: Egy
leváltás története. Beszélgetés a Tiszatáj viszontagságairól = Élet
és Irodalom, 1989. febr. 17.
7 Olasz Sándor: Tiszatáj-dráma,
1986. (2.) = Juss (Hódmezővásárhely), 1989/1:1-5.
8 Nyilvános ülést
tart a megyei pártbizottság. A Tiszatáj-ügy hátteréről = DM 1989. jan.
21.
9 Itt ellentmondás van
Sebe János előbbi tájékoztatójával, de a szerkesztőség többi tagjának emlékei
is Vörös Lászlót igazolják. A megyei párttitkár kisebbíteni kívánta a helyi
pártszervek felelősségét, amikor bizonyos tényekről "elfelejtkezett".
10 Domokos i. m.
11 Halász Miklós: Rejtélyes
a Tiszatáj-ügy? A "poéta adminisztrátor". Beszélgetés Annus József íróval,
a kiebrudalt szerkesztővel (17.) = Hitel, 1989/2:16-18.
12 A Német Szövetségi
Köztársaságból, ahol feleségével látogatóban járt.
13 Domonkos i. m.
14 Vértessy Péter: Gondterhelt
bizakodás. Beszélgetés művészi életünkről Vajda György művelődési miniszterhelyettessel.
= Magyar Nemzet, 1986. aug. 9.
15 Domonkos i. m.
16 Ua.
17 Könczöl i. m. 22-23.
18 Könczöl i. m. 22.
19 Másolata Vörös László
birtokában.
20 Csillaggal jelöltem
meg azoknak a nevét, akik 1981 és 1986 között írásukkal szerepeltek a Tiszatájban.
21 A nyomtatvány Vörös
László birtokában.
22 Tiszatáj — tiszta
táj. Domonkos László: [Vörös László-interjú] = DM 1989. jan. 20.
23 Debreceni irodalmi
napok (41.) = Alföld, 1987/2:25-42.
24 Olasz i. m. 3-4.
25 Nagy Gáspár: Öröknyár;
elmúltam 9 éves. = Új Forrás (Tatabánya), 19884/5:4.
26 Szerdahelyi István:
Az Írószövetség közgyűléséről (3.) = Kritika, 1987/4:3-5.
27 Uo.
28 Magyar Írók Szövetsége.
Tájékoztató, 1987/jan.-febr.:2.
* Gyuris György e tanulmányával
- monográfia-részletével - köszöntjük laptársunkat, az 50 éves Tiszatájat.
(Az Új forrás szerkesztői) |
|