Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 1.sz.
Wehner Tibor
Kíméletlen Művészeti Napló
 
1996. Október 30, szerda, délelőtt

Az Iparművészeti Múzeumban, egy megbeszélésen ülök: a téma az 1996-os szombathelyi textilbiennálé tanulságainak összegzése, és az 1998-as tárlat előkészítése. Simonffy Márta veti fel: a millecentenáriumi esztendő után, két év múlva új tematika, biennálé-szervező vezérfonal gyanánt a SZABADSÁG fogalom-, illetve eszmekört lenne jó megjelölni, meghirdetni. A lassan induló beszélgetésben arra hivatkozom, hogy az elvontságba burkolózó, ünnepélyességbe emelkedő, fennkölt fogalmak intenzitása, vonzása szertefoszlott, valami lazább, közvetlenebb, inspiratívabb témakört kellene választani, amely könnyed, asszociatív indíttatásokat rejt. A Simonfiy javaslatot mérlegelvén és továbbgondolván azt indítványozom, hogy az 1998-as biennálé tematikája legyen a SZABADSÁG, AVAGY EGY SZABAD ZSÁK megfogalmazású, a textillel, valamint a művészet jelenkori helyzetével és az általános közállapotainkkal is összefüggéseket teremtő program. Bejelentésem kis meghökkenést kelt; országos, hivatalos művészeti fórum címe gyanánt túlságosan lazának, szélsőségesnek, bizarrnak ítéltetik az ötlet. Szerencsére töprengésre még van idő, az előkészítés stádiumában vagyunk. Ennél sokkal nagyobb gond - és feloldásában segíthetne egy jó szlogen - a fiatal textilesek, az újabb iparművész generációk fellépésének sorozatos szombathelyi elmaradása. Erről nemcsak a katalógusban közzétett életrajzi adatok, a születési évszámok tanúskodnak, hanem a biennálét általánosságban jellemző tendenciák is; a művek túlzott fegyelme, néhol merevsége és fáradtsága, a kísérletező, a megújító törekvések visszafogottsága
 

Október 30, szerda, este

Tölg-Molnár Zoltán festőművész könyvbemutatója a Vörösmarty téri Csontváry Galériában. Sturcz János értekezése, Kéri Ádám és Zempléni Ádám kisesszéje mellett a könyv bevezető tanulmányát én írtam, és a művész portréját körvonalazó beszélgetés szövege is közreműködésemmel készült. Ám egyik munka sem az eredeti, az általam rögzített, megfogalmazott változatban látott napvilágot; a festő gyökeresen átalakította. dolgozatomat. Kihúzott fontos részeket, megváltoztatott mondatokat, áthelyezett hangsúlyokat, értelmezett. Kontrollálatlan beavatkozása eredményeként teljesen átalakult a szövegem, s egyúttal sajátságosan lebegővé vált az egyébiránt több mint két és fél évtizedet felölelő életmű-tükör: az első tíz-tizenöt év eseményei, történései csaknem teljesen kimaradtak, a munkásság jelenkori periódusa elszakadt eredetétől, egyszersmind értelmezhetetlenné vált. (A képzőművészek általában képtelenek felismerni és elismerni, hogy az alkotásaikról írt tanulmány, értekezés, esszé, szöveg is öntörvényű mű; ugyanúgy teljes, megbonthatatlan, változtathatatlan egész, mint egy kép vagy plasztika.) Azt fontolgatom, hogy a festő cenzurális eljárását ellenpontozandó - és művészet- pszichológiai következtetések megvonására alkalmas dokumentumként - valahol közreadom az eredeti, csonkítatlan tanulmányt, vastag betűs kiemelésekkel jelezvén a kimaradt részeket, a vágásokat. A könyv egyébiránt szépen, igényesen kivitelezett munka - nagy kár, hogy így alig van valami közöm hozzá.
 

Október 31, csütörtök

Pázmándi Antal keramikusművész kiállítását nyitom meg az Iparművészeti FőiskolaTölgyfa Galériájában. A művész 1977-ben szerepelt Tatán - a Kuny Domokos Múzeumban -, s 1984-ben Tatabányán, a szép emlékű Kernstok Teremben (sújtsa átok megszűntetőjét!) rendezett önálló kiállítást: már akkor felmérhető volt, hogy az iparművészeti ágazat, a kerámia egyik megújítójaként üdvözölhetjük. A virágokkal díszített gázmaszkos nőalak, az újságpapírba csomagolt grillcsirke és a kenyérbe "sütött" tévékészülék szuverén gondolati töltetet sűrítő, intenzív szobrászati szándékokat reprezentált. A Pázmándi- munkásság a közelmúlt másfél évtizedében számos monumentális alkotással, megannyi középméretű kerámiaplasztikával, és sok-sok új felismeréssel gyarapodott. A kelenföldi lakótelep monumentális rácsszerkezet-szobra, a Hungária Szálló kerámia-papírrepülő-domborműfala, a Benczúr utcai és a Rákóczi úti épülethomlokzatdísz, valamint a fővárosi és vidéki településeken elhelyezett, önállóan álló vagy architektúrához kapcsolódó kerámiaplasztikáinak sora egy hallatlanul termékeny művész ötletekben sziporkázó munkásságát reprezentálják. A Tölgyfa Galériában a legújabb, a kilencvenes évek derekán alkotott műveit vonultatta fel Pázmándi Antal; olyan elvont plasztikákat, amelyek alkotóelemei között a kerámia már csupán egy anyag: a fém, a fa, az üveg kiegészítője. A talált tárgyakat, gépalkatrészeket, a furcsa alakzatúvá megmunkált fadarabokat szintetizáló műveken minden mindenhez szervesen kapcsolódhat és kapcsolódik testek, rúdszerű elemek, lapok, fűrészfogak, hasábok, körszeletek, vitorlaformák, ágaskodó nyúlványok összetevőiből mintegy varázsütésre egységes művilág teremtődik. Pázmándi alkotásai kapcsán kudarcot vallanak a konvencionális értelmezési kísérletek, e munkák interpretációja különleges dilemmákkal szembesíti a befogadót Nincsenek jelek, nincsenek kódok, nincsenek jól bevált szimbólumok; ismeretlen formák felfedezői, titokzatos szabályok szerint felépülő rendszerek szemlélői, átélői lehetünk a Pázmándi-kerámiaplasztikák vonzáskörében.
 

November 2, szombat

Még februárban hirdetett irodalmi pályázatot - az eredmény közzétételét április 30-ra ígérvén - a Magyar Rádió Pécsi Stúdiója és a Pécsi Nemzeti Színház. Az eredményhirdetés elmaradt, és azóta is késik, s miután a harmadik, beküldött művem sorsa iránt érdeklődő, reklamáló levelemre sem kaptam választ, mélységes szomorúsággal az alábbi felhívást indítottam útjára:

Magyar Rádió Pécsi Stúdió
Pécs, Szent Mór u.1.

Novellapályázatot hirdetünk a Magyar Rádió Pécsi Körzeti és Nemzetiségi Szerkesztősége, valamint a Pécsi Nemzeti Színház és a Pannónia Rádió Kft vezetői és munkatársai számára. A pályázaton ezen kulturális intézmények és szerveződések bármely dolgozója részt vehet, de főként az irodalmi szerkesztőség és a stúdióvezetőség, valamint a színház-dramaturgia munkatársainak részvételére számítunk. A pályázatra bármely témában, bármilyen terjedelemben írt pályaművek beküldhetők, azonban a bíráló bizottság kiemelt szerepet fog szentelni az átverés, az inkorrektség, az aljasság, a tájékoztatási kötelezettség etikátlan áthágása témakörét feldolgozó munkáknak.
     A pályázaton résztvevők ne izguljanak, eredményhirdetés nem lesz, a díjakat a körök saját hatáskörükben nyúlják le.
     Beadási határidő nincs is, a reklamációkra nem válaszolunk, mindenki tehet egy nagy szívességet.
     Jó munkát kívánunk.
                                                   A kiírók:
Budapest,1996. novembert.

W. T.

November 6, szerda

Barry Parker amerikai szobrászművész kiállításának megnyitója a Rátz Galériában. A művész több hónapos időtartamra, ösztöndíjasként érkezett Magyarországra, s rendkívül élénk érdeklődéssel és rokonszenvvel fordult kortárs művészetünk alkotói és alkotásai, történései felé. Parker néhány kisplasztikát és szénrajzot mutat be a parányi, Madách téri galériában, s az érdeklődők fotókról, diafelvételekről megismerhetik monumentális munkásságát is: művei révén autonóm elvek szellemében építkező, különös atmoszférájú plasztikai világ keretei és dimenziói bontakoznak ki. Azonosíthatatlan tárgyakra, szerkezetekre és emlékképeket felkavaró, beazonosítható organizmusokra rímelő, kúpszerű testekből szerveződő, meg-megdőlő tengelyekre felfűzött konstrukcióit fájdalmas életérzések itatják, félelmek szövik át.
     A megnyitón Farkas Ádám szobrászművésszel beszélgetve fény derül a Finta József által tervezett budapesti Szabadság téri bankcentrum épülete elé közelmúltban elhelyezett szobordísz titkára is. A három, Farkas Ádám 1993-as, a Palme-házban rendezett tárlatán szerepeltetett - tehát elsősorban kiállítótermi léptékhez, méretekhez kapcsolódó, illeszkedő -, megcsavart formákat, geometrikus jellegű, torzított testeket idéző kőszobor egy véletlenszerű, gyors vásárlási akció eredményeként került a hatalmas épülettömb főbejárat előtti parkjának középpontjába. Így korántsem véletlenül hat függelékszerűnek, az architektúra által agyonnyomottnak az együttes. Farkas Ádám megnyugtat; a közeljövőben márványposztamens kerül a kompozíció alá, s így megváltozik az arányrendszer, a látvány, a hatás. Érvei nem győznek meg: a súlyos, óriási, függönyfallal takart, sötét, riasztó banképület agresszív tömbje nem egy műteremből megvásárolt, esetlegesen összeállított együttest igényel, hanem az architektúrával és a tér adottságai által teremtett környezettel való együttgondolkodás útján létrehozott kompozíciót. A látvány lehangoló hatásán, esetlegességén és esetlenségén túl a Szabadság téren - megismerve a mű keletkezéstörténetét - immár elborzaszt maga a metódus is; milyen anarchisztikus eljárások, ad hoc ötletek által vezérelve helyeznek el az állandóság igényével Budapesten, a belvárosban, a legjelentősebb, reprezentatív köztereken műalkotásokat!
 

November 7, csütörtök

Gerzson Pál festőművész telefonál: vállalnék-e tagságot a Veszleszky Béla művészeti hagyatékát gondozó alapítvány kuratóriumában? A megtisztelő felkérést köszönettel elutasítom; egyetlen szervezet vezetőségében, egyetlen kuratóriumban sem vállalok tisztséget, tagságot. Próbálom megőrizni - meglehetősen labilis és tulajdonképpen illuzórikus - függetlenségemet, nem kívánok részt venni az egyéni véleményemet semlegesítő, vagy azzal ellentétesen kialakított kollektív állásfoglalásokban és döntésekben. A közelmúltban véletlenül derült fény arra, hogy tudtomon kívül - immáron másfél éve - tagja vagyok a budapesti Tervtanácsnak. Érdekes módon e tagsági viszonyról senki sem értesített, s másfél esztendő alatt egyetlen alkalommal sem kaptam meghívást a tanács üléseire, így arra a legutóbbira sem, ahol a Népstadion-szoborgaléria áthelyezésének ostoba ötlete került terítékre. (E témakörben pedig előzetesen részletes szakvéleményt írtam egy szakbizottsági felkérésre.) A "hogy léphet ki valaki egy testületből, amelynek nem tudja, hogy tagja?" megfogalmazású kérdésemre nem kaptam érdemleges, kimerítő választ, mint amiként arra sem, hogy milyen alapon éltek vissza a nevemmel másfél évig, akár mint azon személy nevével, aki az üléseken - hát persze hogy igazolatlanul! - sohasem jelent meg. Így hát nevem és személyem sürgős, azonnali és visszamenőleges törlését kértem; remélem, ma már nem szerepelek a Tervtanács tagnyilvántartásában, s távollétem az üléseken végérvényesen igazolt.
 

November 9-10, szombat-vasárnap

M. Nagy Richárd televíziós rendező barátom fantasztikusan jó, nagy ötlete: csináljunk kisfilmsorozatot a lépcsőkről. Anyagot gyűjtök, összeállítom a forgatókönyvet a magyarországi emlékekről, a kezdetektől napjainkig: a tihanyi altemplom lépcsőfokaitól a Makovécz Imre-emelte organikus épületekben meglelhető lépcsőkig. Ha gondolatban végigpergetem az emlékanyagot, csodálatos változatosságú világ körvonalazódik; széles és keskeny, hosszú és rövid, dísz és hátsó, csiga és egy-, illetve kétkarú, puritán és harsány, meredek és kényelmesen emelkedő, fedett és nyitott, kiemelt és eldugott lépcsők és lépcsősorok jelennek meg: És mellvédek, korlátok, ajtók, küszöbök, pihenők, fordulók, boltozatok, fülkék, szobordíszek; az esztergomi vár szűk lépcsői, a sárospataki Perényi-szárny loggiája, az egri Minaret csigalépcsője, a fertődi Eszterházy-kastély kertbe vezető lépcsője, a Nemzeti Múzeum lépcsősora, az Operaház, a Vigadó, a Parlament díszlépcsője, az Andrássy úti palota-bérházak, a Rákóczi úti Georgia-ház lépcsőháza, a Népstadion lépcsőzete, a metró mozgólépcsője, a Vidám Park Elvarázsolt Kastélyának lecsapódó lépcsőfokai mind-mind felvételre váró, a sorozatba illeszthető alkotóelemek lehetnek. Minden lépcső, lépcsőfok szemléletesen hordozza a korára, létrejöttének körülményeire jellemző vonásokat: a technikai kivitelezés, a funkció, az esztétikai megformálás, megjelenés és a napjainkig ívelő, az adott építészeti elemhez kapcsolódó történet révén számos izgalmas következtetés vonható meg. A sorozat munkacíme: Fel vagy le. Lépcsőkről lévén szó harmadik lehetőség, más variáció nincs.
 

November 15, péntek

Reggel megnyugodva konstatálom, hogy végre megjelent az Élet és Irodalomban a zalaegerszegi Mindszenty-szobor születésének körülményeiről írt cikkem, amelyben egy pályázati végeredmény megkerülésével kiadott megbízás történetét próbálom nyomon követni. A kitűnő, pályázatnyertes Fischer György-tervet mellőzve - és a pályázati kiírásban az eredetileg megjelölt szoborhelyszínt megváltoztatva - a szoborlétesítést koordináló alapítvány egy üres szabványelképzelés megvalósítására adott megbízást Kiss Sándor szobrászművésznek; s a cikkben ezt helytelenítem: a kitűnő Mindszenty-idézéssel kecsegtető terv miért utasíttatott el megmagyarázha- tatlan indokokkal, homályos indítékokkal? Mint a pályázati tervek szakvéleménye- zésében részt vett szakértő természetesen csupán lelkiismeretemet nyugtathatom meg; az És-cikkel dokumentáltam a történteket, és felhívtam a figyelmet egy érthetetlen, furcsa döntésre. Illúzióim ezúttal nincsenek, a dolgok irracionális menetét nem akadályozhatom, nem változtathatom meg. Ugyanakkor - a megbízást elnyerő művész helyzetére gondolván merül fel ismét bennem - mindig megmagyarázhatatlan rejtély marad számomra, hogy ugyanazon szobrász hogyan tud ugyanazon hittel, elhivatottsággal, meggyőződéssel, sugárzó erővel szoborművet alkotni a vörös csillaggal ékesített, magyaros, dekoratív dombormű-megbízás, Szamuely figurájának megformálása, és a győri "1956-os ellenforradalom áldozatainak" rendőrkapitánysági emlékének megálmodása, valamint Mindszenty hercegprímás alakjának megidézése ürügyén?
 

November 17, vasárnap

Esztergomi kiállítások borongós vasárnapja. A Duna Múzeumban Kaposi Tamás-emlékkiállítás nyílt. Az öt évvel ezelőtt, fiatalon elhunyt, tragikus autóbaleset áldozatául esett festő művei - a halála után megrendezett esztergomi és budapesti emlékkiállítást követően - ismét falakra kerültek: az emlékezetembe erősen bevésődött, ismert festmények és grafikák mellett néhány számomra ismeretlen mű is. Esztergomban ezúttal talán a legintenzívebb hatású az Esztergomi triptichon című nagyméretű vászon: a Duna-parti panorámán elmosódott, lényegtelen kis kompozíciós elem a bazilika tömbje, s a szürke, már-már esetlegességekben feloldódó foltokból megdöbbentő túlpart-élmény bontakozik ki. E képen Esztergomot a hiánya rajzolja, festi meg. A nézőpont, a szemlélet, a festői alapállás aktív meditációra ösztönző, s a festői láttatás módszere, expresszív volta vészterhes fenyegetettséget, zaklatottságot hordoz. Mint a többi Kaposi Tamás-kép is: a Piros-kék Meersburg, a Billiárdozó vámpír, a Piros pointer; különös izzású, transzcendens erőkkel áthatott festői szintézisek. Az emlékkiállítás, az évforduló alkalmával jelent meg - a művész emlékét ápoló, művészi hagyatékát gondozó alapítvány ügybuzgóságának és fáradozásának köszönhetően - az a könyv, amely összegzi - beszélgetések, tanulmányok, életrajzi adatok felsorakoztatásával - a tragikusan rövid Kaposi-életút krónikáját, a művek keletkezéstörténetét és utóéletét. A precíz, gondosan kivitelezett, szép kiadvány méltó tisztelgés a csonkaságában is teljesnek tűnő munkásság előtt.
     A X. Esztergomi Fotóbiennálé kiállításai - bár lehet, hogy csak rossz útirányt választottam - fokozatosan rombolják le lelkesedésemet. A Vármúzeum gyönyörűen kialakított Budai-kaputornyának kamarakiállításán, az Itáliában élő Nagy Zoltán bemutatóján fegyelmezett, tradicionális szemlélettel, következetesen megalkotott, kiváló munkák sorakoznak egymás mellett. A Balassa Bálint Múzeumban - az országos fotóbiennálé központi helyszínén - furcsa egyveleggé olvad a seregszemle a millecentenáriumi történeti kiállítással, illetve súlyosabb maradványaival; a zsúfoltságra, az áttekinthetetlenségre, a keveredésre nem alkotható rendezői koncepció, nem kreálható mentség. Az igen színvonalas, a síkfilm technikai eljárására épített, sokszínű anyag önnön kavalkádjában veszti el erejét, kitűnő munkák oltják ki egymást, fulladnak meg a kiállításra alkalmatlan, zavaró tényezőktől hemzsegő környezetben. Mint a biennálé egyik rendezőjétől, Balla Andrástól megtudom: a helyhiány miatt a díjazott sorozatok csak megcsonkítottan kerülhettek közönség elé, s volt olyan díjjal elismert alkotó, aki a bemutatási lehetőségektől megriadva hazavitte képeit. Rangos, országos, nemzetközi figyelemre is méltán érdemes kezdeményezés, egy nagy múltú rendezvény ítéltetik így - a méltatlan körülmények, az átgondolatlan előkészítés, a biennálét fogadó város és intézményei nemtörődömsége miatt - kudarcra. A megnyitó után több mint egy héttel a biennálé-katalógus még nem jelent meg - ez is a szervezetlenség ékes jele, és egészen egyszerűen komolytalan. A következő biennálé-állomáson, a Szabadidőközpont ban - ahol a fődíjas Bozsó András mutatja be kamaratárlatát - a fotóművészet iránt érdeklődő látogató végképp feladhat minden reményt: a kiállítóterem zárva, a bejutás lehetetlen. Elvégre mikor legyen zárva az országos biennáléprogram kiemelt tárlata a városközpont művelődési intézményében, ha nem a hét munkaszüneti napján? Vagyis Esztergom eldönthetné: megrendezi-e az Esztergomi Fotóbiennálét, mert úgy, ahogy ezt 1996-ban tette, többször már nem rendezheti meg.
     Gyorsan el Esztergomból.
 

November 18, hétfő

Budapest, Bajza utca, Magyar Írószövetség, Új Forrás-est. Az Ünnepi Könyvhétről kiutasított Fűrelíz-könyvem megjelenése alkalmából én is bemutatkozási lehetőséget kapok. Míg a köszöntő- és bevezető szövegek mennek azon tűnődöm, hogy az 1966-os első, komolyabb irodalmi publikációm óta harminc esztendő telt el, s most először adatik meg számomra, hogy a kortárs magyar irodalom - kimondottan vagy kimondatlanul - ezen legjelentősebb fórumán meghívottként megszólalhatok. Három évtized kemény munkájának gyümölcse érik most tehát be. Lassan rám kerül a sor: hat hosszú perc, két oldal felolvasás a Fűrelízből. Végérvényesen beérkeztem.