|
Vekerdi László
Németh László
kísérleti pedagógiájának hatása történelem-képére
avagy az empirikum
reflektáltsága az Iskola Kakaskúton-ban
és a Hogyan tanítottam
Vásárhelyen a történelmet?-ben
I. rész
"Mint már e könyv előszavában is jeleztem
- jegyzi meg Németh László A kísérletező ember (1963) című kötetben
1957-es dátummal közölt Hogyan tanítottam... -hoz -: így sosem tanítottam
Vásárhelyt a történelmet. Hisz a világtörténetet is csak háttérül, összehasonlítási
alapul loptam be - igaz, csaknem egyenlő óraszámmal - magyar történetembe.
A tudománytörténetet pedig - bár újkor-történetemnek már akkor is motorja
volt, sőt érettségi tétel is lett: inkább természetismereti tárgyamban
tanítottam ilyen szélességben. Az újkornak ez a felfogása azonban, melyről
e töredék alapján az olvasó némi képet kaphat, vásárhelyi tanárságom alatt
alakult ki..."1 Az Iskola Kakaskúton pedig, amint Grezsa
Ferenc hangsúlyozta: utópia. Egyik esszé sem fogható fel tehát tényleges
tanári működés vagy tényleges terv, pláne "tanterv" részeként. Az Iskola
Kakaskútonnak - írja elemzésében Grezsa2 - "1946 tavaszán
csak első fele készült el, a befejezés 1968-ra maradt". A 8-as itt természetesen
sajtóhiba; de a véletlen - 1963 helyett 1968 - a mából visszatekintve szinte
"jóslásnak", ám mindenképpen sorsszerűnek tűnhet.3 De folytassuk
a Grezsa-idézetet: "A műfajt érezte anakronisztikusnak, vagy a tanügyi
kísérlet és a tanügy külön útja riasztotta - ma már nehéz eldönteni. Mint
utópia az Adalékok egy »újnemes«-szekta történetéhez és a Kapások
folytatása: valóságba rajzolt álom." A nagy Németh-filológus ezután pontosan
mérlegeli, hogy mi a "valóság" s mi a "fantáziakép" az utópiában, s végül
elhelyezi az írást a pályaképben. "Mondandója - összegez - paradox: a Németh
László-i pedagógia a közvélekedéssel ellentétben nem utópikus képződmény
- primitív tanyai viszonyok közepette is életképes eszme. Sellye Pista
magániskolája visszájára fordított utópia: önmaga ellentétét bizonyítja."
Azaz az utópia voltaképpen nem utópia, hanem (amint különben minden valamirevaló
utópia Morus Tamás óta) a valóságra-ébresztés, a "valóságra-nevelés" eszköze,
azaz - az Összefoglaló a nyolcadikban (1948) meghatározása szerint
- az érintőirányban kivágódni kívánkozó ész rászorítása, "hogy kövesse
a dolgok görbületét"4. Talán éppen ezért annyira fontos a Kakaskúton-ban
- a Németh Lászlónál különben egyáltalában nem gyakori - irónia szerepe?
De folytassuk újra a Grezsa-idézetet. A visszájára fordított utópiából
következik ugyanis, "az alteregó megkettőződése: a lelkesedés a módszernek,
az irónia a körülményeknek szól. A sánta tanító - afféle naiv szent - és
az író alakja olyasféle viszonyba kerül egymással, mint kezdetben Méhes
Égető Eszterrel. Bámulja, de azonosulni teljesen nem tud vele." Az Égető
Eszter analógia - vagy metafora? - kulcsfontosságú itt,5 ugyanis
- írja Grezsa - "a Németh László-i esszé a felszabadulást követő években
funkciót vált: az égtájakat kereső szenvedélyes tájékozódás fórumából műhelytanulmányba
burkolt önarcképpé válik". De nem vált-e hasonlóképpen "funkciót" a felszabadulás
után lassanként Méhes szemlélete Égető Eszterről; az egész "égető- eszterségről"?
És csakugyan annyira ellentétes lenne égtájakat kereső tájékozódás és műhelytanulmányba
(vagy mutatis mutandis regénybe) burkolt önarckép? Hiszen az utóbbi ott
van már a "régi Tanúban" is, például a San-Remói naplóban,
amely egyúttal persze a szenvedélyes tájékozódás fóruma. És hátha nem egyszerűen
"műhely-tanulmányba burkolt önarckép", hanem "az égtájakat kereső szenvedélyes
tájékozódás fóruma" is - az irónia száiszi fátylába burkoltan - az Iskola
Kakaskúton? Sőt a maga tankönyvszerű nyugalmában - majdhogynem méltóságában
- a Hogyan tanítottam... is? De miféle tájékozódás miféle szenvedélye
búvik meg műhelytanulmányba burkolt önarcképük megett? A válasz természetesen
erre is meglelhető "a Grezsában": "Az »új Tanú« egyetlen tárgya
a történelem: a korszakváltás emberi és egyetemes gondjaira tőle várja
a választ"6 De akkor a Németh László-i pedagógia legfőbb, ha
ugyan nem egyetlen tárgya a történelem, és inspirálója a korszakváltás
emberi és egyetemes gondjaiban keresendő. A korszakváltás empirikumában.
Ami viszont az egyéni sors determinált véletlenének következtében elsősorban
pedagógiai empirikumként, kevésbé tudományosan de emberségesebben szólva:
tanári tapasztalatként jelentkezett. Erre a korszakváltás idején Vásárhelyen
megélt tanári tapasztalatra reflektál az Iskola Kakaskúton csakúgy,
mint a Hogyan tanítottam Vásárhelyen a történelmet?, és ebből a
szempontból az utóbbi a maga szinte tankönyvszerű tekintélyességében ugyanúgy
megfordított utópia, mint az Iskola Kakaskúton. Tartalmát tekintve
pedig az utóbbi szabályos folytatása az előbbinek. Netán a kakaskúti történelemóra
enyhén irónikus 18. század szemlélete a Hogyan tanítottam... fennkölt
és méltóságos 17. századának, helyesebben (és divatosabban) Early Modern
Age-ének is szól? Nem valószínű; illetve ha igen, az már csak a mi mai
olvasatunkból adódik, egy másik korszakváltás emberi és egyetemes gondjaiból
visszatekintve. Valószínűleg épp e miatt annyira izgalmas olvasmány viszont
a két régi tanulmány ma is; fájdalmasan és félelmesen időszerű. Fájdalmasan,
mert a két tanulmányt - a kor minden baja ellenére - átlengő derűt napjaink
korszakváltására mindent beborítani látszó ború váltotta fel, és félelmesen,
mert a Széchenyi-trend, a "borúra derű" ellentétesbe fordulása kimondhatatlan
veszélyeket rejt itt és most, a Duna-völgy középső szakaszán, az egypólusúvá
vált, de az emberséges egyetértéstől ilyen távol tán még soha nem került
Világcivilizációban. E miatt a fájdalmasság és félelmetesség miatt annyira
érdekes és érvényes ma az akkori korszakváltásra reagáló
két Németh-esszé; érdekesebb és érvényesebb írók, publicisták, költők,
politológusok, közgazdászok, filozófusok rendszerváltásra reagálón írásainál,
Ágh Attilától Zimonyi Zoltánig. Tán csak Sándor Ivánt emelném ki közülük,
mert Vízkereszttől Karácsonyigját józan németh lászlós derű emeli,
és Lengyel Lászlót, mivel ő jókor figyelmeztetett a korrupció legfelsőbb
köröket is behálózó szálaira csakúgy, mint a "konszolidációnak" elkeresztelt
bankmanipulációk iszonyatos pénzügyi imbecillitására.
De térjünk
vissza Kakaskútra Németh Lászlóval, és próbáljuk megkeresni derűjének gyökereit.
Mi okozhatta, hogy az akkori, s ugyancsak nem kevés gonddal és bajjal járó
korszakváltás az alapjában véve inkább borúra mint derűre hajló Németh
Lászlóban a "borúra derű" érzését ébreszthette? Nagyon valószínű, hogy
mindennapi tanári tapasztalatai állhatnak a derű hátterében, a tapasztalatok
beillesztése az ország s a maga életébe. Az Égető Eszterben ezt
- hogy kellő recepcióesztétikai tudományossággal fejezzem ki magam - svarc
auf vájsz meg is írta; és kifejtette később az Emelkedő nemzetben
is, nem kisebb elvtárs kritikáját vonva a fejére, mint Palmiro Togliatti;7
majd áttételesen, a történelem szeszélyes szeleitől borzoltan, újból ennek
a nemzeti "borúra derű"-nek az áprilisi fényei ragyognak fel az Irgalom-ban.
És nemcsak úgy, vagy nem elsősorban úgy, ahogyan a regény végén Kertész
Ágnes és bicegő Halmi Feri személyében futni segíti "a sánta emberiséget,
amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben,
hogy sántaságába bele ne gabalyodjék". Úgy inkább, ahogyan az egész regény
- egy valóságos magyar Erziehungsromanként elibénk vetíti a honi
nevelés és a honi gyógyítás töretlenül magas színvonalát a trianoni tragédia
után és ellenére; alkalmazkodóképességét tehát, életrevalóságát. Ez a regényt
átlengő derű forrása.8
Mutatis mutandis
ugyanez az alkalmazkodóképesség, életrevalóság, nehéz körülmények közötti
helytállás: ez a szellemi és művelődési színvonal, amit Vásárhelyen tapasztal
maga körül, ez emeli az író hangulatát az Iskola Kakaskúton-ban
is a Széchenyi-trend derűjébe. Pontosabban a tanár hangulatát, még pontosabban
a tanítással kísérletező emberét, hiszen a derű forrása a legtágasabb értelemben
véve, de mindig kézzelfoghatóan pedagógiai. Amint a pompás vörös-fehér-rózsaszín
szegfűk termelőjéhez és exportőrjéhez is - stílszerűen - pedagógiai kapcsolat
vezeti. A kertész leánya, Pálma tanítványa (Grezsa filológiai műgondjának
hála könnyen igazolható, hogy az író pontosan mutatja be), és az ő közvetítésével-hívására
jut el Németh a szülők mintaszerű virágkertészetébe (az ember ma már inkább
kerüli a Németh korában még dicséretként hangzó "vállalkozás" megjelölést),
amely az országos érvényű gazdasági reményt inkább, mintsem a hátteret
teremti meg a pedagógiai kísérlethez. Az iskola-tanya "Apáca" elnevezése
pedig, "melyben az alföldi ész húzta vissza magához a sárkányként fölébe
bocsátott filozopteri jelképet", szilárdan a honi tradíciókba horgonyozza
le a kísérletet. A kor jellemzésére elég egyetlen rövid párbeszéd a szófukar
kertésszel: "De ő maga tanárember? Úgy mondtad, ha jól emlékszem. Elvégezte
a bölcsészetet? - Igen, tán tanított is. De érdekes: úgy látszik nem volt
kedve. - Nevetett megint, egy picit cinkosan, mint aki tudja, hogy az úgy,
meg az így közt mi a különbség. - Az egyik lábára sánta - vette be magát
megint valami konkrétba. Azaz inkább csak húzza. - A háború? - Persze -
mondta -, Voronyezs alatt, akna. - De hogyhogy most nem tanít? Hisz most
minden tanárt összedobolnak, olyan tanárhiány van. Én is úgy jutottam ehhez
az élvezethez. - Így, úgy látszik, jobban megtalálja a számítását. - Majd
meggondolva, hogy ez tán udvariatlan, rövid válasz volt, egy nagyobb szájbefogó
szélroham után még hozzátette. - Már egész eltökélte, hogy paraszttá lesz.
- S most egy egész iskolája van? Úgy kérték fel rá? - küszködtem én is
a szélrohammal. - Azt magam sem tudom - mondta a szófukar ember."9
A dialógusból
gyaníthatóan az esszé voltaképpen rejtett dráma, vagy mondjuk inkább dráma-csíra.
A második felvonásban a tanár úrral ismerkedünk meg, tanári kudarcával
a régi világban, s mostani boldog tanítási gyakorlatával. S "tananyag"-felfogásával:
"Igen, az egész világ, amit tudni illő vagy érdemes belőle." A harmadik
felvonás aztán ezt a mondatot bontja ki, a 18. századot tárgyaló-bemutató
történelemórában.
Ebből a történelemórából
a pedagógust elsősorban nyilván a "módszer" érdekli: a század szellemi
életét a kor főbb koordinátáiban felvázoló hatalmas Európa-térkép, a "mag"
és a "perifériák" (hol volt még akkor Wallerstein!) kijelölésével, s Magyarország
jól áttekinthető "kinagyításával". A történelemtanár a kiemeléseket és
a szemléletet fogja bírálni vagy helyeselni; saját magának, iskolájának,
egyházának vagy pártjának szempontjai szerint. Minket azonban most inkább
csak az érdekel, hogy - és ahogy - az óra Mozart (különben lemezről is
lejátszott) G-dúr zongoraversenyére van "hangszerelve", a gőzgéptől a Tristam
Shandyig. "Egyszóval szép század volt, ha nem is hozott annyi újat,
mint az előző. Az emberek tán sosem bíztak úgy benne, hogy a földgolyót
ésszel és ízléssel lakható hellyé lehet alakítani."10 Még ha
szembeötlőek is a mozarti mennyország földi megvalósulása ellen dolgozó
erők. "Mert itt van Afrika, itt vannak a Ghandi csontvázai, akik ekkor
cserélik fel a mogulok uralmát a Kelet-Indiai Társaságéval. Itt a francia
nadrágtalanok. S hogy ne menjünk olyan messzire, itt vannak a magyar jobbágyok
is. S még akik azt hiszik is, hogy értik ezt a zenét? S olyan karmestert
tartanak, mint Haydn Eszterházán? Azokban meg ott van a százados szokás,
a szenvedély pokla, a hatalomvágy, a Tripartitum, s ezt sem olyan
könnyű, még Papageno furulyájával sem, átjárni." Ezzel a Tripartitum-mentalitással
a hátterében nő meg igazán a "beszivárgó világosság" jelentősége a magyar
18. században. S a példa, ahogyan Csokonai diákkorától Arany öregkoráig
a műveltség az országban mélységben s terjedelemben egyaránt növekedett,
ez a példa 1946 tavaszán joggal éleszthette a reményt, hogy a folyamat
megismétlődhet, hogy a tanulás és a művelődés iránt országszerte észlelhető
igény ("minden tanárt összedobolnak") elébb-utóbb "egy szocialista tizennyolcadik
század" fényeit gyújthatja fel; a fenyegetően fölénk tornyosuló új Tripartitum-mentalitás
ellenére. Azaz az ember művelhetőségébe és nevelhetőségébe vetett remény
- a jó tanár úgylehet veleszületett hite (vagy tévhite?) - 1946 tavaszán
nem egészen ok nélkül volt erősebb a nagyon is jogos és reális félelemnél
az ember bőségesen megtapasztalt gazságaitól. Ennek az országos reménynek
ad hangot és formát az Iskola Kakaskúton. És ebben az értelemben
inkább metafora, Magyarország-metafora, mintsem utópia. Az Iskola Kakaskúton
az emelkedő ország "borúra-derű" metaforája.
Néhány évtized,
s Baka István Döbling-Magyarország-Pokol metaforája már csak a ború barna
színeit villanthatja fel. Mi történt időközben, mi történik velünk ma,
amikor nemhogy "összedobolnák" a tanárokat, hanem szerencsés (?) esetben
menedzserekké és idegenvezetőkké (nomen est omen) képzik át őket, az iskolákat
és a könyvtárakat néhány százezer vagy legfeljebb pár millió forint "megtakarításával"
halálra sanyargatják, miközben szemrebbenés nélkül fizetnek ki közpénzekből
milliárdokat semmirekellőknek semmiért, az egyetemek a maguk szűkülő költségvetéséből
jelentős összegeket fordítanak belső villongásaik és az élprofesszori presztízs
finanszírozására, méregdrágán importálnak az itthon találhatóknál lényegesen
gyöngébb nyugati oktatókat és tanácsadókat, elbocsájtják és éhbéren tartják,
akiket a belső hierarchiában senki sem véd, a hallgatók kiszolgáltatottsága
nőttön nő, a szakszervezetek és a diákszervezetek vezetői pedig a saját
érdekükön túl senkiét sem tudják, tán nem is igen akarják védeni, az impotens
(és még ez a jobbik eset) Művelődési Minisztériumról nem is beszélve. Közben
a nagy Egyházak és Soros György - a Pénz egyházának főpapja - sajátságos
nem-magán, de nem is nyilvános egyetemeket létesítenek, ahol inkább csak
a megfelelő ideológia elkötelezettjei tanulhatnak; a költségvetés pedig
a nagy közkönyvtárakat - a nyilvános tanulás utolsó mentsvárait - céltudatosan
leépíti. Aligha képzelhető el nagyobb eltávolodás a "szép, egyenletes pallérozódás"
Németh László-i álmától. Ez persze csak az egyik, jobbára az anyagi oldala
az ország kulturális süllyedésének, de a jelen borúlátás magyarázatához
magában is elég. A süllyedés mélysége azonban aligha érthető meg csak honi
dimenziókban, a világcivilizációból kiragadva.
Amint Németh
László emelkedésbe vetett hitének és derűjének egyik forrása is - bármily
furcsán hangzik ilyet állítani a hidegháború kifejlődésének az éveiről
- a világ hosszú távon "borúra derű" irányú (vagy ilyen irányúnak látszó)
változása volt. Erről szól a Hogyan tanítottam Vásárhelyen a történelmet?:
az újkori civilizáció kezdeteinek elemzése tizenegy órában. Ez a tizenegy
óra Németh László koraújkorról és koraújkorból kialakított Európa-képe,
kitekintéssel a napjainkra - napjaira - "europaizálódott" világcivilizációra.
Az esszé, a kakaskúti történelemórának mintegy folytatásaként, drámai képpel
indít: "A nyugati művelődés - legalábbis ami e nevet megérdemli - a 10.
század óta sohasem zsugorodott olyan kis földterületre, mint a 17. század
első felében. Most nem a civilizáción kívüli népek - szaracénok, normannok,
magyarok - szorították össze, hanem a civilizáció belső pusztulása[...] Az
igazi Európa három országra, Angliára, Franciaországra, Hollandiára zsugorodik;
de ezek is mély válsággal küzdenek."11
Adott tehát
két "Európa-zsugorodás", a koraközépkori és a koraúj-kori. Az elsőből a
11. század vallási-lovagi lendülete emelte ki Európát. Németh László 11.
század képe a Tanú-korszak történelemszemléletét tükrözi, és - ezt
is Grezsa Ferenctől tanultuk12 - kétszeresen kétpólusú: a klasszikus
görögség és egy minőségi középkor (ellentétességében is összehangzó) kettősségét
szembesíti a megmerevedettség mintaképeként absztrahált Bizánccal. Nem
kevés túlzással és kicsi frivollságot megengedve azt is mondhatnónk tán,
hogy egy herczegferenci "neobarokk" Bizánccal szembesít egy (Kerényivel
nevesíthető) Sziget-görögség eszménnyel megnemesített és prousti
reminescenciákkal ékes középkort; a lényeg azonban az, hogy a Tanú-korszak
tizenegyedik századának az erényei és hibái erősen emlékeztetnek az "újnemesség"
különböző képviselőinek az erényeire és hibáira, az Emberi színjátéktól
és a Gyásztól a Kapásokig, a Bűnig és a VII. Gergelyig.
Nem azt jelenti ez, hogy Németh László a maga és részben a kora életérzését
vetítette vissza a 11-12. századba; de azt igen, hogy az író (és a gondolkozó)
agya másként dolgozik, mint a történészé, még ha a végeredmény, mint épp
a 17. század esetében, olykor meglepően hasonló lehet. Ez a hasonlóság
azonban külön tanulmányt igényelne; jelen szempontból csak az a kérdés,
hogy megtalálhatók-e a Hogyan tanítottam... 17. századának erényei
vagy legalább alaptendenciái a Vásárhelyi korszak Németh Lászlójának
- tudományosra (és nagyképűre) fordítva a szót - "empirikus kognitív horizontján";
úgy, ahogyan a 11. századéi - jórakészség, igazságszeretet, könyörületesség,
hit, igényesség, vállalkozókedv - megtalálhatók az "újnemes szekta" különféle
képviselőiben, Boda Zoltántól Cseresnyés Mihályig.
A feladat
nem egyszerű, mert a 17. század erényeit ugyan könnyebb tömören megfogalmazni,
mint a 11. századéit, de sokkal nehezebb - többé-kevésbé elfogadható 17.
századi kontextusban - meggyőzően és tárgyszerűen "társadalmiasítani" úgy,
mint a 11. századéit például a szerzetesség cluny-i "újnemes szektájában"
vagy a Roland-ének (minőség-eszménnyel beoltott) lovagságában. A
Hogyan tanítottam Vásárhelyen a történelmet? szerencsére előzékenyen
segítségünkre siet: "Európának ez a nagy magáratalálása s a culnyi időkre
emlékeztető gyors kiterjedése elsősorban egy új szellemi magatartásnak,
a természettudományokat megújító kutató módszernek volt köszönhető." Vigyázat:
nem a megújuló vagy most megszülető természettudományoknak volt köszönhető
- amint a természettudományok ötvenes és hatvanas évekbeli nagy expanziójával
párhuzamosan föllendülő modern tudománytörténetírás hajlott feltételezni
-, hanem a természettudományokat megújító "kutató módszernek". Ez a felfogás
persze részben visszatérés a 19. sőt a 18. század szemléletéhez, tán azért,
mert Németh - amint maga említi - a Holt Körös partján, Will Durant vaskos
könyve nyomán - akkoriban jelent meg magyarul a Dante könyvkiadónál - ismerte
fel önmagában a filozófust: "Filozófus úgy lettem, mint Jourdain úr prózaíró.
Békésen, ahova negyvenöt tavaszán, könyvkiadónk hívására sodródtunk le,
a családnak, mely gondjába vett bennünket, volt egy kis könyvtára, abban
fanyalodtam rá Durand filozófiatörténetére." (Megmentett gondolatok,
106. old.) A könyv a filozófia történetét Arisztotelésztől és Francis Bacontól
Herbert Spencerig és Friedrich Nietzschéig, "néhány nagy alak köré csoportosítva"
mutatja be, "akiket az író némi angolszász köd- s homály-iszonnyal választott
ki". A válogatás önmagában a "módszer" jelentőségét emeli ki, s mivel Arisztotelész
után nyomban Francis Bacon következik, egyben az újkori kutató módszerét.
Csakhogy a "módszer" Németh Lászlónál valami mást jelent, mint Will Durantnál,
s általában a filozófia-történetírásban. Illetve azt is, hiszen Descartes
logikát matematikára finomító analízise és bizonyosságot kereső kételkedése
csakúgy ott van benne, mint Francis Bacon támadása a gondolkozás idolumai
ellen és Új Atlantiszt kereső indukciója. De Németh László látja jól, hogy
a módszer eredményei egyelőre igencsak szerények, s szinte fontosabbak
az új, 17. századi tudomány előfeltételei, amint mindjárt a Második
óra megfogalmazza: "A 17. század tudósait egy eszméktől vérbe borult,
a nagyba belefáradt s ijesztően hűlő kor tanította meg a biztos kevés tiszteletére.
Az előkelőségnek új fajtáját fejlesztették ki magukban, amely látszólag
kis feladatokra korlátozza, de nagy fegyelemre neveli az észt, s munkaterülete
határolt voltáért az egész vállalkozás nagyságában s főleg szilárdságában
talált kárpótlást." Könnyű lenne itt "műhelytanulmányba burkolt önarckép"-re
hivatkozni, de ne siessük el, nem járnánk el Grezsa Ferenc szellemében.
Az "eszméktől vérbeborult" jelző ugyan a 20. századra legalább annyira
érvényes, mint a 17-re; a "biztos kevés tisztelete" se lehet ismeretlen
az Iskola Kakaskúton országos érvényű modelljét felvillantó tanárnak,
és nem fejlesztették-e ki a vásárhelyi órákon tanár és diák együtt és egymásban
"az előkelőségnek új fajtáját"? Csakhogy Németh koraújkor képében másról,
többről van szó. A Negyedik óra mutatja tán meg legvilágosabban,
hogy miről. (A Harmadik óra az égi mozgások felfedezését meséli
el, az egek kinematikáját.) A Negyedik óra a szabadesés matematikai
képletét vezeti le, s megmutatja, hogyan kapcsolható össze általa a földi
és az égi mechanika, egyetlen töretlen elbeszélésbe fonva a felfedezéseket
Galileitől Newtonig és tovább. A Negyedik óra Galileije az újkor
egész észjárását, egész stílusát meghatározó matematikai mechanika nagy
úttörő mestere. "Galilei előtt azt hitték, hogy a mozgó test, ha nem hat
rá erő, megáll; ő mondta ki a tehetetlenség elvét, hogy a test nemcsak
megindulni, megállani sem tudna, ha közegellenállása nem lenne, a mozgásban
levő test egyenletes sebességgel haladna tovább." Mármost Galilei a tehetetlenség
elvét teljes általánosságban nem igen mondotta ki; a koraújkor fizika-kultúráját
felvázoló óriás-esszéjében Simonyi professzor joggal emelte ki, "hogy Galileit
nem tekintjük a dinamika megalapozójának".13 És mégsem biztos,
hogy ez a Negyedik óra Vásárhelyen a maga pedagógiai inspirációjában
és tanári szándékában nem jár-e valamiképpen közelébb a történelemhez -
valamilyen történelemhez - a tudománytörténetírás történelménél, még ha
a történtektől, a "wie es eigentlich geschehen"-től bizonyosan messzibbre
jár is. Mert amint Simonyi professzor mondja Staar Gyulának a napokban
megjelent interjúkötetben: "A pedagógia pedig tudvalevőleg a megengedhető
túlzások tudománya."14
Miről is szól
a Negyedik óra? Galilei - Németh László tanár úr Galileije Hódmezővásárhelyen
1947 tavaszán - kiemel egy elemi jelenséget (pontosabban felismeri egy
régóta és roppant cirkalmasan körüljárt, nemrég még ő maga által is így
körüljárt jelenség elemi természetét), eljárások egész sorát eszeli ki
kísérleti elemzésére, kiválasztja a tényleges kísérleti elemzésre valóban
alkalmas egynehány eljárást, s azután megoldja a jelenség matematikai leírásának
a feladatát. Pontosabban a feladatait, mert ez az elemi jelenség egy egész
feladatkört involvál. És felismeri - ez is ott van a Negyedik órában
-, hogy a matematikai leíráshoz olyan dinamikai feltevésekre van szüksége,
mint "a tehetetlenség elve" és a mozgó testre ható erőkre alkalmazott "parallelogramma
törvény". Épp ezeket vitatja el tőle - ismételjük meg: joggal - a modern
tudománytörténetírás: a dinamikát Newton alapozta meg. A történtek szerint.
De éppen itt látszik tán a "megengedhető túlzás" mélyebb igazsága, hisz
nem valószínű, hogy a 17. század kísérletező és kísérleteiket matematikai
formulákba öntő tudósai "kinematikában" és "dinamikában" gondolkoztak.
Az ő hivatkozási rendszerük a "kísérleti filozófia" (az új "kutató módszer")
volt és a vallás. Ámbár olyan se igen lehetett a kísérleti filozófiájuk,
ahogyan Németh László a Negyedik órában leírja az új kutató módszert. Ennyire
jó pedagógusok ők aligha - vagy csak ritkán - voltak. Legfeljebb Spinoza
tudott ennyire "more pedagogico" gondolkozni, ahogyan megpróbálta "a mechanika
sugallata s igényes erkölcsisége közt az összhangot helyreállítani". Csakhogy
Spinoza - Németh László Spinozája - nem kivétel és nem magános: a Hogyan
tanítottam Vásárhelyen... 17. századában általában központi feladat
az összhang helyreállítása, illetve megteremtése a mechanika sugallata
és az erkölcs között. Ezért és így lesz Pascal "az első író, akin azt érezzük,
hogy a hit nehéz, gyötrelmesen kivítt dolog, s a szív vágyának nehéz kőzeten,
az elménkbe kövült nézeteken át kell forrásával feltörnie". És mutatis
mutandis hasonlóképpen adja át magát Hobbes "egy hatalmas, de a részletfinomságokkal
nem sokat törődő szellem hevével [...] az új tudomány sugallatának", s
teremti meg Leviathánjában "a központosított állam máig is érvényes
ideálját". Ehhez teszi hozzá Locke "az észből levonható igazságok elleni
angol gyanút", amelyet Bacontól örökölt, de a tapasztalás centrális jelentőségének
fölismerésével ő avat permanens korrekciós erővé. Az empíriával kritikává
nemesített kételkedés azután Leviathánt a hatalommegosztás ellensúlyozó
mechanizmusaival modern parlamentarizmussá szelídítette, "s a biztos, szilárd
alap vágya, amely a mechanikát megteremtette", Grotius De jure pacis
et bellisében a nemzetközi jog alapjainak kidolgozásához vezetett.
Legtermékenyebbnek mégis az új elemző-empirikus-experimentális-kritikai
módszer magukban a természettudományokban bizonyult;15 S ezek
még ott is föllendültek, ahol a hatalmi és a politikai szférát az új módszerből
inkább csak a racionalizmus hatotta át és újította meg, mint a XIV. Lajos
korabeli Franciaországban. Az új kutató módszer szellemében kibontakozó
"Francia műhely" fényei aztán mélyen átvilágították a társadalmat, s megrengették
az egész Kontinensen Leviathánt.
A természettudományoktól
eleinte még többnyire függetlenül, de ugyancsak az új elemző-empirikus-kísérletező-kritikai
módszer szellemében s hatása alatt fejlődő technikai tudás pedig lassanként
felkészült rá, hogy a 19. század közepétől-végétől rohamos gyorsulással
fogadja be és alkalmazza az egyre újabb tudományos eredményeket; az újabb
nagy lépést aztán a matematika fejlődése a 19. században készítette elő:
megteremtette - saját magának szilárdabb megalapozásán túl - a 20. századi
fizikának s széleskörű alkalmazásainak jövendő eszközeit, amint azt az
óráról-órára készülő tanár magából a tananyagból örömteli meglepődéssel
fedezte fel. Hasonlóképpen tanították meg a kémia- és a biológiaórák, hogy
a természettudományok alkalmazási lehetőségei nem merültek ki a matematizálható
egzakt tudományokkal: a vegyi iparok s a 19. század végétől az orvostudományok
(szinte ipari szervezettségű) fejlődése tömegek mindennapi életét átalakítja.
Az újkori államokkal együtt keletkező és növekvő szervezési tudás pedig
szövetkezik az iparral és a tényezők kölcsönösen erősítik egymást: "a birodalmak
szervezéséhez ipar kell, az iparhoz tudomány, a tudomány viszont félelmetes
sugallatokat ad az iparnak, s az soha nem hallott eszközöket ad a szervezésnek
az emberek összefogására. Így állhat elő a tudománytörténet nagy paradoxona,
hogy a természettudomány, mely önmagában oly szép, mint egy hatalmas imádság,
az emberiség leigázásának válhat eszközévé."16
Az utolsó
idézet azonban már nem a Hogyan tanítottam Vásárhelyen... -ből származik,
hanem az 1958-ban keletkezett Tudománytörténeti munkákból, amely
1979-ben jelent meg először a Tiszatájban, amint a "nagy Hartyányi"-ból
megtudható. 1958-ra tehát "a tudománytörténet nagy paradoxona" is ott van
már a Világcivilizáció lehetőségei között, de a vásárhelyi órákon a természettudománynak
inkább még csak az imádságszerű szépsége látszott. Pedig épp azokban az
atombomba ledobása utáni években hívták föl a figyelmet maguk a fizikusok
a tudománnyal való visszaélés borzalmas veszedelmeire. Elképzelhetetlen,
hogy aggodalmuk nem hallatszott volna Vásárhelyig. A Hogyan tanítottam...
felhőtlen tudományképe és a nyugati civilizációból a Világcivilizációba
való átmenet derűlátó megítélése tehát aligha alapozhat egyébre, mint az
Iskola Kakaskúton - és mutatis mutandis az Égető Eszter -
pedagógiai derűjére: a helyben szerzett, de országos érvénnyel általánosítható
tanári tapasztalatra. Arra a különös és tán nem is egészen indokolt érzésre,
hogy a politikai s a véle egyre teljesebben azonosuló gazdasági hatalom
korlátoltsága, tévedései sőt egyre jobban nyilvánvalóvá váló önkénye alatt
és ellenére a tudás és a művelődés tömeges méretű terjedése nem nagyon
lesz az országban meggátolható. S amennyiben a koraújkori Európának ebből
a pedagógiai perspektívából látott képe helytálló, ugyanez a borúra-derű
képlet érvényes lehet a kialakuló Világcivilizációra. Lehetőségként - tán
egyre távolibb lehetőségként - még akkor is, ha az ötvenes évek végére
nyilvánvalóvá válik a tudománytörténet nagy paradoxona.
Ennek a lehetőségnek
vet véget 1968, s nyomában a hetvenes és a nyolcvanas évek hullámzó világválságai,
amelyeknek csak egyik komponense volt az olaj, s amelyeket mi a gazdasági
reformok nekilendüléseinek és elakadásainak a formájában éltünk át. De
az csak az újabb, 1990-es rendszerváltással derült ki, akkor sem egyik
napról a másikra, hogy elveszítettük a tanulás és a művelődés elmélyülésének
és tömeges méretű terjedésének az esélyeit. Mára csakugyan utópiává vált
"a szép, egyenletes pallérozottság" esélye. Ma már legfeljebb arról lehet
szó, hogy meg tudunk-e őrizni tudásból és műveltségből annyit, amennyi
egy ország épeszű életéhez elengedhetetlenül szükséges. Ez az ábra. És
ezért érezzük úgy a vásárhelyi korszak műveiben lapozva, hogy idegen világban
járunk, egy szép utópia világában. Tán éppen ezekre a derűs vásárhelyi
művekre érvényes leginkább Füzi László találó megállapítása: "Nemcsak időben
kerültünk távolabb Németh Lászlótól, de az a kor is eltűnt, amelyik, ha
csak részben is, valamennyire az ő kora volt."17
De meg tudjuk-e
ítélni és ki tudjuk-e fejezni ma a korunkat úgy, mint abban a másik rendszerváltásban
Németh László az akkori s mára eltűnt kort, amelyik, ha csak részben is,
az ő kora volt? Próbálkozásban nincs hiány, határainkon innen és túl. Talán
- és kivált mifelénk - az erőteljes Spengler-reneszánsz is egy ilyen kifejezni-akarásnak
a tünete. Talán a kiterjedt Közép-Kelet-Európa kutatások is egy efféle
igényt takarnak? Borúlátó jövendölésekben, kivált európaiaktól, nincs hiány;
úgyhogy "a történelem végé"-nek megjósolása miatt elhíresült Francis Fukuyama
utóbb meg is sokallotta "a tojásfejűek pesszimizmusát",18 és
részben a boszniai krízisre vezette vissza, részben pedig arra a tapasztalatra,
hogy Norman Angel óta az optimistákra mindig rácáfolt a század, a pesszimistákra
azonban csak ritkán. Hagyjuk tehát a panaszkodást, idézzünk inkább statisztikákat,
amint Xavier Gorostiaga, a Managuai Egyetem professzora tette 1995-ben
a koppenhágai társadalomfejlődés-konferencián.19 Elmondotta
azt az egyébként közismert adatot, hogy az egész föld gazdagságának 83
%-a a felső 20 % kezében összpontosul, és a Föld lakosságának 20 %-a a
világ gazdagságának mindössze 1,4 %-ából kénytelen tengődni. "Másként kifejezve,
több mint egy milliárd emberi lény 1 dollárból él naponta, és 3 milliárd
él alig valamivel több mint 2 dollárból." És a gazdagság meg a szegénység
különbsége - ez az igazán ijesztő - rohamosan növekszik. 1960-ban a leggazdagabb
20 % jövedelme harmincszorosa volt a legszegényebb 20 % jövedelmének, 1993-ban
a hatvanszorosa. A vagyon koncentrálódásával párhuzamosan folyik a tudás
koncentrálódása: a vagyoni elitekhez hasonlóan jellegzetes tudás-elitek
alakulnak ki és különülnek el. "Ezek a tudás-elitek (élites du savoir)
az egyetemeken és a vállalkozói szférában reprodukálják önmagukat, a leggazdagabbakkal
és a leghatalmasabbakkal való kapcsolataik révén, és egyre inkább elszigetelik
magukat a népesség többi rétegétől." Ezt a "meritokráciát" hivatott fenntartani
az egész bonyolult pályázati- és jutalmazási rendszer, a demokrácia és
a nyitottság leple alatt. Ez a meritokrácia igazolja ugyanis - részben
már puszta létezésével - a "felülről történő globalizációt" (globalisation
par le haut), melynek következtében a világ vagyona egyre kevesebb és egyre
gazdagabb multimilliárdos kezében összpontosul. "A Forbes Magazine szerint
358 egyén - nem számítva ide a multinacionális vállalkozásokat - személyi
vagyona 762 milliárd dollárra rúg. Más szóval ezek az egyének a világnépesség
45 %-ának a teljes évi jövedelmével egyenlő nagyságú vagyont birtokolnak.
Azaz annyit, amennyi 2,4 milliárd szegény embernek jut. A multimilliomosok
száma 1987 és 1994 között 140 %-kal növekedett." Méghozzá a hatalom és
a vagyon koncentrálódása, a múlttal ellentétben, most nem teremt új munkahelyeket,
még a legfejlettebb gazdaságokban sem. Az USA-ban például "a tényleges
alkalmazottak száma állandóan csökken, miközben a menedzserek, akiket azért
alkalmaznak, hogy csökkentsék ezt az aktuális munkaerőt, átlagfizetésüket
az 1992-es évi 1,2 millió dollárról 1993-ra csaknem 2 millió dollárra tornázták
fel". A managuai professzort lehet "posztszocialista" vagy legalábbis "bal-oldali"
szemlélettel gyanúsítani, de hasonlóan ítéli meg "az új, könyörtelen gazdaság"-ot
a semmi ilyesmivel nem gyanúsítható New York Review of Books: az
1990/91-es válságból folytatódó kilábalásban a munkások és a tisztviselők
keresete nem növekedett, csupán a "chief executives"-é. A munkások inflációhoz
igazított keresete 1973 és 1995 között 18 %-kal csökkent, heti 315 dollárról
258 dollárra. Pedig a termelés növekedése 1990 és 1995 között látványos
volt, kivált a számítógépiparban. Ám ez a látványos hatékonyságnövekedés
10 munkásból 8-nak semmi reálbérnövekedést nem hozott, ellentétben a vállalatvezetői
szférával, ahol az évi reáljövedelem átlagban 66 %-kal nőtt.20
Úgy látszik, a világ vezető gazdasága a kilencvenes években új pályára
tér: vége az affluens társadalom idilljének; az erősödő verseny feltételei
közepette az új termékek bevezetése, a hatékonyabb management, a tudományos
és technikai fejlesztés egyre kevesebb profittal jár, a tőkebefektetés
egyre kockázatosabb, következésképpen a folyton csökkenő gazdasági növekedés
- még mindig igen jelentős - hasznát most már csak a leggazdagabbak klubja
és kiterjedt kapcsolati klientúrája osztja fel maga között.21
A gazdasági
növekedés azonban nem föltétlenül csak tiszta forrásokból keletkezhet.
A koppenhágai kongresszus említett világstatisztikája szerint "1993-ban
a katonai kiadások a rendkívülien nagy 815 milliárd dolláros összeget érték
el, amely egyenlő az emberiség jövedelmének 40 %-ával, jóllehet a hidegháború
már véget ért. Ki ellen kellenek ezek a fegyverek? [...] A nemzetközi hidegháború
korszakából a kollektív és egyéni városi közbiztonsághiány korszakába léptünk.
Északon és Délen egyaránt virulnak a magánbiztonsági vállalkozások, az
évi üzleti forgalmuk valószínűleg fölülmúlja a 100 milliárd dollárt." Az
Interpol adatai szerint 1994-ben a kábítószerkereskedelem jövedelme 400
milliárd dollár volt, ebből 100 milliárdot nagy nemzetközi bankok mostak
fehérre. A prostitúciós ipar jövedelme ugyanakkor 750 milliárd dollár volt.
A statisztikai
adatok persze lehetnek tévesek, hiszen a kábítószerből-prostitúcióból származó
jövedelem nemigen az adóhivatal ellenőrzésével "realizálódik"; de ha csak
fele igaz, a fegyverkezés-kábítószerkereskedelem-prostitúciós ipar évi
jövedelme akkor is annyi, mint amennyit a világ szegényebbik fele egy év
alatt megkeres, amennyiből a világ szegényebb fele-harmada egy évig megél.
Félelmetes, kivált ha azt is figyelembe vesszük, hogy ennek a szegényebb
félnek-harmadnak úgylehet nem jelentéktelen hányada a fegyverkezés-kábítószerkereskedelem-prostitúciós
ipar hasznából lecsordogáló fillérekből él. Nem azt szeretném ezzel sugallni,
hogy fegyerkezés, kábítószerkereskedelem és prostitúciós ipar álszentháromsága
lenne valamiképpen napjaink világgazdaságának a "motorja"; esetenként nyilvánvalóan
megtűrt sőt támogatott motorja. De azt azért látni kell, hogy a piacgazdaság
önmeghatározása és működése nem föltétlenül a tisztesség kategóriái szerint
történik. Éppen ezért (lenne) annyira lényeges kiegészítője a nagyon komolyan
vett demokrácia és a szigorú nyilvánosság. S bár a világ hallatlanul bonyolult
szövevényében garancia nyilván ez sem lehetne széles rétegek, tömegek,
országok elszegényedése ellen, a mainál tűrhetőbb közállapotok teremtődhetnének.
A "létező
piacgazdaságban" mindenesetre elszegényedés és elgazdagodás dinamikája
folytatódik. Tanulságos ebből a szempontból Dél-Amerika és Észak-Amerika
viszonya, már csak azért is, mert egy időben rendszerváltás-elemzőink előszeretettel
ijesztgettek valamelyik kisebb és szegényebb dél-amerikai állam sorsával.
Latin-Amerikában a nyolcvanas évek során 60 %-kal nőtt az export, az import
15 %-kal csökkent. A makrogazdaságtan szabályai szerint a földrész viszonylatában
növekedni kellett volna a nemzeti erőforrásoknak, tőkefelhalmozásnak kellett
volna bekövetkeznie. "Ám a strukturális feltételek, amelyek külföldi kölcsönök
felvételére kényszerítenek, az árucsere egyenlőtlen arányai és a tőke kiáramlása
oda vezettek, hogy Latin-Amerika, miközben elszegényedik, 500 milliárd
dollárt megközelítő értéket transzferál Északra. Mexico jelenlegi krízise
mutatja, hogy a helyzeten nem segítettek az utóbbi tíz év szerkezeti korrekciói."
Nicaraguában - s ezt bizonyosan jól ismeri a managuai professzor - az egy
főre jutó évi jövedelem 1994-ben 59 %-kal kevesebb, mint 1960-ban volt,
az államadósság 11 milliárd dollár, a munkanélküliség 60 %-os, a nép 70
%-a a szegénységi küszöb alatt él. Az elszegényedés azonban korántsem általános.
"Itt, Délen is megvan - írja a managuai professzor - a mi saját Északunk:
a gazdagok, akik a világ privilegizált 20 %-ához tartoznak. És hasonlóképpen
Északon is ott van a Dél: a bevándorlók és azok a munkások, akiket vagy
a munkanélküliség marginalizál, vagy az úgynevezett virtuális alkalmazás
(időleges munkaviszony, szakszervezeti és szociális védelem nélkül). Ők
mindinkább a Déliekéhez hasonló körülmények között kénytelenek élni."22
A fejlett
világ - "Észak" - államai a hetvenes évektől kezdve stagnáló-csökkenő,
s mára úgy 1-3 % közt stabilizálódó GNP-növekedésükből nem tudták többé
fedezni a változatlanul növekvő szociális és egészségügyi kiadásokat. A
társadalmi gondoskodás második világháború után kifejlődött elvét végleg
feladni nem akarták - legszebben ezt tán John Rawls igazságosság-elmélete
demonstrálja -, ám az elv hozzáigazítása a gyakorlathoz a csökkenő növekedési
ráta időszakában feloldhatatlan konfliktusokkal járt, s végül az egész
társadalom lassú újra-strukturálódásához vezetett. Úgyhogy a társadalom
a gazdaságilag fejlett államokban - "Északon" - többé már nem ellentétes
érdekeket megjelenítő osztályokra tagolódik, hanem "dualizálódott": egy
széles, és az életszínvonalát a csökkenő növekedés ellenére megőrizni,
sőt javítani képes felső társadalom kerül egyre inkább szembe "a kirekesztődés
ellentétes világával", ahol semmit sem jelentenek többé a "beilleszkedettek"
értékei, normái, gondjai. Ők a (társadalmi) "Dél" az "Észak"-ban, ám a
(földrajzi) Déllel szemben óriási különbség a széles középrétegek stabilizálódása
és viszonylagos jóléte. A "gondoskodó állam" és a "szociális piacgazdaság"
lényegében nem is egyéb, mint "a vagyon újraelosztásának az eszköze a középrétegek
között, és működésének árát a munkanélküliség terjedése méri".23
Ez az új État providence nem csupán nem eléggé "hatékony" - ezt
financiális krízise mutatta -, hanem erősen növeli a társadalmi igazságtalanságot,
és - ez a helyzetben az új - megteremti a maga ideológiáját az igazságtalanság
társadalmi elfogadtatására: kidolgozza a "beilleszkedés", a "belülre kerülés"
értékeit, normáit, feladatait, szimbólumait, a "kirekesztődés" állandóan
jelenlévő és állandó munkanélküliséggel fenntartott fenyegetésével szemben.
A munkanélküliség
- változó mértékben és földrajzi elosztásban - mindig is velejárója volt
a modern piacgazdaságnak. De az ötvenes és hatvanas évek nagy növekedési
hullámában úgy látszott, hogy sikerült fölszámolni. Éppen ez volt az Európai
Közös Piac nagy eredményeinek egyike, a teljes foglalkoztatottság. A hatvanas
évek végén Nyugat-Európában a munkanélküliség 1,6 %-os volt, a hetvenes
években felszökött átlagban 4,2 %-ra, a nyolcvanas évek végén pedig már
9,2 %-os volt. 1993-ban hat EU országban (Spanyolország, Irország, Franciaország,
Itália, Görögország) 11 % fölötti volt a munkanélküliség. Különösen súlyos
gond a pályakezdők munkanélkülisége: a 25 éven aluliaknál az egész EU átlagában
20 %-os. A fiatalkori munkanélküliséghez járul az elöregedés: a 65 éven
felüliek aránya 1960-tól máig - országoktól függően - 12-17 %-kal növekedett.
Így ennél a két korosztálynál érthetően megerősödnek a "bekerülés", illetve
a "bennmaradás" motivációi; a 10 % körülire beálló munkanélküliség stabilizálja
a "belül-kívül" dinamikájára felépülő társadalmi struktúrákat és piacgazdaságaikat.
A kirekesztődés az EU államaiban intézményesedett, a gazdagodás-elszegényedés
mércéje mentén és mechanizmusai szerint.
Az EU-n belül,
magukon az egyes országokon belül is, nagyon különböző régiók alakultak
ki éppen e szerint a mérce szerint. Ezért nevezi egy amerikai megfigyelő
az EU-t "nagy illúzió"-nak, ahol "vesztesek" szembesülnek és egyezkednek
"nyertesekkel". A veszteseket intézményesített segélyek kárpótolják, "folyamatosan
korrigálva a piaci deformációkat, amelyek a gazdagságot és a lehetőségeket
az északnyugati magban koncetrálták, ám a segélyek nemigen szüntetik meg
az egyenlőtlenségek okait". A nyertesek nem annyira országokként, mint
inkább régiókként, sőt városokként határozhatók meg: Baden-Würtemberg,
Rhone-Alpes, a Párizsi medence, Lombardia, Katalonia, Luxemburg; a Bruxelles-Strasbourg-Hága-Maastricht-
Schengen-Luxembourg által kijelölt terület. "Mind a hat város, egyik a
másikból könnyen elérhetően, az Északi-tengertől az Alpokhoz futó vonal
mentén fekszik, amely a kilencedik századi Karoling-monarchia középső régiója
és fő közlekedési vonala volt. Itt rejlik a szíve (és sokan úgy vélik a
lelke) napjaink Európai Uniójának."24
De akkor a
Szűcs Jenő kijelölte Karoling-határ kelet felé a mi csatlakozásunk szempontjából
nem sok jót jósol. Az EU őrzi a maga határait - és érdekeit. Nyugati becslések
szerint a "visegrádiak" csatlakoztatása évi 20 milliáxd dollárjába kerülne
az Uniónak. Valamiféle "puffer-államokra" Kelet felé viszont láthatóan
szüksége van; ezt jelenti az annyiszor emlegetett "politikai döntés" hangoztatása.
Kérdés azonban - véli az amerikai megfigyelő - hogy ez "bent" vagy "kint"
gazdagásogabb? Azaz a vasfüggöny helyett a "belül-kívül" dialektikája fogja
meghatározni, a gazdagodás-elszegényedés mentén és mércéje szerint, hogy
a következő generáció magyar történésze a bűvös határon kívül vagy belül
gondolkozhat majd "Európa három történeti régiójáról"; ha ugyan akad még
itthon Szűcs Jenőhöz fogható magyar történész.
Az utóbbi
félmondat azért nem egyszerűen szónoki kérdés, mert a gazdagodás-elszegényedés
folyamatával párhuzamosan - láttuk - szükségképpen folyik a tudás koncentrálódása.
De akkor az elszegényedés korrelátumaként és egy határon túl egyenesen
következményeként kell számolnunk a műveletlenség és a tudatlanság terjedésével.
Ez ugyan bajosabban mérhető statisztikai adatokkal; és napjaink intenzív
"médiális aktivitása" is leplezi - bár egyúttal önkéntelenül le is leplezi
- jelenlétét és jelentőségét. Az azonban aligha vonható kétségbe, hogy
a "szép, egyenletes pallérozódás" reménye napjainkra igencsak délibábbá
foszlott, és nem is csak mifelénk. Korunk viszonyulása tudáshoz és tudományhoz
merőben másféle, mint az Iskola Kakaskúton és a idején volt.
Hogyan tanítottam Vásárhelyen a történelmet?
A nagy változásnak
egy kicsi része, de tán nem jelentéktelen része, ahogy ma szemléli magát
élvonalbeli történetírásában és filozófiájában a tudomány. Mert itt már
rég nem "a tudománytörténet nagy paradoxonáról" van szó, nem arról, hogy
fel- és elismerjük a tudományok alkalmazásában rejlő veszélyeket. Maga
a tudomány, a történetileg és filozófiailag tekintett természettudomány
veszítette el azokat a jellegzetességeket, amelyekkel Németh László, korával
teljes összhangban, felruházta. Napjainkra az újkori - s kiváltképpen a
koraújkori - természettudományok története társadalmilag konstruált és
lényegében csak társadalmilag igazolható rendszerek mozaikjává vált, ahol
az egymást követő és felváltó rendszerek nem egymásból, hanem a társadalom
megváltozott szerkezetéből és szokásaiból érthetők meg, a kulturális antropológia
módszerei szerint. A természettudományok "kutató módszerei" és "eredményei"
pedig nem egyebek egy okos és elszánt intellektuális elit kompetetív optimalizációs
törekvéseinél, amelyekkel a mindenkori politikai és gazdasági hatalom nagy
elosztómechanizmusaiból igyekszik kihasítani a maga részét.25
Így lett napjainkra Galilei "udvaronc", így ismerte fel Robert Boyle a
légszivattyúban az előkelő társaság igényeinek és képességeinek legjobban
megfelelő eszközt, tudományos tények és összefüggések konstruálására és
ellenőrzésére, s teremtette meg ezáltal a modern laboratórium ősképét.26
Ha tetszik, akár kísérletező embernek is nevezhetnénk. Csakhogy a mai posztmodem
tudománytörténetírás kísérletező embereit nem az Összefoglaló a nyolcadikbanból
ismert "valóságérzék" vezeti. Ők hagyják, sőt élvezik, ha érintő irányában
vágódik ki az ész, és nincs semmi, ami rászorítsa, "hogy kövesse a dolgok
görbületét". És mivel komoruló világunkból igencsak eltűnik az ész, tehetetlenségét
a "valóságra nevelés" érdekében leleplezni hivatott nevetés, nem tudják,
hogy "mindenki nevetséges, akit esze elránt a valóság mellett. Nevetséges,
aki nem látja azt, amit lát, hanem amit látni akar. Nevetséges, aki nem
úgy érez, ahogy érez, hanem ahogy olvasta, hogy ilyen helyzetben éreznie
kell. Sajnos, ez a nevetségesség annyira átszőtt bennünket, hogy észre
sem vesszük, nemhogy nevetnénk rajta."
1948-ban írta
le ezeket a sorokat Németh László; meg is jelent - a nagy Hartyányi a megmondhatója
- a Puszták Népe 1948 évi harmadik, őszi számában. Még ugyanazon
az őszön válogatott belőle S. Gy. [Simonka György] a hódmezővásárhelyi
Független Újság nov. 28-i számában Tündöklő gondolatok, ragyogó
mondatok Németh László tanulmányából címmel. (Hartyányi, 1846. tétel.)
Az ő korához
szólt az írás? Kétségkívül. De ha mégegyszer elolvassuk a mondatot a mi
reklámokkal, kampányfőnökkel, bevásárló centrumokkal, diszkókkal, privatizatőrökkel,
mindenféle irodalmi-, művészeti-, politikai-, filozófiai-, gazdasági-hasbeszélőkkel
teli világunkban, akkor elbizonytalanodunk: lehet, hogy a mai rendszerváltó
korunknak - különbözzék mégannyira (vagy még annyira se?) az övétől - legalább
annyira szól? "Sajnos, ez a nevetségesség annyira átszőtt bennünket, hogy
észre sem vesszük, nemhogy nevetnénk rajta."
Jegyzetek
1 Németh László: A
kísérletező ember. Magvető, Budapest, 1963, 277. old. "Azt, hogy a
Galilei ironikus, vizsgálódó elméje körül fölserkent újkori szellem - írja
a könyv előszavában - mit vitt végbe a tudományban, mindenki tudja; arra,
hogy ez a szellem, mely az elébe kerülő jelenséget apró problémákra bontva
kérdéseivel válaszra kényszerítgeti, milyen nagy védelem lehet a tudományon
kívül, nem tudom, gyűlt-e össze ilyen emlékanyag." (5. old.) Ennek a szellemnek
a természetrajzát írja le a Hogyan tanítottam Vásárhelyen a történelmet?
Éspedig két, egymást megvilágító aspektusból: a Galilei ironikus, vizsgálódó
elmébe körül fölserkent újkori" perspektívából és a vásárhelyi tanárkodás
során kialakított problémákra bontás mindennapi perspektívájából.
2 Grezsa Ferenc: Németh
László vásárhelyi korszaka. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979,
93-94. old.
3 '68 maig tartó döbbenetét
gyönyörűen közvetíti Nagy Gáspár: augusztusban, Ludvík Jahn nyomában.
Magvető, Budapest, 1995. Ekkor foszlott szét végleg egy nemzedék reménye
bármiféle "emberarcú szocializmusról", de azt akkor még nem lehetett tudni,
hogy egy emberségesebb világról is. Még egy évtized múltán is egyedül Fernand
Braudel sejtette, hogy 1968 es 1973 között nem egyszerűen holmi politikai
és gazdasági válság hullámvölgyébe csúszott a világ, hanem egy merőben
új, komorabb hosszú korszak köszöntött reánk. Az egyes országok és régiók
sorsa attól függ, hogyan tudnak ehhez alkalmazkodni. Nyugat éppen lényegesen
jobb alkalmazkodásának köszönhette - mára úgy látszik behozhatatlan - előnyét.
Egyébként ez is felfogható "a Galilei ironikus, vizsgálódó elméje körül
fölserkent újkori szellem" eredményének.
4 Összefoglaló a nyolcadikban.
= Utolsó széttekintés. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest,
1980, 575-590 old.
5 Hoffmann Rózsa találóan
nevezte az Égető Esztert "a 1egirodalmibb pedagógiai munká"-nak,
amely egyben a "legpedagógiaibb szépirodalom", és sorra fejtette ki a modern
pedagógia aktuális elveit és módszereit a regény szövetéből (helyes kiválasztás
kevesebbet de jobban!" tárgyak közötti kapcsolat tanuláscentrikusság, aktivizálás,
individualizálás-differenciálás, "hólabda-effektus", tehetségmentés stb.).
Az ilyen mélységben és ekkora szakszerűséggel megélt tanári munka viszont
szükségképpen hatott Németh László egész világképére; nem ok nélkül és
igen jó érzékkel közelíti meg Grezsa a vásárhelyi, korszak esszéit és drámáit
a tanári munka felől. Még mintha az esszé globális jellemzése is tanári
erényeket sejtetne: "nem fűti már a nemzedékszervezés vagy az irodalomalapítás
láza. Viszont az elvesző értékeket újak pótolják: a gondolkozás megnövekvő
tudósi fegyelme, a racionális tárgyiasság, a lírát fékező epikus nyugalom,
a metaforás stílus életes egyszerűsége." Németh László vásárhelyi korszaka.
94. old.
6 Németh László vásárhelyi
korszaka. 47. old.
7 Németh László Bibliográfia.
Összeállította Hartyányi István és Kovács Zoltán. Petőfi Irodalmi Múzeum
Budapest, 1992, 826., 1884. és 1887. tétel.
8 Bakonyi István Égető
Eszterhez hasonlítja Kertész Ágnes "típusát". "Németh László ebben a típusban
a magyar valóság létező törekvéseit testesíti meg. Az Ágneshez hasonló
emberek fölismerték a kor szorongató valóságát, és megpróbáltak - racionális
humanizmusuk révén - olyan eszményekért élni, melyek a remélhetőleg átmeneti
időben átmentik az emberiség értékeit, megőrzik az emberséget." Bakonyi
István: Az Irgalom helye Németh László regényírói pályáján.
= A folytatás reménye. Comenius Társaság, Székesfehérvár, 1991,
69-91. old.
9 A kísérletező ember,
197. old.
10 Németh László 18.
századról kialakított képének jelenre (és pedagógiára) vonatkoztatottságát
külön kiemeli Monostori Imre: "Németh László 1962-ben úgy értékeli, hogy
a magyar állapotok alkalmasak arra avagy ha úgy tetszik: arra alkalmasak),
hogy megvalósítható legyen egy »szocialista 18. század«, azaz a viszonylagos
szélcsendben elérhető egy »szép egyenletes pallérozottság«." Monoston Imre:
Minőség, magyarság, értelmiség. Tizenkét fejezet Németh Lászlóról.
Püski, Budapest, 1994, 167. old. Ezt a Ha én miniszter lennék-ből
(megjelent: Valóság, 1986, 8. sz. 1-45. old.) származó idézetet
Monostori az életmű egeszében és egészéből értelmezi, és a Tanú-évek
nemzetnevelő programjával veti egybe: "Kézenfekvő logikával, természetes
módon kapcsolja össze a parasztság kulturális fölemelkedésének programját
a gazdasági és társadalmi felemelkedés szükségességének kérdésével. Már
A bűvös szandzsákban kimondja, hogy »aki szemébe mer nézni a népművelés
kérdésének, csak két álláspontot tarthat logikusnak: vagy butítsuk a népet,
hogy a mai gazdasági osztályprivilégiumokat fenntarthassuk vagy emeljük
fel ezeknek az előjogoknak a rovására gazdaságilag is... «; s az egy egész
Tanú számot megtöltő A reformban 1935 tavaszán (még a Gömbössel
való találkozás előtt) részleteiben is elemzi és indokolja e vázolt stratégiát.
(Tanú, 1935. I. 4-5. lap). A népművelő-nemzetnevelő program itt
konkrét és nagyszabású társadalmi, szociálpolitikai gazdasági és közigazgatási
háttér elé kerül. A lélek forradalma nélkül nem győzhet igazán a gazdasági
reform sem - hangsúlyozza ismét -, a gazdaság (és ennek az összes társadalmi
vonzata) nem alakulhat át »egy új, szellemi nemesség szabadságharca« nélkül."
(159. old.)
11 A kísérletező ember,
236. old.
12 Grezsa Ferenc: Németh
László Tanú-korszaka. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990,
314-315. old.: "A görögség és újkor helyébe - Bergyajev, Huizinga és mások
hatásától sem függetleníthetően - a születő középkor lép, amely a változás
dinamikájában keresi önmagát, s a korlátolt szenvedély mértéktelenségében
formálja lelkületét. A Róma utódai az ókori világbirodalom széthullásának
anyaggazdag krónikája. Kelet »bebalzsamozza« életét, Bizánc paternalista
államában, dogmatikus bölcseletében és türelmes nemzetköziségében a szocializmus
őstípusát alakítja ki. Nyugat »odadobja magát« az időnek, s miképp Ozirisz
rothadó testéből az új vetés, teteméből az önmegújító társadalom modellje
hajt ki."
13 Simonyi Károly: ...én
mégis egy könyvet írtam. (Galilei. Kepler). Természet Világa-Természettudományi
Közlöny, 1995 november, 126. évf. 11. sz. 482-485. old.
14 Staar Gyula: De
mi az igazság. Beszélgetések Simonyi Károllyal. Közlöny- és
Lapkiadó, Budapest, 1996, 135-136. old. "Enyhe túlzás - folytatódik az
idézet -, amit mondok, azért teszem, hogy a lényeget kiemeljem. Egyébként
azt hiszed, Mózes valóban olyan izmos volt, mint amilyennek Michelangelo
ábrázolta?"
15 Ez a "megengedhető
túlzás" emeli ki úgylehet a vásárhelyi korszakban a természettudományt
az újkor meghatározó vonásává és névadójává. "A természettudomány - fogalmaz
Németh László az 1954-es keltezésű Vásárhelyi sétákban - ennek a
kornak összehasonlíthatatlanul legnagyobb alkotása. A nagyságrendi különbség
akkor ugrik szembe ha (a technikát egyelőre félretolva) a másik két páratlan
alkotást, a 18. századi zenét s a 19. századi regényt állítjuk melléje.
Természettudomány volt persze előbbre is, s én mint pedagógus tán el is
hanyagoltam, amit a tudománytörténésznek számba kell vennie. De az, hogy
a természetismeretet mint a 18. század elegye óta egymásra rétegződő új
(vagy tudományossá váló régi) diszciplínákat tarthattam, s közben semmi
sem maradt ki, arra vallott, hogy itt valami új kezdődött, ami a tudomány
fejlődését s hatását s azon át a történelem forgássebességét hallatlanul
felgyorsította." Németh László: Megmentett gondolatok. Magvető és
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 100. old. "Mózes valóban olyan
izmos volt, mint amilyennek Michelangelo ábrázolta?" Napjaink tudománytórténetírása
(és keserű tapasztalatai) alapján hajlanánk rá, hogy költőinek tekintsük
a kérdést, hogy soroljuk az érveket Németh "megengedhető" - mert pedagógiai
eredetű - túlzása" ellen. "De mi az igazság..." Így, három ponttal,
kérdőjel nélkül, ahogyan 1994-ben Simonyi professzor magyarázta Staar Gyulának:
"Nem kell a hangsúly, nem kell a válaszadásra kényszerítő jelzés. Maradjon
csak el a kérdőjel. Ahogy azt Pilátus valóban mondhatta: egy kézmozdulat,
egy vállvonás - kis bizonyosságaival és nagy kételkedéseivel - találkozik
a hit abszolút bizonyosságával.
- Hatnak is egymásra?
- Nem, még nincs kölcsönhatás.
Pilátus ugyanis jól tudja, hogy az ő igazsága a hatalom, a légiók igazsága.
Az erősebb légiónak pedig erősebb az igazsága. A ráció végül a könnyebb
utat választja. Pilátus döntése politikai döntés maga is tudja, hogy rossz
döntés, de P. C., mondanák ma Amerikában, vagyis politikailag korrekt.
A hit útja egyenes út, a Golgotára visz.
- A hit és a ráció
találkozása mégsem volt hiábavaló...
- Igen, ez a találkozás
hozta létre végül is a nagy szintézist, amit ma nyugati kultúrának nevezünk.
Még a legreálisabb, legracionálisabb tudomány, a fizika ideológiája is
ebben a kölcsönhatásban gyökerezik.
- Ez igaz.
- Lehet, hogy nem igaz,
de csábítóan szép ez a középkorban felsejlett gondolat: a világ logikus,
harmonikus, rendezett. Isten nem teremthetett egy kaotikus világot. A világ
ilyen módon és éppen ezért csupán gondolkodás útján megismerhető. Ez egyszerű,
de két aggályunk is lehet. Egyrészt, mi a kísérlet szerepe? Csak annyi,
hogy a tudatlan, a logikához nem értő emberek számára teremtsen bizonyosságot?!
Másrészt, hol az Isten mindenhatósága, ha a világ szerkezete a logika kényszerével
áll össze? A válasz: a világ rendezett, harmonikus, de Isten mindenhatósága
teremthetett volna egy másik világot is. A kísérletek szerepe éppen az,
hogy Isten lehetséges gondolatai közül a ténylegeset kiszűrje. Ime, előttünk
áll a modern természettudomány haladásának biztosítéka, az elmélet és a
kísérlet összjátéka." Staar Gyula: De mi az igazság..., 87-88. old.
16 Németh László: Utolsó
széttekintés, 396. old.
17 Füzi László: Balvégzetű
évtized? Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996, 39. old.
18 Francis Fukuyama:
In the zone of peace. Some fallacies of fashionable pessimism. Times
Literary Supplement, November 26, 1993. 9. "Az európaiak - írja - csúnya
múltjuk némely vonását vélik látni Boszniában, és félnek a bevonódástól."
Csakhogy ma merőben más a helyzet, mint 1914-ben volt, amikor a nagyhatalmak
rivalizálása világégéssé növelt egy kis helyi krízist. Ma a boszniai háború
"lehet mégoly szégyenletes morális latvány, azonban távolabbi következményei
az európai biztonságra igen csekélyek. E tekintetben (egyelőre) igaza lett
az optimista politologus-filozófusnak; azonban ezt a biztonságot nyugatibb
Európa - véli a Közép-Európa-álom egykori fő-fő nyugati hirdetője Timothy
Garton Ash - bezárkózással és a kontinens újbóli megosztódásával fizette
meg. 1989 előtt Európa fallal volt két részre osztva, mint Berlin. "Ma
Európa olyan mint egy amerikai nagyváros, ahol gazdag és (viszonylag) békés
lakónegyedek, mint Georgetown, vagy Manhattanen az Upper East Side, közvetlen
szomszédságában élnek nyomorúságos és erőszak dúlta gettóknak." És a nemzetállamképződés
kérlelhetetlen logikája szerint Kelet-Közep-Európa is könnyen ennek a "boszniai"
gettósodási folyamatnak eshet áldozatául, mégoly intenzív csatlakozási
és felzárkózási retorika közepette. T. G. Ash: Bosnia in Our Future.
The New York Review of Books. December 21, 1995, 27-31.
19 Citoyens de la
planéte et du XXle siécle. Conférence mondiale sur le développement
social. La Pensée, No. 306, Avril-mai-juin 1996, 129-139.
20 Simon Head: The
New, Ruthless Economy, The New York Review of Books, February 29 1196,
47-52. A növekvő termeléscsökkenő bérek "csodája" mögött nem nagyobb képzettség
és minőségibb munka, hanem épp ellenkezőleg az igénytelenebb, karcsúsított
termelés" (lean production) és a "reengineering" áll. "Amint egykor Henry
Ford helyettesítette a szakképzett munkásokat futószalagnál elhelyezett
gépsorokkal, úgy kombinálták reengineereknek nevezett expertek specializált
hivatalnokok és középmenedzserek tudását asztali számítógépekre írt software-csomagokká."
Ehhez a két újításhoz járult, hogy nagy cégek amennyit csak lehet kiadnak
a termelésből független kisvállalkozóknak, akik olcsóbban termelnek, mint
ők maguk. Ennek a megszervezése is számítógépes feladat, és újabb munkahelycsökkenést
eredményezett.
21 Jeff Madrick: The
End of Affluence. The New York Review of Books, September 21, 1995,
13-17. "A termelés elektronikára és számítógépesítésre alapított új módszerei
valamint az agresszív új menedzsment-technikák a hazai és a világgazdasági
kompetíciót egyaránt intenzívebbé tették." Így például 1955-ben 30 alap
autómodell volt a piacon, az 1980-as évek végén 140. Az IBM-nek a hatvanas
években 2 500 versenytársa volt, ma 50 000. 1970-ben 1 000, 1993-ban 13
000 új élelmiszeripari termék került az USA-ban piacra. "Az új módszerek
nemcsak növekvő szamú vállalatnak tették világszerte lehetővé a versengést,
hanem intenzívebbé tették a honi versengést is", az összes nemkívánatos
következményével. A megszorítások a csökkenő vásárlásokon keresztül tovább
csökkentik az adókat és a beruházásokat, a költségvetési deficit lefaragása
további termelés-csökkenéssel jár, az expanzív monetárispolitika pedig
nem tudja begerjeszteni a sluggish econnmyt. Nincs mit tenni, alkalmazkodni
kell a kisebb növekedési rátához. Az alkalmazkodás árát pedig a szegények
és az elszegényedők fizetik meg; fokozott mértékben, ha a gazdaság. egyúttal
- többé-kevésbé kriminalizálodik A zérus körül mozgó növekedési rátánk
és tartósan magas inflációnk közepette az alkalmazkodás "egy rendkívül
centralizált, érdekhierarchizáló rendszert" épített fel, amely - fogalmazta
meg Lengyel László - rendelkezik a pénzek elosztása és újraelosztása felett,
miközben a gazdaság kormányzati irányítása hallatlanul szétzilálódott.
Ez emlékeztet a görög és a korábbi olasz mintára. Egyrészt kialakult a
jövedelem- és vagyontulajdonosok szűk köre. Mintegy 150-200 »patrónuson«
keresztül, akikről füzérekben »lógnak le« a kliensek, folynak be a pénzek
mind Keletről, mind Nyugatról, s idehaza is ez a cserebererendszer »ellenőrzi«
a pénzmozgást. Másrészt viszont - az előzőekkel összefüggésben - nagyon
lyukas a kormányzati koordináció. Ennek következtében a pénzek főként a
személyi kijárókon keresztül osztódnak el", állapította meg a Pénzügykutató
Rt. elnök-vezérigazgatója. A növekedni képtelen, stagnáló gazdaság beszorult
a magas ragadós inflációba és a 450-500 ezres munkanélküliségbe, és "nem
tudunk mit kezdeni a halódó vidékkel". ("Törvényári" hisztéria tombol.
Lengyel László a kétszáz tagú "nemzeti válogatottról", a nem működő rendszerről
és a pókhálóról. Magyar Nemzet, 1996. október 28, 7.)
22 Citoyens...
(lásd 19 jegyzet.) - 1975 és 1991 között az USA-ban a szegények száma 23
millióról 35 millióra nőtt, a milliomosoké ugyanakkor - szinte hihetetlen
- 642-rő1 60 667-re. Robert Heilbroner: Visions ofd the future.
The distant pasi, yesterday, today and tomotrow. Oxford U. P. 1995. Ismertetés:
Nature, vol. 378, 2. Nov. 1995.
23 Francois Ewald: Nationaliser
le social. Annales HSS, 1194, vol. 51, 606-610. (A propos de La
nouvelle question sociale. Repenser l'État providence, Pierre Rosanvallon,
Paris, Éditions du Seuil, 1995.)
24 Tony Judt: Europe.
The Grand Illusion. The New York Review of Books, July 11, 1996, 6-9.
1989-e1 - véli Judt - felbomlott az EU belső egyensúlya. "Franciaország
regionális hatalom lett, Európa nyugati szélére korlátozódva. Németország,
már az egyesítés előtt ismét Európa nagyhatalma[...] És miféle Európa vezető
hatalmai ők? A franciák kovácsolta és Nyugatra-hajló »Europe«-é, vagy a
német érdekek hagyományos Európájáé, melynek Németország nem a keleti szélén,
hanem a kellős közepén ül?"De ez inkább csak teoretikus kérdés; az igazi
gond az, hogy a hetvenes évek nagy megrázkódtatásai óta se a német, se
egyetlen nyugat-európai gazdaság nem lett az, ami azelőtt volt." Az NSZK
GNP-je 1971-ben 0,5 %-kal esett, 1975-ben újra 1,6 %, 1981-ben és 82-ben
0,1, illetve 0,1 %-kal. Itália GNP-je 1976-ban 3,7 %-kal zuhant, először
a második világháború óta. És sehol nem tértek vissza többé az ötvenes
és hatvanas évek nagy növekedési rátái. A munkanélküliség is állandóan
és tartósan magas, ennek ellenére az EU működik. Legalábbis a "nyerteseknek".
"To see »Europe« at work for the winners - el kell csak tölteni néhány
napot a Saarbrücken, Metz és Luxemberg alkotta háromszögben. Itt három
ország gazdag polgárai utaznak szabadon semmibe tűnt határokon át." A sikeres
"működés" titka azonban kicsúszik az elemzők kezéből. Lehet valami köze
benne a gazdasági diverzitásnak, hiszen "az ipari sepcializáció különböző
fokát mutató többféle gazdasági régióból összetett európai nemzetek könnyebben
kivédhetik az ágazati megrázkódtatások káros hatásait. A regionális diverzifikáció
felfogja az elkülönített ágazati krízisek hatásait a gazdaságra, s ezáltal
csökkenti a nemzeti instabiliás kockázatát." Sergio De Noonhs, Alessandro
Goglio, Marco Malgarini: Regioonal Specialization and Shocks in Europe.
Some Evidence from Regional Data. Weltwirtschaftliches Archív, 1996,
vol. 132, 197-214. Éppen azért találóbb talán ma már nem is annyira a nemzetek,
mint inkább a régiók Európájáról beszélni, hiszen "a legtöbb európai ország
multiregionális és az európai gazdasági régiók túlnyúlnak a nemzeti politikai
határokon." Talán éppen ezért reménykedhet Lengyel László az európai befektetők
jótékony hatásában a magyar gazdaságra; a baj csak az, hogy nem nagyon
látható, hogyan alakul majd a "nyertesek" és a "vesztesek" aránya, az egyének
és a régiók tekintetében egyaránt.
25 Lásd pl. Andrew Píckering:
Constructing quarks. A sociology of particle physics. Edinburg h
U. P. 1984.
26 Steven Shapin and
Simon Schaffer: Leviathan and the Air-Pump. Hobbes, Boyle, and
the Experimental Life. Princeton U.P. 1985. |
|