|
Monostori Imre
"...ahogy a szellem
felelhet a hatalomnak"
Németh László Husz-drámájának
keletkezéstörténete
és személyes üzenete
(Az öt éve meghalt Grezsa Ferenc emlékének)
Grezsa Ferenc az 1979-ben megjelent Németh
László vásárhelyi korszaka című (és ma már világosan látjuk: irodalomtörténeti
jelentőségű) monográfiájában részletesen szól a "vásárhelyi trilógia" harmadik
darabja, a Husz János megírásának körülményeiről, s kimerítően elemzi
magát a drámát is. Egyetlen ponton mutat csak bizonytalanságot: a mű keletkezési
időpontját illetően. A Németh-életműkiadás 1948-at jelöli meg a megírás
évéül (több kutató ezt a dátumot fogadja is el), Grezsa viszont (mivel
nem ismerhette még a Németh-levelezés dokumentumait) - egy 1959-es Németh
László-i utalásra hivatkozva - 1946 tavaszát valószínűsíti. (Nem veszi
figyelembe viszont a később keletkezett Negyven év című pályatörténet
egy utalását, amelyben viszont 1947-et említ Németh László.) Nos Az
én cseh utam című esszében valóban ezeket olvashatjuk: "a Husz János
mostani alakjában csak 46-ban, első vásárhelyi évem tavaszán készült el".
(In: Megmentett gondolatok. Bp. 1975, Magvető és Szépirodalmi, 182.
l.) Grezsa Ferenc tartalmi érvet is felhoz az 1946-os keletkezés hipotézisének
valószínűsége mellett: ez a dráma "az Eklézsia-megkövetéssel vonható
párhuzamba. A Husz János a Misztótfalusi-dráma tövében sarjadhatott.
Néhány sorral lejjebb viszont a két dráma alapvető különbözőségeit, sőt
ellentétes kicsengéseit, világképbeli ellenpólusait hangsúlyozza, s itt
valóban a leglényegesebb mozzanatokat ragadva meg: "A helyzet rokon, de
a reá adott válasz ellentétes. Tótfalusi megköveti az eklézsiát, Husz máglyára
lép az igazságért. Más lélekből vannak gyúrva. Kis Miklósban a szörnyetegből
van több, Huszban a szentből. Az Eklézsia-megkövetésben az őrültség
igazolja önmagát, a Husz Jánosban a belátás. Ami ott ellenfelet
baráttal egybefoglaló emberiszony s rideg magány, itt szelíd humánum s
emberi összhang. A pogány indulatra felelő keresztényi megbocsátás és szeretet".
(Grezsa Ferenc: i. m. 139. l.)
Fölmerül tehát
a kérdés, vajon mi lehet(ne) a magyarázata annak, hogy Németh László a
feltételezetten azonos keletkezési időpontban (tehát 1946-ban!) ugyanarra
a kérdésre (nevezetesen bizonyos régebbi, háború előtti nézeteinek visszavonása
vagy vissza nem vonása) paradigmaszerűen is érvényes módon az előző válaszát
cáfoló (vagyis hát végső soron megerősítő) végleges választ ad(jon)? Aligha
állná meg a helyét az az érv, hogy a későbbi "kísérleti dramaturgia előképe
volna ez a két színdarab; a szóban forgó, éppen zűrzavarosságában rendkívüli
időszak, s benne a Németh László-i mint írói lét aligha teremthetett egy
időben két változatot, s különösen nem két, egymással ellentétes választ
ugyanarra a témára, illetőleg kérdésre.
Vagy nem inkább
arról lehet szó, hogy a két dráma nem egy idben keletkezett? Ami
viszont azt jelentené, hogy a két, egymástól lényegesen eltérő Németh László-i
hős két egymástól lényegesen eltérő történelmi pillanatban, vagy hogy Németh
László közvetlen léthelyzetéhez közelítsünk: egymástól lényegesen különböző
lélektani pillanatban született meg. Mindez a föltevés azt is feltételezi,
hogy voltaképpen nem ugyanarra a kérdésre vagy felszólításra válasz
az Eklézsia-megkövetés, illetőleg a Husz János.
Az irodalomtörténeti-filológiai
- méghozzá az egyértelműen bizonyítható - megoldást Németh László levelezésében
és (természetesen) a korabeli sajtóközlemények szövegeiben találhatjuk
meg. (Ld. Németh László élete levelekben. 1914-1948. Bp. 1993, Magvető
és Szépirodalmi.)
A "vásárhelyi triológia" két darabjáról,
az Eklézsia-megkövetésről és a Széchenyiről az első híradás
Veres Péternek szól 1945 decemberében. Itt azt írja Németh, hogy az 1946-os
könyvnapra három drámát szeretne tető alá hozni: az említett kettő mellett
még a Sámsont. Ez utóbbi műve már készen van ugyan, ám a Husz
Jánost nem említi az 1946-os drámatervek között. 1946 március 15-én
Illyés Gyulának jelzi, hogy befejezte az Eklézsia-megkövetést,
amely - írja - "részben válasz a te szilveszteri ajánlatodra a múlt likvidálásáról[...]".
Gulyás Pálnénak pedig arról ír, hogy reméli, áprilisban készen lesz a Széchenyi
is. (Márc. 1.) Ám csak októberben küldi el Illyésnek a dráma I. felvonását;
október végén lesz készen a teljes színdarab, s decemberben jelenik meg
a Válaszban. Ugyancsak Illyésnek számol be arról - 1946 novemberében
-, hogy meg szeretné írni a Husz-drámát, és ehhez forrásanyagokat,
különböző könyveket kell beszereznie. Ám még mindig nem érződik a drámaírás
Németh Lászlóra oly jellemző kényszere. Egyáltalán nem érződik az
a "lírai torokszorulás", nem látszik az a "kényszerképzetszerű szituáció",
amely - például - a Széchenyit vagy a Sámsont (vagy még előbb
a VII. Gergelyt) néhány hét alatt "kidobta" volna a szerzőből. Éppen
ellenkezőleg: Németh azon töpreng, mit is adjon közlésre a Válasznak:
"A következő számba - írja Illyésnek - igyekszem dec. 10-ig mindent fölküldeni;
de nem tudom, mi legyen az: Óraadók királysága, Iszony-folytatás, vagy
lehet drámarészlet? Sajnos Pestről iszonyú nehezen kapok meg mindent. [...]
A Husz-drámához, egy történeti vigjátékomhoz néhány könyv kellene; a harmadik
embernek könyörgök, nem lehet megkapni. Érdemes még egyszer e levél dátumára
pillantanunk: 1946 novembere. Ezek szerint Németh László ekkor még hozzá
sem kezdett a Husz János írásához.
Legközelebb
1947. április 18-án (éppen a 46. születésnapján) esik szó a Husz-drámáról,
úgyszintén egy Illyés Gyulának írt levélben. Az a kérése, hogy ne szabják
meg, mit írjon a Válasz számára -, ne sürgessék, várják meg, amíg
ő jelentkezik. "Inkább kétszer szeretnék megjelenni egy évben, de akkor
olyannal -, hogy Márkusék se moroghassanak joggal a tehetségüket vesztett
fasiszták miatt. (A Husz-drámámra gondolok - de ezt sem ígérem, csak igyekszem
úgy kifényesíteni, hogy megfeleljen. Az Iszony folytatásának még csak most
kezdek hozzá.")
Vagyis: Németh
László a Husz-drámát valami méltó életjel adásnak, jelentős szellemi és
erkölcsi híradásnak szánja - önmagáról, önnön helyzetéről. Van azonban
még ebben a levélben egy utalás, amely szorosan összefügg azzal, hogy 1947
tavaszán végül is elkezdi írni a Husz Jánost. Arról a "sokat
sejtet" találkozóról van szó, amelyre Illyés vitte el őt, s amelyen Révai
József és Lukács György voltak a beszélgetőpartnerei. Erre a szituációra
utalva írja most Illyésnek a következőket: "Magamnak [...] tartozom annyival,
hogy az első találkozónak most már ne legyen folytatása.
Tudjuk: a Magyar Közösség-féle - úgymond
- köztársaságellenes összeesküvés körüli politikai irtóhadjárat szellemi
gyanúsítottjai között Németh László neve is szerepel - már 1947 legeleje
óta. Legalábbis a polgári radikális Haladás és a szociáldemokrata
Népszava hasábjain. (S éppen a legutóbb idézett Németh-levél megíródása
előtt két nappal hirdette ki rendkívül szigorú ítéleteit a fővádlottak
ellen a népbíróság.) Fölmerül tehát újra a kérdés: a Husz János
csakugyan "baráti" felszólításra vagy felszólításokra volt-e válasz, vajon
éreztethette-e még ekkor is (tehát 1947 áprilisában) a hatását Illyés 1945
év végi, szilveszteri - valóban baráti, féltő tanácsa, kérése, figyelmeztetése?
Nem inkább
arról van-e szó, hogy a Husz János, noha valóban virtuális és szimbolikus
válaszadásnak, válasznak születik ugyan, de nem a már ismertnek vélt és
többször megírt alaphelyzet szerint, és nem az Eklézsia-megkövetés szomszédságában,
közvetlen folytatásaként.
Mi is történt
hát Németh László körül, legfőképpen a hangos magyar sajtóban 1947 elején,
az év első három-négy hónapjában? Az tény, hogy a Magyar Közösségnek a
népi mozgalomhoz kötődő megvádolt egyes vezetői - Vatai László, Kiss Sándor,
Fitos Vilmos - frazeológiájukban értelemszerűen ebből a szellemi körből
merítenek, és - ami itt különösen fontos - fölhasználják a már keletkezésekor,
1939-ben hatalmas vihart kavart Németh László-tanulmány, a Kisebbségben
éppen a legkényesebb fogalmait ("mély magyar" stb.) is. Nem csoda hát,
hogy a régi ellenfél, Zsolt Béla azonnal lecsap erre az összefüggésre,
s a tőle szokásos terjengős és durván éles hangú vezércikkeinek egyikében
tüstént Németh Lászlóra támad. "A »mélymagyarok« - írja - amelynek [sic!]
katonai és polgári vezetői a demokrácia ellen külföldi és belföldi összeesküvést
terveztek, főképp a paraszti [sic!] Németh Lászlótól kaptak iskolán kívüli
népoktatást [...]". (Bort csak szőlőből. Haladás, 1947. jan. 30.)
Németh László
azonban elsőrangú védőt is kap - ezúttal Bibó István személyében. A Válasz
1947. februári száma hozza ugyanis az Összeesküvés és köztársasági évforduló
című tanulmányát, amelyben leszögezi, hogy Németh Lászlót "az összeesküvés
szellemi atyjának [...] kikiáltani" körülbelül annyi joggal lehet "amennyivel
Bergsont Auschwitzért lehetne felelőssé tenni, mert a fasizmus ideológiai
konglomerátumában az ő filozófiájának egyes elemei is benne vannak. Egyszer
szükséges lesz kibogozni - nyomatékosítja véleményét Bibó -, hogy kiknek
jó Németh Lászlót újból meg újból szándékosan hozzácsapni olyan magyar
írókhoz, akik a magyar fasizmus különféle formáival személyükben és elvi
állásfoglalásukban tényleg kompromittálták magukat." (I. h. 118-119. 1.)
A Kommunista
Párt részéről Révai József nyilatkozik meg az összeesküvés jellegéről és
szereplőiről. Február 19-én a Zeneakadémián tart előadást Az összeesküvés
tanulságai címmel. (Az előadás szövegét a Társadalmi Szemle márciusi
száma közli.) Révai itt - bár a nevét nem említi - nyilvánvalóan Bibó Istvánnal
polemizál, amikor azt fejtegeti, hogy Németh László ideológiájának egészét
valóban nem lehet ugyan felelőssé tenni az összees- küvésért, ám Németh
felelőssége ennek ellenére megállapítható.
"Az ideológus
- írja Révai - felelős nemcsak saját eszméiért, hanem felelős ezeknek az
eszméknek társadalmi visszhangjáért is, nemcsak jó tanítványaiért, hanem
rossz tanítványaiért is". A politikai harmadik utasságból - állítja Révai
- igenis következik a demokráciával való szembefordulás. És "ezért
felelős Németh László. [...] Felelős azért, hogy a Fitosok és Kissek az ő
tanításai szerint szembefordultak a demokráciával, és rossz tanítványaiként
szövetkeztek Horthyval. Felelős azért is, amiért 1944 után, "a felszabadulás
után nem szólt semmit, pedig ő tudná legjobban megmagyarázni, hogy a Fitosok
rossz tanítványai voltak. Kötelessége is volna ez, és ami érthetetlen a
magatartásában az az, hogy hallgat. (I. h. 166-167. l.) Jól figyeljünk
erre az utolsó mondatra: Révai tehát szólásra akarja bírni vásárhelyi magányában
Németh Lászlót. Mintegy felszólítja a nyilatkozattevésre. Majd némiképpen
enyhébb stílusban így folytatja: "a népi értelmiséget nem vagyunk hajlandók
a Fitosokért és Kissekért a vádlottak padjára ültetni, mert értékes rétege
ez a magyar értelmiségnek". Révai tehát szokása szerint (hiszen ugyanígy
viselkedett a Szekfű Gyula-üggyel kapcsolatban is) egyik oldalról támad,
a másikon viszont fölajánlja az együttműködés, a "megtérés", az "átállás"
lehetőségét, amely - ha már a Szekfű-ügyet hoztuk fel példaként - egyszer
(s ki tudja, még hányszor) már kiválóan sikerült, jól bevált. Ezt a Révai-cikket
követi március végén - a már említett híres-hírhedt találkozó Révaival
és Lukáccsal.
Németh László
levelezéséből kiderül, hogy Révai már a zeneakadémiai előadásának idején
(vagy közvetlen utána) üzent Némethnek, hogy szeretne találkozni vele:
"Márta [azaz Sárközi Györgyné] útján Révai is találkozásra hívott fel.
Tán okos dolog volna egyszer összeülni vele". (Levele Illyés Gyulához,
1947. febr. 25-én.)
Egy hónap
múlva már a találkozó dátumát fontolgatják. Ugyancsak Illyésnek írja március
21-én: "Húsvétra azért valószínűleg majd csak felkerülök[...] Lukácséknak
ekkorra kellene jelezni. Ugyanakkor Németh Lászlót morális aggályok gyötrik:
az esetleges tisztázás lehetősége mellett legalább ilyen súllyal nyom a
latban a várható kompromittálódás veszélye is. "Ők persze azt hiszik -
írja ugyanitt -, hogy a januári események kellő hatást tettek az idegeimre.
Valójában sosem ért a szememben ilyen keveset az életem. Azt semmi esetre
sem éri meg, hogy becstelenséget kövessek el érte.
A találkozó
ténye természetesen fölháborodást vált ki a szociáldemokrata és a polgári
radikális sajtóban. (A Szabad Szó, a Nemzeti Parasztpárt lapja viszont
védelmébe veszi Némethet és elmarasztalja az ellene már korábban megindult
sajtótámadásokat.) Zsolt Béla fölhánytorgatja Illyésék 1935-ös találkozóját
Gömbös miniszterelnökkel, nemkülönben az 1942-es lillafüredi tanácskozást,
mondván, hogy ezek az írók (tehát Németh és Illyés) "a múltban politikailag
is vezetni akarták népüket, és segítették oda vezetni, ahová 1944-ben eljutott.
[...] S most újra politikai vezető szerepre törnek. Németh Lászlóról még
külön is megállapítja Zsolt, hogy ő "a magyar közgondolkodást évek óta
mételyezi". (Érdekes találkozó. Haladás. 1947. ápr. 10.) Egy hét
múlva ugyanitt azzal vádolja meg a népi írókat, hogy - Erdei, Szabó Zoltán
és Kovács Imre kivételével - műveik nem állnák ki "a demokrácia bírálatát,
vagy akár a fasiszta könyvek tanácsának cenzúráját." (Nem játék. Haladás,
1947. ápr. 17.)
Röpke - és
persze korántsem teljes - lapszemlénk is meggyőzően mutatja, hogy
1946 elején, az Eklézsia-megkövetés írásakor nem ugyanaz és nem
ugyanakkora a tét Németh László számára, mint most, egy évvel később. Schöpflin
Gyula akkori "kútmérgező" metaforája - jóllehet, még a Husz János
szövegébe is beleszövi - nem jelentett közvetlen veszélyt szabadságára
és életére. Nem úgy mint most, a köztársaság elleni összeesküvés ideológiai
előkészítésének nyílt vagy burkolt vádja és az ezzel kapcsolatos fenyegetések,
illetőleg nyíltan fasisztának bélyegzések. Ám a legnagyobb veszélyt - morális
értelemben mindenképpen - a Révainál tett látogatás és a hatalommal esetleges
új fejezet nyitásának a megnyílt lehetősége, azaz csapdahelyzete jelentette.
Mégpedig nem kétséges, hogy korábbi nézetei bizonyos részeinek megtagadása,
visszavonása, illetőleg az úgymond "rossz tanítványok" megnevezése és elítélése.
(Persze, ez a szituáció nem zárja ki annak sem a lehetőségét, hogy Illyés
ezúttal is az 1945 szilveszteri álláspontját képviselte és sugalmazta Németh
ama bizonyos régebbi nézetei megtagadásával kapcsolatban.)
Ennek,
ezeknek a dilemmáknak az írói manifesztációja a Husz János,
ezért is mondhatjuk, hogy Husz - s e tekintetben talán valamennyi dráma-
és regényhősénél is inkább - maga Németh László. A Husz János megírásának
körülményeit, és a mű egész jellegét, tényleges "üzenetét", műfaji-dramaturgiai
sajátosságait és persze személyes-lélektani érvényét is az 1947 eleji politikai
események motiválják. Mind a pillanatnyi és legalább részleges fölülkerekedés
vágya, mind pedig az a törekvése Németh Lászlónak, hogy ama találkozónak
Révaiékkal - olvashattuk - "ne legyen folytatása".
Ennek az egész
örvénykeveréknek az erős vonzásától nagyon nehéz szabadulnia. Április 18-i
levelében jelzi például Illyésnek, hogy Sárköziné szeretne közzétenni egy
Németh László-nyilatkozatot: "Aztán az összeesküvés. Márta egy nyilatkozatért
gyötör[...]. A hagyatékban fönnmaradt ezzel kapcsolatos dokumentumok (amelyeket
Földesi Ferenc tett közzé először a Tiszatáj 1985. augusztusi számában)
mély válságáról és kétségbeesettségről adnak hírt. "Mind a fogalmazvány
tartalma, mind az íráskép kuszasága - írja Földesi - zaklatottságról, kétségbeesésről
tanúskodik. Írójuk pánikhangulatban volt. [...] 1947 áprilisában Németh László
a halálra készült, öngyilkosságot tervezett, a végrendeletét is megírta.
Ezek a dokumentumok, cikkfogalmazványok (mégis megpróbálta tehát Sárközi
Márta kérését teljesíteni) és naplótöredékek az április 18-i születésnapon,
illetve annak közvetlen környékén születtek. Többek között idézi egy névtelen
levélíró, ám a képviselőház címeres levélpapírján hozzá eljuttatott átkozódó
és mocskolódó szövegét is - mintegy a reá váró közeli megpróbáltatások
jóslataként.
És a nyilvános
tiltakozásnak szánt levélfogalmazványokban kétszer is feltűnik a Husz-motívum,
a Husz János-i magatartás magáénak vallása, az ahhoz való egyre erőteljesebb
ragaszkodás. Önmagát is azok közé az "individuális igazságkeresők" közé
sorolja, akik "abból, ami az igazság keresése közben a fejükben kialakult,
semmiféle zsinatnak sem adtak oda - csak a meggyőzésnek. Lehet, hogy ennek
az »individualizmusnak« vége van. Én nem szégyenlek ragaszkodni hozzá.
Életem minden örömét neki köszönhetem - s azoknak, akik a megtagadását
követelik tőlem - utolsó huszitaként - az első huszita, Jan Hus szavaival
felelek[...]. Majd később ezt veti papírra: "A születésnapi magány ezt a
cikket vettette el velem. [...] A tervem ez: Megírom a Husz Jánost. A cikk
helyett ez - a máglyán égő Husz szava - legyen a válaszom". (Vö. Németh
László három cikkfogalmazványa és két naplótöredéke. I. h. 78-94.
l.)
S időközben
megérett még egy másik, úgyszintén személyes és úgyszintén rendkívül fontos,
sőt mi több: kifejezetten nélkülözhetetlen feltétel-motívum is (melyet
Tamás Attila írt le és elemzett meggyőzően először egy még említendő tanulmányában),
amely e dráma megírását immár nemcsak szükségessé, de lehetővé is tette.
A már említett Az én cseh utam című esszéjében számol be arról a
legrészletesebben Németh, hogy már jóval a vásárhelyi időszak előtt, még
a harmincas évek végén megérintette őt a Husz-téma, ám sokáig zavarta a
történelmi köztudatban elterjedt romantikus kép, amely Husz Jánost szakállas
prédikátornak, tehát amolyan született, eleve elrendelt harcos embernek,
mintegy hősnek mutatta. Az Egyetemi Könyvtárból aztán egy olyan cseh könyvet
is küldtek neki Vásárhelyre (tehát mégis megkapta az Illyésnek említett,
kért olvasmányokat, segédanyagokat), "amely kétségbe vonta Husz szakállas
arcképeinek a hitelességét, s olyan képét mutatta be, amelynek a szelídsége
a Betlehem-kápolna özvegyeihez, de énhozzám is még közelebb hozhatta őt".
(I. m. 182. l.) Hasonlóképpen beszéli el a megíráshoz nélkülözhetetlen
érzelmi kötődés kialakulásának történetét a Negyven év és a Szerettem
az igazságot című kötetei bevezető áttekintéseiben is. Az utóbbi helyen
már egyértelműen úgy fogalmaz, hogy ez a rádöbbenés "segítette, könnyítette
meg a bőrébe bújást". Azaz - miként már mondottuk - Husz János maga Németh
László!
De kanyarodjunk
csak vissza a megírás kronológiai rendjéhez, ez is tartogat ugyanis legalább
két különös, árulkodó és a továbbiak szempontjából mindenképpen figyelemre
méltó és figyelembe veendő mozzanatot.
1947. december
11-én Németh László azt írja Sárközi Györgynének, hogy Husz-drámáját tíz
nap alatt be tudja fejezni, majd három hét múlva még mindig egy hetet kér
a befejezéshez. 1948 január végén Illyésnek panaszkodik: "Aligha lesz meg
februárra is a Husz János. Megint kiütöttek a munkából." Tehát még 1948
elején sincs befejezve a színdarab. Igen ám, de Németh többször is említi,
hogy a II. felvonással van a baj. Rossznak érzi, nem tud vele mit
kezdeni. Aztán a Sárközi Györgynének írt március 7-i leveléből föltárul
a Husz-dráma megírásának még megmaradt összes nehézsége és keserűsége.
Ezt írja: "Tökéletesen igaza van abban, hogy a Husz pocsék. Hiába, hat-hét
év előtti munkákat, melyek akkor vázlatok maradtak, nehéz tető alá hozni,
különösen, ha az embert közben fojtogatják. [...] Az első felvonását tavaly
tavasszal csináltam, a harmadikat-negyediket ősszel, a másodikat most:
közben hosszú munka és fojtogatási periódusok. Ez a magyarázata, hogy nem
sikerült. Valójában persze ő maga egyáltalán nem tartja jelentéktelen alkotásnak
a most már tényleg elkészült művet, sőt ugyanebben a levelében még azt
is kéri Sárközinétől, hogy vigyázzon a kéziratra (azaz az ominózus II.
felvonásra), mivel nincs belőle több példánya. Sőt, ha kéri, szívesen elküldi
a Válasz számára a III. és IV. felvonást is. (Tehát ez utóbbiakat
még ki sem adta a kezéből.) S figyelmeztetésül - éppen az elkészült színdarab
szellemi súlyát érzékeltetve - megjegyzi még: "egy-két hónap múlva az egész
munkára ha rossz is, új fény fog esni. (A Válaszban végül is a már
korábban elküldött I. felvonás - 1948. márciusi szám - és a III. felvonás
- júliusi szám - jelent meg.)
Vázlatosan
fölrajzolva eddig tart a Husz János meg nem írásának, illetőleg
megírásának a története, mely utóbbi is - láttuk - éppen egy esztendőt
vett igénybe. Drámáról lévén szó és Németh László sajátos írói önterápiáját
ismerve - nevezetesen: a dráma mint műfaj nála mindig is a felgyülemlett
gőz kisípoltatásának az eszköze és lehetősége - mindenképpen szokatlan
ez az elhúzódó, a felvonások megírásának a sorrendjét is fölcserélő írói
vajúdás. Különösen, ha még egy pusztán formai, jobban mondva "mennyiségi"
mutatóra is figyelünk: arra ugyanis, hogy ez a színdarab mintegy hatvan
nyomtatott oldal terjedelmű, tehát inkább rövid, semmint terjedelmes.
Tamás Attila hívta föl a figyelmet először
(még 1971-ben) arra a meghatározóan jellegzetes szabályosságra, hogy a
Németh László-i szépirodalmi életmű két alapvonulata: "a környezettel való
kölcsönhatásban kibontakozó emberi teljesség írói megragadása egyfelől
mint egészében meg nem oldott feladat, másfelől a valami által létrehívott
nagy- (teljes) emberség tragikusnak mutatása [...]. A drámák sorában
a Galileit közvetlenül megelőző Huszban is formálódik már
egy »másfajta« emberi nagyságnak a példája. [...] Égető Eszter és Kertész
Ágnes oldottabb emberségének rokonaként jelenik meg [...] és mégis úgy, hogy
két döntő vonatkozásban a »másik sor« emberei közé állítható. Elveihez
való törhetetlen ragaszkodásával és - ami összefügg ezzel - történelmi
nagyságával". (T. A.: A Galilei helye Németh László írói életművében.
In: Irodalom és emberi teljesség. Bp. 1973, Szépirodalmi. 126-127.
l.) Husz János alakját Grezsa Ferenc is különlegesnek, sőt egyedinek tartja
a Németh-hősök sorában. Azt írja, hogy ő az első "igazi legendahős" Németh
László színpadán. S ő is a Tamás Attiláéval rokon gondolatot fogalmaz meg,
amikor rámutat arra, hogy Husz alakja "rokona Gandhinak, Galileinek is:
az indulatoktól tisztán tartott lélek, egyszersmind elvhű nagyság" (I.
m. 146. l.). Az itt említett "legendahős fogalom pedig Németh László Dráma
és legenda című (még 1941-ben írt) esszéjére utal, amelyben ő arról
írt, hogy "az igazi drámai vívódásnak mindig kárhozat-szaga van", viszont
az üdvözülés műfaja a legenda, a "szentek története".
Mármost, ha
átvilágítjuk a Husz János szerkezetét, láthatjuk, hogy ez a színdarab
nem "igazi dráma", műfajilag inkább az epika felé mutató, az epikai felépítést
és narrációt magán viselő - "legenda". Németh László 1948 elején fogalmazza
újra egy korábbi - meg nem jelent - drámakötetének előszavát (ez utóbbi
tervezett kötetből sem lett kiadás), amelyben éppen arról szól, hogy a
korábbi felfogásához képest mit jelent számára mint író, mint individuum
számára ez a műfaj. "Az a dráma, amelyre most gondolok - írja -, közelebb
áll az epikához, vagy ha lírai műfaj kell: a tanító költeményhez. A személyteli
szellem búcsúzkodóban végigtekint a világon [...]. (A "Németh László színháza"
elé. In: Életmű szilánkokban. II. k. Bp. 1989, Magvető és Szépirodalmi.
180-181. l.)
A Husz
János is efféle statikus mű: több, mint hatvan beszélő szereplővel.
(A Galileiben még harminc sincsen.) Főként Huszról beszélnek. Magasztalják
vagy szidalmazzák. A második jellegzetes beszédszituáció a műben Husz János
önvallomásainak sora, melyeknek során a párbeszédek inkább epikai mederben
folynak tova. S csak harmadsorban beszélhetünk drámai összecsapásokról,
bár helyesebb itt az egyes számot használni, hiszen csak egy ízben kerül
erre sor, s éppen az ominózus II. felvonásban kerül ez előtérbe. Husz,
ez a különben hétköznapi ember egyetlen - persze jelentős - különös ismertető
jeggyel rendelkezik csupán: igazságszeretete "fátumszerűen" működik, valóságos
"igazsággörcs"-ként. (Vö. Az én cseh utam. 182. l.) A színdarabban
is két motívum vonul végig: Husz szelídsége (a szakáll nélküli kép jellemhordozó
értékké válik) és eme görcsös igazságszeretete, az igazsághoz való ragaszkodása.
Kivételt jelent
a II. felvonás. Ez az epizód az ígért nagy zsinati meghallgatás előtti,
amolyan előzetes kihallgatás a konstanzi minoriták ebédlőszobájában. A
négy felvonás közül az egyetlen valóban drámai, azaz valóban összecsapás.
Ámde már itt eldől Husz sorsa, Zsigmond király bátorítja, ha nem
éppen uszítja a nagy zsinat püspök küldötteit Husz ellen.
Ez a II. felvonás
azonban - miként láttuk - utólagos betoldás a már korábban elkészült I.
és a III., IV. felvonások közé. S azt is tudjuk, hogy Németh László éppen
ezzel az alig húsz nyomtatott oldal terjedelmű szöveggel küszködött a legtöbbet.
S nem is találta igazán jónak. Talán éppen azért, mivel a másik három már
elkészült "legenda"-szerű felvonástól valamiképpen idegen. Legalábbis azokkal
dramaturgiai szempontból nemigen harmonizál. De elmarad ebből a színdarabból
az igazi nagyjelenet, a drámai csúcspont is: a nagy zsinati törvénykezést
nem hozza színre Németh László. Nem tárja elénk, nem idézi fel sem a korábbi
Eklézsia-megkövetés "leesküdő" nagyjelenetének, sem a későbbi Galilei-per
"főtárgyalásának" rendkívüli feszültségeit. Sőt már a közvetlen válasz,
az üzenet, a végső megnyilatkozás is elhangzik Husz szájából még
az első felvonás végén: "Én magam is kész vagyok egész eddigi életemet
az érvek kohójába belevetni, s amiről meggyőztök mint salakot eldobni.
Azt viszont ne várjátok, hogy amit az Írással egyezőnek tartok, gyáva engedelmességből
megtagadjam. Csak az a világ újulhat meg, amelyben mindenki kitart legjobb
hite mellett." Ez a megnyilatkozás tehát egészen világos és egyértelmű
döntés és állásfoglalás - még 1947 tavaszán. Személyes üzenet Révai
Józsefnek és mindazoknak, akik egyes "tanai" megtagadására, illetőleg egyes
"rossz tanítványai" elítélésére akarják rávenni. Netán kényszeríteni.
A dráma személyes,
a Husz - Németh szituációbeli párhuzamának hitelességét erősíti az eleve
elrendeltség motívuma is: mindketten tökéletesen kiszolgáltatottak (Husz
a darabban végig fogoly, Németh a vásárhelyi önszáműzetésben), érdemleges
cselekvési lehetőségeik egyáltalán nincsenek, sorsuk teljes egészében a
fölöttük trónoló hatalom kezében van. Egyetlen dologra van csak önnön szabad
akaratukból lehetőségük: az "igen" vagy a "nem" kimondására.
Mindezekből
következően ebben a színdarabban nem a drámai kollízió köré szerveződik
az eseménysor, hanem igazából csak egyedül a "nagy" ember főszereplő jelleme
és viselkedésének mikéntje és miértje válik a fő témává. Annak a - persze
csak formális - ellentmondásnak a bemutatása, demonstrálása, melyet a III.
felvonásban a gyóntató úgy jellemez, hogy "nem takart még megvesztegetőbb
szelídségbe a természet ekkora keménységet.
Husz békés
jámborsága, arcának szelídsége mint motívum, mint az egyik fő téma
úgyszintén végigvonul a darabon. Az I. felvonásban a konstanzi asszonyok
beszélgetnek róla ekképpen: "Azt mondják, nincs jámborabb ember a zsinaton."
... "Védőszentje a boldogságos János evangélista sem lehetett szelídebb nála."
Egy barát meghökkenve szól Huszhoz: "Szelídebb és szőrtelenebb az arcod,
mint a híred. Még szakállad sincs." (Ezzel szemben a világi hatalmat képvisel
és a Husz sorsát eldöntő Zsigmond királynak van szakálla. S ez a
motívum ugyanígy jellembeli és világképbeli különbözőséget hordoz. "Vörös
szakálla csak úgy ragyogott a nyájasságtól ahogy beszélt - mondja róla
gúnyos megvetéssel Duda Vencel, Husz egyik jóakarója. A III. felvonásban
a prior mondja Huszról, hogy arcáról ítélve "egy tejfejő lánynál is jámborabb
lehetne". Pedig ő azt hitte, hogy egy "cseh Sámsont láncolnak ennek a szerencsétlen
monostornak a pilléreihez". Végül a dráma utolsó mondataiként is a rendíthetetlenség
és a szelíd "szent"-ség látszólagos paradoxona, kettőssége kap újra nyomatékot.
"Péter: Már ég. Mindjárt odaát lesz. (Az ének elhallgat.)
Nézd, uram, a szája még mozog.
Írnok: Nagy eretnek halt meg.
Vitus: Nagy szent
Polgárasszony: Ki ismeri itt ki magát.
Ha az ember
nem tudná, hogy eretnek, azt mondaná, úgy
halt meg, mint egy szent."
A drámabeli Husz János utolsó mondata
pedig félreérthetetlenül ismétli meg Németh László személyes válaszát,
üzenetét. "Hányszor esküdjem már, hogy amit hazugul rám mondtatok, hamis
tanúkkal rám nyomtatok, sosem tanítottam." S végül: "Az Úr erőt adott,
hogy úgy feleljek neked, ahogy a szellem felelhet a hatalomnak." És éppen
ide iktatja be Németh László a számára nagyon fájdalmas, bántó és félelmet
keltő 1946. januári incidens aktualizált figyelmeztetését. Az egyik pap
utal itt a valóságos Schöpflin Gyula valóságos szavaira: "Hallottátok a
kútmérgezőt. Nem nyugszik, amíg a kereszténység minden forrását meg nem
rontja."
Grezsa
Ferenc észrevétele nyomán még egy fontos bizonyító elemet említhetünk a
Husz-dráma szubjektívre hangolt, önvallomásossága mellett. A Husz-színdarab
befejezésének idején Németh László már az Égető Eszteren is dolgozott.
Méhes, az író itteni alteregója üldöztetései és félelmei elbeszélésekor
szinte szó szerinti pontossággal beleszövi történetébe a Husz János
utolsó mozzanatait. "Volt úgy - meséli Méhes -, hogy hónapokon át kellett
egy halálnemmel foglalkoznom. Egy eretnekről írtam, akit elégettek. Végre
annyira hozzászoktam, hogy kiegyeztem volna, égessenek meg engem is. Részletes
leírásom volt a halálról. Rőzsét tettek alá, meggyúj- tották. A füst fölcsapott,
beléfojtotta a zsoltárt; amikor a szél másfelé csapta, már félre volt konyulva
a feje. Ennyit, pontosan ennyit én is vállaltam volna. (Égető Eszter.
Bp. 1979, Magvető és Szépirodalmi. 498-499. l.)
Németh László
Husz Jánosának élményanyaga tehát nemcsak a Galilei felé
mutat azzal, hogy "nagy ember" hőse immár a világgal viszonylagos harmóniában
élni tudó köznapi ember, de a színdarab feltűnően epikus volta és er-teljesen
önvallomásos jellege folytán az Égető Eszter egyik vonulatának az
önéletrajzi elemekkel gazdagon színezett genezisét is meghatározza, és
az egész regény hangulatára is átsugárzik. |
|