|
Csűrös Miklós
Pécsi Györgyi: Tőzsér
Árpád
A Kalligram Könyvkiadó kortárs magyar
írókat bemutató "Tegnap és Ma" című sorozatának értékes darabját tartjuk
kezünkben. Mint a Tolnai Ottóról és Grendel Lajosról szóló kötetek, Pécsi
Györgyi Tőzsér Árpád-portréja is a kisebbségi magyar irodalmak egyikének
kiemelkedő alakját ábrázolja, éspedig a nemzeti és a világirodalom virtuálisan
teljes mezőnyében elhelyezve. A felvidéki költő életműve a szerző fölfogásában
annak "öntörvényű példája", hogy "miként lehetséges a régióból kiinduló
és az adott régióhoz kötődő versből (irodalmi műből) egyetemes érvényű
versmodellt (művet) létrehozni".
A könyvtanulmány
szoros értelemben vett tárgyát, Tőzsér költészetének jellegét és fejlődését
illetően Pécsi Györgyi jó alapoknak bizonyuló előtanulmányokra építhetett:
Koncsol László, Görömbei András, Ágh István, Domokos Mátyás, Elek Tibor
meg mások, és persze a saját maga kritikai és összehasonlító esszéi sokban
előkészítették azt a fejlődésrajzot, amely a kötetben kibontakozik. Tőzsér
önreflexiói, köztük megvilágító szempontokban gazdag interjúi is rendelkezésére
álltak. A forrásokat önállóan használja, koncepcióját akár a Tőzsérével
szemben is rokonszenves nyíltsággal képviseli, a hatvanas évek két Tőzsér-kötete
között pl. nem lát olyan minőségi különbséget, mint a költő; eltérő minősítéssel
egészíti ki a szerzői önvallomást az Érintések (1972) "képileg megcsonkított
gnómikus vers"-típusával kapcsolatban, amikor "a teljes csend irányába
tett" olyan lépésnek is látja, "amelyből az elkövetkező hét év költői hallgatása
szinte logikusan következett."
Pécsi Györgyi
efféle polemikus, pályarajzot korrigáló megjegyzéseit korántsem az öncélú
ellentmondás ingere szüli; eredeti periodizációs elgondolás ölt bennük
testet: a Genezis (1979) utáni, tehát a nyolcvanas években kezdődő
és ma is tartó időszakot fordulatszerű fejleménynek, hirtelen emelkedésnek,
minőségileg új szakasznak tekinti az életműben, amely egyszersmind "bizonyos
értelemben »megszüntetve megőrizve« abszorbeálja a költői világértelmezés
addigi változatait. Eszerint éppen az a hiányérzet késztette a szerzőt
a könyv megírására, hogy a Történetek Mittel úrról, a gombáról és a
magánvalóról című kötet 1989-es megjelenését nem követte a kívánatos
és megérdemelt "élénk kritikai visszhang" és beillesztő továbbgondolás,
és Tőzsér költészete a csúcsra érve "sem szembesült még kellőképpen a többközpontú
magyar irodalomról szóló gondolkodásunkba". A Történetek... és a hat
évvel korábbi Adalékok a Nyolcadik színhez e fölfogásban irodalomtörténeti
rangú összefoglalásnak mutatkozik: "Tőzsér - életműve belső szerveződése
során - a herderi, heideggeri, wittgeinsteini világmagyarázó stádiumokat
megjárva alakítja ki a maga szintézskísérletét, szenvedi és haladja meg
a nemzeti, a létfilozófiai és a nyelvkritikai világértelmezéseket, s mindezeket
továbbgondolva hoz létre egy sajátos, a közép-európaiság s általában a
köztes lét jellemzőit magába építő »Mittel-költészetet«.
Arányossá
és egységessé teszi Pécsi Györgyi munkáját, hogy a magaslat ismeretében,
amelyen a költő az utóbbi másfél évtizedben berendezkedett, világos áttekintést
tud adni az odáig vezető, nem mindig folyamatos és nyílegyenes útról is.
Tartósnak látja Tőzsér világképében a biológiai determinizmust és a szkeptikus
történelemlátást, de folyamatosnak azt a küzdelmet is, amelynek révén "az
ösztönökkel szembeszegülő racionális és akarati önteremtő én" "hasznos
energiát" fejleszt. Az elemző jó érzékkel fedezi föl a szülőföldről való
leszakadásnak, a valóságról levált tudat végzetes szubjektivi- tásának
azokat az eleinte lappangó következményeit, amelyek az indulatok nyomán
intellektuális föloldásukat is előkészítik. Fölfigyel a "történelem-filozofikum-epikum"
jellegzetes hármasának korai megjelenésére, az objektív gnómák vagy a meghatározatlan
műfajú, félhosszú versek olyan spontán leleményeire, amelyek majd a Mittel-történetekben
válnak többé-kevésbé tudatosan alkalmazott formaalkotó elvekké. Mégis igaza
van, amikor radikális átalakulást konstatál a Genezis című kötet
után: "eddig inkább a benső öndefiniálása, az énkép alakulása vezette,
a téma keresése jellemezte. Tagadhatatlan persze, hogy a létező formákat
saját habitusához csiszolta, s így korábbi versei is egyéni költőt mutatnak,
az Adalékok...-kal azonban már a létező irodalmi formációkhoz kevéssé
hasonlítható nagy versek vonulata következik.
Az ide tartozó
kötetek összefoglaló jellemzése és a kiválasztott versek bravúros elemzése
meggyőz arról, hogy Pécsi Györgyi értékítélete megalapozott, érvei hatékonyak,
a költő "valóban szuverén módon kapcsolódik be abba a bizonyos irodalmi
világidőbe", amelyet másokkal együtt Eliot és Borges, Mészöly Miklós és
Kálnoky, Holan és Herbert neve jelképezhet. A "létező irodalmi formációktól"
eltérő verstípust a képtelenségig következetes szolipszizmus észjárása
határozza meg. "A lét nélküli tudat, a helyéről kizökkent világ állapotában
a költő »vers nélküli verseket« ír, s a kvázi-költő által létrehozott kvázi-költészet
modellként képezi le a közép-európai létben az identitását vesztett Világegészt,
amelyben azonban esetenként a képzelt szorongásnak is valóságos oka lehet.
Megannyi találó poétikai megfigyelés közül emeljük ki az újfajta "narratív
versbeszéd" sajátosságát és a Mittel-versek befogadásával kapcsolatos tapasztalatot:
"A narráció kizökkenés, kétségbe- vonás, a pontatlanság, az ideiglenesség
nyomatékosítása". "A vers szoliptikus valóságot teremt, az appercepció
pedig valahol a vers mögött van, s az olvasóban áll össze". Még az egyszerű
technikai olvasás elé is akadályt állít a Tépések című kísérleti
szöveg, "a verbális és vizuális költészet kombinációja, melynek analízise
egyebek között arról győz meg, Tőzsér azért vonja be közös játékba az olvasót,
hogy a metafizika irányába tolt jelentésszint közelébe vezesse.
Pécsi Györgyi
nem monográfiát írt, de kismonográfiát sem, ha az utóbbin egy életművet,
a szabott terjedelem nyújtotta lehetőségekhez képest minden szempontból
földolgozó szakmunkát értünk. E műfaji besorolás nem csak azért lenne pontatlan,
mert az életrajzi és a könyvészeti tények (a fényképekkel együtt) függelékszerűen
elkülönülnek a főszövegtől, hanem elsősorban a téma - tudatos - aszkétikus
körülhatárolása miatt. Ezúttal komolyan kell venni a korlátokat tisztázó
szándéknyilatkozatot: "jelen dolgozatában" is), azt hadd érzékeltesse itt
legalább két, a későbbi irodalomtörténeti kutatás föladatait kimondatlanul
is megjelölő megállapítása: "Tőzsér személyétől elválaszthatatlan a szlovákiai
magyar irodalom általános nagykorúsodása is, melyet a költő tanulmányaiban,
kritikáiban, esszéiben annyit szorgalmazott, sőt bizonyos értelemben [...]
az útját meg is határozta". A "szabadságte- remtéshez szükséges eszközök
keresésének elméleti és gyakorlati munkáját végző Tőzsérről szólva nem
tetszik aránytévesztésnek - annál inkább kidolgozandó hipotézisnek - a
merész analogikus hasonlat: "a modern szlovákiai magyar irodalom az ő köpönye-
géből bújt elő. |
|