Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996.3.sz.
Talamon Alfonz
Apám szeretője

 
 

Július közepén temettük apámat. A sírkertben a vadgesztenyék terebélyes lombsátrainak árnyéka sem adott menedéket a hőség elől, olyan bágyadtan kókadoztam, akár azok levelei. Zakóm átnedvesedett az izzadtságtól, keményített gallérom vizes kötélként szorította nyakam. Tompultságom miatt alig jutottak el hozzám a búcsúztatók szavai, azok úgy visszhangzottak, akárha egy idegen, számomra közömbös életutat vázoltak volna fel. Bosszantóan lassúnak tűnt a menet is, mely a ravatalozó kápolnából a sírhely felé tartott. A családi kriptát mindenfelől sírboltok vették körül, a közöttük levő zegzugos, szűk átjárók miatt a zárt sorok felbomlottak, s míg a tetemvivők vállain imbolygó koporsót követtem, váratlanul újra elővett az érzés, mely a szertartás alatt is kínzott: valaki szünet nélkül a tarkómra mereszti a szemét - ám míg akkor, mivel az első sorban kellett állnom, nem fordulhattam meg -, ezúttal visszanéztem. Egy hófehér ruhába öltözött nő lépdelt nyomomban.
     - Apád szeretője voltam - mondta, s intett fejével, hogy menjek, mert miattam torpant meg az ápolt halmok vaskerítései között kígyózók sora.
     A sírhely beszentelése, és a koporsó leengedése alatt szüntelen szemmel kerestem a gyászolók között, hogy figyelmesen megnézhessem, voltaképpen ki is az, aki ilyen megbotránkoztatóan egyszerűen jelenti ki - míg apámtól veszünk végső búcsút -, hogy a szeretője volt.

Azon kaptam magam, hogy minduntalan alakját, arcát igyekszem felidézni az iménti röpke pillantásom alapján, egyre nyugtalanabbul, attól tartva, hogy meg sem várva a szertartás végét, máris távozott, itthagyva a félig meglibbentett titokkal, mellyel türelmetlen-kíváncsivá tett. Mogorván, ingerülten mihamarabb szabadultam volna a résztvétükről biztosítók gyűrűjéből, mikor váratlanul ott állt előttem.
     - Nagyon hasonlítasz apádra - mondta, megsímította kinyújtott kézfejem, s megcsókolta arcom. Olyan gyorsan történt mindez, hogy szólni sem maradt időm, csak a rögök dübörögtek a hátam mögött a koporsófedélen. Apám szeretőjének illata szorosan magához ölelt, kitágult orrcimpával úgy szimatoltam utána, akár a szagot fogott véreb.

Tágas ebédlőnkben, a halotti toron láttam őt viszont. A hosszú asztal átellenes végén ült, a többiekhez képest olyan feszélyezetlenül, akárha nem is hallott előtt tisztelegne. A körülötte ülők olyan áhítattal vizsgálgatták a bútorokat, a giccses képeket a falakon, mintha még mindig a templomban ülnének. Szótlanul várakoztak, akárha újra az ostyát szeretnék magukhoz venni. Míg ettünk, hiába fordultam tapintatosan megfogalmazott kérdéseimmel a körülöttem ülő legközelebbi rokonok felé, egyikük sem ismerte a nőt, csak nagyanyám fogott körülményes magyarázatba, a család oldalági hajtásain sejtve a rejtélyes vendéget, de hamar letorkolták. Valószínűleg rövid időn belül mindenki megfeledkezett róla rajtam kívül. Azt vettem észre, úgy viselkedik, mintha incselkedne velem, titkának tudójával, ám mikor végre szerét ejthettem, hogy melléüljek, kérdéseimre nem válaszolt. Elhagyott ülőhelyem mellett, apám terítékét bámultuk, mintegy arra várva, hogy egy láthatatlan kéz a frissen fényesített családi ezüsttel felszeletelje a tányérra tett húst.
     - Apád sohasem enné meg azt az ételt - emelte rám feddően szemét. A rizst csak a hurkában szerette.
     Megdöbbenve néztem rá. Még kicsi voltam, mikor egy ritka kirándulásunk alkalmával valami kertvendéglőben mondta ezt apám az étlapot böngészve. Világosan látom őt. Lugasban ülünk összecsukható széken. Orrnyergén cvikkerrel megvetően tanulmányozza az aranymintás zöld bőrtámlák közé csúsztatott étlapot. Talán a pincér ajánlatára mondhatta, ki ceruzáját nyálazva alázatosan görnyedt előttünk. Körülöttünk poharak csilingeltek, evőeszközök koppantak a porcelánhoz. Szalmaszálon málnaszörpöt szürcsölők, a szomszéd asztalnál egy kislány bömböl. Vajon ez az ismeretlen nő is ott ült volna mellettünk?
     Bármennyire is kíváncsi voltam rá, a nevét nem árulta el, önmagáról sem mondott semmit. Apámról is csak tőmondatokban beszélt olyan magabiztosan, mintha vele élte volna le eddigi életét. Magam sem tudom mi miatt, de az volt az érzésem, csupán színleli a gyászt. Szemének könnyfátyolán túl különös izzást véltem felfedezni, s ez megborzongtatott.

Amikorra már csak mondatoknak, szavaknak érthetetlen trilláját hallottam, akárha márványfontána allegórikus alakjain szertefröccsenő vízsugár üzenetei lettek volna azok, s hullámverésük visszautasíthatatlan, színes köreibe mártóztam, átadva tudatom az örvény mind igézőbb forgatagának, apám nagy hangú, mámoros barátai karoltak belém. Az egyik sarokba cipeltek, egy pillanatra sem eresztve, akárha attól tartottak volna, hogy megszököm előlük. A fal mellett szalmafonatos demizsonok sorakoztak, s amint leültettek, az arcom elé nyomulva magyarázni kezdtek, egymásra pisszegve fontoskodóan, mintha szabadkőműves páholyba vezettek volna be. Csupán annyit fogtam fel, hogy a fehér ruhás nőről beszélnek, mondataik értelme különösképpen elkerülte a figyelmem, s öszeboruló vállaikon, szemem előtt hadonászó mutatóujjaikon túl, szüntelen előbbi asztaltársam figyeltem, akárha rejtélyes személyéről a titkának burkát szerettem volna lefejteni. Ennek ellenére mégsem tudtam tetten érni a pillanatot, amikor elhagyta a termet. Feltörő izgatottsággal indultam volna a keresésére, de zsíros, vaskos, pecsétgyűrűktől súlyos kezek visszanyomtak a helyemre.

Bortól nehéz fejjel indultam aludni, s mivel szobámat kereszt- szüleim foglalták el, átvezettek apáméba. Ágyára, melyen kiszenvedett, ruhástól dőltem le, annyira táncoltak körülöttem a tárgyak. Ájulásszerű álomba zuhanhattam, az ébrenlét utolsó kötelékeivel még tudatosítva, bársonyos, hűvös ujjak vetkőztetnek, s lehunyt szemmel, segítve a gondomat viselő munkáját, kinek képébe egyedül öreg dajkámat tudtam képzelni, engedelmesen lazítottam el tagjaim, hogy minél könnyebben megszabadíthasson átizzadt ruháimtól.

Mezítelenül hevertem, tétován takaró után tapogatva. Felötlött bennem, a fejem fölötti falról, egy régi szentképről a szűzanya néz le rám, szemérmesen a hasamra fordultam, kinyitottam a szemem, hogy megkeressem a paplan csücskét, amikor az ágy mellé állított falitükörben, melyről máris valaki levette a leplet, a fehér ruhás nőt vettem észre a holdfényben. Összerezzentem, remélve, nem árultam el ébrenlétem. Arra gondoltam, talán az ajtót téveszthette el, máris távozik, szívem mégis vadul zakatolni kezdett, tébolyodottként bordáimon dörömbölt, s látogatóm, akárha erre az ütemes, egyre gyorsabb ritmusra várt volna, mintegy hipnotikus állapot varázsa alatt állva a szoba közepén, vetkőzni kezdett.

Babonázottként bámultam a sejtelmes fényfoltokkal tarkított tükörlapon mozdulatait, amint cseppet sem sietősen, akárha otthona falai között állna, gombolta ruháit. Testem pórusaiból forró veríték szivárgott elő, izmaim hideglelősen rángani kezdtek, igyekeztem beleolvadni az ágytakarók fekete mintái közé, belefeledkezve a látványba, roppant kellemetlenségekkel járó félreértéstől tartva, mely akkor lepleződik majd le, ha az ágyba kíván bújni, s rémisztő sikolyával felveri a házat, az ilyen történetekre éhező rokonaim nagy örömére. Zsigereimbe markolt annak lehetősége is, hogy nem a derengés csalta meg, megmagyarázhatatlan okból azt hiszi, apám fekszik előtte. De esetleg tisztában van vele, én bújtam apám ágyába.

Miután levetette utolsó ruhadarabját is, kezével nem takarva pőreségét, szembefordult a tükörrel, de a homályban nem vehettem ki tisztán teste részleteit. Hosszasan, mozdulatlanul állt, mint aki azon töpreng, melyik feléről másszon az ágyba, bár lehet, falánk szemem akarta kielégíteni. Váratlanul lehajolt, megcsókolta kinyújtott lábfejem, a szék támlájáról felkapta ruháit, s még mielőtt felülhettem volna, kilibbent a szobából. Csókjának helyét simogatva értetlenül töprengtem a történteken. A levegőt kapkodva szedve, mint a tengerből felbukkanó gyöngyhalász, füleltem, hátha meghallhatom, merre is ment. Valahol az ablak alatt felnyerített egy ló, csúfolkodóan cifrázva, akár egy beavatott.

Magamra kapkodtam ruháim, és kisiettem a szobából. Az ebédlőben, az asztalra borulva néhány ismeretlen szundikált, feltételezhetően a legközelebbi csatlakozásra vártak, apám barátai is szétszéledtek már, de egy gy-rött arcú fiatalember elárulta, hogy a keresett fehér ruhás nő már órákkal ezelőtt kivitette magát az állomásra. Délelőtt, amikorra már az utolsó rokon is elbúcsúzott, átkutattam apám szobáját, s ahogy azt sejtettem, semmi olyat nem találtam, mely arra utalt volna, hogy az éjszaka rajtam kívül más is járt ott. Hovatovább mással, mint részegségemmel magyarázni, s képzelődésnek, furcsa álomnak betudni apám fehér ruhás szeretőjének talányos látogatását, nem tudtam.

Így múlt el a nyár, hogy szinte naponta bekukkantottam az ágy alá, felhajtottam a szőnyegek széleit, hátha megtalálhatnám hajcsatját, vagy más, ittfelejtett, bizonyító erejűvé válható áruló nyomát. Már szinte megszokásból kutattam látomásom nem létező jeleit, akár egy emlékezetemben megszépült ábránd árnyait.
Szeptemberben a városba költöztem, hogy egyetemi tanulmányaimat folytassam. Napokig a helyi újságok apróhirdetései alapján az utcákat róttam, megfelelő albérlet reményében. Az egyik napon, mikor már azt fontolgattam, visszamegyek egy korábbi címre, anélkül, hogy tudatosítottam volna, egy ódon bérház udvarán találtam magam. Meglepődtem, de mivel nem bosszantott különösképpen elbolyongásom, úgy tettem, mintha figyelmem a szeszélyes mintázatú frízek, megkopott stukkók kötötték volna le. Megindultam felfelé a díszes karfájú grádicson. Hatalmas, faragott ajtók előtt vezetett utam. Tekintélyt parancsoló, fényes kilincsekben gyönyörködve találgattam, kik lehetnek a szobák mélyén lakók. Valamelyik forduló után, az egyik sötétre pácolt ajtófélfán aprócska cédulát vettem észre. Szűkszavú üzenete tudatta, hogy lakója szobát ad ki. Megörülve a lehetőségnek, hogy bepillantást nyerhetek az épület szobáinak elrendezésébe, találgatva, miképp is fog kinézni az, aki ajtót nyit, bekopogtam.

- Már vártalak - hallottam a szoba mélyéről. A fehér ruhás nő állt a kitárult ajtólap mögött, akárha most hagyta volna el a gyászszertartást. Kidülledt szemmel, mint aki kísértetet lát, hátráltam volna el a küszöbről, de egyvalami mégis becsalogatott a lakásba: az illat. Gyermekkoromban, amikor apám hosszú üzleti útjai után levetett felöltője a szék támláján lógott, gyakran fúrtam orrom bélésébe, hogy minél hiánytalanabbul élvezhessem a szövet anyagából áramló bódító, édeskés illatot. Ha megéreztem, képzeletem megtelt a képeskönyvekben látott délszaki gyümölcsök, édességek színes kőnyomatú képeivel. Idővel, amikor már ismereteim kitágultak, csak mosolyogtam egykori képzettársításaimon, az óriási fodormentás cukorkákon, embernagyságú csokoládétömbökön. Ezek mindinkább elillantak, légiessé váltak, ugyanakkor nőtt sejtelmességük. Mikor elszívtam apám tárcájából csent első török cigarettám, a szédítően gomolygó füstkarikák illatában éreztem ezt a szobát. Annak ellenére, hogy az évek múlásával fokozatosan elvesztették jellegzetes illatuk a zakók, sohasem tudtam megállni, ha kiakasztott ruháit láttam, hogy kutya módjára körül ne szaglásszam azokat. Álmomban sem gondoltam volna, hogy apám ennek a lakásnak az illatát hordozza haza.

A beköltözésem utáni napokban, ha elhagytam a lakást, a lépcsőházban végigszimatoltam ruháim, vajon mennyire ivódott belém a régóta keresett, semmivel össze nem téveszthető illat, mely olyan hosszú idő után leplezte le előttem apámat, üzleti útjait, távolmaradásait. Megokolhatatlan ostoba büszkeség szállt meg, azt vártam volna, hogy az utcán az emberek megállítanak, hogy irigykedve szippanthassanak egy keveskét ebből az illatból, mely, úgy véltem, személyem izgatóan titokzatossá teszi szemükben, de attól kezdve, hogy a lakás illata valóban megtapadt rajtam, félni kezdtem, valaki előtt engem is elárul majd. Régi hiedelmek telepedtek meg bennem, ezért ha hétvégeken hazautaztam, erős szivarokat szívtam, zsebemben levendulaleveleket morzsoltam, szagos szappanokkal hosszasan sikáltam testem, s naftalingolyócskákat vettem magamhoz, ha apám sírjához látogattam. Leginkább apám szobájában szorongtam, melyet immár állandó tartózkodási helyemmé jelöltek ki. Éjszakánként attól rettegtem, míg alszom, megjelenik apám, odalopakodik a fogason lógó felöltőmhöz, orrát belefúrva felismeri egykori szeretője illatát, s féltékenységből a túlvilágiak hatalmával jeges borzadállyal tölti meg álmaim.

Tulajdonképpen nem volt logikus magyarázata annak, hogy számtalan érv ellenére, melyek amellett szóltak, hogy költözzem el a lakásból, mégis maradtam. Elképzelhető, az apámmal szembeni, mindeddig elfojtott ellenkezés miatt makacsoltam meg magam. Fenntartásaim, viszolygásaim ellenére kvártélyoztam be magam, s ha egyedül maradtam, megszállottként kutattam apám esetleg még fellelhető nyomait, de méginkább bárki más idegenét kerestem, hogyha egy éjjeli órán felelősségre vonna, az arcába vághassam, hogy másokkal kellett osztoznia szeretőjén. Lázas igyekezetem akadályozta, hogy a lakás összes fiókja, szekrénye kulcsra volt zárva, de ez is erősítette hitem, hogy azok mélyén színes szalagokkal átkötött szerelmeslevelek lapulnak, mindenre rávilágító fényképekkel. Gúnyosan, cinkosan egymásra reccsennek, ha rángatom fogantyúikat. Ráadásul a lakásadóm is időnként olyan zavarodottan viselkedett, mikor váratlanul elébetoppantam, hogy az volt az érzésem, rejteget valakit a bútorok mélyén. Az egyik hajnalon a túlsó szobából köhécselést véltem hallani, fuldokló krákogást, mintha apám nyelte volna félre a forró kávét. Összerezzenve a fehér ruhás nőre gondoltam. Végignyúlva az ágyon a felkunkorodó párna csücske helyére képzeltem a fejét. A helyemen fekhettek, miután apám forróvizes, boraxos lábfürdőt vett, bár elképzelhető, ezzel a szokásával csak otthon élt. Azóta kihűlt tagokkal fekszik a virághagymákat bújtató vastag földtakaró alatt. Ott voltam, amikor felkötötték az állát, és segítettem az öltöztetőknek ráadni ruháját, melyen haloványan érezni lehetett ennek a lakásnak illatát.

Hitetlenkedve ülök fel, amikor a másik szobából vízcsobogást hallok. Bő sugárban fröccsenőt a bádoglavórban, elfojtott sziszegést, mintha túl forróra sikeredett volna a melegítés. Kiugrok az ágyból, elkerekedett szemem a kulcslyukra tapasztom, de az ajtólapon túli világnak csak vékonyka szeletje tárulkozik, fényes sávján átsurranó, lámpafény torzította árnyékkal. Megrémülök a gondolatra, hogy milyen következményekkel jár majd, ha apám benn talál szobájában. Akár bitorlóval bánna el velem, ki jogtalan az őt megillető helyre ácsingózik. Micsoda végtelen meggondolatlanságból kifolyólag vettem a bátorságot, merszet, hogy éppen ide jöjjek?

Tudtam, ha lépések koppanását hallom majd, csakis e szoba felé tarthatnak, kezük a kilincs felé nyújtva. Gondolkodás nélkül bevetettem magam az ágy alá, bokáim a falnak feszítettem, mint horgonyt, hogy ki ne húzhassanak. Mi okuk lehetne vajon, hogy itt keressenek? Elfojtott szuszogásomra porcicák gördültek a padlón fel és alá, akárha hangtalan kacagás rázná őket gyávaságom láttán. Megdermedtem a félelemtől, amikor nyikorogva kinyílt az ajtó. Elhinnék-e, ha azt mondanám, éppen begurult valami az ágy alá, azért másztam be? Mekkora szégyen lenne, ha be kellene vallanom, a rejtélyes fehér ruhás nő után leskelődöm. Így tűnt, a szoba közepén állva arra várnak némán, hogy eláruljam magam, felháborodottan kirángassanak innen, s megbüntessenek. Kis idő múltával kissé oldalt fordítottam a fejem, hogy kinézhessek, ám azonnal visszahúztam, mint a csiga, mivel karnyújtásnyira az ágy lábától a fehér ruhás nő papucsos bokáját láttam meg. Az orromba csapott a harisnyás láb testmeleg illata. Végigkövethettem vádlija vonalát térdig, majd óvatosan kipislogva láttam szoknyája szélét, mely egyszerre csak gyűrött rongyként ott hevert arcom előtt a süppedős ágyelőkén, megunt szeretőként kétségbeesetten ölelve körül a lábfejeket. Testem bizseregtető hőhullám öntötte el, szám kiszáradt, s olyan hangosan kezdett el verni a szívem, hogy lehetetlennek tartottam, meg ne hallják. A láb kilépett a fehér szoknyából, melyért lakkozott körmű kéz nyúlt le, láthattam a kar lámpafényben csillanó pihéit. Apám valószínűleg az ágytámlánál állva gyönyörködött a látványban, de neki még csak papucsát sem láthattam. Hangtalan kijjebb fészkelődtem, kielégítendő felcsigázott képzeletem. Az ágydeszkák fojtott morgással megsüllyedtek, amikor leült a matracokra, hogy harisnyáit lehúzza. A kirobbanás előtti feszültségben az volt az érzésem, a következő pillanatban rámzuhan, mintha megfeszített gerincem tartotta volna súlyát. Így tetszett, behatárolhatatlan hosszú ideig nem történt semmi. Felajzott gondolatmeneteim a ruhaanyagok súrlódása, foglalkoztatta, de nem tudtam mögéjük képzelni az előbuggyanó melleket, a megcirógatott mellbimbókat, mivel csaknem pánikba estem, azt gyanítva, mindez fortélyos csapdájuk része, s míg én a ruhaneszezésre figyelek, apám az ágy másik oldalánál már féltérdre ereszkedett, hogy rámijesszen. Visszatartottam lélekzetem, és azt kívántam, hogy valamilyen csoda segítségével messzire szabadulhassak ettől az átkozott helytől. Önmagammal viaskodva hol aprócska pókként szerettem volna eltűnni a padlódeszkák rései között, hol pedig csaknem áthágva az elővigyázatosság diktátumait, kis híján kimásztam rejtekemből, hogy a képzeletem izgató tárgyból minél zavartalanabbul figyelhessek meg egyre több kibontakozó, áhított részletet. A fehér ruhás nő, akárha bosszantani szándékozott volna, mindvégig háttal állt nekem, vélhetően apámmal fordult szembe, kihívóan feltárva szemérmét. Tehetetlen düh kerített hatalmába, s azért rimánkodtam, bárcsak fordulna meg. Mikor végre megtette, villámgyorsan vissza kellett húzódnom, nehogy meglásson. Lábfeje csaknem belógott az ágy alá, ahogy felzárta a tollat a vánkosban. Alig legyűrhető vágyat éreztem, hogy csókot leheljek bokájára. Akárha csontjaim törték volna össze, amikor végigfeküdt az ágyon. Kielégítetlen-csalódottan vettem tudomásul, csalatkozva elvárásaimban, hogy immár semmilyen érdekes látványra nem számíthatok, ellenben a szoba foglya lettem, honnan észrevétlen ki nem surranhatok. Hogyan is bizonyosodhattam volna meg arról, hogy már olyan mélyen alszanak, nem ébrednek fel a pántok csikorgására. Bizonyos idő eltelte után kászálódjak elő, mintha addig valamilyen szeszély folytán az ágy alatt szundítottam volna, restellkedve- szabadkozva, hogy csínyem milyen kellemetlen fordulatot vett?

Teljesen sötétben feküdtem mozdulatlan, zsibbadt tagokkal, verítékemtől iszamós ruhában. Fejem zúgott, s a legszívesebben sírva fakadtam volna, amiért nem akad senki, ki innen kiszabadíthatna. Időnként megroppant fölöttem az ágy, nem tudni, apám, vagy a szeretője alatt. Hangfoszlányokat is hallotam, de már nem törődtem velük. Ügyefogyottan azzal vigasztaltam magam, hogy reggel, ha a fehér ruhás nő kikel ágyából, talán még kárpótolhatom magam szenvedéseimért, s ha kimennek reggelizni, kiszökhetek börtönömből. Kockázatos kalandom eddig kudarcot ígért, s a leginkább attól tartottam, hogy valaki keresni fog, s mivel sehol sem talál, fellármázza miattam a házat, a szomszédokat, nyomkereső kutyákkal kiszáll a rendőrség, hogy valamelyik egyenruhás, szigorú arcú detektív piszkál ki az ágy alól, mindenféle bámész szeme láttára. Émelygő gyomorral, talán az éhség, vagy az izgalmak miatt, lassanként nyelt el az álom. Így éreztem, tulajdon verítékembe fojt.

Hideg marok rázza vállam, hogy ébredjek fel. Utolsó metsváramként úgy döntök, ájultnak tettetem magam, kitolva kissé a felelősségre vonás elkerülhetetlen percét. Kívánom, sose lássam apám feldúlt, kérlelhetetlen arcát, ahogy nyitott tenyerét lendíti védtelen testem felé. Nyögök, mintha lidércek gyötörnének, hátha leszerelhetném tajtékzó dühét, elbizonytalaníthatnám ütésre emelt kezét, ám a csontos ujjak egyre türelmetlenebbül csimpaszkodnak húsomba, csaknem átfordít, úgy ráz. Ahogy késik az ütés, fokozatosan nő bennem a meggyőződés, hogy idős dajkám találhatott rám, miután tűvé tette miattam a házat. Kézenfekvő, hiszen csak ő tudhatott rejtekhelyemről, ide szoktam bújni, ha játszottunk. Megnyugszom, ennek ellenére sem merem kinyitni a szemem, szeretném úgy elhagyni a szobát, hogy ne kelljen látnom bútorait, a szerteszét heverő gazdátlan ruhákat. Mozdulataimmal igyekszem tudomására hozni, hogy már ébren vagyok, ne hangoskodjon, máskülönben felébreszti az ágyon alvókat. Jólesően nyugtázom, megszabadít undorítóan pállott, átizzadt gönceimtől.

Kábán ülök fel, úgy bámulom ráncos arcát, mint aki jelenést lát. Hálaszavak után kutatok, amiért ilyen ügyesen, tapintatosan kiszabadított az ágy alól, melyen apám csókolgatja magárólfeledkezetten a kívánatos melleket, csúsztatja kezét szeretője ágyéka felé. Felkavarónak, tekintélyrombolónak hallom a cuppogást. Megvetést, ugyanakkor hitetlenkedést érzek. Bütykös, aszott kezek csillapítanak. Dohogva húzza ki alólam az összerókázott ágytakarót. Mintha háborgó vízfelületre vetett gyufásdobozba zártak volna, hánykolódik körülöttem a szoba. Kitámolygok apám szobájából, dadám a törlőrongyért megy. A folyosón kirángatom az inget nadrágomból, hogy leplezhessem kényelmetlenül feszülő férfiasságom. Gyomorsav keserű bűzét vonszolom, amikor belépek az ebédlőbe. A falióra hajnali négyet üt. Az üveges ajtó szétfolyó tükröződésében elborzadok savószín vizenyős arcomtól. Az ajtófélfa mögül pálinkaszagú szivarfüst böffen rám. Álmatlanságtól véreres szempárba bámulok.
     - Méghogy a jó öreg Rotter bácsival versenyt inni - néz végig testemen rosszallóan.
     Körbehordozom tekintetem, de ahogy sejtettem, a fehér ruhás nőt már nem találom a teremben. Mit is mondhattam volna neki? Ahogy végignézek az ittragadtakon, a süteménymarad- ványokat csipegetőkön, poharaik mellett mélán üldögélőkön, a székek támláira borult sosem látott idegeneken, elképzelhetet- lennek tűnik, hogy jónéhány órával ezelőtt rokonaimként üdvözöltem őket apám torán.

Lehuppanok talán éppen Rotter bácsi mellé a székre, nézem félrebillent fejét, nyitott száját, mely mintha még most is türelmesen várná az esetleges poharak tartalmát. Kócos, ételmaradékoktól összeragadt fehér szakállán lassanként ereszkedik alá sűrű nyála. Mint aki apám vetkőző szeretőjéről álmodik, csücsöríti felém ajkát.