Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996.3.sz.
Kovács Imre Attila
A vezír elefántja*
 
 
"...nagyon sok volt az olyan szegény ember, aki nem sokat hederített sem a vezírre, sem az elefántra, s aki mindezt, mint a világon mindent, csak egyetlen szempontból nézte: hogyan tudná az ember legalább egyszer az életben s legalább rövid id-re mindazt megszerezni, amire neki és övéinek szüksége van.
                                          (Ivo Andric)
 

Amit ebben a rövid elemzésben (vázlatban) vizsgálni szeretnék, az a nemzet fogalmának nyolcvanas évekbeli variánsai a magyar szellemi életben. Ez a formás tárgymegjelölés rögtön pontosításra szorul, hiszen e fogalmak katalógusának bővítése, illetve tipoló- giai és kronológiai rendszerezése e szűk helyen nem végezhető el. Ennél csak többre lehet vállalkozni, mert nemcsak a pozitív kijelentések tartoznak a tárgyhoz, hanem a nemzet-fogalmat "dekonstruáló", kikövetkeztetett tartalmát intellektuálisan felszámolni törekvő hagyomány, sőt a jelentéstelített hallgatás is. Ennek elismerése nem engedmény vagy az elfogultságán felülkerekedő ember önmagának megelőlegezett erkölcsi fölénye, hanem a magyar szellemi élet tagoltságának és irányzatai kulturális egymásrautaltságának a belátása. Hogyan is válhatott volna szellemivé a "metanacionalizmus", ha megfontolt hívei vagy makacs szételemzői nem gondolati teljesítményükben bíztak volna? A második, korrekcióra okot adó megfigyelés az lehetne, hogy a kérdésben és a kérdés körül ott találjuk a logikai és ismeretelméleti válság okozta kétséget, amely minden definícióban végződő fogalomalkotást elutasít, s ezért a nemzet fogalmának filozófiai, de akárcsak társadalomelméleti megalapozását sem tarthatja értelmes vállalkozásnak. Hajlandó ugyan valamiféle jelenségegyüttesről, történetileg és kulturálisan egyazon térben kibontakozó folyamatról szólni, ám ennek félreértett, hamis "olvasataként" jelöli meg az immanens nemzetet.
     Jobb volna tehát nemzettudatot mondani, ami viszont sokkal általánosabb, és nem fejezi ki a szellemi elit esszéírói fáradozásának lényegét. Hiszen nem magyarságuk a tét, hanem ennek kibeszélhetősége, majdnem-fogalma. Az a formába öntött és így elsősorban a formával kommunikáló írói magatartás, amely a nemzetfogalom frappáns, leszögező megadása helyett bizonyos artikulációs stratégiákat vár el, ír elő. Tehát nem ítéletet alkot (hoz), nem is csupán alkalmazkodik felismert énjéhez, hanem teremteni és újrateremteni akar. Eközben születhetnek meghatározásgyanús nyelvi képződmények, miután a tudattartalmak szembesítéséhez, kölcsönös megismeréséhez használt nyelv rendjébe definíció-kényszer kódoltatott.
     Témám harmadik vitatható mozzanata (a "vetélkedő" nemzet-fogalmak kultúrkritikai, tehát nem irányzatos megközelítése, illetve az esszéírói-szépírói fogalomalkotás nem-racionális természetének elfogadása mellett) az ezredvég metaforikus megközelítése, és ebből következően a nyolcvanas évek korszakelvű bemutatása. Hogy a nem egészen lezárult, belső feszültségeitől még kipörgő évtized önálló eszmetörténeti szakaszként áll előttem, azt jobbára a nemzet-fogalom körüli szellemi és kvázi-politikai csatározások külön lényegűnek vélhető, mégis tüneti megjelenése, felizzása és verbális kifáradása okozza.
     Megkönnyítené a nyolcvanas évek nemzet-fogalmai közt való tallózásomat, ha olyasfajta nagyesszé tudósítana a kortárs gondolat- és érzésvilágáról, mint Papp Jenő 1934-ben kiadott munkája [A mai Magyarország erkölcsrajza. Korunk kritikája (1918-1933)]. A magát elhagyó magyarság felriasztására szánt könyv (a kurzus-cím keltette gyanúval ellentétben) a legkevésbé sem moralizál. Papp a "vér városából", Váradról, Emőd Tamás és Dutka Ákos baráti társaságából szakadt el pesti újságírónak, s vészsípján azt fújja: "a kornak történelmi felelőssége abban csúcsosodik ki, hogy a nemzeti fölemelkedés szempontjából nem fogta be igájába a pénzt. Tudomásul kellett volna vennie, hogy a pénz tisztelete és az anyag hatalma odalépett az etikai erők mellé, s hogy ez az új rivális, új időket hozott, új szemléletet, új erkölcsöket, amelyeket nem lehetett a régi szólamokkal ledönteni vagy kiirtani, hanem amelyekkel rögtön számolni kellett volna. A kiragadott részlet nem szerencsés annyiban, hogy a praktikus- politikai nézőpont miatt aligha igazolható Pappnak a nemzet-fogalom elvi tisztázására való fogékonysága, bár ez egyenesen következik a nemzet államosításának, államideoló- giaként való megjelenésének korszakos terhéből. Másfelől talán jó a példa, mert nem konstruált, utópisztikus nemzetképet rajzol, hanem elemzi a megváltozott viszonyokat, s ezek bázisán kezdeményez vitát. Végül is Papp Jenő idézett nagyesszéjéhez hasonló átfogó munkát csak egyet találtam a nyolcvanas években, Sándor Ivánét. Helyzeti hátránya az 1985-86-ban megírt Leperegnek a nyolcvanas éveknek, hogy az évtized végének világtörténelmi eseményei előtt készült, ezért nem igaz, ezért vált idővel tévedéssé a rezignált vagy inkább szemrehányást rejtő "leperegnek" a címben. De erről Sándor Iván nem tehet. (Eszembe jut Hermann István örvendezése, amikor az Ideológia és kultúra a hetvenes években sikeresen jósolta meg az iráni válságot; Tóth Dezső meg is dicsérte Hermannt: diadalmaskodott a teória.)
     Sándor Iván írását a tudományos vagy váteszi jövőbelátás szándékos elhárítása, a merész következtetésekbe át nem csapó számvetés jellemzi. Gondolkodásmódja, hanghordozása igen hasonlatos Király Istvánéhoz: rendszerező, új fogalmakat és neveket osztó munkamódszere, egyeztető-kiegyenlítő stílusa (az eszmei-ideológiai motívumoktól eltekintve) Király professzor hetvenes években kialakított esszényelvéhez köti. Közéletisége jóval áttételesebb, tulajdonképpen nem is a nyolcvanas évekről ír, hanem a nyolcvanas évek magasából, egy önkéntes kapitányi szolgálat tisztelgő gesztusával. Miközben süllyedt a hajó. Tanácstalansága, elégedetlensége mindazonáltal elárulja, hogy érzi: a jelenvaló társadalmi rend és a reform ügye eltávolodott, a gyakorlat összezavarodott, a helyzetelemzés késik. A nyolcvanas évek első feléről szóló nagyesszéje így lesz a szocializmus reformálhatatlanságának mégis-morállal elegy (bal)sejtelme, illetve a nemzeti tájékozódásnak a radikalizmustól viszolygó utolsó nagy kísérlete. Sándor Iván egyénisége beosztó, mérlegelő stílusában rejtőzködik; olvasónaplója mögé bújik, ellenáll az élesedő polémiák világnézeti színvallást sürgető igényének. Ezért tűnhet úgy, mintha mit sem tudna a feszítő ellentétekről. Az elképzelt vagy lehetséges konszenzusra figyelmezve olyan nemzetfogalmat dolgoz ki (itt a "definíció" terjedelme 230 oldal), amelynek belső dialektikája hibátlan ugyan, de eme teoretikus arányosságért a sorskérdésekre jellemző "aránytalansággal": az életképességgel fizet. Fáradt előkelőség (dekadencia?) bolyong és borong a sorok fölött? Azt hiszem, nem; egy olyan intellektus tárulkozik fel, amely érezhetően túl van a merészet akarás utolsó történelmi ingerén. Okos mondatait a lehulló gerendák, s nem a lepergő évek temették maguk alá.
     Pedig egészen másként indult az évtized, ha szabad így fogalmaznom: Szilágyi Ákos kürtjelével (Nemzetközpontú értéktudat vagy értékközpontú nemzettudat?). A politikát kísértő cikkében a nemzetfogalom ideológiai funkciójának megváltoztatását javasolta, miáltal a nemzetközpontú értékrendből a demokratikus szocializmus értékközpontú rendjébe vélte átvezethetőnek a rossz politikai hagyománytól nyűgözött magyarságot. A pongyolán értett "magyar nemzeti tudat"-on felülkerekedve eljuthatunk egy olyan politikai gyakorlatig, amely az általa elvárt módosítások híján még nem alakulhatott ki. Utópikus szemléletét az a feltételezés is jellemzi, hogy az egyoldalúan elemzett nemzettudatot ("egzaltált", "tragizált") leválthatónak véli az ideológiai felvilágosítással, illetve bízik a modernizáció "öngyógyító" mechanizmusában. Szilágyi elsősorban a "mérsékelt nacionalizmust" kárhoztatja, vagyis azt a szemléleti hibát, amely sokszor feledtetni tudja korlátait, s épp ezért inkább bírálandó, mint az önmagának ártó bumfordiság. Cikke egyszerre próbálja megalkotni a nyolcvanas évek kívánatos szocializmus-képét, s jelöli ki fogalmilag azt a nemzetfelfogást, amit el kell gördíteni az útból. Fő tétele a reformált szocializmus és a politikai hagyomány összeegyeztet- hetetlensége. Szilágyi sürgeti a cselekvést, menekülne egy majdani megkésettség elől, mert őszintén hisz az új világtörténeti korban, amely a marxizmus újjászületését hozza magával.
     A Szilágyi írása után kibontakozó polémia csak közvetve bírálta a radikális reform óhaját. Tulajdonképpen a szocialista berendezkedés reformjának és a korszerű nemzetfogalom problémájának nyílt összekapcsolását akarták elkerülni a vitázó felek, ezért a nemzet-kérdésre "szűkítették" Szilágyi felvetését. Erre több okuk is lehetett: egyfelől egy régi-új államideológia rejtett, rejtjelezett előkészítésének a gyanúját igyekezhettek elhárítani, másfelől a magyar kulturális teljesítmény meggyön- gülésének okait keresték. Ez utóbbi esetében nemcsak arról volt szó, hogy a kulturális forradalom nem hozott létre egy önálló-önjáró proletár kultúrát, aminek buta forszírozásáról a korszerűsödni akaró párt kénytelen volt lemondani, s így elmaradtak a várva várt szocialista-realista alapművek, hanem ennek a muszáj-felvilágosultságnak és (nemszocialista) realizmusnak a következményeképpen vált nyilvánvalóvá a felhalmozott örökség viszonylagos értéke, és a tartalékok csekély volta.
     Az Új Forrás vitájában két jól elkülöníthető álláspont alakult ki: az egyik szerint a nemzet túlélő pozícióját a kor elvárásainak megfelelően kezdeményező szereppé kell alakítani, különben a történelem szintjén minden vívmányunk észrevétlen marad. A nemzet-fogalom korszerűsítése végül is nem más, mint a hagyomány megrostálása, az így felfogott új szerep fogalmi tisztázása. A másik elgondolás a "nemzet" ideologéma funkcióját abban látta, hogy fenntartotta és fenntartja azoknak az értékeknek a vágyát, amelyet igazán csak a modernizáció nyújthat. Javaslata szerint a nemzettel való zavaros operáció helyett inkább civilizációs lemaradásunkat iparkodjunk ledolgozni, s ha sikerül, akkor ugyanoda jutunk nemzet nélkül, mint ahová veszélyes társaságában elérni reméltünk. Ugyanakkor a kérdés változatlanul fennáll, hogy megnevezheti-e magát a Ltöbbség, vagy számára csak az önfeledt működés, civilizációs kötelességeinek teljesítése a feladat.
     A nyolcvanas évek legelején kifejtett elképzelések egyike sem beszélt úgy a nemzetr-l mint ideális létezőről, inkább egy gyakorlati program "fedőneveként, egy korszerű(bb) értékrendhez vezető politikai út megjelöléseként használták. További, szinte praktikus megközelítésként hatott, amikor néhányan mint empirikusan vizsgálható jelenséget jellemezték, amelyet statisztikai vagy leíró módszerekkel pontosan megragadhatunk. Ennek a szociológiai nézőpontnak a diszkussziójával indul az az eszmetörténeti vonulat, amely a nemzet gyengéit és hibáit most már tudományosan, tényszerűen, levezethető módon kénytelen bemutatni. A nemzet-kérdés heves megvitatása ettől kezdve nemcsak a kulturális önazonosság deklaratív vagy alkotó megnyilvánulásai miatt állandósul, hanem a kritikai irányzat túlvállalása folytán is, miután a tárgyszerű bírálat (elemzés) minimális föltétele a bírálat tárgyának ("nemzet") pontos meghatározása. A nemzet-fogalom körüli szkepszis jogosan kiterjedhetne az "ellenfogalom" létrehozhatóságára. Felmerül többek között az irracionális nemzetet racionálisan kritizáló irányzat önveszélyes volta, mert miközben tudományosan argumentálja a "nemzet" képtelenségét, egyszersmind e tevékenységével (inverz módon) megalapoz egy másfajta racionalitást, kidolgozván azokat a kategóriákat és relációkat, amelyeknek a képtelenségét bizonyítani szeretné.
     A nyolcvanas évek elejétől a nemzet-problematika az egyre totálisabb társadalmi válság miatt maga is "totalizálódott", magába olvasztotta a legkülönfélébb (kulturális, politikai és elméleti) gondolatköröket. A mindig is válságban érzett nemzettudat s a képtelenül kiszélesített nemzet-fogalom vállára vette a társadalmi csődöt, s emiatt nem válhatott tiszta eszmei-szellemi diskurzus tárgyává. Sőt, összefoglaló jelentése fenntartotta azt a fajta bizalmatlanságot, miszerint az egyetlen mozzanatra koncentráló elemzések is vagy irányváltást, vagy mögöttes értelmet céloznak; az elvi tárgyalásmód kvázi-ideológiát, a kulturális vizsgálódás politikai üzenetet stb. takar. Sokak számára úgy tűnt, hogy a nemzet-problematika a maga egészében az elodázhatatlan politikai-társadalmi megújulás helyettes küzdőterévé vált; s ennek következtében a nemzetfogalom korszerűsítése immár nem szellemi-művészeti alkotóműhelyek feladata, hanem azt a hatalom redisztribúció- jában érdekelt körök és írástudóik végzik el az ellenérdekelt oldal(ak) ostromgyűrűjében. A nemzetreformnak és a szocializmus reformjának az ilyen értelmű összekapcsolódása (a vitázók már említett elterelő retorikája ellenére) nagyjából világos volt, az már más lapra tartozik, hogy az évtized első felének elméleti előkészületei után, a nyolcvanas évek végén a reform-csomagterv szálaira hullott a se-szocializmus és a se-nemzet erőtényezőinek huzakodásban, s az így pőrén maradt nemzet-fogalom újfent értelmezésre várt. A Szilágyi Ákos kezdeményezte vita kortörténeti tanulságai azt mutatják, hogy a nemzet fogalmának akkoriban felvonultatott variánsai az értelmiség fogalmi "felülkerekedésének" és legitimációjának szimbolikus aktusai voltak, mindemellett a politika erőviszonyainak alárendelt megközelítésekként kezelendők.
     A nyolcvanas évek elejének tárgyamhoz tartozó esszéje Mészöly Miklós 1982 nyarán publikált "szabálytalan helyzetkép"-e (Tudat és nemzettudat). Mészöly mondandójának két legfontosabb részlete: 1.) az 1956-ot követő konszolidáció cenzurális hatása a nemzettudattal összefüggő problémákra; 2.) a gazdasági fellendülés érezhető előnyeiért feláldozott lelkiismeret számonkérése. De ír az egyetemesnek naív (sőt provinciális) félreértéséről, melynek következtében egy másik nemzeti értékvilág lesz nemzetfölöttivé, stilizált értékké. A nemzettudat helyesbítését sürgető, "a népi-nemzeti lét tudati ideáját és életgyakorlatát" hiányoló mondatok legszebbikét idemásolom: "drámai versenyfutás ez az érdemi önismeret történelmi idejével: hogy még idejében tudunk-e olyasmit tisztázni, aminek a későbbi tisztázása már tragikusan tudományos értékű lehet csak, nem lévén tudat, amelyik a szívével is figyel rá, s képes kihallani a tanulságokat". Mészöly Miklós azzal az alapvető dilemmával birkózik, hogy egyfelől a magára hagyott nemzeti-népi érdek elvadul, mert a közéletből kivonuló intelligencia hagyja elburjánzani a jogos vagy gerjesztett indulatokat, másfelől viszont a nemzetként felfogott nép csak a hősi gesztusokat látszik elfogadni, amire a fent említettek nem alkalmasak. Ezért (még tán' időben) a szellemi elitnek kell megalkotnia a nemzetről való beszéd normális, társadalmilag is kielégítő szabályait. Mészöly nem hagy kétséget afelől, hogy ezt a folyamatot a reformált szocializmus keretei között képzeli el, s Hanák Pétert idézve ő is azon meditál, hogy "a szocializmus általános jövőépítésében mi a magyar hivatás". A Tudat és nemzettudat szerzője (mint minden ezzel a témával foglalkozó értelmiségi) szemben találta magát egy elfogultság-típus intellektuális igazolhatóságának a paradox feladványával. Azt hiszem, Mészöly ennek az elfogultságnak a gyenge fokát a nemzeti identitásban látta, s hogy ez ne rákosodjon el, kitalálta az "önmagunk kíméletlen becsülése" formulát, vagyis végső soron a szigorú önismeretre bízta a dolgot. Mindazonáltal önmagunkról megfeledkezvén bekövetkezhet az egyáltalán nem látványos vagy drámailag szcenírozott nemzethalál, amelynek mészölyi értelmezése így szól: "a nemzettudat összetartó erejének pszichológiai kifáradása".
     Az évtized közepéig két nagy ága alakult ki a nemzet-fogalom újraalkotása körüli vitának: az egyik lehetségesnek tartotta a tudati korszerűsödést, a nemzeti gondolatkör magyarázó kiterjesztését az egyre bonyolultabb társadalmi viszonyokra, a másik elég hamar eljutott a nemzet-fogalom - nacionalizmus párhuzamig, egyre türelmetlenebbül óvott a nacionalizmus elméleti megalapozásának, a "tudományos nacionalizmusnak" a komolyan vételétől, s az összes nemzet témájú felvetést (ezen veszélyre hivatakozva) azonnal "fertőtleníteni" akarta. 1982-ben és 1983-ban tovább szaporodtak a nemzet-tárgyú publikációk, a Mozgó Világban Kulin Ferenc és Szabó Miklós, a Valóságban és a Társadalmi Szemlében Huszár Tibor majd Pach Zsigmond Pál értekezett. 1985-ben a címer-ügyre is reflektáló Szűcs Jenő megszólalása volt figyelemre méltó (Történeti "eredet"-kérdések és nemzeti tudat), valamint ekkor készült Tamás Gáspár Miklós Liberalizmus és nacionalizmus című dolgozata, amely később, az évtized végén a nagyhatású Idola tribus vezértanulmányává bővült. Tamásnak a nyolcvanas évek második felében kiépülő gondolatmenete részben Tordai Zádor "alapötletére" (A nemzet mint et(n)ikai szabályzat), részben Ernest Gellner munkásságára épít. Tamás Gáspár Miklós ezidőtájt vált a "posztmodern kelet-európai nacionalizmus" elleni honi küzdelem fő ideológusává. A probléma nála nem a nemzet létének vagy definíciójának mikéntje, nem az vitatott, hogy van-e, legyen-e nemzet. A célpont a homályos adottságként kezelt nemzethez való érzelmi viszony tagolatlansága, politikai manipulálhatósága. Felfogása szerint a nemzet elvi vizsgálatának egyedüli értelme, hogy leleplezze a zavaros frazeológia eltakarta gondolati hibát vagy sanda szándékot.
     A nemzet-kérdést folyamatosan támadó vagy elutasító álláspont őszintétlenséggel vádolja a másik felet, mondván, hogy tisztázatlan értékrendje helyett a nemzet-eszmét tolja maga elé. Az erre adott válasz nagyjából arról szól, hogy Tamásék szintén őszintétlenek, csak nem másokat igyekeznek becsapni, hanem saját magukat, nem tudván belenyugodni előítélet-mentességet követelő elveik és saját nemzettel szembeni elfogultságuk antinómiájába. Ezért igyekeznek a dolgot úgy bemutatni, hogy ha vannak is előítéleteik, ezek nem a lényeghez, hanem egy mellékkörülményhez (nemzet) tapadnak. A nemzetről folytatott képes beszéd kemény és kristálytiszta analízise tulajdonképpen az érzelmi ürességből fakadó gondolati disszimiláció kényszeres művelete. Azt hiszem, ettől kezdve süppedhetett a vélemény- csere kölcsönös dehonesztálásba.
     A méltatlan pörlekedésen felülemelkedni igyekvő írástudói magatartás dokumentuma Csengey Dénes dialógus-mentő levele (A kétségbeesés méltósága) Balassa Péterhez. Bár Balassa válaszában úgy érzi, hogy "Te nem mindent mondasz ki, amit pedig - szövegösszefüggés szerint - gondolsz, vagyis a feltételezett pajzs mögé akar látni, mégis megmarad jóhiszeműnek, s az évtized egyik utolsó, szellemileg igényes, erkölcsileg emelkedett pontján megfogalmazza, hogy "monologikus okosság nincs". 1987 az utolsó "békeév", amely két összejövetelt is szentelt a lehetséges jövőnek: az első a Közös gondolkodás a szocializmusról című országos elméleti tanácskozás volt, amelyet Szegeden rendeztek (az utólag közreadott jegyzőkönyv 1200 oldal), a második a lakiteleki sátorban tartott fórum (jegyzőkönyve 1991-ben jelent meg). Természetesen lényeges tartalmi eltérések voltak a szegedi és a lakiteleki hozzászólások között, mégsem szükségtelen vagy tanulságok nélküli a két tanácskozás anyagának egyenkénti és összehasonlító tanulmányozása. Ez megítélésem szerint a közeljövőben elvégzendő feladataink közé tartozik, nem elégedhetünk meg a kortársi impressziókkal.
     A nemzet-fogalomról folyó diskurzus harmadik szakaszának kezdete mégsem e két összejövetelnek köszönhető, hanem a Világosságban 1988 őszén publikált tanulmánysorozatnak. [Csak emlékeztet-ül: a nyolcvanas évek elején felvetődik a társadalmi reformmal összekötött (nemzet)tudatreform elvi szükségessége; az évtized közepére ez a probléma a bírálatokban mint az új nacionalitás úttörése exponálódik.]  A korszerű nemzet-fogalmat állító-tagadó eszmecsere harmadik, záró- mozzanata a fajelméletre való nyílt utalás az egész nemzetkomplexumot elhárítók részéről. Ha az évtized egyik legfőbb eszmetörténeti jellemzője a nemzetfogalom szellemi vagy félhatalmi újraformálására tett kísérlet, akkor az erre három hullámban érkező, egyre nagyobb hatásra törekvő és egyre nemzetfölöttibb elvekhez fellebbező kritika a válasz.
     Az eseményekhez hűen be kell ismerni, hogy (bár számos ellentmondástól terhelten) az a politikai irányzat tett szellemileg is értékelhető kísérletet a nemzet-fogalom korszerűsítésére, s gyűjtött maga köré vezető szerepre alkalmas nemzedéket, amelyik a szocializmus túlélésére, reformjára, megújulására szerveződött. Az ő politikai közömbösítésük mind a harmadik útba átjátszó szocializmust, mind az ezredvégen is vállalható nemzet-eszmét kiiktatta a szem előtt lévő, választható megoldások közül.
     No, és a kilencvenes évek? Amikor a törmelék-kort végetérni látom, aközben is, továbbra is a nemzeti (kulturális) fogalomkör alapján vélem megvilágíthatónak helyzetünket. A nemzet-problematikát nemcsak a krízis-irodalom kelet-európai változatának (sőt előzményének), hanem az előrelátás közös horizontjának, emlékezetben gyökerező tervezgetésnek is gondolom. Arra következtetek, hogy a változás megfordítja a mai felfogást, amely a nemzet-elvet tartja népszerűnek és szervezésre alkalmasnak, míg az általános emberi elvek meditatív tisztogatását a szellemi elit szűk csoportjára bízza. Az eljövendő évtized(ek)ben az egyetemes elvek elsajátítása lesz tömeges, és az elit igazi feladatát a nemzet (kultúra) fenntartásában, fogalmi kidolgozásában, természetének mély megismerésében találja meg.
 

* Szerkesztőségünk szívesen közölne Kovács Imre Attila áttekintésére reflektáló-hozzászóló-vitatkozó-kiegészítő írásokat.