Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996. 2.sz.
 Pintér Lajos
Tér és táj

 
 

Bibótlanul. Most ne tovább, most csak üss le egy hangot a zongorán. Most csak mondj ki egy szót. Majd írsz róla, majd beszélsz róla később.
     Lehet, hogy ebben a naplóban majd mindvégig esni fog a hó? Jó lenne, hiszen ez az igazi történés. Hogy birodalmak omlanak, hogy maguk alá temetik vezéreiket, ez a hóesés egyetemességéhez képest semmi. Bár látod, ahogy az összedőlt birodalmak - mint összedőlt házak - alól másznak ki porosan, koszosan, de élve a vezérek. S a házak alatt ott az elhurcolt kiskatonák, elhurcolt hétköznapok, elhurcolt, megtört asszonyi arcok. Egy összetört arc centruma az időben, egy győztes vagy vesztes hadvezér (s ez most egyre megy) periférikussága.
     Ma reggelre megint a szakadó hó. Nézem hajnalban a tájat. A hajnali derengésben az úton, óvatosan araszolva az autók, a behavazott úton mintha fáradt bogarak lennének.
     A domboldal fehérsége. A hűvösebb napokban észrevétlenül meghártyásodott, befagyott az ablakunk előtti tó. Most, hogy a hó ráhullt a fagyott vízre, s foltjai megmaradtak, most veszem észre ezt is. Befagyott a tó. Koszlott kis kertek, avar és eldobott újságpapír, s rongydarab, mely fennakadt a világ ágbogán: e koszlott kertben együtt. Hajnalra ezeket is elfedi már a hó. Most csak faágak, bokrok. Ágak és bokrok élesebb, szebb rajzolata.
     E kis víztükör, kis kert vonzza a madarakat is. Ha jobban ismerném e cserregő madárvilágot, lehet, hogy hosszabb névsort is mondanék. Így csak a feketerigó, ők mindig hűségesek a kerthez, s a cinkék: elszállnak, visszajönnek. Talán széncinkék. Ha távolról nézem őket, ők is apró, szürke maradarak. Könnyedebb, táncosabb röptük alapján tudom, hogy nem a verebek. A verebek, Tandori madarai, érdekes, ők nem a kertet szeretik, hanem a vasbeton falakat és bádog párkányokat.
     A beton réseiben kapaszkodnak naphosszat, ott énekelnek s párkányomat kopogtatják. Hűségük, nem a kerthez, hanem a panelek réseihez, végül majd ez teszi őket jelképesen korszerűvé? 20. századunk madaraivá?
     S a hűség közhelyes madarai, a vadgalambok. Ők éppenséggel nem hűségesek a kerthez, faágra lehuppanni és elröppenni látom őket. Örökösen úton levőnek.
     Szombaton megéleztettem a gyerekek korcsolyáit is. Csodaszép, ragyogó korcsolyák, itt sorakoznak a szobában. Már csak az kell, hogy a vízzel felöntött iskolaudvar reggelre megfagyjon, már csak az iskolai jégpálya kell a téli örömhöz.
     A verebekről is tényleg, egy pillanatra elém idéződik Tandori. Fölállok az írógéptől, járok egyet. Leveszem a polcról minap megküldött verskötetét. Töredék Hamletnek. Régi könyvét adták ki újra. Böngészem a dedikációt, a nehezen olvasható írás betűit. Pintér Lajos barátomnak szeretettel mint mindig T D 1995. Érdekes, mi személyesen még sohasem találkoztunk. A másik könyvét, a Rimbaud a sivatagban forgat címűt kellene előhoznom. Vagy olyan nincs is. Ez csak egy tervezett kötetcím volt? Talán, de nekem most ez jönne jól. Elvágyódom. Elvágyódom innen. A "sivatagba forgatni".
     Géppapírt cserélek az írógépben, a konyhai ablakot is megnyitom. Kétes haszon, friss levegő és otromba, recsegő zaj kintről. A naplóírás szép és szent lehetetlensége. Minek is vállaltam? A legbenső igazság titkos. Mint a rab, ha hűvös, büdös pincébe cipelik, megverik és egy erős vallatólámpa fényénél vallomást iratnak vele. Megírja, összetépik. Írj másikat. Megírja, összetépik. De valami apró mozzanat mindig kimarad, az ő titka, s talán az a lényeg. Ez a leírt és összetépett vallomás pedig csak véres fecsegés.
     Mikor esszékötetem megjelent, 89-ben?, már nem is tudom pontosan... s benne előző Zöld ország naplóm, természetesen egyik első példányát anyámnak, vele együttlakó nagyanyámnak vittem. Ajándékul. De nem olvasnivalónak, a szó szoros értelmében. Anyám tanár, ő persze feltételezhetően bele-beleolvas. Nagymamám (ő azóta meghalt már) kétkezi ember, aki nagybetűket olvas csak, s nevét is szálkásan, nehezen írja. De sok-sok emlékem között egy szeletke papír az ő írásával, remélem, megmaradt! Ezekkel a szálkás, nehéz betűkkel, mert ezek a betűk nekem grafikai remeklések. Tóthmenyhérti klasszikusok.
     Hazavittem tehát a könyvet, benne naplómmal. S a következő találkozáskor épp nagyanyám szólítottt meg. "Elolvastam a könyved" - mondta. A többszáz oldal esszét, tanulmányt, kortársi pályaképet, tűnődést persze a nagyképű akadémikusok se olvasták el, olyan mélységében és komolysággal, ahogy nagyanyám mondotta. "Elolvastam a könyved." Mit jelenthet e mondat? - tűnődtem magamban, mosolyogva. Hogy kézbe vette, biztosan örömmel első-hátsó borítóját megnézte? Címét elolvasta? Egy-egy alcímét? Ezen tűnődhettem. De akkorra folytatta. Elolvastam a könyved. Ezt a mondatot megismételte, s így egészítette ki: ne írj szegénységről és betegségről.
     Sok értelmezgetésnek nincs helye, de dübörögve visszhangzott bennem e mondat. Milyen félmondatok kibetűzgetése után születhetett e megállapítás, e dadogó kérés? Vagy az életévtizedek milyen tapasztalatából? Magadat mindig kitakartad - ugye szó szerint így írta József Attila. Ez meg egy emberöltővel később élt mama figyelmeztetése lenne, hogy: magadat sohase takard ki. Figyelmeztetése? Bölcsessége?
     De mit érő bölcsessége, ha hiszen a sebeket el kell vakarni!
     Persze azért megnyugtatásul bizonyára megígértem. Arra már nem emlékszem, mit is mondtam. Megnyugtatásul biztosan mondtam: jó, jó.
     Megfájdult a szemem a gépeléstől, pihentetőül a polchoz megyek, ellenőrizni, újraolvasni a József Attilát. Egy különösebb, patinásabb kötetet veszek le a polcról. Összes versei és műfordításai. Az eredeti kiadás, de érdekes, dátumot nem lelek a könyvön. Copiright by Cserépfalvi. Sajtó alá rendezte: Bálint György. Itt a vers a 435. oldalon, s jól idéztem. Karóval jöttél. A kötetben csillaggal, mert szerkesztői lábjegyzet kíséri. Tejfoggal kőbe mért haraptál satöbbi satöbbi, Be vagy a Hét Toronyba zárva, ez már a vers vége felé. Hét Torony, nagy há, nagy té, egy pillanatra ezt is nyugtázom.
     Hogy fiaimmal a télre készülünk, már előre mondom nekik - s most vissza a fényezett korcsolyákhoz -, hogy a jégen majd vigyázzanak. Mitől? Mire? - néznek rám értetlenül. Vigyázzatok, hogy el ne essetek. De hiszen legjobb elesni! - vágják rá szinte egyszerre. Volt az a nagyanyai bölcsesség, hogy magadat ne takard ki, életbölcsesség. S itt szemben vele egy másik, a dédunokák bölcsessége, persze, ez meg a játékbölcsesség, hogy legjobb elesni.
     S visszagondolván elmúlt telekre, fiaim zsivajgó iskolaudvaron korcsolyázni tanulnak, billegnek, csúsznak és esnek hangosan nevetve. Csak meg ne üssétek magatokat, bennem a parány félelem, távolról lesem őket. Jékely írt erről ugye, ő a labdázó fiatalokról, hogy mindig van egy "dérütött pasas", aki figyeli őket. Ugye ez Jékely? Nem labdázókat, hanem jégen suhanókat figyelek én is, távolról, hogy ne zavarjak, de meghúzódván, hogy így-úgy örömüknek részese lehessek, ahogy billegnek, csúsznak és esnek. Én meg az öröm-részes dérütött pasas.
     S persze hát legjobb elesni, a versben és a naplóban is seggen kell csúszni és sírva vagy nevetve, anélkül nem ér semmit.
     Persze, vannak, akik mondják: ők nem, ők nem. Nem billegnek, nem esnek, persze nem is siklanak a jégen. A betonutak totyogói. Persze, én itt, most átvitt értelemben gondolom mindezt. Az anyókák életigazsága, és a gyerekek játékigazsága mellett próbálok szólani. S a többi ellen, a totyogó hazugságok ellen. Igazság, hazugság. Oly nehéz megjeleníteni őket. Egyik is, másik is: színes üveggolyó.
     S most már másról. Bibó konferencián voltunk. A Forrás folyóiratunk Bibó-összeállítása alkalmából a kiskunhalasi Bibó gimnázium szervez folyóiratbemutató konferenciát. Örömmel megyek. Autóm elromlott, napok, tán hetek óta garázsban áll. Színész barátom visz bennünket kocsijával. Az ő autójával sincs épp minden rendben, kora reggel a szerelőnél kezdünk. Még lehet, hogy az ágyból ugrasztjuk ki.
     Örülök színész barátom jelenlétének különben is; ő Bibóról keveset tud, kívülálló, mindenre kíváncsi személye mögé igyekszem én is állni. Megérkezésünkkor azt mesélem, hogy Bibó nevével is Kormosnál találkoztam először. Kormos, a költő mondta többször is, az ő legkedvesebb könyve: Bibó A harmadik út. Egyik jelenlévő mondatomra összeráncolja homlokát, ő ilyen Bibó-könyvről nem tud. Magam is elbizonytalanodom. Talán rosszul emlékszem Kormos mondataira. Talán Kormos maga emlékezett rosszul a kötet címére. Bizonytalanságom oka, hogy e könyvet magát én sem láttam. Bibót először alaposabban a Bécsből becsempészett 1981-es berni összkiadásból olvastam.
     Kis kiállítás a gimnáziumi előtérben. Első meglepetésem, hogy nem véletlen ez a kiskunhalasi találkozás, mert íme sorra a dokumentumok: a Bibó család kiskunhalasi. Erről semmit se tudtam. Eredeti Válasz-számok, benne a klasszikusan nagy Bibó-elemzésekkel, itt megdobban a szívem. S utána a tárlóban a könyv: A harmadik út. Van. Megvan. Londonban jelent meg, 1960-ban. Ahogy fedőlapjáról kiveszem, Szabó Zoltán előszavával s talán válogatásában. Az előszó egy-egy képe évtizedek távolából is fölvillan bennem, Kormos is idézte - most jut eszembe - ezeket. Mondom a körülállóknak. Igen. Szabó Zoltán, mindig... fűzi hozzá valaki. Gondolom, a mondat vége az lenne, hogy Szabó Zoltán mindig fontos, mindig jó.
     A kis kiállításon Bibó 1956-os, helyesebben, ahogy a dátumot nézem 1958-as elítélésének dokumentumához érek. Olvasom: életfogytiglani börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélem. Színész barátomnak szólok, nézze meg - is. Jön, s "Ki írta alá?" - kérdezi első reflexével. Kicsit én is megijedek. Félek, hogy ezáltal halhatatlanná válnak az ítélőbírók. Odamegyünk, betűzzük, a sors igazságtevése, hogy nem tudjuk kiolvasni az aláírást.
     Időközben Bibó fia is megérkezik. Ifjú Bibó István. A kis Bibó - mondja valaki. Persze kicsinek nehéz nevezni, termete miatt is, szép szál férfi, kicsit hajlott hát, s a fényképek alapján hasonlítgatom: az apai arc, az áll, az arc-csont hasonlatossága. S életkora alapján sem "kis Bibó". Hirtelenjében 50 évesnek gondolom. A vonat késése miatt érkezik késve, kedvesen elnézést kér. Örülök e megtisztelő, számomra oly megtisztelő találkozásnak. Eszembe villan, hogy pár évvel ezelőtt az Amerigo Tot-szobor avatásán ifjú Bartók Bélával is együtt lehettem. Apák és fiúk. Turgenyev óta fontos ez nekem. Az ifjú Bibó tegezést ajánl, így beszélgetünk. Kedves az igazgató úr is, az iskola igazgatója, bánatosan teszi el pálinkáját, "egy kis komolyabbat nem kértek".
     Szóba kerül, hogy egyetemi éveink alatt nehéz volt Bibó-íráshoz hozzájutni. Könyvtárak zárt polcai kerülnek szóba. S a tiltást semmibe vevő könyvtárosok. A Válasz nem volt zárt anyag? - kérdezem. Az nem. De hát az 56-os írások. Aki a Választ elolvasta, az már alapot szerezhetett - gondolom. A szabadpolcról is. Bár irigylek egy szamizdat könyvet a kiállítás anyagából, ezt most látom először, s épp a bizonyos 56-os írások.
     Évekig volt egy Bibó-portré a szobámban - mondom az ifjú Bibónak. Az írógépes portré - teszem hozzá. Ahol édesanyámmal van? vagy ahol egyedül? - kérdezi. Ahol egyedül - mondom. Jöttek hozzám, nem ismerte föl senki, folytatom, csak egyszer egy volt börtöntársa. Ő azonnal, persze. Pár mondat a börtönről. Vác - ugye? Pontosítgatjuk. Történetek egy éhségsztrájkról. Ez már az amensztia előestéjéről. Készülök elmondani, hogy Bibó nevét két versemben is leírtam, s publikáltam. Még régebben, még "akkor", 89 előtt - hogyan is fogalmazzak. Az ifjú Bibónak szívesen és szeretettel újságolnám, hogy Bibót "csillagnak" mondtam, máshol pedig az őszi falevelet Bibó röpke cédulájának. Magyarán röpcédulájának. Végül is nem mondom, hagyjuk ezt, gondolom, hagyjuk és bízzuk a filológiára.
     Ebből a mai korból nekem Bibó nagy mondatai hiányoznak, kristálytiszta elemzései. Gondolatai, eszméi. Bársonyos forradalom? Rongyolt a bársony. Vértelen forradalom? Véres a zászló. Gondolattalan forradalom, annak mondanám.
     Mire az írással végeztem, kinézve ablakomon látom: hókotrók eltolták a havat. Fekete az út; futnak az autók. Bibó nagy mondatai és eszméi nélkül élünk, és általában is nagy mondatok és eszmék nélkül. Ezért is írtam: bibótlanul.

1995. december 15.