|
Pintér Lajos
Tér és táj
Bibótlanul. Most ne tovább, most csak
üss le egy hangot a zongorán. Most csak mondj ki egy szót. Majd írsz róla,
majd beszélsz róla később.
Lehet, hogy
ebben a naplóban majd mindvégig esni fog a hó? Jó lenne, hiszen ez az igazi
történés. Hogy birodalmak omlanak, hogy maguk alá temetik vezéreiket, ez
a hóesés egyetemességéhez képest semmi. Bár látod, ahogy az összedőlt birodalmak
- mint összedőlt házak - alól másznak ki porosan, koszosan, de élve a vezérek.
S a házak alatt ott az elhurcolt kiskatonák, elhurcolt hétköznapok, elhurcolt,
megtört asszonyi arcok. Egy összetört arc centruma az időben, egy győztes
vagy vesztes hadvezér (s ez most egyre megy) periférikussága.
Ma reggelre
megint a szakadó hó. Nézem hajnalban a tájat. A hajnali derengésben az
úton, óvatosan araszolva az autók, a behavazott úton mintha fáradt bogarak
lennének.
A domboldal
fehérsége. A hűvösebb napokban észrevétlenül meghártyásodott, befagyott
az ablakunk előtti tó. Most, hogy a hó ráhullt a fagyott vízre, s foltjai
megmaradtak, most veszem észre ezt is. Befagyott a tó. Koszlott kis kertek,
avar és eldobott újságpapír, s rongydarab, mely fennakadt a világ ágbogán:
e koszlott kertben együtt. Hajnalra ezeket is elfedi már a hó. Most csak
faágak, bokrok. Ágak és bokrok élesebb, szebb rajzolata.
E kis víztükör,
kis kert vonzza a madarakat is. Ha jobban ismerném e cserregő madárvilágot,
lehet, hogy hosszabb névsort is mondanék. Így csak a feketerigó, ők mindig
hűségesek a kerthez, s a cinkék: elszállnak, visszajönnek. Talán széncinkék.
Ha távolról nézem őket, ők is apró, szürke maradarak. Könnyedebb, táncosabb
röptük alapján tudom, hogy nem a verebek. A verebek, Tandori madarai, érdekes,
ők nem a kertet szeretik, hanem a vasbeton falakat és bádog párkányokat.
A beton réseiben
kapaszkodnak naphosszat, ott énekelnek s párkányomat kopogtatják. Hűségük,
nem a kerthez, hanem a panelek réseihez, végül majd ez teszi őket jelképesen
korszerűvé? 20. századunk madaraivá?
S a hűség
közhelyes madarai, a vadgalambok. Ők éppenséggel nem hűségesek a kerthez,
faágra lehuppanni és elröppenni látom őket. Örökösen úton levőnek.
Szombaton
megéleztettem a gyerekek korcsolyáit is. Csodaszép, ragyogó korcsolyák,
itt sorakoznak a szobában. Már csak az kell, hogy a vízzel felöntött iskolaudvar
reggelre megfagyjon, már csak az iskolai jégpálya kell a téli örömhöz.
A verebekről
is tényleg, egy pillanatra elém idéződik Tandori. Fölállok az írógéptől,
járok egyet. Leveszem a polcról minap megküldött verskötetét. Töredék
Hamletnek. Régi könyvét adták ki újra. Böngészem a dedikációt, a nehezen
olvasható írás betűit. Pintér Lajos barátomnak szeretettel mint mindig
T D 1995. Érdekes, mi személyesen még sohasem találkoztunk. A másik könyvét,
a Rimbaud a sivatagban forgat címűt kellene előhoznom. Vagy olyan
nincs is. Ez csak egy tervezett kötetcím volt? Talán, de nekem most ez
jönne jól. Elvágyódom. Elvágyódom innen. A "sivatagba forgatni".
Géppapírt
cserélek az írógépben, a konyhai ablakot is megnyitom. Kétes haszon, friss
levegő és otromba, recsegő zaj kintről. A naplóírás szép és szent lehetetlensége.
Minek is vállaltam? A legbenső igazság titkos. Mint a rab, ha hűvös, büdös
pincébe cipelik, megverik és egy erős vallatólámpa fényénél vallomást iratnak
vele. Megírja, összetépik. Írj másikat. Megírja, összetépik. De valami
apró mozzanat mindig kimarad, az ő titka, s talán az a lényeg. Ez a leírt
és összetépett vallomás pedig csak véres fecsegés.
Mikor esszékötetem
megjelent, 89-ben?, már nem is tudom pontosan... s benne előző Zöld ország
naplóm, természetesen egyik első példányát anyámnak, vele együttlakó nagyanyámnak
vittem. Ajándékul. De nem olvasnivalónak, a szó szoros értelmében. Anyám
tanár, ő persze feltételezhetően bele-beleolvas. Nagymamám (ő azóta meghalt
már) kétkezi ember, aki nagybetűket olvas csak, s nevét is szálkásan, nehezen
írja. De sok-sok emlékem között egy szeletke papír az ő írásával, remélem,
megmaradt! Ezekkel a szálkás, nehéz betűkkel, mert ezek a betűk nekem grafikai
remeklések. Tóthmenyhérti klasszikusok.
Hazavittem
tehát a könyvet, benne naplómmal. S a következő találkozáskor épp nagyanyám
szólítottt meg. "Elolvastam a könyved" - mondta. A többszáz oldal esszét,
tanulmányt, kortársi pályaképet, tűnődést persze a nagyképű akadémikusok
se olvasták el, olyan mélységében és komolysággal, ahogy nagyanyám mondotta.
"Elolvastam a könyved." Mit jelenthet e mondat? - tűnődtem magamban, mosolyogva.
Hogy kézbe vette, biztosan örömmel első-hátsó borítóját megnézte? Címét
elolvasta? Egy-egy alcímét? Ezen tűnődhettem. De akkorra folytatta. Elolvastam
a könyved. Ezt a mondatot megismételte, s így egészítette ki: ne írj szegénységről
és betegségről.
Sok értelmezgetésnek
nincs helye, de dübörögve visszhangzott bennem e mondat. Milyen félmondatok
kibetűzgetése után születhetett e megállapítás, e dadogó kérés? Vagy az
életévtizedek milyen tapasztalatából? Magadat mindig kitakartad - ugye
szó szerint így írta József Attila. Ez meg egy emberöltővel később élt
mama figyelmeztetése lenne, hogy: magadat sohase takard ki. Figyelmeztetése?
Bölcsessége?
De mit érő
bölcsessége, ha hiszen a sebeket el kell vakarni!
Persze azért
megnyugtatásul bizonyára megígértem. Arra már nem emlékszem, mit is mondtam.
Megnyugtatásul biztosan mondtam: jó, jó.
Megfájdult
a szemem a gépeléstől, pihentetőül a polchoz megyek, ellenőrizni, újraolvasni
a József Attilát. Egy különösebb, patinásabb kötetet veszek le a polcról.
Összes versei és műfordításai. Az eredeti kiadás, de érdekes, dátumot nem
lelek a könyvön. Copiright by Cserépfalvi. Sajtó alá rendezte: Bálint György.
Itt a vers a 435. oldalon, s jól idéztem. Karóval jöttél. A kötetben
csillaggal, mert szerkesztői lábjegyzet kíséri. Tejfoggal kőbe mért haraptál
satöbbi satöbbi, Be vagy a Hét Toronyba zárva, ez már a vers vége felé.
Hét Torony, nagy há, nagy té, egy pillanatra ezt is nyugtázom.
Hogy fiaimmal
a télre készülünk, már előre mondom nekik - s most vissza a fényezett korcsolyákhoz
-, hogy a jégen majd vigyázzanak. Mitől? Mire? - néznek rám értetlenül.
Vigyázzatok, hogy el ne essetek. De hiszen legjobb elesni! - vágják rá
szinte egyszerre. Volt az a nagyanyai bölcsesség, hogy magadat ne takard
ki, életbölcsesség. S itt szemben vele egy másik, a dédunokák bölcsessége,
persze, ez meg a játékbölcsesség, hogy legjobb elesni.
S visszagondolván
elmúlt telekre, fiaim zsivajgó iskolaudvaron korcsolyázni tanulnak, billegnek,
csúsznak és esnek hangosan nevetve. Csak meg ne üssétek magatokat, bennem
a parány félelem, távolról lesem őket. Jékely írt erről ugye, ő a labdázó
fiatalokról, hogy mindig van egy "dérütött pasas", aki figyeli őket. Ugye
ez Jékely? Nem labdázókat, hanem jégen suhanókat figyelek én is, távolról,
hogy ne zavarjak, de meghúzódván, hogy így-úgy örömüknek részese lehessek,
ahogy billegnek, csúsznak és esnek. Én meg az öröm-részes dérütött pasas.
S persze hát
legjobb elesni, a versben és a naplóban is seggen kell csúszni és sírva
vagy nevetve, anélkül nem ér semmit.
Persze, vannak,
akik mondják: ők nem, ők nem. Nem billegnek, nem esnek, persze nem is siklanak
a jégen. A betonutak totyogói. Persze, én itt, most átvitt értelemben gondolom
mindezt. Az anyókák életigazsága, és a gyerekek játékigazsága mellett próbálok
szólani. S a többi ellen, a totyogó hazugságok ellen. Igazság, hazugság.
Oly nehéz megjeleníteni őket. Egyik is, másik is: színes üveggolyó.
S most már
másról. Bibó konferencián voltunk. A Forrás folyóiratunk Bibó-összeállítása
alkalmából a kiskunhalasi Bibó gimnázium szervez folyóiratbemutató konferenciát.
Örömmel megyek. Autóm elromlott, napok, tán hetek óta garázsban áll. Színész
barátom visz bennünket kocsijával. Az ő autójával sincs épp minden rendben,
kora reggel a szerelőnél kezdünk. Még lehet, hogy az ágyból ugrasztjuk
ki.
Örülök színész
barátom jelenlétének különben is; ő Bibóról keveset tud, kívülálló, mindenre
kíváncsi személye mögé igyekszem én is állni. Megérkezésünkkor azt mesélem,
hogy Bibó nevével is Kormosnál találkoztam először. Kormos, a költő mondta
többször is, az ő legkedvesebb könyve: Bibó A harmadik út. Egyik
jelenlévő mondatomra összeráncolja homlokát, ő ilyen Bibó-könyvről nem
tud. Magam is elbizonytalanodom. Talán rosszul emlékszem Kormos mondataira.
Talán Kormos maga emlékezett rosszul a kötet címére. Bizonytalanságom oka,
hogy e könyvet magát én sem láttam. Bibót először alaposabban a Bécsből
becsempészett 1981-es berni összkiadásból olvastam.
Kis kiállítás
a gimnáziumi előtérben. Első meglepetésem, hogy nem véletlen ez a kiskunhalasi
találkozás, mert íme sorra a dokumentumok: a Bibó család kiskunhalasi.
Erről semmit se tudtam. Eredeti Válasz-számok, benne a klasszikusan
nagy Bibó-elemzésekkel, itt megdobban a szívem. S utána a tárlóban a könyv:
A harmadik út. Van. Megvan. Londonban jelent meg, 1960-ban. Ahogy
fedőlapjáról kiveszem, Szabó Zoltán előszavával s talán válogatásában.
Az előszó egy-egy képe évtizedek távolából is fölvillan bennem, Kormos
is idézte - most jut eszembe - ezeket. Mondom a körülállóknak. Igen. Szabó
Zoltán, mindig... fűzi hozzá valaki. Gondolom, a mondat vége az lenne, hogy
Szabó Zoltán mindig fontos, mindig jó.
A kis kiállításon
Bibó 1956-os, helyesebben, ahogy a dátumot nézem 1958-as elítélésének dokumentumához
érek. Olvasom: életfogytiglani börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra
ítélem. Színész barátomnak szólok, nézze meg - is. Jön, s "Ki írta alá?"
- kérdezi első reflexével. Kicsit én is megijedek. Félek, hogy ezáltal
halhatatlanná válnak az ítélőbírók. Odamegyünk, betűzzük, a sors igazságtevése,
hogy nem tudjuk kiolvasni az aláírást.
Időközben
Bibó fia is megérkezik. Ifjú Bibó István. A kis Bibó - mondja valaki. Persze
kicsinek nehéz nevezni, termete miatt is, szép szál férfi, kicsit hajlott
hát, s a fényképek alapján hasonlítgatom: az apai arc, az áll, az arc-csont
hasonlatossága. S életkora alapján sem "kis Bibó". Hirtelenjében 50 évesnek
gondolom. A vonat késése miatt érkezik késve, kedvesen elnézést kér. Örülök
e megtisztelő, számomra oly megtisztelő találkozásnak. Eszembe villan,
hogy pár évvel ezelőtt az Amerigo Tot-szobor avatásán ifjú Bartók Bélával
is együtt lehettem. Apák és fiúk. Turgenyev óta fontos ez nekem. Az ifjú
Bibó tegezést ajánl, így beszélgetünk. Kedves az igazgató úr is, az iskola
igazgatója, bánatosan teszi el pálinkáját, "egy kis komolyabbat nem kértek".
Szóba kerül,
hogy egyetemi éveink alatt nehéz volt Bibó-íráshoz hozzájutni. Könyvtárak
zárt polcai kerülnek szóba. S a tiltást semmibe vevő könyvtárosok. A Válasz
nem volt zárt anyag? - kérdezem. Az nem. De hát az 56-os írások. Aki a
Választ elolvasta, az már alapot szerezhetett - gondolom. A szabadpolcról
is. Bár irigylek egy szamizdat könyvet a kiállítás anyagából, ezt most
látom először, s épp a bizonyos 56-os írások.
Évekig volt
egy Bibó-portré a szobámban - mondom az ifjú Bibónak. Az írógépes portré
- teszem hozzá. Ahol édesanyámmal van? vagy ahol egyedül? - kérdezi. Ahol
egyedül - mondom. Jöttek hozzám, nem ismerte föl senki, folytatom, csak
egyszer egy volt börtöntársa. Ő azonnal, persze. Pár mondat a börtönről.
Vác - ugye? Pontosítgatjuk. Történetek egy éhségsztrájkról. Ez már az amensztia
előestéjéről. Készülök elmondani, hogy Bibó nevét két versemben is leírtam,
s publikáltam. Még régebben, még "akkor", 89 előtt - hogyan is fogalmazzak.
Az ifjú Bibónak szívesen és szeretettel újságolnám, hogy Bibót "csillagnak"
mondtam, máshol pedig az őszi falevelet Bibó röpke cédulájának. Magyarán
röpcédulájának. Végül is nem mondom, hagyjuk ezt, gondolom, hagyjuk és
bízzuk a filológiára.
Ebből a mai
korból nekem Bibó nagy mondatai hiányoznak, kristálytiszta elemzései. Gondolatai,
eszméi. Bársonyos forradalom? Rongyolt a bársony. Vértelen forradalom?
Véres a zászló. Gondolattalan forradalom, annak mondanám.
Mire az írással
végeztem, kinézve ablakomon látom: hókotrók eltolták a havat. Fekete az
út; futnak az autók. Bibó nagy mondatai és eszméi nélkül élünk, és általában
is nagy mondatok és eszmék nélkül. Ezért is írtam: bibótlanul.
1995. december 15.
|
|