Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996. 2.sz.
Wehner Tibor
Rippl-Rónai József kissé neheztelőn összehúzta volna szemöldökét...
 
 

1995 őszén, az október elró napjaitól december végéig tartó három hónapban az esztergomi Balassa Bálint és Kereszteny Múzeumban várta a látogatókat a II. Országos Pasztell Biennálé müegyüttese. A Dunakanyar városának e hosszabb távra tervezett kiállítássorozata akkor indult - 1993-ban -, amikor a magyarországi visszatérő művészeti tárlatok, a műfaji-technikai biennálék és triennálék válságba sodródtak, megfáradtak - esetleg meg is szűntek -, s kikerültek a figyelem; a művészek, a művészettámogatók, a rendező intézmények és a közönség érdeklődésének fókuszából. A Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat, Esztergom városa és múzeumai, valamint a Kernstok Károly Művészeti Alapítvány a pasztellbiennálé megteremtésével, megszervezésével és megrendezésével - egy, a művészetet, a művészeti kezdeményezéseket nem éppen pártoló időszakban - mégis bekapcsolódott az országos művészeti, képzőművészeti élet hol itt, hol ott akadozó vérkeringésébe, sőt, kissé megpezsdítette azt; a kiállítások - ezt tanúsítják a jelentkezési, a részvételi arányok és mutatók, s ezt igazolja a tárlatok helyi és országos fogadtatása - élénkítő hatásúak voltak. A mintegy a salgótarjáni egyedi rajz-, és az egri akvarell biennálé közé ékelődött új kiállítássorozat második tárlatán százharminckilenc alkotó szerepelt általában egy, esetenként kettő, kivételes esetben három művel, s így száznyolcvan pasztellkompozíció kaphatott bemutatóteret, alkalmat teremtvén ezen ágazat országos, jelenkori összképének megrajzolására. (Fellapozva az 1993-as tárlat krónikáját, megközelítően hasonló adatokra bukkanhatunk.) A kiállítók névsorát analizálva megállapítható, hogy, szabad beadású tárlatról, szakértői zsűri által válogatott anyagról levén szó - az idősebb generáció egy-egy képviselője, a középnemzedék, és a fiatalabbak, a pályakezdők csapata egyaránt jelentkezett, s a profi, a hivatásos alkotók mellett bemutatkozhattak az amatőrök is. Nemzetközileg jegyzett, ismert és elismert művészek társaságában kevésbé ismertek, sőt, ismeretlenek munkái is szerepeltek, s ezáltal eleve sokrétű, illetve - a színvonalingadozásokra utalva ítélhetünk - így - vegyes, furcsa egyenetlenségeket is tükröző összkép alakult ki. Örömmcl konstatáltuk a megyei alkotók magas részvételi arányát; Andráskó István, Bánfi József, Kántor János, Lévai Ádám, Varkoly László mellett a ritkábban szereplő Hegedűs Julianna, Peternák Zoltán, Szilágyi Eszter Mária, Szilas Ádám alkotásai jelezték az e tájon élő-dolgozó alkotók fokozott érdeklődését, s ha az elszármazott, a pasztellkiállításra visszatért Morvay Lászlót, Neuberger Istvánt, Szikora Tamást, Vecsési Sándort is számba vesszük, akkor elmondhatjuk, hogy végre egy országos tárlaton - "hazai pályán" is - jelentős volt a Komárom-Esztergom megyei művészek fellépése.
     Természetesen - a résztvevők széles köréből adódóan is - meglehetősen összetett, tematikai-műfaji szempontból bonyolultan rétegzett kollekció fogadta a kiállítás látogatóit; hagyományos és szelíden megújított tájábrázolások, interieur-megjelenítések, városképek, portrék, csendéletek, valósághű és elvont kifejezések, a stilizálás megannyi, eltérő fokát képviselő kompozíciók, s a nonfiguratív műteremtés szerteágazó irányait, számos változatát reprezentáló-megtestesítő alkotások váltogatták egymást a Keresztény Múzeum földszinti, és a Balassa Bálint Múzeum emeleti, igencsak gyengén megvilágított termeiben. (Elgondolkoztató, hogy évtizedek óta megoldatlan a Balassa Bálint Múzeum egyébiránt kitűnő adottságú kiállítótermeinek világítása, és nem minősíthető tökéletesnek installálása sem: országos seregszemléről lévén szó, jó lenne erre a jövőben jobban figyelni.)
     A tematika, a műfaj nem ad, nem adhat lehetőséget esztétikai árnyaltságú ítéletek, következtetések megvonására, ám tűnődésre késztető, hogy a tradicionális műtípus, a konvencionális téma, a szokványos, naturális műalakítás ezúttal kiemelt, uralkodó szerepet kapott. Talán pontosabban fogalmazunk, ha arra utalunk, hogy 1995-ben a technika, a technikai tökély csillogása, csillogtatása uralta, illetve a művek által megtestesülő hagyományos szemlélet jellemezte az esztergomi pasztellbiennálét. Olyannyira, hogy számos olyan művet is regisztrálhattunk, amelynek szerepeltetését egy ilyen, országos fórumon egyébiránt mellőzhetőnek ítéltünk volna: Németh János Székely kapu, Tot János Kenyeres csendélet tökkel, Debreceni Zsófia Sárga csendélet, Dukov Angel Mitey Szoborpark című munkája alig-alig múlta felül a szakköri-műkedvelői szintet. Tatár Antal Alkonya és Nagy László Őszi színek, Nemoda Attila Kőhegy és Sipos Zsófia Erdő széle, Andráskó István Görbehalmi ég című naturális, esetleg impresszionisztikus hangvételű, de mindenképpen avítt tájábrázolásait vizsgálva is - még ha oly tökéletes a technikai kivitelezettségük - erős kételyeink támadnak a századvég képzőművészetének korszerű megszólalási lehetőségeivel kapcsolatosan. Ez a dilemma a biennálé díjazottjainak műveit szemlélvén is felmerült: a nagydíjas, a Komárom-Esztergom Megyei Közgyűlés és a Kernstok Károly Művészeti Alapítvány fődíját elnyerő Mohácsi Sándor rendkívül érzékeny kidolgozású, technikailag bravúros, de nosztalgikus, már-már édeskés gyermekábrázolásai, és az Esztergom Város Önkormányzatának elismerését elnyerő Kemp Zsuzsa erőtlen tájidézetei e sorok írójának szubjektív árnyaltságú, de biztosnak érzett megítélése szerint nem szerepelhettek volna a kiemeltek között, ahol ezen pasztellfestők mellett Kudász Emese, Mészáros Katalin, és különösen Lóránt János teljesítményének honorálása mindenképpen indokolt volt. A technikai biennálé sem a technika csillogtatásáért rendeződik elsősorban, hanem meggyőződésem szerint azért, hogy - ezúttal egy eddig meglehetősen mostohán kezelt, speciális festőeljárás segítségével - hiteles művészeti összegzések, autentikus festői gondolatok szülessenek és rögzüljenek. Jómagam a díjra érdemesek között meggondolásra javasoltam volna Szentgyörgyi József expresszív-drámai Széthulló fészek című munkáját, Szikora Tamás hideg-tárgyilagos Boxát, Püspöky István Brüsszeli éjszakák című, asszociatív szerkesztésű kompozícióit, Kovács Péter alak-emlékeket idéző lapjait és Parádi Tamás elvont-lírai A fény másik oldalán című alkotásait. 
Az átgondoltabb díj-megítélések mellett örömmel láttuk volna az 1993-as tárlat fődíjasának, az esztergomi Kocsimé Gerencsér Anna önálló bemutatóját, vagy ha ez megoldhatatlan akadályokba ütközött, az I. biennálé díjazottjainak: az Aknay János, Bikácsi Daniela, Földi Péter, Muzsnay Akos és Sajdik Ferenc munkáiból rendezett kamaratárlatot - ez mindenképpen emelte volna az esztergomi seregszemle fényét, rangját. Ugyancsak örültünk volna annak is, ha a katalógus már a vernissage-on, s nem a megnyitó után, egy hónapos késéssel jelenik meg.
     Eme szépséghibák mellett a pasztellkiállítás jó, kiemelkedö jelentőségű művei reményeinket éltették; e varázslatos, szépséges technika művelőinek és műveinek pártolásával - szigorúbb, igényesebb válogatással, precízebb rendezéssel - még sok szép befogadói élményünk lehet. Jövő időben kell fogalmaznunk, mert ha 1995-ben valami varázslat, csoda eredményeként Rippl-Rónai József, a pasztell nagymestere Esztergomban járt volna, akkor a kiállítás túlzott hagyománytisztelete miatt, a tárlat színvonalegyenetlenségei, s a bátortalan megújító kezdeményezések láttán kissé neheztelőn összevonta volna szemöldökét...