Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996. 1.sz.
 Turczi István
Eső és várakozás
 
 

Lassan tavaszodott. Folyton fújt a szél, mintha a telet akarná visszafújni. És amikor nem fújt: esett, kitartóan, ádázul, jobbára négynyolcados ütemben.
     Égő Csipkebokor már egy hete ott lakott, jött, ment, evett, de főként ivott, a torkát locsolta, majd a növényeket. Most már ketten locsoltak, édeni egyetértésben, üdvözült képpel, a programszerű semmittevés egyetlen számontartható aktusaként, aminek az lett a következménye, hogy a lakás melegházzá változott. Így éreztem magam, mintha a trópusokon élnék; pólóban és bermudában püföltem naphosszat az írógépet, és ha kinyitottam az ablakot, hogy némi friss levegőhöz jussak, a kinti esőzés és az állandó benti locsolás következtében a szoba páratartalma és a fejfájásom az elviselhetetlenségig fokozódott. A napszakok helyet cseréltek a szívemben; délben ólmos álmosság jött rám, éjszaka éber voltam, mint a hidasgyík.
     Barátnémat mintha kicserélték volna - elhagyta a rendrakó mániája, nem törődött a szerteszét heverő női holmikkal, és az én asztalomat sem próbálta meg "áttekinteni". Néhány nap alatt többet nevetett, mint előtte egy évig, becsavarta a haját, hogy hullámos legyen és feltűzve hordta, szemceruzát használt, idegen parfümöt és színes harisnyákat... Jól elvoltunk, pontosabban jól elvoltak, mert igazság szerint nem sok vizet zavartam, vásárolni is nélkülem jártak, az italkeverésben szintúgy önállósították magukat. Ezt külön nehezményeztem; hímfy önbecsülésem utolsó (előtti) bástyája is az ellenség kezére került.
     Égő Csipkebokor egy nap azzal állt elő, hogy én kísérjem el a város másik végén lévő galériába, egy "szenzációsnak igérkező" kiállítás megnyitójára. Az eső természetesen esett. Ömlött. Két lehetőségünk volt: vagy kocsival megyünk (ez nem tűnt túl bölcsnek, mivel mind a ketten, sőt barátném is, ki egyébként egy telefont várt, előre megittuk az aznapi whisky-adagunkat), vagy taxit hívunk. Az utóbbi mellett döntöttünk.
     Hosszúnak tetszett a várakozás; a számomra még mindig idegen, majdnem ellenséges nő rövid és szűk szoknyáján időzött a tekintetem, próbáltam bemérni az első élmény megismétlődésének lehetőségét, bizsergést éreztem itt-ott, főleg ott, de arra gondolni sem mertem, hogy a valóság szárnyalása messze túlrepít a képzeleten. A félig nyílt ajtón szinte besétált az eső.