|
Turczi István
Eső és várakozás
Lassan tavaszodott. Folyton fújt a
szél, mintha a telet akarná visszafújni. És amikor nem fújt: esett, kitartóan,
ádázul, jobbára négynyolcados ütemben.
Égő Csipkebokor
már egy hete ott lakott, jött, ment, evett, de főként ivott, a torkát locsolta,
majd a növényeket. Most már ketten locsoltak, édeni egyetértésben, üdvözült
képpel, a programszerű semmittevés egyetlen számontartható aktusaként,
aminek az lett a következménye, hogy a lakás melegházzá változott. Így
éreztem magam, mintha a trópusokon élnék; pólóban és bermudában püföltem
naphosszat az írógépet, és ha kinyitottam az ablakot, hogy némi friss levegőhöz
jussak, a kinti esőzés és az állandó benti locsolás következtében a szoba
páratartalma és a fejfájásom az elviselhetetlenségig fokozódott. A napszakok
helyet cseréltek a szívemben; délben ólmos álmosság jött rám, éjszaka
éber voltam, mint a hidasgyík.
Barátnémat
mintha kicserélték volna - elhagyta a rendrakó mániája, nem törődött a
szerteszét heverő női holmikkal, és az én asztalomat sem próbálta meg "áttekinteni".
Néhány nap alatt többet nevetett, mint előtte egy évig, becsavarta a haját,
hogy hullámos legyen és feltűzve hordta, szemceruzát használt, idegen parfümöt
és színes harisnyákat... Jól elvoltunk, pontosabban jól elvoltak, mert igazság
szerint nem sok vizet zavartam, vásárolni is nélkülem jártak, az italkeverésben
szintúgy önállósították magukat. Ezt külön nehezményeztem; hímfy önbecsülésem
utolsó (előtti) bástyája is az ellenség kezére került.
Égő Csipkebokor
egy nap azzal állt elő, hogy én kísérjem el a város másik végén lévő galériába,
egy "szenzációsnak igérkező" kiállítás megnyitójára. Az eső természetesen
esett. Ömlött. Két lehetőségünk volt: vagy kocsival megyünk (ez nem tűnt
túl bölcsnek, mivel mind a ketten, sőt barátném is, ki egyébként egy telefont
várt, előre megittuk az aznapi whisky-adagunkat), vagy taxit hívunk. Az
utóbbi mellett döntöttünk.
Hosszúnak
tetszett a várakozás; a számomra még mindig idegen, majdnem ellenséges
nő rövid és szűk szoknyáján időzött a tekintetem, próbáltam bemérni az
első élmény megismétlődésének lehetőségét, bizsergést éreztem itt-ott,
főleg ott, de arra gondolni sem mertem, hogy a valóság szárnyalása messze
túlrepít a képzeleten. A félig nyílt ajtón szinte besétált az eső. |
|