|
Kolczonay Katalin
Én is másik ember
vagyok...
(Beszélgetés Visky Andrással)*
- Visky András a kolozsvári színház
dramaturgja, író. A napokban jelent meg Hamlet elindul cím kötete.
Sőt, úgy tudom, az ünnepi könyvhéten egy újabb könyve is megjelenik, amelyikben
nagyon fontos dolgot mond el a toleranciáról.
- Nem vagyok
biztos benne, hogy nagyon fontos dolgokat mondanék el ebben a könyvben,
mindazonáltal nagy várakozással tekintek elé. A szűkebb baráti körömnek
azt mondtam a minap, hogy letettem a kártyáimat az asztalra ezzel a könyvvel.
A könyv címe: Reggeli csendesség. Kicsi, meditatív szövegek vannak
benne. Mindegyik - kettőt kivéve - egy szent szövegből indul el, és egy
kicsikét a hagyomány kérdését faggatja. Formailag talán kisesszék volnának,
de én úgy szoktam mondani, hogy ezek nem az esszéírás hagyományait követő
kísérletek, hanem talán inkább az európai confessio-irodalomra tekintő
kísérlet. Tulajdonképpen a szemlélődés helye számomra ez a könyv. Most
kikerül az én mintegy belső szombámból, aminek, azt hiszem, megvannak a
maga veszélyei, mert ezek nagyon alanyi mondatok, és az alanyi mondatokat
nem mindig mérlegeli az író, hiszen nem azzal a tudattal írja, hogy ezek
majdan kikerülnek.
- Az első
vers, amit olvastam tőled - hadd tegezzelek, hiszen a versek kapcsán személyes
ismerőssé váltál - a Kedvesemnek csöndlemez. Érdekes, hogy ebben
is a csönd szerepel. Attól félsz, hogyha a belső szobád gondolatai kikerülnek
a nagyvilágba, akkor a csöndesség, a meditálás lehetősége vész el számodra?
- Pontosan
emlékszem, hogy milyen helyzetben írtam ezt a verset, azon túlmenően, hogy
van benne egy utalás (számomra öntudatlanul) Frank Zappának arra a lemezére,
amelyen csönd van. (Végül - tudomásom szerint - a lemez végén megszólal,
amit én nem tettem volna, ha én készítettem volna el a lemezt.) Egy nagyon
nehéz pillanatban írtam a verset - ezt a nehéz pillanatot én nem a külső
szituációban határoznám meg, bár a külső szituáció mégiscsak arról szól,
hogy mintegy a családi hagyománynak megfelelően... alanyi módon lettem ellenzékivé.
Na de hát ez a múlt, és ami megmarad ebből a múltból, talán az, hogy folyamatosan
kiélezett helyzeteket tudunk megélni, mert minden helyzetben az önmagunk
elvesztése forog kockán. A saját legbensőbb azonosságunk, a saját arcunk
elvesztése forog kockán.
A Kedvesemnek
csöndlemez egy búcsúvers, amely valóban a kedvesemnek szól, illetve
szólt. És azt tette mérlegre, hogy mi az, ami hátrahagyható. Mi az, ami
megmarad, mikor kijöttünk valamiből? Én azt hiszem, hogy ez egy tér: a
csendnek a tere, az elmélyültségnek a tere, az egymásra való gondolásnak
a tere. Én úgy gondolom, hogy nem a semmi, hanem egy visszhangos tér. Képileg
valami olyasmihez hasonlítanám, amikor a gótikának a két íve összehajlik,
és azt látjuk, hogy ez az összehajlás nem bezárja a teret, hanem mintegy
megnyitja fölfelé - és máris titokzatossá válik.
- Azt mondtad,
hogy te a lemez végén nem szólaltál volna meg. Végül mégis mindig megszólalsz.
Hiszel a megszólalás erejében?
- Persze,
amennyiben a megszólalás valóban körberajzolja ezt a csend-térséget. Amennyiben
a gótika íveiben is hiszek, de csak akkor tudunk hinni a gótika íveiben,
amikor ez a csend létrejön. Ha nem jön létre, nem biztos, hogy az ívek
is vannak.
Azt hiszem,
hogy az irodalomban, vagy ilyenkor talán könnyebb a zenéről beszélni, tulajdonképpen
nem történik egyéb, mint hogy egy olyan anyagot veszünk a kezünkbe, amely
anyagot egyszersmind vissza is vonunk. De hát mégiscsak végigjárjuk ezt
a drámát, hogy az anyagban megjelenjen a szellem. És ez egy emberi mértékű
dráma, amely, azt hiszem, a mindenkori alkotó embert Istennel rokonítja.
Tehát mintegy Isten rokonai vagyunk ebben a mozdulatban. Valamikor korábban
elgondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen egy szobrász, amikor megérinti
az anyagot, akkor az ő ujjai a Teremtő ujjaival találkoznak... Abban egy
találkozás van. És amikor valóban létrejön ez a találkozás, akkor a szobrász
nem tud uralkodni magán és ráüt a kalapáccsal a szobra térdére és kéri,
hogy szólaljon meg, hiszen megvan már.
- Végig
a teremtés, az alkotás misztériumáról beszélsz. Így gondolom, hogy ehhez
a teremtéshez kell a nagyon mélyen megélt szenvedés is. Ugyanakkor azt
is mondtad, hogy te nem hiszel a szenvedésben.
- Nem hiszek a hangos
szenvedésben. A szenvedést csak megélni lehet. A szenvedésen kívül a szenvedésről
vajmi keveset lehet mondani. Akik pedig megtették ezt, azok tulajdonképpen
nem leírták, hanem mintegy felidézték azt. Ez a kettő alapvetően különböző
dolog, ez a kétfajta magatartás. Hogy nem hiszek a szenvedésben? Én azt
hiszem, a világegyetem centrumában az áldozat áll. Az áldozat számomra
a megújulással rokon. Nem a megszűnéssel. Kétségtelen azonban, hogy ebben
van egy megszűnés mozzanat, de belülről ezt nem megszűnésként lehet megélni.
Legalábbis az a szenvedés, amelyre én gondolok félelemmel és rettegéssel,
az nem a megszűnéssel rokon, hanem folyamatosan a megújulással rokon. Tehát
nincsen szüksége arra, hogy utólagosan szavakkal igazolja önmagát, mert
hiszen megújult. Azért használom ezt a kifejezést, mert nagyon közel van
hozzánk a húsvéti ünnepkör. Ma reggel éppen ezen gondolkoztam, mikor egy
kicsikét, mint szokásos, korábban fölkeltem, ha valakinek, akkor talán
a Feltámadottnak lett volna jogalapja arra, hogy ne azt mondja: Békesség
nektek, hanem azt mondja Péternek, hogy én arra emlékszem, hogy
te megtagadtál engem, vagy azt mondja a tanítványok összességének,
hogy ti mindenről megfeledkeztetek, hiszen most itt bezárkózva féltek.
Mindenről megfeledkeztetek. Itt mégiscsak a szenvedésnek egy mélységes
titka van: hogy a hitelesen szenvedő ember a békességet árasztja a maga
környezetében, a sérelmeket szenvedett ember a jóvátételért üvöltözik.
Ebből nem az következik, hogy nem jogosult a jóvátételre. Hogy az üvöltözésre
nem jogosult, ez biztos.
- És miért
van az, hogy annyi sok sérelmet szenvedett ember van körülöttünk?
- Én nemrégiben
olvastam, éppen jóvoltodból egy írást Nádas Péter tollából, neki van az
a kifejezése, hogy "a sérültek Európája". Mi valóban sérült lények vagyunk
Európában, és látva látjuk, hogy nemcsak Kelet-Európában vagyunk sérült
lények, illetve esetenként az tapasztaljuk, hogy Kelet-Európában minthogyha
még mindig spirituális tartalékok volnának egy jóléti és egy elhárító életet
élő Nyugat-Európával szemben. Hogy miért van ez, hogy sérültek élnek a
környezetünkben, mi magunk is a magunk környezetében élünk sérültekként?
Talán nem érdemeltük meg, ami velünk történt. Minden bizonnyal így van.
Mondható,
hogy én mi módon érdemeltem meg kicsi gyerekként, aki meg sem érthettem
azt, ami velem történik. Valóban nem érdemeltük meg azt, ami velünk történt...
- A kitelepítést,
az üldöztetést...
- ...a kitelepítést,
az üldöztetést, azt, hogy az apámat hétéves koromban ismertem meg, azt,
hogy ebben a bezártságban kellett élni, hogy akkor itt vége van valaminek,
hogy anyám hét gyerekkel magára maradt, hiszen egy huszonkét éves ítéletre,
nehéz börtönre ki merte volna azt mondani, hogy ennek szabadság lesz a
vége? Na de azt látjuk, hogy semmit nem tudunk kezdeni a meglévő, politikai
értelemben értelmezhető szabadsággal belső szabadság híján. Hogy a belső
ember mértéke szerint vannak identitásproblémáink és ezek az identitásproblémák
végül is nagyon mélyen lappanganak bennünk.
Történetek
jutnak most éppen eszembe. Ezek a történetek nem velem kapcsolatosak, de
a családi legendáriumnak a szerves részei. Az egyik az, hogy apám együtt
volt a börtönben egy nagyszabású intellektusú, bukaresti román, lutheránus,
tehát evangélikus lelkésszel. És minekutána ugye 1964-ben kiszabadultak,
ő eltávozott nyugatra, apám maradt, és a változások után, valamikor `90
elején találkoztak. Megtudtam azt, hogy találkozni fognak, és hazastopoltam,
mert éreztem, hogy itt valami most történni fog, amit közelről meg kell
figyelni, mert egy elmélyült barátságról van szó, de két teljesen különböző
faktúrájú emberről. Apám szemlélődő alkat, ez a másik rendkívül mély, rendkívül
művelt, már akkor nyolc nyelven beszélő, igazi kifinomult intellektus.
És a következő történet megy végbe közöttük. ...Ezek a megértés helyei és
pillanatai... Ez a Richárd bácsi meséli az apámnak: emlékszel-e arra, hogy
a börtönéveink végén, mikor valami már könnyebbedett, akkor a feleségeink
küldhettek nekünk csomagot, és a te feleséged küldött neked egy kötött
mellényt. És olyan okosan csinálta, hogy tulajdonképpen két mellényt kötött,
ezeket összevarrta eggyé, hogy még vastagabb legyen. És te azt csináltad,
hogy szétválasztottad és a felét ideadtad nekem. S erre apám azt mondta,
hogy a történetre nagyon jól emlékszik, de ez fordítva volt: a te feleséged
küldte ezt a mellényt, te szétválasztottad és ideadtad nekem. És akkor
elkezdődött egy nagyon kedves veszekedés, hogy ez nem így volt, a te feleséged
csinálta ezt, rosszul emlékszel, hát te mindig magad elé néztél, hát te
nem tudod...
Nagyon fontosat
lehetett akkor megérteni a világból: a szeretetnek ebben a gesztusában,
amiben mindig békesség van, nincs benne a számontartás, hogy én mit vittem
véghez a másikkal és a másikért. Azt hittem, hogy ez tisztázható. Megkérdeztem
anyámtól, megkérdeztem az ő feleségétől, aki egészen fantasztikus ember,
nagyon hasonlít az édesanyámra... Ezek az alacsony, törékeny, áttetsző típusú
lények, akikben nincs mi meghaljon, akik úgy lebegnek a világban, és összekötik
a világnak a legsúlyosabb és legérthetetlenebb mozzanatait, és szerintem
összetartják ezt a Földet, mert érthetetlen, hogy ez a Föld még van. Nem?
- Az én
édesanyám is ugyanilyen volt.
- Igen. És
tisztázhatatlan a történet. Hogy ki küldte kinek, és hogyan mehetett ez
végbe. Hát, futkározott a hideg a hátamon. Hogy túl erőteljes a memóriánk,
amikor a jóvátételi gesztusainkat tesszük meg a másik felé. Voltaképpen
számontartjuk, amit csináltunk. Visszavárjuk. Emiatt aztán különböző jóvátételi
táborok vannak a környezetünkben. Figyeljük meg, hogy ezeknek a retorikája
mindenütt az, hogy ki kezdte. De hát ez tisztázható? Aki folytatta, az
nem kezdte? Az is kezdte, aki folytatta. Ugyanakkor biztosak vagyunk abban,
hogy aki csendben maradt, az se nem kezdte, se nem folytatta.
Van egy másik
hasonló történetem, ami megint csak apámmal történt. A börtönévek végén.
Az is jellemző, hogy nem tőle tudom. Felajánlották, mintegy nagyvonalúan,
hogy "térjen meg", álljon ki a börtöntársai elé a mikrofonhoz és mondja
azt, hogy hát igen, ő mégiscsak rosszul értelmezte ezt a rendszert, ennek
a rendszernek vannak pozitívumai... Ezek a legnehezebb pillanatok ilyen helyzetben,
mert megjelennek közben a muskátlik az ablakon, sokkal jobb az étel, amit
adnak, tehát előbb megpuhítják az embert. S akkor az apám barátai rászóltak
az apámra, és azt mondták neki: mi tudjuk azért, hogy te mit gondolsz,
tudjuk, hogy te mit érzel, de a gyerekeidért tedd meg (mert ő közben a
börtönben egy hatalmas véletlen folytán megtudta, hogy bennünket kitelepítettek,
és semmi nélkül vagyunk a világ végén), a gyerekeidért tedd meg! Azt csinálták,
hogy az ügyészt behozták, és az ügyész mindenki szeme láttára leszállította
a büntetést mondjuk a felére. Na most, az, aki ült már hét évet, ha a büntetés
fele tizenegy év, a maradék négy év már átlátható. Nagyon nehéz pillanatok
voltak ezek. S akkor az apám azt mondta, hogy ő szeretne egy kicsit csendben
maradni és átgondolni ezt. És aztán azt mondta a barátainak: jó, rendben
van, tudja, hogy mi a megoldás. Nem teszi meg, de éppen a gyerekei miatt
nem teszi meg, éppen az ő életük miatt nem teszi meg. Mert valami nagyon
fontos dolog törne itt össze, és ez a dolog akkor is van, ha nem egymás
színe előtt élünk... Ezt gondolom én erről a csendről.
- Az a
szokás, hogy az Esti kérdés vendégei mindig üzennek a nézőknek valamit,
s ezt ellátják a kézjegyükkel.
Szabadnak lenni mit jelent?
A másik embert jelenti. Én is másik
ember vagyok.
Visky András
* Elhangzott a Duna Televízióban
1995. május 18-án. (A szerk.) |
|