Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 9.sz.
Vasy Géza 
Az időszembesítés és a feltételesség
Csoóri Sándor legújabb lírájában 
 

Amióta Németh G. Béla József Attila egy kései verstípusa kapcsán bevezette az időszembesítő vers fogalmát, gyakorta élünk vele. Szükségszerűen: a huszadik század történésvilága és a rá adott - adható - reflexiók sora nem nélkülözheti ezt a költői eljárásmódot, pontosabban még kevésbé nélkülözheti, mint a korábbi századok tanúja. Az idő-szembesítést mindig a számvetés helyzete hívja elő, s ezt egyaránt előidézhetik életrajzi, gondolkodásbeli és történelmi okok. A személyes és az egyetemes, az anyagi és a szellemi, a létre és a történelemre vonatkozó szempontok külön-külön vagy bármifajta kombinációban is helyet követelhetnek maguknak ebben a számvetésben, s bár a szembesített időtartomány kereteit döntően az egyéni életút eddigi és lehetséges határai jelölik ki, a számvetés helyzetében lévő nemegyszer túllép ezen, s az emberiségre, illetve a Földre mint bolygóra is vonatkoztatja az időszembesítést. József Attila korához és létfilozófiai helyzetéhez képest talán éppen ez utóbbiban mutatkozik meg a leginkább szembeötlő különbség: őbenne még viszonylag egyértelmű lehetett a történelmi remény, s a Föld létének gondja fel sem vetődött; az ezredvégi utódok azonban nehezen kerülhetik meg, ha a jövőre vetik tekintetüket, e kérdéskört.
     A számvetés helyzete bármikor létrejöhet, kiváltója akár véletlenszerű ok is lehet, a lényeg nyilván az esztétikai megformáltság. Könnyen belátható azonban, hogy minél több ok sürgeti magát a számvetést, minél több tényező formálja kiélezetté azt, annál markánsabban mutatkozhatnak meg a számvetés fő erővonalai, s annál termékenyebbé válhat a gondolati-költői szembenézés. S jellegzetesen ilyen helyzetbe került Csoóri Sándor a kilencvenes évek első felében, amely kor vers-anyagát a Hattyúkkal, ágyútűzben című kötet gyűjti egybe (Kortárs Kiadó, 1994). A költőnek ezt megelőzően 1989 könyvhetére jelent meg verses-könyve (A világ emlékművei), s mint Márkus Béla erre már - talán kissé túlélezően - rámutatott, egyértelmű a váltás: a költői szemléletmód s részben az eszközök változása. Szükségszerűnek kell-e mindezt tekintenünk? Nem feltétlenül, hiszen egy olyan - már nem fiatal - alkotóról van szó, aki a megelőző évtizedek egyik legkövetkezetesebb bírálója volt, aki soha nem fogadta el, hogy a szocializmus közösségi társadalmának gyakorlata a személyiséget is, a közösséget is ésszerűtlenül korlátozza. A rendszerváltozás nemcsak hogy kedvére való lehetett Csoórinak, hanem egyenesen annak egyik előkészítőjeként, harcosaként kell őt számon tartanunk, hiszen a maga módján, a maga korlátozott lehetőségei szerint mindig költő és politikus is volt, s pályájának egyik korai és döntő felismerése éppen az, ahogy élesen megkülönbözteti az ötvenes évek közepétől a politikumot és az esztétikumot. Nem kiűzi a politikát a költészetből, csupán valós súlyának megfelelően kezeli, s a megverselt publicisztikát átengedi másoknak. 
     A politikai szerepvállalás hirtelen és ugrásszerű megnövekedése - lehetőségként és kötelességként egyaránt - vezet oda 1989 után, hogy egy időre csökken, meg is szűnik a versírás: a politika egész embert követelt, s a szólításnak engedni kellett. Az így - politikusként, közéleti szereplőként - szerzett tapasztalatok azonban az egész személyiségre hatottak, a később mégis sorjázni kezdő versek világába is behatoltak, méghozzá központi formálóként. Ez teszi lehetővé, hogy az 1988-89 utáni fél évtized egyik leghitelesebb költői megörökítésévé a Hattyúkkal, ágyútűzben váljon. 
     Mindeközben a költő eléri, majd átlépi hatvanadik születésnapját. "Nyugdíjas-korú" lesz, de ennek sem politikusoknál, sem költőknél önmagában nincsen jelentősége, az embernél viszont mindig lehet: ez az évtizedforduló szinte törvényszerűen szembesít a közelgő elmúlással, s így fölerősíti nemcsak általában a számvetés, hanem az összegző életszámvetés igényét is. Ez a fajta összegző életszámvetés bármely korban - József Attilánál például mindössze harmincévesen - lehet a bevégzettség tudatával teljes, s nem szerepjátszásként, hanem kegyetlen valószerűségként. Bármilyen életkorú is azonban az ember, a könyörtelenül közelgő s el nem hárítható bevégzettség tudatát semmissé nem téve is megvan a lehetőség arra, hogy az időszembesítés adjon valaminő személyességgel átszőtt jövőképet is. (József Attila esetében a versek jövőképe személyen túli, az emberi társadalomra vonatkozó.) S ez a fajta személyes vonatkozásokat erőteljesen tartalmazó jövőtudat van jelen Csoóri Sándor legújabb költészetében is.
     Az említett tanulmány már a címében kiemelt három kulcsfogalmat, a még, már, most időhatározói jelentéskörű, s a kései József Attila-versekben gyakori szavakat. Csoórinál ezeket alig találjuk meg. Az ő kulcs-fogalmai a volt, a van és a lesz. Nem mindig ezekben az alakjukban, de a leggyakrabban ezekre visszavezethető jelentéskörökben. S még valami szembeötlő. A létige feltételessége is ott van mindhárom igeidőben. A volt mellett megjelenik a volt volna, lett volna, lehetett volna, a van és a lesz mellett a volna, lenne, lehetne is. A kiélezett számvetés helyzetében szinte elkerülhetetlen a feltételesség is, hiszen a tények sorravétele szinte mindig azzal is jár, hogy felmerül a kérdés: mi lett volna, ha ez meg az másként történik. A múlt már nem változtatható meg, a jelen is adott, de a jelen felismeréseiből - amelyek a múltat és a jelent értelmezik - még kibontakozhat egy másféle jövő is. A feltételesség tehát egyrészt az ön- és a korbírálat eszköze, módja, ugyanakkor a változás-változtatás reményének kifejezője is. Csoóri Sándor legújabb versei a reményvesztettség és a reménykedés állandó, vibráló kettős- ségében léteznek. A volt és a van tényeiből szinte megmásít- hatatlanul kisakkozható lenne a lesz ténysora is, de a feltéte- lesség polifonná varázsolhatja a lesz egyértelműségét, s a semmivel szemben megengedheti a csodát is, ami talán nem más, mint a remény örök újjászületése.
     Mindennek igazolásául versek hosszú sorát lehetne idézni, ezúttal azonban elégedjünk meg néhánnyal, a legfontosabbakkal. Ha ennyi volt az élet - közli már címében az egyik kulcsvers. A jelen, a múlt, a szembesített jelen, s a szembesített jelenbe ágyazott mindhárom idődimenzió adja a vers négy szakaszának időszerkezetét, s ez adja meg az értékszembesítés keretét is. A jelen értékhiányos, a tél és a halál a kulcsfogalmak. Éppen hozzájuk viszonyítva mutatkozik meg a múlt értéktelítettsége: "volt idő"', amikor még a téli fagyban is alkotni "tudtunk együtt", s nem a halál, de a végtelenség ölelt körül. Ez már "Volt-nincs világ", a személyiség és a társadalom is "sérült", sőt halott, hiszen "A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült / forradalmak hevernek temetetlenül". S ekkor következik a vers legsűrűbb strófája:

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás
fényébe kellett volna odaállnunk
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ró meg minket
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.

Nyelvünk versben is sokféleképp kiaknázható sajátossága, hogy a jelen és a jövő ugyanazokkal a kifejezésekkel is leírható, s így az időélmény polifóniája gazdagon érzékeltethető. E strófában a múlt is belép ebbe a polifóniába. A volt-világ eddig - ha viszonylagosan is - értékek hordozójának mutatkozott. Itt viszont a múltbeli cselekedetek fogyatékos volta válik hangsúlyossá: feltehetően még ezerszer annyit kellett volna cselekednünk, mint amennyi tellett tőlünk. Ez a fájdalmas kijelentés egy végső életszámvetés lehetőségét felvillantva fogalmazódik meg, a "Volt-nincs világ", a "hevernek temetetlenül" után a "Ha ennyi volt az élet" egyértelműen efelé irányítja képzeletünket. Ne feledjük azonban, hogy a vers eddigi világa sem a teljeskörü halottságot tételezi. Tél van, "a szemetekben is", de a beszélő próbál megmelegedni, azaz szeretné életenergiáit megerősíteni. A temetetlenség is a tudatban van, s akkor talán még lehet valamit tenni. A címbe is kiemelt kijelentés csak látszólag beletörődő jellegű, hiszen a rácsapó kérdés: "De ha több?" rögtön szétrobbantja a rezignált nyugalmat, amely a sorjázó újabb kérdések után már nem is állítható helyre. A nyitó, csonka, de teljesértékű kérdőmondatra egy múlt idejű, majd két jelen idejű, de jövőre is utaló jelentés- árnyalatú mondat következik. A szabályos nyelvtani logika azonban a vers szövetében többértelművé válik. A múlt idejű kérdő-mondat lényegében azt fejezi ki, hogy nem cselekedtük meg azt, amit "megkövetelt a haza", a továbbiak, hogy ezért felelősségre kellene vonni bennünket. Ez a múlt azonban a vers logikája szerint még nem befejezett. A kétesélyűség (ennyi volt - több) második tagja értelemszerűen előbb a múltra vonatkozik szintén, de rögtön érezzük benne a jelenre és a jövőre utalást is: de ha több volt volna, több volna, több lenne. Megrázásunk, megszégyenítésünk, önnön helyzetünkre döbbentésünk értelme nemcsak az utólagos belátás lehet tehát, hanem a változtatás, a cselekvés is. Ez a helyzet nem következik be a vers világában. Nem jelenik meg a külső felelősségre vonó erő, a meditáció belső marad, nem sikerül "átmelegedni a versben", s a sérülésekből következő sebek gyógyíthatatlanok maradnak ugyan, de "várakozóak", a hiány talán még betölthető.
     Korántsem derűs jövőlátomás szólal meg ebben a versben, s a következetes komorság a kötet egészére jellemző. A múlt viszonylag mégis értékesebb voltának tétele máshol még szókimondóbban fogalmazódik meg:
 

Néha azt érzem: jobb volt reményfelennek
lennem negyven év lágerében, de erősnek,
mint most az összemaszatolt remény urának.
(Van-e még hátra valami?)

     Ugyanakkor e vers fő kérdése az, hogy "Van-e még hátra valami esély?", "valami csoda", s ezt keresi a szem: "hol villan meg / az utolsó jel, araitól a tékozló fiúk is / megfordulnak?" Ambivalens tehát a múlt képe: egyrészt értékek hordozójának, másrészt elmulasztott lehetőségekkel terhesnek mutatkozik. Ehhez képest a jelenre az értékek hiányosabb volta a jellemző, s ezt nagymértékben az indokolja, hogy az utóbbi évek sűrítettebben mutattak fel elmulasztott lehetőségeket. Tisztának, szentnek látott eszmék sározódtak be ismét a hétköznapokban, a győzelem megint nem válhatott tartóssá:
 

Hát ezek történnek velünk, nevetni való,
egykori győztesekkel a - vereségben?
Ezek a kis laposságok, suta mesék?
(Nem tagadom: a szemem sötétebb) 

     S ne feledjük: ez a nemzedék nem először nevezheti magát "egykori győztesnek". Hiszen ezt képzelhette 1945 után, s némi feltételességgel még a hatvanas évek konszolidációját követően is, majd kitörő lelkesedéssel 1989-ben. Háromszor verte rajtuk vissza a történelem a győztesség tévhitének büszkeségét. Így gyár igazán indokolt az iróniának, az öniróniának, a groteszknek a nyomatékos megjelenése, amely ennyire egyetlen korábbi Csoóri-kötetre sem volt jellemző, az ő alapvetően elégikus hangoltságától idegennek mutatkozott a másféle hang. A történelmi és az egyéni helyzet számvetés kényszere azonban költői világának hangoltságát is polifónná tette, s ezt fejezi ki személetetesen már a kötetcím is. Hattyúkkal nem szokás ágyútűzben járni, sőt már időben se nagyon illenek össze, hiszen a hattyú jellegzetesen a mitológia madara, szent állat, a poézis, a tisztaság jelképe többek közt, míg az ágyútűz a modern kor barbárságát fejezi ki. Tűz és víz a kettő, s ott, ahol szó szerint is megjelenik, nem önarcképet ad a költő és a kor kapcsolatáról, hanem torzképet, azt, amit Zörög az újság, amit vádként süvítenek a költő és a politikus felé, aki hattyúival a maga vezényelte ágyútűzben tébolyog. Amit rá mondtak, az a korra mégiscsak jellemző lesz: a politika ágyútüzében kell sebzetten is megmaradni, esetleg éppen "egy délre sodródó hattyú szívében" (Repülés tízezer méter fölött).
     A keserű és mégis reményt kereső számvetés verseinek világában található két olyan motívum is, amelyek önmagukban hagyományosan reményt erősítő sajátosságuk, itt azonban a meghatározó polifóniához illeszkednek. A szerelem és a természet témaköreiről van szó. A szerelem azonban e kötetben egy halhatatlan szerelem emléke: K. É. évek óta halott, s ez a kötet is több versben megidézi alakját. Feloldhatatlan bevégzettség és a halhatatlanság az emlékezetben rétegződik egymásra, ugyanakkor ez a motívumkör is erősíti a magányosságnak, a kivertségnek azt az élménykörét, amelyet a történelmi-politikai tapasztalatok erősítettek föl, tettek valóságos tapasztalattá. Ez a motívumkör is a múltat mutatja értéktelítettebbnek, olyannak, amelynek ereje a jelenbe is átsugárzik.
     A természet motívumának e kötetben megfigyelhető sajátosságai évek óta erősödően vannak jelen. Itt A kert polgára a kulcsvers. A városlakóvá lett falusi ember már rég visszatalált gyakorlatilag is a természethez, s a kert motívuma ezt érzékletesen ki is fejezi. A kert azonban a látvány és jelentés, a cselekvés és a jelképesség síkján sem adhat már olyan fokú magyarázatot, meg- és feloldást, mint akár csak néhány évtizeddel ezelőtt is. Nincs többé lakatlan sziget, nem lehet "kivonulni" a természetbe, a veszélyeztetettség egyetemes: nincs magánmegoldás még virtuálisan sem. A természet és annak az emberi hangnál is örökebb zenéje mégis ad valami megnyugvást annak ellenére, hogy az ember tudja: nem szabadna elmennie a kertből s mégis rendre elmegy onnan, ahol pedig:
 

Sarolta napján mellemre ejti
fehér tányérját a bodza. Beleesöndül
csöndben a csontom is. Ágyúk és búcsúciterák
lármája helyett ezt hallgatom, ezt, ezt
a hullámokban szétgyűrűző hangot
s a gyalogos rózsabogár dúdolását.

     A szem a lélek tükre, tartja a bölcs és ősi mondás. Ha a léleké, akkor energiáit is kifejezi a tekintet: az életerőt, a jövőtudatot, illetve annak hiányát is. Az új versek központi motívuma a szem is: az élet jelképe lesz egy olyan korban, amikor "már a szemetekben is tél van, hófúvás" (Ha ennyi volt az élet). A kötetnek keretet is ez a motívum ad: a nyitó vers a Látom a szemeket inkább kérdéseket fogalmaz meg, s nyi- tottságával megelőlegezi a kötet polifóniáját, s azt az édeni világot, amely itt nem fog megmutatkozni, de ahol "két szem nézné betelve egymást, / két szem: egymás megistenülő vendégei". A záróvers a már említett Nem tagadom: a szemem sötétebb. Itt a groteszket is bőven felvonultató jelenkép után egy álomszerűen furcsa, de egyértelműen pozitívvá, "remény-mondattá" váló látomás következik, majd a három idődimenzió pozitív értelemben egyesül és vonatkozik egymásra: "ez az idő a mi örökölt / időnk!", s ebben még minden lehetséges, minden jóra fordulhat, de nem úgy, hogy a múltat elfeledhetjük:
 

Nem tagadom: a szemem sötétebb,
mint a falban elszenesedett gerendavég
vagyaz útfélre rugdalt bazalt,
de tudom, amire most ránézek vele,
újra remegni kezd, és megadja magát.

     S ez már nem feltételesség, ez már kijelentés, amely a múlt tudatával teljes, jelen idejű s a jövőre vonatkozik. Arra a jövőre, amely lehetséges, amely lesz, s amely általunk is formálódhat, s így tőlünk is függ: a hattyú vagy az ágyútűz jellemzi majd.