Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 7.sz.
 Petőcz András   
Háttérmagyarázat és szubjektiv tényezők 
 

Azzal kezdem előadásomat, hogy kívül helyezem magam a törvényeken, bejelentem illetéktelenségemet, vitatkozni nem tudok és nem is akarok, semmilyen kritikát nem fogadok el. Mondom a magamét, amennyire tudom, és amennyire az esetleges méltatlankodás zaja ezt megengedi. Elsősorban is alkotó vagyok, aki nem kíván pedagógiai elméletekben kutakodni, miközben persze óhatatlanul kutakodom ezekben az elméletekben, hiszen - törvénytelen módon és megbocsát- hatatlanul - magam is oktatom mindazt, aminek alkotója is volnék, kontárkodom, mert szeretek kontárkodni és, mert két felsőoktatási intézmény hallgatói is igényt tartanak erre. Mindez, persze, nem jogosíthat fel semmire, hacsak nem a tudós kivülálló szemtelen szerepére, akinek különösebb veszteni valója nincs, és így könnyen beszélhet.
     Folytatom, és kijelentem Erdély Miklóst idézve, hogy "a leglényegesebb körülményre majd máskor térek ki, ha egyáltalán kitérek", valamint, hogy "a leütött alaphang a továbbiakban változni nem fog, ez azonban semmiféle büszkeséggel nem tölt el". Talán meglepő lesz a szervezők számára, akik szerény hozzászólásomat az előadások végére, utolsónak, mintegy zárásnak szerkesztették, nyilván arra gondolva, hogy "híremnek" megfelelően valamiféle "avantgarde" futammal gazdagítom ennek a kis konferenciának amúgy már nagyon érdekes anyagát, de magam újabban konzervatív szerepekben szeretek tetszelegni, így egészen hagyományos nézeteimnek kívánnék hangot adni témánkat illetően is. Arról van szó, véleményem szerint, hogy minden műalkotás, képzőművészeti vagy irodalomtörténeti tény, vers vagy próza ismertetéséhez, oktatásához az első és legfontosabb a szeretet. A dolog szeretete. És hozzátenném még ehhez az alázatot is. Meggyőződésem, hogy az ügy szeretete és az ügy iránti alázat nélkül nem megyünk semmire. Kiváló gimnáziumi magyartanárom, Madocsai László egy alkalommal tudásunk és ismereteink hiányosságának folyamatos felülvizsgálatára intett engem és osztálytársaimat, akkor, amikor - 17 évesen - Tandori egyik "totószelvényes versét" mutattam neki; ő arról beszélt, hogy egy alkotás megítélésekor először saját magunk felkészültségét vizsgáljuk felül, aztán vehetjük magunknak azt a hallatlan merészséget, hogy negatív kritikával illessünk egy alkotót és annak művét. "Megérdemli a békés halált minden írnok", idézhetjük szabadon Pilinszky ismert sorait, de itt nem csupán erről van szó, hanem többről, arról, hogy szeretettel és alázattal kell megközelíteni a műalkotást, hogy igazán felkészültek egy-egy alkotó megítélésekor soha nem lehetünk, még saját kortársainkkal is kesztyűs kézzel illik bánni, de különösen megelőlegezett bizalmat és tiszteletet igényel az az alkotó, aki valamiképpen tananyaggá kanonizálódott, mert valami olyat tett, ami végül is felettünk áll, a halhatatlansággal pedig nem nagyon illik vitatkozni. Megvallom, képtelennek tartom azt a szituációt, amivel többször is találkoztam, hogy oktatók érezhető nemtetszéssel fordulnak írók felé, hogy, például, az avantgarde nagy jelentőségű művészét, Kassák Lajost ma is félvállról veszik, azt sugallva tizenéves fiatalembereknek, hogy "ez a valami" nem is olyan fontos. Egészen pontosan fogalmazva, szomorúsággal és haraggal tölt el, ha ilyesmiről hallok, mert a nemtudást soha sem szabad negatív gesztusokkal helyettesíteni, ennél jobb az őszinteség, az, hogy bevallja az az oktató, nem érti, nem ért hozzá. 20. századi irodalmat tanító főiskolai tanár fordult már hozzám olyan kéréssel, hogy beszéljek a szemináriumán Kassákról, mert ő nem annyira járatos a témában, és megvallom, örültem az őszinteségnek, bár az örömöm csöppet sem volt felhőtlen. Egy halott mestert nem elismerni, nem tisztelettel és az alkotó embernek kijáró alázattal közelíteni ahhoz, aki tananyaggá lényegült át, nincs jogunk, mert nem vagyunk azonos súlycsoportban, mert nem vagyunk annak a tudásnak a birtokában, amilyen tudással ő rendelkezett. Mi legfeljebb értelmezhetjük a klasszikussá lett alkotó életművét, évtizedek, évszázadok távlatából végiggondolhatjuk, miért volt, miért lett fontossá, mi az a különös és jellegzetes az ő művészetében, ami kiemelte korának alkotói közül. Megkérdezhetjük önmagunktól, hogy mi az, amit nekünk, napjainknak mond az adott művész, de még az erre a kérdésre adandó válasszal is csínján kell bánnunk, különben olyan hibákba eshetünk, mint Kölcsey, Csokonai vagy Berzsenyi megítélésekor, Lukács György Madách értékelésekor, hogy több közismert példát ne soroljak.
     Alázat és szeretet: ez a két szó vezethet minket, különösen ma, egy értékrendszert vesztett, megbomlott világban. Semmilyen egyéb lehetőséget nem látok a műalkotás autentikus megközelítésére. A 20. század, amelyik irodalomtörténeti és művészettörténeti szempontból alapvetően az izmusok története, olyan mértékben bizonytalanított el bennünket, hogy most, századunk végén, egy minden szempontból perspektivátlan, regresszív korban nem tehetünk mást, a művet és annak környezetét, történelmi idejét kell vizsgálnunk, újra és újra értelmeznünk kell, le kell vonnunk a tanulságokat. Alapvetően fontosnak tartom a történelmi idők vizsgálatát, valamint a művészettörténeti és irodalomtörténeti sajátosságok elemzését. Háttér és környezet, ezek azok a fogalmak, amelyek közelebb vezethetnek minket - a szeretet, a bizalom, az alázat megelőlegezése után - az adott műhöz. Engedjenek meg nekem egy rövid kitérőt. A 20. századi líra, költészet, irodalom nem oktatható - véleményem szerint - a társművészetek ismertetése nélkül, így az avantgarde költészeti törekvések sem érthetőek anélkül, hogy a képzőművészet vagy a zene fontosabb 20. századi sajátosságairól nem beszélnénk. Kétségtelenül nehéz téma mondjuk a dadaizmus, a futurizmus, a konstruktivizmus, és ezek összefüggéseiről nem is olyan egyszerű szólni. Mennyivel könnyebb lesz azonban a dolgunk, ha ezek társadalmi és szubjektív tényezőit megvizsgáljuk, ha felderítjük az alkotások mögött a korában élő embert, aki válaszolni akar egy korszak kihívásaira, és sajátos, meglepő válaszokat ad nekünk. "Éljünk a mi időnkben", írja Kassák, és a legkevesebb, amit meg kell néznünk, milyen is volt az a bizonyos idő: honnan jött az az alkotó, mit akart, milyen eredményre jutott?! A századnak talán egyik legérdekesebb festészeti irányzata a konstruktivizmus, ezen belül pedig a Malevics-féle szuprematizmus -, a téma oktatásakor elgondolkodtunk-e már egyszer is azon, hogy a 20. század egyik legnagyobb hatású művészének, Kazimir Malevicsnek milyen volt szellemi indíttatása, milyen szerepet játszott életében a pravoszláv vallás, Andrej Rubljov freskói és táblaképei, az azokon megjelenő mágikus négyzet, mint visszatérő motívum? Összevetettük-e a hollandiai de Stijl-csoport kiváló alakjának, Piet Mondriannak és Malevicsnek a személyiségét? Mindkettő hasonló eredményekre jutott művészete során, mindketten a század konstruktivizmusának kiemelkedő festői közé tartoznak, egymástól távol, Európa legnyugatibb és legkeletibb régiójában... És az egyéniségük: az egyik egy robosztus, nagy szakállú orosz, dosztojevszkiji feszültségekkel, a másik egy puritán, szikár holland úriember, egészen kispolgári mentalitással. Meggyőződésem, hogy hallgatókhoz, diákokhoz közelebb hozható ez a látszólag elvont művészeti irányzat, ha meghatározó alkotóinak homlokegyenest különböző személyiségébe nyerünk bepillantást: könnyebben értjük meg, hogyan jutott el mindkét mester azokhoz a végpontokhoz, alapokhoz, amelyek közösek tevékenységük formavilágában.
     Elsősorban a század modern törekvéseivel, legújabb kezdeményezéseivel foglalkozom, példáimat is onnét veszem. Ha Kassák Lajos művészetét és költészetét kell elemeznem, szívesen kezdem az Egy ember élete című önéletrajzi regényével, gyerekkorával, lakatosinas tanulóéveivel, és nem csupán azért teszem ezt, hogy az anekdota szintjén szimpatikussá tegyem őt hallgatóim előtt, bár ezt is fontosnak érzem, henem azért is, mert Kassák maga kéri ezt tőlünk, ő az, aki művei születése kapcsán olyan sokat szól a vas keménységéről, hogy úgy kell formálni a szöveget is, miként a forró, megolvadt vasat: pontos és határozott mozdulatokkal. Nem lehet nem észrevenni, nem lehet nem szólni minderről Kassák kapcsán, ahogy Ady költészete kapcsán sem lehet - például - a Bibliáról elfeledkezni. Tandori írta egy helyütt Erdély Miklósról és fiatalabb szerzőkről szólva: jó érzés látni, ahogy összekapcsolódnak a dolgok. Valóban, jó érzés felfigyelni az összefüggésekre. És nincs olyan korszak, nem lesz már olyan történelmi helyzet, hogy ne lehetne, és ne lenne szükséges, az avantgarde kapcsán a századelő baloldali-szocialista-kommunista törekvéseiről szólni, elemző módon, a korban elhelyezve, értelmezve azt a történelmi helyzetet, amikor Kassák megírta a Mesteremberek című versét, Majakovszkij futurista plakátokon ünnepelte a bolsevizmust, Tatlin megtervezte az Internacionálé spirálisan felfelé emelkedő hatalmas emlékművét, Rodcsenko vörös katonákat ábrázolt festményein, Barta Sándor pedig Bécsből Moszkvába emigrált, hogy részt vegyen a rendszer felépítésében. Nem lehet nem beszélni arról, hogy a dadaizmus apostolai tulajdonképpen nem tettek mást, mint hallatlan érzékenységgel reagáltak a háború borzalmaira, az értelmetlenséget mint művészi erőt állítva középpontba, és amikor az összefüggésekre és kapcsolatok fontosságára hívjuk fel a figyelmet, akkor talán nem járunk messze az igazságtól, ha Edvard Munch Kiáltás című 1895-ös közismert festménye és Tzara A gyenge és keserű szerelemről szóló kiáltványa között párhuzamot vonunk, és mindezt egy közös értelmezéssel egybekapcsolva egyszerre tálaljuk fel diákjainknak, hallgatóinknak.
     Egyáltalában: mernünk kell értelmezni, mernünk kell az összefüggésekre rámutatni, mernünk kell háttérmagyarázatot adni, és: mernünk kell - sőt: kötelező! - lelkesedni. Lelkesedni mindazért, ami művészet, ami irodalom. Mert kétségtelenül az ember legfontosabb tevékenységi formája ez, válaszkeresés és önfelmutatás, és nincs erre nyitottabb személyiség, mint azok a tizenévesek, akik újból és újból felfedezik, hogy hányféle módon lehet választ találni a mindenkori kihívásokra, hányféle módon lehet alkotni, ami nagyszer-ségében valóban a Teremtés metaforikus mása, ahogy Adorno megfogalmazta.
     Miközben a század valóban sorra-rendre produkálja az új és új irányzatokat, stílusokat, izmusokat, és a műelemzés témakörében is mindenféle új elméletek bukkannak fel, aközben úgy vagyunk mindezzel, hogy lassan már a műalkotást magát is nehezen ismerjük fel. Erdély Miklós híressé lett Marly téziseiben így fogalmaz: "Hogy mi a művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet". Valóban, mintha századunk végén felerősödne az a szemlélet, hogy bárki művész lehet, minden művészet lehet, és ezen okból mintha túlságosan is magára maradna a befogadó és az értelmező, gyakorlatilag beláthatja, hogy mit tekint művészetnek, és nyitottságától, toleranciájától, valamint tehetségétől függ, belátása jól működik-e, képes-e megfelelően reagálni a valóban létező újabb törekvésekre. Magában az irodalomban - látszólag - még könnyebb a dolgunk, a modern képzőművészet ilyen szempontból már régen eldobta gátlásait, szemérmetlenül lecsupaszította önmagát, hogy magára ölthesse a "mindent szabad, mindent lehet" - elvét. Erdély Miklós odáig megy a pop-artról szóló dolgozatában, hogy a művészet "beavatottjairól" beszél, akik ösztönösen is tudják, miről van szó, miközben "érteni" és ugyanakkor elemezni árulás, legalábbis Erdély szerint. A lírában még nem tartunk itt, de le kell szögeznünk: pillanatokon belül elérkezünk/elérkezhetünk a sokféleségnek olyan szintjére, ahol megfogalmazni, mitől vers a vers, már lehetetlen lesz. És ne felejtsük el azt sem, hogy máris vannak új fogalmaink: szövegköltészet, video-vers, számítógép-költemény, hogy a legkülönbözőbb vizuális költészeti törekvéseket most ne is említsem. Ebben a helyzetben nem tehet mást az értelmező, és különösen nem tehet mást az oktató, minthogy megpróbálja jellemezni, ismertetni az adott alkotót és művét, annak hátterét, gyakorlatát kissé feltérképezni, és főleg: előlegezett bizalommal, szeretettel közelíteni a műalkotáshoz. Így tűnik, nem tehet egyebet, mert egy regresszív korban nem fogalmazódnak meg értékek, amelyek mentén rangsorolni, feldicsérni vagy elítélni lehet egy műalkotást vagy alkotót, azt pedig, hogy ebben a pillanatban melyik a fontosabb, az avantgarde vagy a posztmodern, úgy sem képes senki mgválaszolni, sőt, visszatekintve a 20. század egészére sem lehet egyértelműen ítélkezni, amivel nem kevesebbet állítok, mint azt, hogy 2000 után még a mára nagyon kanonizálódni látszó 20. századi értékeink is bőven átrendeződhetnek, kétségtelen például, hogy Kassák felértékelődése az elmúlt tizenöt évben igen látványos volt, és ez a felértékelődési folyamat még nem fejeződött be.
     Erdély Miklós - és utólag is elnézést azért, hogy ebben az előadásban kicsit minden az ő személye körül forgott - az Optimista előadás című 1981-es szövegében így ír: "Az ember illetékességét saját élete, sorsa tekintetében tudomásul kell vennie, ahhoz minden határon túl ragaszkodnia kell." A későbbiekben Erdély még azt is írja, hogy az ember "illetékessége mindenre kiterjed". Ha ezt a szöveget versnek tekintem, akkor megadom magamnak azt a lehetőséget, hogy az egészet kissé ironikusan fogjam fel, visszahelyezzem a saját korába, és értékeljem erejét, határozottságát. Ha annak látom, ami, vagyis esszének, elemzésnek, önértelmezésnek, akkor csak sajnálkozva állapíthatom meg: nincs igaza. Az elmúlt néhány évben keserű tapasztalattal vesszük/vettük tudomásul, hogy "illetékességünk" szinte semmire sem terjed ki, még önmagunkra sem. Valóban, néhány év alatt nagyon megváltozott minden, változik ma is, nem tudjuk pontosan, ezek a változások hova mutatnak. Akkor viszont már jobb megelőlegezett bizalommal mindent versnek látni, mert itt nagyobb a mozgásterünk, és bátrabban fantáziálhatunk, mint egyebütt.
     Zárásképpen csak egyetlen mondatot, egyetlen kérdőjelet. Tandori nem olyan régen egy beszélgetésen azt mondta, hogy "ne egymást dicsérjük, dicsérni csak Istent szabad", és ezzel valami nagyon lényeges mondatott ki ismét. Miközben az újdonságok kavalkádja van körülöttünk, és értékelés helyett mindig önmagunkra kérdezünk, aközben el kéne jutnunk valami végsőhöz. És ez a végső - ma úgy tűnik - nagyon is a kezdet maga. Vagy talán én is - miként Erdély Miklós - "optimista" vagyok?