|
Petőcz András
Háttérmagyarázat
és szubjektiv tényezők
Azzal kezdem előadásomat, hogy kívül
helyezem magam a törvényeken, bejelentem illetéktelenségemet, vitatkozni
nem tudok és nem is akarok, semmilyen kritikát nem fogadok el. Mondom a
magamét, amennyire tudom, és amennyire az esetleges méltatlankodás zaja
ezt megengedi. Elsősorban is alkotó vagyok, aki nem kíván pedagógiai elméletekben
kutakodni, miközben persze óhatatlanul kutakodom ezekben az elméletekben,
hiszen - törvénytelen módon és megbocsát- hatatlanul - magam is oktatom
mindazt, aminek alkotója is volnék, kontárkodom, mert szeretek kontárkodni
és, mert két felsőoktatási intézmény hallgatói is igényt tartanak erre.
Mindez, persze, nem jogosíthat fel semmire, hacsak nem a tudós kivülálló
szemtelen szerepére, akinek különösebb veszteni valója nincs, és így könnyen
beszélhet.
Folytatom,
és kijelentem Erdély Miklóst idézve, hogy "a leglényegesebb körülményre
majd máskor térek ki, ha egyáltalán kitérek", valamint, hogy "a leütött
alaphang a továbbiakban változni nem fog, ez azonban semmiféle büszkeséggel
nem tölt el". Talán meglepő lesz a szervezők számára, akik szerény hozzászólásomat
az előadások végére, utolsónak, mintegy zárásnak szerkesztették, nyilván
arra gondolva, hogy "híremnek" megfelelően valamiféle "avantgarde" futammal
gazdagítom ennek a kis konferenciának amúgy már nagyon érdekes anyagát,
de magam újabban konzervatív szerepekben szeretek tetszelegni, így egészen
hagyományos nézeteimnek kívánnék hangot adni témánkat illetően is. Arról
van szó, véleményem szerint, hogy minden műalkotás, képzőművészeti vagy
irodalomtörténeti tény, vers vagy próza ismertetéséhez, oktatásához
az első és legfontosabb a szeretet. A dolog szeretete. És hozzátenném
még ehhez az alázatot is. Meggyőződésem, hogy az ügy szeretete és az ügy
iránti alázat nélkül nem megyünk semmire. Kiváló gimnáziumi magyartanárom,
Madocsai László egy alkalommal tudásunk és ismereteink hiányosságának folyamatos
felülvizsgálatára intett engem és osztálytársaimat, akkor, amikor - 17
évesen - Tandori egyik "totószelvényes versét" mutattam neki; ő arról beszélt,
hogy egy alkotás megítélésekor először saját magunk felkészültségét vizsgáljuk
felül, aztán vehetjük magunknak azt a hallatlan merészséget, hogy negatív
kritikával illessünk egy alkotót és annak művét. "Megérdemli a békés halált
minden írnok", idézhetjük szabadon Pilinszky ismert sorait, de itt nem
csupán erről van szó, hanem többről, arról, hogy szeretettel és alázattal
kell megközelíteni a műalkotást, hogy igazán felkészültek egy-egy alkotó
megítélésekor soha nem lehetünk, még saját kortársainkkal is kesztyűs kézzel
illik bánni, de különösen megelőlegezett bizalmat és tiszteletet igényel
az az alkotó, aki valamiképpen tananyaggá kanonizálódott, mert valami olyat
tett, ami végül is felettünk áll, a halhatatlansággal pedig nem nagyon
illik vitatkozni. Megvallom, képtelennek tartom azt a szituációt, amivel
többször is találkoztam, hogy oktatók érezhető nemtetszéssel fordulnak
írók felé, hogy, például, az avantgarde nagy jelentőségű művészét, Kassák
Lajost ma is félvállról veszik, azt sugallva tizenéves fiatalembereknek,
hogy "ez a valami" nem is olyan fontos. Egészen pontosan fogalmazva,
szomorúsággal és haraggal tölt el, ha ilyesmiről hallok, mert a nemtudást
soha sem szabad negatív gesztusokkal helyettesíteni, ennél jobb az őszinteség,
az, hogy bevallja az az oktató, nem érti, nem ért hozzá. 20. századi irodalmat
tanító főiskolai tanár fordult már hozzám olyan kéréssel, hogy beszéljek
a szemináriumán Kassákról, mert ő nem annyira járatos a témában, és megvallom,
örültem az őszinteségnek, bár az örömöm csöppet sem volt felhőtlen. Egy
halott mestert nem elismerni, nem tisztelettel és az alkotó embernek kijáró
alázattal közelíteni ahhoz, aki tananyaggá lényegült át, nincs jogunk,
mert nem vagyunk azonos súlycsoportban, mert nem vagyunk annak a tudásnak
a birtokában, amilyen tudással ő rendelkezett. Mi legfeljebb értelmezhetjük
a klasszikussá lett alkotó életművét, évtizedek, évszázadok távlatából
végiggondolhatjuk, miért volt, miért lett fontossá, mi az a különös és
jellegzetes az ő művészetében, ami kiemelte korának alkotói közül. Megkérdezhetjük
önmagunktól, hogy mi az, amit nekünk, napjainknak mond az adott művész,
de még az erre a kérdésre adandó válasszal is csínján kell bánnunk, különben
olyan hibákba eshetünk, mint Kölcsey, Csokonai vagy Berzsenyi megítélésekor,
Lukács György Madách értékelésekor, hogy több közismert példát ne soroljak.
Alázat és
szeretet: ez a két szó vezethet minket, különösen ma, egy értékrendszert
vesztett, megbomlott világban. Semmilyen egyéb lehetőséget nem látok a
műalkotás autentikus megközelítésére. A 20. század, amelyik irodalomtörténeti
és művészettörténeti szempontból alapvetően az izmusok története, olyan
mértékben bizonytalanított el bennünket, hogy most, századunk végén, egy
minden szempontból perspektivátlan, regresszív korban nem tehetünk mást,
a művet és annak környezetét, történelmi idejét kell vizsgálnunk, újra
és újra értelmeznünk kell, le kell vonnunk a tanulságokat. Alapvetően fontosnak
tartom a történelmi idők vizsgálatát, valamint a művészettörténeti és irodalomtörténeti
sajátosságok elemzését. Háttér és környezet, ezek azok a fogalmak, amelyek
közelebb vezethetnek minket - a szeretet, a bizalom, az alázat megelőlegezése
után - az adott műhöz. Engedjenek meg nekem egy rövid kitérőt. A 20. századi
líra, költészet, irodalom nem oktatható - véleményem szerint - a társművészetek
ismertetése nélkül, így az avantgarde költészeti törekvések sem érthetőek
anélkül, hogy a képzőművészet vagy a zene fontosabb 20. századi sajátosságairól
nem beszélnénk. Kétségtelenül nehéz téma mondjuk a dadaizmus, a futurizmus,
a konstruktivizmus, és ezek összefüggéseiről nem is olyan egyszerű szólni.
Mennyivel könnyebb lesz azonban a dolgunk, ha ezek társadalmi és szubjektív
tényezőit megvizsgáljuk, ha felderítjük az alkotások mögött a korában élő
embert, aki válaszolni akar egy korszak kihívásaira, és sajátos,
meglepő válaszokat ad nekünk. "Éljünk a mi időnkben", írja Kassák, és a
legkevesebb, amit meg kell néznünk, milyen is volt az a bizonyos idő:
honnan jött az az alkotó, mit akart, milyen eredményre jutott?! A századnak
talán egyik legérdekesebb festészeti irányzata a konstruktivizmus, ezen
belül pedig a Malevics-féle szuprematizmus -, a téma oktatásakor elgondolkodtunk-e
már egyszer is azon, hogy a 20. század egyik legnagyobb hatású művészének,
Kazimir Malevicsnek milyen volt szellemi indíttatása, milyen szerepet játszott
életében a pravoszláv vallás, Andrej Rubljov freskói és táblaképei, az
azokon megjelenő mágikus négyzet, mint visszatérő motívum? Összevetettük-e
a hollandiai de Stijl-csoport kiváló alakjának, Piet Mondriannak
és Malevicsnek a személyiségét? Mindkettő hasonló eredményekre jutott művészete
során, mindketten a század konstruktivizmusának kiemelkedő festői közé
tartoznak, egymástól távol, Európa legnyugatibb és legkeletibb régiójában...
És az egyéniségük: az egyik egy robosztus, nagy szakállú orosz, dosztojevszkiji
feszültségekkel, a másik egy puritán, szikár holland úriember, egészen
kispolgári mentalitással. Meggyőződésem, hogy hallgatókhoz, diákokhoz közelebb
hozható ez a látszólag elvont művészeti irányzat, ha meghatározó alkotóinak
homlokegyenest különböző személyiségébe nyerünk bepillantást: könnyebben
értjük meg, hogyan jutott el mindkét mester azokhoz a végpontokhoz, alapokhoz,
amelyek közösek tevékenységük formavilágában.
Elsősorban
a század modern törekvéseivel, legújabb kezdeményezéseivel foglalkozom,
példáimat is onnét veszem. Ha Kassák Lajos művészetét és költészetét kell
elemeznem, szívesen kezdem az Egy ember élete című önéletrajzi regényével,
gyerekkorával, lakatosinas tanulóéveivel, és nem csupán azért teszem ezt,
hogy az anekdota szintjén szimpatikussá tegyem őt hallgatóim előtt, bár
ezt is fontosnak érzem, henem azért is, mert Kassák maga kéri ezt tőlünk,
ő az, aki művei születése kapcsán olyan sokat szól a vas keménységéről,
hogy úgy kell formálni a szöveget is, miként a forró, megolvadt vasat:
pontos és határozott mozdulatokkal. Nem lehet nem észrevenni, nem lehet
nem szólni minderről Kassák kapcsán, ahogy Ady költészete kapcsán sem lehet
- például - a Bibliáról elfeledkezni. Tandori írta egy helyütt Erdély Miklósról
és fiatalabb szerzőkről szólva: jó érzés látni, ahogy összekapcsolódnak
a dolgok. Valóban, jó érzés felfigyelni az összefüggésekre. És nincs olyan
korszak, nem lesz már olyan történelmi helyzet, hogy ne lehetne, és ne
lenne szükséges, az avantgarde kapcsán a századelő baloldali-szocialista-kommunista
törekvéseiről szólni, elemző módon, a korban elhelyezve, értelmezve azt
a történelmi helyzetet, amikor Kassák megírta a Mesteremberek című
versét, Majakovszkij futurista plakátokon ünnepelte a bolsevizmust, Tatlin
megtervezte az Internacionálé spirálisan felfelé emelkedő hatalmas emlékművét,
Rodcsenko vörös katonákat ábrázolt festményein, Barta Sándor pedig Bécsből
Moszkvába emigrált, hogy részt vegyen a rendszer felépítésében. Nem lehet
nem beszélni arról, hogy a dadaizmus apostolai tulajdonképpen nem tettek
mást, mint hallatlan érzékenységgel reagáltak a háború borzalmaira, az
értelmetlenséget mint művészi erőt állítva középpontba, és amikor az összefüggésekre
és kapcsolatok fontosságára hívjuk fel a figyelmet, akkor talán nem járunk
messze az igazságtól, ha Edvard Munch Kiáltás című 1895-ös közismert
festménye és Tzara A gyenge és keserű szerelemről szóló kiáltványa
között párhuzamot vonunk, és mindezt egy közös értelmezéssel egybekapcsolva
egyszerre tálaljuk fel diákjainknak, hallgatóinknak.
Egyáltalában:
mernünk kell értelmezni, mernünk kell az összefüggésekre rámutatni, mernünk
kell háttérmagyarázatot adni, és: mernünk kell - sőt: kötelező! - lelkesedni.
Lelkesedni mindazért, ami művészet, ami irodalom. Mert kétségtelenül az
ember legfontosabb tevékenységi formája ez, válaszkeresés és önfelmutatás,
és nincs erre nyitottabb személyiség, mint azok a tizenévesek, akik újból
és újból felfedezik, hogy hányféle módon lehet választ találni a mindenkori
kihívásokra, hányféle módon lehet alkotni, ami nagyszer-ségében valóban
a Teremtés metaforikus mása, ahogy Adorno megfogalmazta.
Miközben a
század valóban sorra-rendre produkálja az új és új irányzatokat, stílusokat,
izmusokat, és a műelemzés témakörében is mindenféle új elméletek bukkannak
fel, aközben úgy vagyunk mindezzel, hogy lassan már a műalkotást magát
is nehezen ismerjük fel. Erdély Miklós híressé lett Marly téziseiben
így fogalmaz: "Hogy mi a művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni
lehet". Valóban, mintha századunk végén felerősödne az a szemlélet, hogy
bárki művész lehet, minden művészet lehet, és ezen okból mintha túlságosan
is magára maradna a befogadó és az értelmező, gyakorlatilag beláthatja,
hogy mit tekint művészetnek, és nyitottságától, toleranciájától, valamint
tehetségétől függ, belátása jól működik-e, képes-e megfelelően reagálni
a valóban létező újabb törekvésekre. Magában az irodalomban - látszólag
- még könnyebb a dolgunk, a modern képzőművészet ilyen szempontból már
régen eldobta gátlásait, szemérmetlenül lecsupaszította önmagát, hogy magára
ölthesse a "mindent szabad, mindent lehet" - elvét. Erdély Miklós odáig
megy a pop-artról szóló dolgozatában, hogy a művészet "beavatottjairól"
beszél, akik ösztönösen is tudják, miről van szó, miközben "érteni" és
ugyanakkor elemezni árulás, legalábbis Erdély szerint. A lírában még nem
tartunk itt, de le kell szögeznünk: pillanatokon belül elérkezünk/elérkezhetünk
a sokféleségnek olyan szintjére, ahol megfogalmazni, mitől vers a vers,
már lehetetlen lesz. És ne felejtsük el azt sem, hogy máris vannak új fogalmaink:
szövegköltészet, video-vers, számítógép-költemény, hogy a legkülönbözőbb
vizuális költészeti törekvéseket most ne is említsem. Ebben a helyzetben
nem tehet mást az értelmező, és különösen nem tehet mást az oktató, minthogy
megpróbálja jellemezni, ismertetni az adott alkotót és művét, annak hátterét,
gyakorlatát kissé feltérképezni, és főleg: előlegezett bizalommal, szeretettel
közelíteni a műalkotáshoz. Így tűnik, nem tehet egyebet, mert egy regresszív
korban nem fogalmazódnak meg értékek, amelyek mentén rangsorolni, feldicsérni
vagy elítélni lehet egy műalkotást vagy alkotót, azt pedig, hogy ebben
a pillanatban melyik a fontosabb, az avantgarde vagy a posztmodern, úgy
sem képes senki mgválaszolni, sőt, visszatekintve a 20. század egészére
sem lehet egyértelműen ítélkezni, amivel nem kevesebbet állítok, mint azt,
hogy 2000 után még a mára nagyon kanonizálódni látszó 20. századi értékeink
is bőven átrendeződhetnek, kétségtelen például, hogy Kassák felértékelődése
az elmúlt tizenöt évben igen látványos volt, és ez a felértékelődési folyamat
még nem fejeződött be.
Erdély Miklós
- és utólag is elnézést azért, hogy ebben az előadásban kicsit minden az
ő személye körül forgott - az Optimista előadás című 1981-es szövegében
így ír: "Az ember illetékességét saját élete, sorsa tekintetében tudomásul
kell vennie, ahhoz minden határon túl ragaszkodnia kell." A későbbiekben
Erdély még azt is írja, hogy az ember "illetékessége mindenre kiterjed".
Ha ezt a szöveget versnek tekintem, akkor megadom magamnak azt a lehetőséget,
hogy az egészet kissé ironikusan fogjam fel, visszahelyezzem a saját korába,
és értékeljem erejét, határozottságát. Ha annak látom, ami, vagyis esszének,
elemzésnek, önértelmezésnek, akkor csak sajnálkozva állapíthatom meg: nincs
igaza. Az elmúlt néhány évben keserű tapasztalattal vesszük/vettük tudomásul,
hogy "illetékességünk" szinte semmire sem terjed ki, még önmagunkra sem.
Valóban, néhány év alatt nagyon megváltozott minden, változik ma is, nem
tudjuk pontosan, ezek a változások hova mutatnak. Akkor viszont már jobb
megelőlegezett bizalommal mindent versnek látni, mert itt nagyobb
a mozgásterünk, és bátrabban fantáziálhatunk, mint egyebütt.
Zárásképpen
csak egyetlen mondatot, egyetlen kérdőjelet. Tandori nem olyan régen egy
beszélgetésen azt mondta, hogy "ne egymást dicsérjük, dicsérni csak Istent
szabad", és ezzel valami nagyon lényeges mondatott ki ismét. Miközben az
újdonságok kavalkádja van körülöttünk, és értékelés helyett mindig önmagunkra
kérdezünk, aközben el kéne jutnunk valami végsőhöz. És ez a végső - ma
úgy tűnik - nagyon is a kezdet maga. Vagy talán én is - miként Erdély
Miklós - "optimista" vagyok? |
|