|
Somlyó György
Iskolaidegen?*
Az előadásom címéül adott
szép magyar szót életemben egyetlen egyszer - pontosabban, egy esettel
kapcsolatban - hallottam emlegetni. Csaknem huszonöt évvel ezelőtt. De azóta
is kitörölhetetlen az emlékezetemből. A középiskolai irodalomtanításra
vonatkozóan hangzott el. Méghozzá az én ugyanerre vonatkozó cikkem magvas és
sommás kritikájaként. És azon nyomban úgy éreztem, ez a szó, legalábbis aurájában,
emblematikusan összefoglalta az akkori magyar irodalomtanítás - tovább menve,
azon túl, minden középiskolai irodalomtanítás - dilemmáját.
Ezért
mertem arra vetemedni, mikor erre a konferenciára meghívást kaptam, hogy - a
hallgatóságtól eleve elnézést kérve - ezt a majd negyedszázada megjelent
cikkemet hozzam el ide.
Természetesen,
tudom - ha netán csak nagy vonalakban, kívülről és most is "iskolaidegenül?" -,
e negyedszázad alatt sok minden megváltozott a nagyvilágban, és a magyar
iskolák kisvilágában is. De mint fentebb mondtam, az iskolai irodalomtanítás "válsága",
ha színe-visszája gyakran változik is, igen tartósnak mutatkozó belső szövete,
anyaga, a politikai rezsimeket, ideológiai megpróbáltatásokat átvészelve,
hosszú ideig így-úgy, de fennmarad.
Például:
mindjárt abban a tényben, hogy az érintett "delikvenseket", a tanulókat sosem
szokták fel-le megkérdezni. Márpedig, azt lehet mondani, az én akkori, és
most felolvasandó, cikkemet nem is én írtam, hanem egy ilyen "delikvens", s
amennyiben mégis én, csupán az ő (akkor tizennégy éves, 8. osztályos fiam) hű
tolmácsaként.
De
mindehhez előbb röviden el kell mondanom e cikk "historikumát". Keletkezéstörténete
kiolvasható magából a szövegből. Tehát: csak a recepciótörténetet. Az Élet
és Irodalom egyik 1974-es számában jelent meg. A megjelenés nyomán a
szerkesztőség és az akkori főszerkesztő (Nemes György) az aprehendálások özönébe
került. Tiltakozott a cikk megjelenése ellen a legközelebbről érintett Tankönyvkiadó,
az Oktatásügyi Minisztérium illetékes osztálya, a főszerkesztő megrovásban részesült
az akkor "szokásos", rendszeres havi főszerkesztői értekezleten a minisztériumban
(vagy az agitpropon?). S mikor a kritikára válaszolva a főszerkesztő felajánlotta,
hogy a cikkel kapcsolatos minden "illetékestől", "hozzáértőtől" érkező reagálás
előtt a lap nyilvánossága nyitva áll, egyetlen vitacikket sem sikerült senkitől
kicsikarnia. Még szóban is csak annyit, hogy a cikk "iskolaidegen", nem lehet
vele vitatkozni sem.
De azért
a folytatás nem maradt el. A karácsonyi könyvpiacra, mint már évek óta, előkészületben
volt a Gondolat kiadónál az Írószemmel című antológia, amely az év "legérdekesebb"
kulturális publicisztikai írásait volt hivatva összegyűjteni, történetesen éppen
az Élet és Irodalom főszerkesztőjének válogatásában és gondozásában.
Ő - a történtek
ellenére - ezt az írást is érdemesnek találta beválogatni a kötetbe. Az illetékesek
"ébersége" azonban nem lanyhult. A kötet már kiszedett anyagában az utolsó
pillanatban felfedezték az egyszer már minden nyílt vita nélkül kiátkozott írást,
és annak kiiktatására utasították a kiadót és a szerkesztőt.
Csak
egy későbbi tanulmánykötetemben látott újra napvilágot. S úgy éreztem, ezen a
konferencián is megtalálhatja a helyét. Amint következik.
Mire tanít a költő? -
és hogyan tanítják?
1
- Édesapa,
képzeld...
-
Tudod, hogy nincs valami nagy képzelőerőm...
- Ne
viccelj, édesapa...
-
Tudod, hogy sose viccelek...
- Hát
akkor mit szólsz ahhoz, hogy József Attilától a Hazám cenzúrázva
szerepel a magyarkönyvünkben?
-
Hogyhogy cenzúrázva?
- Nem
szabad tudni róla, hogy szonettekből áll, épp, amit te a múltkor olyan
hosszan magyaráztál...
- Ne
viccelj...
-
Tudod, hogy sose viccelek, édesapa...
- Nem
lehet...
- Nézd
meg... Több mint a felét kihagyták, egész szonetteket is, meg a szonettek egyes
részeit is... olyan, mintha egy hosszabb vers volna... számozva sincs...
-
Biztosan a nehezebb részeket hagyták ki... Örülj, hogy nem kell az egészet
megtanulni...
-
Semmit se kell belőle megtanulni... Csak elolvasni... És elmondani, miről szól...
-
Majd a következő órán a tanár bácsi biztosan felolvassa a kihagyott részeket
is, és elmagyarázza...
- Nem
szabad neki...
- Te
már azt is tudod, mit szabad a tanárnak?
-
Igen, mert olvastam a Tanári kézikönyvben...
- Nem
elég neked a tanulói kézikönyv?...
-
Tudod, év elején, a Borka nénitől a könyvesboltban kikönyörögtem, hogy adjon
el nekem egyet...
- Előrelátó
vagy... És mi az, hogy nem szabad neki?
-
Felolvasom a könyvből: "A tanterv határozottan előírja, hogy a 7 szonettből álló
nagyszabású költeményből csak a tankönyvben található részlettel kell
foglalkoznunk.
- Látod,
hogy mégis szabad tudni, hogy szonett, hiszen itt áll...
- A
tanároknak igen. Az ő tankönyvükben benne van. De nekünk nem. Mert a mi tankönyvünkben
szó sincs róla. Se mindarról, amiről beszéltünk, mikor együtt olvastuk. Se rímekről,
se alliterációról, se szóképekről, se metaforáról, se semmiről.
- Még
emlékszel rá?
-
Persze hogy emlékszem... Itt viszont, az után a szakasz után, hogy "Retteg a szegénytől
a gazdag...", tudod, a 6. szonett kezdete, mindjárt az jön, hogy "S mégis
magyarnak számkivetve...", vagyis már az utolsó szonett kezdete, s ezzel be is
fejeződik, úgy, hogy se a két egymás után következő szakasz rímei nem
felelnek egymásra, mint a szonettben kell, se az egész nem terzinákra végződik.
Szóval, nem lehet látni, hogy szonett. Meg a könyv se említi.
-
Akkor az sincs benne, hogy "Adtál földmívest a tengernek, - adj emberséget az
embernek?"
- Az
se, meg azok mind, amik a legjobban tetszettek nekem. Az se, hogy "tapsikoltak
a jázminok", meg az se, hogy "cicáznak a szép csendőrtollak", meg az se, hogy
"szövőlány cukros ételekről - álmodik...", meg az se, hogy "gyámolítják a gyáripart",
meg képzeld, az se, hogy "kuncog a krajcár..."
-
Most már igazán ne viccelj, Bálint...
-
Tudod, hogy tudom, hogy nálad a költészettel nem lehet viccelni, édesapa...
2
Bálint valóban jól tudja:
nem szeretek viccelni a költészettel. A mesterségem. Hát komolyan veszem. Éppen
ezért, ha rajtam állna, a tizennégy éves, nyolcadik osztályos gyerekeknek a költészet
"legviccesebb" oldalaival kezdeném a költészet oktatását. Hogy lássák, milyen
komoly dolgok a költészet viccei. Egy teljes órát szentelnék a "kuncog a
krajcár" szintagma elemzésének (amelyet a tanterv - nyilván, mert másképp
veszi komolyan a költészetet, mint én - a tárgyhoz nem illő, komolytalan
volta miatt kirekeszt József Attila "nagyszabású" költeményének tizennégy évesek
számára kiválasztott részletéből). Ezen mutatnám be, milyenek is a költészet
igazi eszközei, milyen a saját külön nyelve. Milyen különös is, hogy a költő
azt a nagyon komoly és keserves dolgot, hogy - a tankönyvet idézem - "az
uralkodó osztály látta a nép súlyos helyzetét, de mindennél fontosabb volt számára
saját jóléte és hatalma", ilyen játékos-tréfásan tudja kifejezni, ebben a
komoly helyzetben éppen két olyan szót emelve váratlanul egymás mellé,
amelyeknek a közepén, épp a kellős közepén, ugyanaz a virgonc kis c-hangocska
pajzánkodik, miközben a két szó ugyanazzal a kemény k-betűvel kezdődik.
Mindjárt megpróbálnám rá is vezetni a gyerekeket, hogy találják meg a versben
azokat a további szavakat, amelyeket ugyanilyen kis szókezdő hangmegegyezések
kapcsolnak össze, s így igen tanulságos dolgokra jöhetnének rá maguktól afelől,
hogy ezek által hogy tudja a költő "fuzionáltatni" a nyelvben rejlő elemi részecskéket
a társadalmi törvények elemi részecskéivel, s micsoda hatalmas "felismerési
energia" származik ebből (persze, nekik ezt más szavakkal magyaráznám); így
lelhetnék meg a versben a summást, aki sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény; a nem a munkás védelmére gyámolított gyáripart,
s a népet, amely önmagával kötve, mint a kéve.
Majd arra is rámutatnék, milyen furcsa, hogy a költő az épp érvényben levő pénznemnek
megfelelő szavak helyett - pengő vagy fillér - ebben az esetben a régies-játékos,
de sokféle szólásban megrögződött krajcár szót alkalmazza; meg arra
is, milyen keserű iróniája van az "ennyiért"-re "semmiért"-tel felelő ragrímnek.
Meg arra, milyen összefüggés van a versben a közt, hogy a jázminok "tapsikolnak",
és a közt, hogy a krajcár "kuncog", valamint az ilyen megszemélyesítő metaforák
használata és a vers más részeinek szigorú, csupasz fogalmi meghatározásai között.
Az én
hevenyészett "tantervem" helyett azonban itt érdekesebb megnézni a valóságos
tanterv átgondolt előírásait és a tankönyv megvitatott téziseit; csak annyi
udvariatlanságot engedve meg magunknak, hogy a belőlük vett idézetek mellé néhány
párhuzamos helyet választunk a szóban forgó költő, József Attila Irodalom és
szocializmus című cikkében összefoglalt művészetbölcseleti alapelemek közül.
Íme:
3
4
Látható, a tanterv és a
tankönyv készítői nagyon is komolyan veszik a költészetet. A tizennégy éves
gyerekeknek szóló (!) verselemzés mintegy húsz sorában kétszer szerepel szó
szerint a "a nép szörnyű sorsa", a "magyar élet" "reménytelensége". Valamint
a történelemkönyvénél sokkal laposabb összefoglalásban azok a legelemibb
tudnivalók, amiket történelemórán a gyerekek úgyis tanulnak a
Horthy-rendszerről.
A költőről
annyi, hogy azt, amit a tankönyvírók is olyan világosan látnak, ő "egyre világosabban",
majd tíz sorral alább, "riadtan, döbbenten" "látta" és "érezte". Arról, hogy
ez a költemény - költemény, s hogy miért az, egyetlen futó megjegyzés
sincs: se a versforma külső hámjáról, se a költői forma belső szerveiről; ami
után, persze merő képtelenség volna a József Attila-i (és nemcsak József
Attila-i) művészetszemlélet alapját jelentő "a tartalomból értjük meg a formát
és a formából a tartalmat" elv és módszer akár legtávolabbi érvényesítését is
számon kérni.
Ebből
a költészetszemléletből szervesen következik, hogy a szerkesztők "véletlenül"
épp azokat a részeket hagyták ki a szonettciklusból, amelyekben a költészetre
csak egy kicsit is fogékony gyerek fantáziáját leginkább megmozgató sorok találhatók.
Természetes, hogy ahol a költészet költői mivoltára semmiféle figyelem
nem fordul, ott nem lehetnek figyelemmel a pedagógiai szempontokra sem;
vagyis arra, mivel lehet leginkább felkelteni a gyermek érzékenységét. Így
maradt ki a tankönyvben kiválasztott részletből a már említett "kuncog a
krajcár" meg a Lcukros ételekről álmodó szövőlány, "a szellőzködő langy
melegben - tapsikoltak a jázminok", a "cicáznak a szép csendőrtollak", vagy a
már szintén említett "gyámolítják a gyáripart" kezdőbetűiben elhelyezett
roppant erejű elektromágnes, amely e két szó végleges egymáshoz illesztésével
hosszú fejtegetéseknél jobban érzékelteti a kapitalizmus szerkezetét.
De
vajon miből következik az, hogy a kihagyások folytán nemcsak a költői eszközök
szemléltetése maradt ki, hanem a költemény alapvető "eszmei mondanivalója" is
a felismerhetetlenségig elmosódott? A tantervben az összefoglaló címszavak között,
mint láttuk, első helyen szerepel: A fasizmus útján (1937). De a tankönyvbeli
elemzésben már elő se fordul se a fasizmus szó, se az arra való legtávolabbi
utalás. Nem is fordulhat elő. Hiszen a közölt részletből éppen a fasizmus útjára
lépő Magyarország rajza maradt ki, valamint a fasizmus által leginkább sújtott
munkásosztály rajza (5. szonett) (!) és a "népségből" a kispolgárosulás útján
"kilábaló" nép fia, aki, miközben "hol lehet altiszt, azt kutatja", a
fasizmus társadalmi bázisává válik. Mindaz, ami a versből a könyvben
megmaradt, s amit a könyv a versről mond, a két háború közti Magyarországra általában
jellemző (amennyire jellemző; vagyis végletesen sematikus módon); mindenestül
kimaradt azonban, ami a költemény írásának időpontjában különlegesen
jellemezte a Horthy-Magyarországot és Európát; az, ami a költeményt, mint a
maga ellentétét, létrehozta: a fasizálódás, a fenyegetett emberség, a német
gyarmattá válás veszedelme. Arról, hogy József Attila nem általában "hazaszeretetről"
beszél, hogy a költemény nem általában a "hazához való hűség gyönyörű vallomása"
(ahogy a könyv mondja), hanem a nemzetközi antifasiszta mozgalom által
meghirdetett népfrontpolitika eszméinek magas rendű költői konkretizálása,
amelyben a magyar magyarsága és az ember embersége két remekmívű verssor
sokszoros paralelizmusának megbonthatatlan törvényszerűségében forr össze -
arról nincs, nem is lehet szó ebben az elemzésben, hiszen hiányoznak hozzá az
alapul szolgáló szövegrészek is. Valamint a költő szabadságának és a nép
szabadságának arról az ugyancsak sokszorosan sűrített összefüggéséről sem,
amelyben József Attila "nagyszabású" költeménye, "lírájának csúcspontja" valóban
nagyszabásúan kicsúcsosodik: méghozzá a helyenként rendkívül bonyolult
versmondatok és szókapcsolatok után, nyilván nem a költő tudatos szándékától
mentesen, a szinte gyermeki naivságú és közvetlenségű kifejezést választva a
vers végső kicsengéséhez, mintegy a mindnyájunkban ott élő gyermeki evidenciákra
apellálva a valóság abszurditásával szemben: "Hadd írjak szépet, jót - nekem
/ add meg boldogabb énekem! Amiben megint csak sokkal több foglaltatik a szép
és jó írásának puszta lehetőségénél: csupa olyasmi, amitől felfoghatatlan, miért
kell a gyerekeket, a mi gyerekeinket megfosztani.
5
Nem érzem magam hivatva ítéletet
mondani a magyar irodalomoktatás egészéről. Még csak nem is íróként szólok a
kérdéshez. Csak egy apa véletlen találkozását mondom el fia általános iskolai
irodalmi tanulmányainak egyetlen epizódjával. Vagy még azt sem. Inkább csak a
legilletékesebb, de soha meg nem kérdezett hozzászólónak - a tanítás tárgyának,
a gyereknek - hozzászólását kívánom közvetíteni -, ha a magam valamivel szélesebb
körű irodalmi ismereteivel megtoldva is.
6
A költészet segítségével
sok mindenre meg lehet tanítani az embert, az ember gyerekét. Hazaszeretetre
is. Meg sok egyébre. De ehhez mindenekelőtt a költészet megértésére és élvezetére,
természetére kell megtanítani. Azt kell megtanulnunk és megtanítanunk, hogy a
költészet csak mint költészet taníthat valami másra is. (Legalábbis a
magyar irodalom óráin. Más órákon más tárgyakkal egybevágó módon.) A költészet
csak önmaga ismeretén keresztül képes másnak az ismeretéhez elvezetni.
Teljességgel helyettesíthetetlen szerepe az emberi világban az, hogy olyan
dolgokra tanít, amikre csak ő tud megtanítani. A költészet minden titka, létjoga
és értelme abban a többletben van, amit a "cicáznak a szép csendőrtollak"
sor másképp elmondhatatlan módon azon túl mond, hogy "csendőrszuronyok biztosítják
a nagybirtok uralmát". A költészetből nem azt tudjuk meg, hogy a kartellek
egyre alacsonyabbra nyomják le a munkabért - ezt sok minden másból
megtudhatjuk, különböző szinteken: az értéktöbblet-elméletből, közgazdasági
statisztikákból, üzemi riportokból stb. A költészetből azt tudjuk meg, mit
kuncog a krajcár szombaton, bérfizetéskor, a szövőlányok kezében. Az iskolai
irodalomoktatásnak - mint egyébként az iskolán kívüli, a felnőtt
irodalomoktatásnak, a kritikának és irodalomtudománynak is - mindenekelőtt és
minden új alkalommal, minden konkrét irodalmi (művészi) alkotás alkalmából újból
arra kell megtanítani, mi abban a művészet, miben áll a szóban forgó művészi
alkotás "különössége"; vagyis: az "esztétikum sajátosságára", és minden adott
mű esztétikai sajátosságaira.
Hátha
József Attilától nemcsak azt lehet megtanulni, úgy általánosságban, mi a
hazaszeretet? Hanem azt is: mi a költészet? És hogyan tanítsuk? Más szóval:
azt, amit senki mástól nem lehet megtanulni. Nemcsak a tanulóknak, a tanároknak
sem.
7 (Ajánlás)
Külön feladat volna
megrajzolni azt a görbét, amelynek mentén az ilyen iskolai verselemzés összefügg
egész iskolán kívüli irodalomszemléletünk egyes iskolás változataival. Hogy
miként határozza meg az irodalomtudomány állapota az iskolai irodalomtanítás
ilyen állapotát. S hogy, fordítva: az ezen felnőtt olvasók (és írók) hogyan
határozzák meg a kritikának tovább is hasonló irányú fejlődését. Mert tudni
kell: ez az irodalom- szemlélet magasabb színvonalon megfogalmazva is
ugyanilyen alacsony színvonalú marad.
"Mit
tehet a költ?" - kérdezi fontos, szép könyvének címében Juhász Ferenc. Mit
tehet a költő? - kérdezi minden költő, szorongva, a költészet kezdetei óta.
Amilyen nehéz pozitív irányban pontosan felelni erre a kérdésre, olyan
könnyű a felelet negatív irányban. Ha nem hagyjuk, sőt, ha nem segítjük elő,
hogy saját benső eszközeivel hathasson, ha különös tanítását egyszerűen
beleolvasztjuk a legáltalánosabb tudnivalók összességébe, akkor semmit, de
semmit nem tehet. Akkor minden csodálatos, az idők kezdete óta bámult képességeivel
egyetemben is teljességgel tehetetlen marad.
Ha ez idegen az iskolától - akkor az iskola idegen az irodalomtól.
* Az itt következő
három tanulmány a tatabányai József Attila Megyei Könyvtár "A lírai műalkotás
esztétikuma" című konferenciáján hangzott el 1995. május 8-án. N. Horváth Béla
előadásanyagát egy későbbi számunkban hozzuk. (A szerk.)
|
|