Új Forrás - 1995. 7.sz.

 

 Somlyó György


Iskolaidegen?*


 
 

Az előadásom címéül adott szép magyar szót életemben egyetlen egyszer - pontosabban, egy esettel kapcsolatban - hallottam emlegetni. Csaknem huszonöt évvel ezelőtt. De azóta is kitörölhetetlen az emlékezetemből. A középiskolai irodalomtanításra vonatkozóan hangzott el. Méghozzá az én ugyanerre vonatkozó cikkem magvas és sommás kritikájaként. És azon nyomban úgy éreztem, ez a szó, legalábbis aurájában, emblematikusan összefoglalta az akkori magyar irodalomtanítás - tovább menve, azon túl, minden középiskolai irodalomtanítás - dilemmáját.
     Ezért mertem arra vetemedni, mikor erre a konferenciára meghívást kaptam, hogy - a hallgatóságtól eleve elnézést kérve - ezt a majd negyedszázada megjelent cikkemet hozzam el ide.
     Természetesen, tudom - ha netán csak nagy vonalakban, kívülről és most is "iskolaidegenül?" -, e negyedszázad alatt sok minden megváltozott a nagyvilágban, és a magyar iskolák kisvilágában is. De mint fentebb mondtam, az iskolai irodalomtanítás "válsága", ha színe-visszája gyakran változik is, igen tartósnak mutatkozó belső szövete, anyaga, a politikai rezsimeket, ideológiai megpróbáltatásokat átvészelve, hosszú ideig így-úgy, de fennmarad.
     Például: mindjárt abban a tényben, hogy az érintett "delikvenseket", a tanulókat sosem szokták fel-le megkérdezni. Márpedig, azt lehet mondani, az én akkori, és most felolvasandó, cikkemet nem is én írtam, hanem egy ilyen "delikvens", s amennyiben mégis én, csupán az ő (akkor tizennégy éves, 8. osztályos fiam) hű tolmácsaként.
     De mindehhez előbb röviden el kell mondanom e cikk "historikumát". Keletkezéstörténete kiolvasható magából a szövegből. Tehát: csak a recepciótörténetet. Az Élet és Irodalom egyik 1974-es számában jelent meg. A megjelenés nyomán a szerkesztőség és az akkori főszerkesztő (Nemes György) az aprehendálások özönébe került. Tiltakozott a cikk megjelenése ellen a legközelebbről érintett Tankönyvkiadó, az Oktatásügyi Minisztérium illetékes osztálya, a főszerkesztő megrovásban részesült az akkor "szokásos", rendszeres havi főszerkesztői értekezleten a minisztériumban (vagy az agitpropon?). S mikor a kritikára válaszolva a főszerkesztő felajánlotta, hogy a cikkel kapcsolatos minden "illetékestől", "hozzáértőtől" érkező reagálás előtt a lap nyilvánossága nyitva áll, egyetlen vitacikket sem sikerült senkitől kicsikarnia. Még szóban is csak annyit, hogy a cikk "iskolaidegen", nem lehet vele vitatkozni sem.
     De azért a folytatás nem maradt el. A karácsonyi könyvpiacra, mint már évek óta, előkészületben volt a Gondolat kiadónál az Írószemmel című antológia, amely az év "legérdekesebb" kulturális publicisztikai írásait volt hivatva összegyűjteni, történetesen éppen az Élet és Irodalom főszerkesztőjének válogatásában és gondozásában.
    Ő - a történtek ellenére - ezt az írást is érdemesnek találta beválogatni a kötetbe. Az illetékesek "ébersége" azonban nem lanyhult. A kötet már kiszedett anyagában az utolsó pillanatban felfedezték az egyszer már minden nyílt vita nélkül kiátkozott írást, és annak kiiktatására utasították a kiadót és a szerkesztőt.
     Csak egy későbbi tanulmánykötetemben látott újra napvilágot. S úgy éreztem, ezen a konferencián is megtalálhatja a helyét. Amint következik.

Mire tanít a költő? -
és hogyan tanítják?

1

     - Édesapa, képzeld...
     - Tudod, hogy nincs valami nagy képzelőerőm...
     - Ne viccelj, édesapa...
     - Tudod, hogy sose viccelek...
     - Hát akkor mit szólsz ahhoz, hogy József Attilától a Hazám cenzúrázva szerepel a magyarkönyvünkben?
     - Hogyhogy cenzúrázva?
     - Nem szabad tudni róla, hogy szonettekből áll, épp, amit te a múltkor olyan hosszan magyaráztál...
     - Ne viccelj...
     - Tudod, hogy sose viccelek, édesapa...
     - Nem lehet...
     - Nézd meg... Több mint a felét kihagyták, egész szonetteket is, meg a szonettek egyes részeit is... olyan, mintha egy hosszabb vers volna... számozva sincs...
     - Biztosan a nehezebb részeket hagyták ki... Örülj, hogy nem kell az egészet megtanulni...
     - Semmit se kell belőle megtanulni... Csak elolvasni... És elmondani, miről szól...
     - Majd a következő órán a tanár bácsi biztosan felolvassa a kihagyott részeket is, és elmagyarázza...
     - Nem szabad neki...
     - Te már azt is tudod, mit szabad a tanárnak?
     - Igen, mert olvastam a Tanári kézikönyvben...
     - Nem elég neked a tanulói kézikönyv?...
     - Tudod, év elején, a Borka nénitől a könyvesboltban kikönyörögtem, hogy adjon el nekem egyet...
     - Előrelátó vagy... És mi az, hogy nem szabad neki?
     - Felolvasom a könyvből: "A tanterv határozottan előírja, hogy a 7 szonettből álló nagyszabású költeményből csak a tankönyvben található részlettel kell foglalkoznunk.
     - Látod, hogy mégis szabad tudni, hogy szonett, hiszen itt áll...
     - A tanároknak igen. Az ő tankönyvükben benne van. De nekünk nem. Mert a mi tankönyvünkben szó sincs róla. Se mindarról, amiről beszéltünk, mikor együtt olvastuk. Se rímekről, se alliterációról, se szóképekről, se metaforáról, se semmiről.
     - Még emlékszel rá?

     - Persze hogy emlékszem... Itt viszont, az után a szakasz után, hogy "Retteg a szegénytől a gazdag...", tudod, a 6. szonett kezdete, mindjárt az jön, hogy "S mégis magyarnak számkivetve...", vagyis már az utolsó szonett kezdete, s ezzel be is fejeződik, úgy, hogy se a két egymás után következő szakasz rímei nem felelnek egymásra, mint a szonettben kell, se az egész nem terzinákra végződik. Szóval, nem lehet látni, hogy szonett. Meg a könyv se említi.
     - Akkor az sincs benne, hogy "Adtál földmívest a tengernek, - adj emberséget az embernek?"
     - Az se, meg azok mind, amik a legjobban tetszettek nekem. Az se, hogy "tapsikoltak a jázminok", meg az se, hogy "cicáznak a szép csendőrtollak", meg az se, hogy "szövőlány cukros ételekről - álmodik...", meg az se, hogy "gyámolítják a gyáripart", meg képzeld, az se, hogy "kuncog a krajcár..."
     - Most már igazán ne viccelj, Bálint...
     - Tudod, hogy tudom, hogy nálad a költészettel nem lehet viccelni, édesapa...
 

2

Bálint valóban jól tudja: nem szeretek viccelni a költészettel. A mesterségem. Hát komolyan veszem. Éppen ezért, ha rajtam állna, a tizennégy éves, nyolcadik osztályos gyerekeknek a költészet "legviccesebb" oldalaival kezdeném a költészet oktatását. Hogy lássák, milyen komoly dolgok a költészet viccei. Egy teljes órát szentelnék a "kuncog a krajcár" szintagma elemzésének (amelyet a tanterv - nyilván, mert másképp veszi komolyan a költészetet, mint én - a tárgyhoz nem illő, komolytalan volta miatt kirekeszt József Attila "nagyszabású" költeményének tizennégy évesek számára kiválasztott részletéből). Ezen mutatnám be, milyenek is a költészet igazi eszközei, milyen a saját külön nyelve. Milyen különös is, hogy a költő azt a nagyon komoly és keserves dolgot, hogy - a tankönyvet idézem - "az uralkodó osztály látta a nép súlyos helyzetét, de mindennél fontosabb volt számára saját jóléte és hatalma", ilyen játékos-tréfásan tudja kifejezni, ebben a komoly helyzetben éppen két olyan szót emelve váratlanul egymás mellé, amelyeknek a közepén, épp a kellős közepén, ugyanaz a virgonc kis c-hangocska pajzánkodik, miközben a két szó ugyanazzal a kemény k-betűvel kezdődik. Mindjárt megpróbálnám rá is vezetni a gyerekeket, hogy találják meg a versben azokat a további szavakat, amelyeket ugyanilyen kis szókezdő hangmegegyezések kapcsolnak össze, s így igen tanulságos dolgokra jöhetnének rá maguktól afelől, hogy ezek által hogy tudja a költő "fuzionáltatni" a nyelvben rejlő elemi részecskéket a társadalmi törvények elemi részecskéivel, s micsoda hatalmas "felismerési energia" származik ebből (persze, nekik ezt más szavakkal magyaráznám); így lelhetnék meg a versben a summást, aki sárgul, mint az asztag, de követelni nem serény; a nem a munkás védelmére gyámolított gyáripart, s a népet, amely önmagával kötve, mint a kéve. Majd arra is rámutatnék, milyen furcsa, hogy a költő az épp érvényben levő pénznemnek megfelelő szavak helyett - pengő vagy fillér - ebben az esetben a régies-játékos, de sokféle szólásban megrögződött krajcár szót alkalmazza; meg arra is, milyen keserű iróniája van az "ennyiért"-re "semmiért"-tel felelő ragrímnek. Meg arra, milyen összefüggés van a versben a közt, hogy a jázminok "tapsikolnak", és a közt, hogy a krajcár "kuncog", valamint az ilyen megszemélyesítő metaforák használata és a vers más részeinek szigorú, csupasz fogalmi meghatározásai között.
     Az én hevenyészett "tantervem" helyett azonban itt érdekesebb megnézni a valóságos tanterv átgondolt előírásait és a tankönyv megvitatott téziseit; csak annyi udvariatlanságot engedve meg magunknak, hogy a belőlük vett idézetek mellé néhány párhuzamos helyet választunk a szóban forgó költő, József Attila Irodalom és szocializmus című cikkében összefoglalt művészetbölcseleti alapelemek közül. Íme:
 

3

 

 

 

 

4

Látható, a tanterv és a tankönyv készítői nagyon is komolyan veszik a költészetet. A tizennégy éves gyerekeknek szóló (!) verselemzés mintegy húsz sorában kétszer szerepel szó szerint a "a nép szörnyű sorsa", a "magyar élet" "reménytelensége". Valamint a történelemkönyvénél sokkal laposabb összefoglalásban azok a legelemibb tudnivalók, amiket történelemórán a gyerekek úgyis tanulnak a Horthy-rendszerről.
     A költőről annyi, hogy azt, amit a tankönyvírók is olyan világosan látnak, ő "egyre világosabban", majd tíz sorral alább, "riadtan, döbbenten" "látta" és "érezte". Arról, hogy ez a költemény - költemény, s hogy miért az, egyetlen futó megjegyzés sincs: se a versforma külső hámjáról, se a költői forma belső szerveiről; ami után, persze merő képtelenség volna a József Attila-i (és nemcsak József Attila-i) művészetszemlélet alapját jelentő "a tartalomból értjük meg a formát és a formából a tartalmat" elv és módszer akár legtávolabbi érvényesítését is számon kérni.
     Ebből a költészetszemléletből szervesen következik, hogy a szerkesztők "véletlenül" épp azokat a részeket hagyták ki a szonettciklusból, amelyekben a költészetre csak egy kicsit is fogékony gyerek fantáziáját leginkább megmozgató sorok találhatók. Természetes, hogy ahol a költészet költői mivoltára semmiféle figyelem nem fordul, ott nem lehetnek figyelemmel a pedagógiai szempontokra sem; vagyis arra, mivel lehet leginkább felkelteni a gyermek érzékenységét. Így maradt ki a tankönyvben kiválasztott részletből a már említett "kuncog a krajcár" meg a Lcukros ételekről álmodó szövőlány, "a szellőzködő langy melegben - tapsikoltak a jázminok", a "cicáznak a szép csendőrtollak", vagy a már szintén említett "gyámolítják a gyáripart" kezdőbetűiben elhelyezett roppant erejű elektromágnes, amely e két szó végleges egymáshoz illesztésével hosszú fejtegetéseknél jobban érzékelteti a kapitalizmus szerkezetét.
     De vajon miből következik az, hogy a kihagyások folytán nemcsak a költői eszközök szemléltetése maradt ki, hanem a költemény alapvető "eszmei mondanivalója" is a felismerhetetlenségig elmosódott? A tantervben az összefoglaló címszavak között, mint láttuk, első helyen szerepel: A fasizmus útján (1937). De a tankönyvbeli elemzésben már elő se fordul se a fasizmus szó, se az arra való legtávolabbi utalás. Nem is fordulhat elő. Hiszen a közölt részletből éppen a fasizmus útjára lépő Magyarország rajza maradt ki, valamint a fasizmus által leginkább sújtott munkásosztály rajza (5. szonett) (!) és a "népségből" a kispolgárosulás útján "kilábaló" nép fia, aki, miközben "hol lehet altiszt, azt kutatja", a fasizmus társadalmi bázisává válik. Mindaz, ami a versből a könyvben megmaradt, s amit a könyv a versről mond, a két háború közti Magyarországra általában jellemző (amennyire jellemző; vagyis végletesen sematikus módon); mindenestül kimaradt azonban, ami a költemény írásának időpontjában különlegesen jellemezte a Horthy-Magyarországot és Európát; az, ami a költeményt, mint a maga ellentétét, létrehozta: a fasizálódás, a fenyegetett emberség, a német gyarmattá válás veszedelme. Arról, hogy József Attila nem általában "hazaszeretetről" beszél, hogy a költemény nem általában a "hazához való hűség gyönyörű vallomása" (ahogy a könyv mondja), hanem a nemzetközi antifasiszta mozgalom által meghirdetett népfrontpolitika eszméinek magas rendű költői konkretizálása, amelyben a magyar magyarsága és az ember embersége két remekmívű verssor sokszoros paralelizmusának megbonthatatlan törvényszerűségében forr össze - arról nincs, nem is lehet szó ebben az elemzésben, hiszen hiányoznak hozzá az alapul szolgáló szövegrészek is. Valamint a költő szabadságának és a nép szabadságának arról az ugyancsak sokszorosan sűrített összefüggéséről sem, amelyben József Attila "nagyszabású" költeménye, "lírájának csúcspontja" valóban nagyszabásúan kicsúcsosodik: méghozzá a helyenként rendkívül bonyolult versmondatok és szókapcsolatok után, nyilván nem a költő tudatos szándékától mentesen, a szinte gyermeki naivságú és közvetlenségű kifejezést választva a vers végső kicsengéséhez, mintegy a mindnyájunkban ott élő gyermeki evidenciákra apellálva a valóság abszurditásával szemben: "Hadd írjak szépet, jót - nekem / add meg boldogabb énekem! Amiben megint csak sokkal több foglaltatik a szép és jó írásának puszta lehetőségénél: csupa olyasmi, amitől felfoghatatlan, miért kell a gyerekeket, a mi gyerekeinket megfosztani.
 

5

Nem érzem magam hivatva ítéletet mondani a magyar irodalomoktatás egészéről. Még csak nem is íróként szólok a kérdéshez. Csak egy apa véletlen találkozását mondom el fia általános iskolai irodalmi tanulmányainak egyetlen epizódjával. Vagy még azt sem. Inkább csak a legilletékesebb, de soha meg nem kérdezett hozzászólónak - a tanítás tárgyának, a gyereknek - hozzászólását kívánom közvetíteni -, ha a magam valamivel szélesebb körű irodalmi ismereteivel megtoldva is.
 

6

A költészet segítségével sok mindenre meg lehet tanítani az embert, az ember gyerekét. Hazaszeretetre is. Meg sok egyébre. De ehhez mindenekelőtt a költészet megértésére és élvezetére, természetére kell megtanítani. Azt kell megtanulnunk és megtanítanunk, hogy a költészet csak mint költészet taníthat valami másra is. (Legalábbis a magyar irodalom óráin. Más órákon más tárgyakkal egybevágó módon.) A költészet csak önmaga ismeretén keresztül képes másnak az ismeretéhez elvezetni. Teljességgel helyettesíthetetlen szerepe az emberi világban az, hogy olyan dolgokra tanít, amikre csak ő tud megtanítani. A költészet minden titka, létjoga és értelme abban a többletben van, amit a "cicáznak a szép csendőrtollak" sor másképp elmondhatatlan módon azon túl mond, hogy "csendőrszuronyok biztosítják a nagybirtok uralmát". A költészetből nem azt tudjuk meg, hogy a kartellek egyre alacsonyabbra nyomják le a munkabért - ezt sok minden másból megtudhatjuk, különböző szinteken: az értéktöbblet-elméletből, közgazdasági statisztikákból, üzemi riportokból stb. A költészetből azt tudjuk meg, mit kuncog a krajcár szombaton, bérfizetéskor, a szövőlányok kezében. Az iskolai irodalomoktatásnak - mint egyébként az iskolán kívüli, a felnőtt irodalomoktatásnak, a kritikának és irodalomtudománynak is - mindenekelőtt és minden új alkalommal, minden konkrét irodalmi (művészi) alkotás alkalmából újból arra kell megtanítani, mi abban a művészet, miben áll a szóban forgó művészi alkotás "különössége"; vagyis: az "esztétikum sajátosságára", és minden adott mű esztétikai sajátosságaira.
     Hátha József Attilától nemcsak azt lehet megtanulni, úgy általánosságban, mi a hazaszeretet? Hanem azt is: mi a költészet? És hogyan tanítsuk? Más szóval: azt, amit senki mástól nem lehet megtanulni. Nemcsak a tanulóknak, a tanároknak sem.
 

7 (Ajánlás)

Külön feladat volna megrajzolni azt a görbét, amelynek mentén az ilyen iskolai verselemzés összefügg egész iskolán kívüli irodalomszemléletünk egyes iskolás változataival. Hogy miként határozza meg az irodalomtudomány állapota az iskolai irodalomtanítás ilyen állapotát. S hogy, fordítva: az ezen felnőtt olvasók (és írók) hogyan határozzák meg a kritikának tovább is hasonló irányú fejlődését. Mert tudni kell: ez az irodalom- szemlélet magasabb színvonalon megfogalmazva is ugyanilyen alacsony színvonalú marad.
     "Mit tehet a költ?" - kérdezi fontos, szép könyvének címében Juhász Ferenc. Mit tehet a költő? - kérdezi minden költő, szorongva, a költészet kezdetei óta. Amilyen nehéz pozitív irányban pontosan felelni erre a kérdésre, olyan  könnyű a felelet negatív irányban. Ha nem hagyjuk, sőt, ha nem segítjük elő, hogy saját benső eszközeivel hathasson, ha különös tanítását egyszerűen beleolvasztjuk a legáltalánosabb tudnivalók összességébe, akkor semmit, de semmit nem tehet. Akkor minden csodálatos, az idők kezdete óta bámult képességeivel egyetemben is teljességgel tehetetlen marad.

     Ha ez idegen az iskolától - akkor az iskola idegen az irodalomtól.
 

* Az itt következő három tanulmány a tatabányai József Attila Megyei Könyvtár "A lírai műalkotás esztétikuma" című konferenciáján hangzott el 1995. május 8-án. N. Horváth Béla előadásanyagát egy későbbi számunkban hozzuk. (A szerk.)